Népszabadság, 1990. december (48. évfolyam, 282-305. szám)

1990-12-01 / 282. szám

1990. december 1., szombat NÉPSZABADSÁG - KÜLKAPCSOLATOK - ÁLLÁSPONT A PENTAGONALE KÜLÜGYMINISZTERI TALÁLKOZÓJÁN Energia­gondok és a migrációs hullám veszélye (Római tudósítónktól.) Olaszország az EGK soros el­nöki minőségében kész képvi­selni a Közös Piac fórumain, így a két hét múlva esedékes konferencián Magyarország és Csehszlovákia energiaproblé­máit. Róma ehhez részletes, a szükségleteket is tartalmazó beszámolót kér a két kormány­tól — közölte De Michelis a Pentagonale külügyminiszteri találkozója végeztével tartott sajtóértekezletén. Kodolányi Gyula államtitkár a Népszabadságnak elmondta, hogy elébe menve az olasz fel­ajánlkozásnak, levelet hozott Antall József kormányfőtől az energiagondokról, illetve költ­ségvetési kihatásairól. A tavaly Budapesten életre hívott négyek, majd Csehszlo­vákiával kibővült Pentagonale regionális együttműködés augusztus elsejei velencei kor­mányfői találkozóját követően első ízben pénteken randevúz­tak az ötök külügyminiszterei. A házigazda Gianni De Miche­lis, az osztrák Alois Mock, a csehszlovák Jiri Dienstbier és a jugoszláv Budimir Loncsar külügyminiszter mellett hazán­kat Kodolányi Gyula államtit­kár képviselte. A Pentagonale történetében első alkalommal a tanácskozásra parlamenti kép­viselőket is meghívtak. A külügyminiszteri találkozó politikai dokumentumát érté­kelve, a nemzetközi sajtóérte­kezleten De Michelis hangsú­lyozta a Pentagonale regioná­lis együttműködés különleges fontosságát, s ebben egyetér­tett vele a magyar és a cseh­szlovák felszólaló is. A Penta­gonale túljutott „az embrioná­lis állapoton”, elérkezett a tet­tek ideje — hangoztatta az olasz külügyminiszter. A pén­teki tanácskozáson szó volt a tervezett nagyszabású infrast­rukturális beruházások finan­szírozásáról, így autópályák, vasútvonalak, a távközlési rendszerek korszerűsítéséről. Energiaügyben De Michelis értésre adta, hogy az előtérben a rendkívül válságos szovjet­unióbeli helyzet áll. Ám hiba lenne elfeledkezni, hogy ezzel egy időben az Öböl menti vál­ság, illetve a KGST-kereskede­lem szétesése mekkora prob­lémák elé állítja Magyarorszá­got és Csehszlovákiát. Itália kész képviselni ezeket a gon­dokat az EGK-ban. „Sürgető megoldást követelő drámai problémának” nevezte De Michelis, ismét csak első­sorban Magyarországra és Csehszlovákiára utalva, a mig­rációs, menekültveszélyt. Olaszország és Ausztria — mondotta a külügyminiszter — vetette fel a kérdést, abban a tudatban, hogy a Szovjetunió­ból várható áradat­ ugyan első­ként nem őket, ám következ­ményeiben valamennyi európai országot érintheti. Megállapo­dás született, hogy még január első felében e kérdésről az ötök egységes álláspont kiala­kítására „ad hoc” tanácskozást tartanak. O. L. Gy. Nyelvtörvényjavaslat a bukaresti szenátusban Románia támogatja a VSZ katonai struktúráinak megszüntetését Romániában ma először ün­nepük meg hivatalos nemzeti ünnepként december 1-jét, Er­dély Romániával történt egye­sülésének napját. Ezt megelő­zően a román szenátusban Ro­­mulus Vulpescu szenátor nyelvtörvénytervezetet nyúj­tott be. A szenátor korábban egy interpellációjában a román te­levízió magyar nyelvű adásá­nak megszüntetését, illetőleg valamelyik vidéki stúdió mű­sorába történő beillesztését kérte. Akkori indítványával kapcsolatosan a legnagyobb bukaresti ellenzéki lap, a Ro­mánia libera „ravaszdi” na­cionalistának nevezte Vulpes­­cut. Most — a különben kivá­ló műveltségű irodalmárnak ismert honatya — háromsza­kaszos törvénytervezetet ter­jesztett a román parlament felsőháza elé. A javaslat ab­ból indul ki, hogy a román nyelv a román nép tulajdoná­ban még megmaradt „kevés javak egyik, ha nem éppen­séggel az egyetlen kincse”, amelyet „nem támadtak meg”. A tervezet abból a meggon­dolásból indul ki, hogy „a bár­hol élő románok által beszélt és írott nyelv évezredes szel­lemiségünk legelevenebb és legszívósabb kifejezésének bi­zonyul”. Ezért Vulpescu a román nyelvet jogilag felség­jelértékűvé emelő javaslatot terjesztett elő. A törvényter­vezet első szakasza kimond­ja: „Romániában az egyetlen nemzeti nyelv a román nyelv.” A második szakasz tartalma: „Romániában a hi­vatalos állami nyelv a román nyelv.” Végül a tervezet har­madik szakasza szerint „a két első cikkely bármiféle meg­szegése a nemzeti felségjelek — a nemzeti zászló, címer, himnusz — megsértésére vo­natkozó törvényes előírások­nak megfelelően büntetendő”. A szenátus határozata értel­mében a törvényjavaslatot a testület állandó irodája elé terjesztették. A javaslatot meghallgató ülésen Vasile Mois szenátusi alelnök a tanácskozást záró, rövid beszédében, történészek vélekedésére hivatkozva java­solta: a testület tagjai tegye­nek meg még egy lépést, tart­sák kötelességüknek gondol­kodni azon, hogy az ország fővárosát „változtassák meg”, és helyezzék át „bárhova, az ország közepébe”. Ugyancsak a román parla­mentben, egy képviselői inter­pellációra válaszolva, Victor Stanculescu nemzetvédelmi miniszter, vezérezredes kije­lentette: Nem felel meg a va­lóságnak az a múlt hónap ele­jén felröpített hírügynökségi jelentés — amelyet annak ide­jén több távirati iroda is kö­zölt —, miszerint Románia ál­lítólag egyetértett volna a Szovjetunió egy olyan javas­latával, hogy vegyen részt kö­zös hadgyakorlaton. A miniszter emlékeztetett rá, hogy Románia 1968 óta, amikor a VSZ tagállamainak csapatai — Románia kivételé­vel — bevonultak Csehszlo­vákiába, „országunk nem fo­gadta el, hogy részt vegyen csapatokkal történő közös hadgyakorlatokon más álla­mok területén, és nem is en­gedett meg hasonló gyakorla­tokat nemzeti területén”. Meg­említette továbbá: mostanság ilyesmiről annál kevésbé le­hetett szó, mivel jelenleg a kormánymegbízottak bizott­sága azon dolgozik, hogy a VSZ államfőinek decemberről szovjet javaslatra elhalasztott, és Budapesten sorra kerülő, legközelebbi tanácskozása elé olyan javaslatot terjesszen, hogy a jövő év július 1-jéig szüntessék meg a Varsói Szer­ződés katonai struktúráit. A román nemzetvédelmi minisz­térium — ahogyan Stancules­cu mondotta — „mindenkivel konszenzusban, arra a konk­lúzióra jutott: az említett dá­tumig szűnjön meg minden nem állandó jellegű struk­túra, úgymint a védelmi mi­niszterek bizottsága, az egye­sített fegyveres erők egységes parancsnoksága, a katonai műszaki-tudományos tanács”. M. Péter András Ne legyen magyar konzulátus Kassán? (Prágai tudósítónktól.) A szlovák külügyekért fele­lős minisztérium helyettes ve­zetője meglehetős döbbenetet okozott azzal a csütörtöki saj­tónyilatkozatával, amely sze­rint kormánya nem szorgal­mazza, hogy Magyarország Kassán konzulátust nyisson, mivel véleménye szerint a meglevő kettő, Pozsonyban és Prágában, elegendőnek látszik az igények kielégítésére. A Népszabadság prágai tu­dósítójának értesülése szerint a prágai szövetségi külügymi­nisztériumban maguk is csak a szlovák sajtóból értesültek a Zelenai-nyilatkozatról, amelyet egyelőre a szóban forgó forrá­sok szerint nem lehet végleges és hivatalos szlovák álláspont­nak tekinteni a körülménye­ket figyelembe véve. A szövet­ségi külügyminisztériumban állítólag nem is tudnak arról, hogy ez ügyben lenne hivata­los szlovák álláspont. Az érte­sülések szerint magának a szö­vetségi külügyiminisztériumnak nem lenne kifogása az ellen, hogy Magyarország Kassán konzulátust nyisson, de ez végső soron egy magyar—szlo­vák megállapodás kérdése kel­lene hogy legyen,­­ az egész ügy tulajdonképpen Pozsony hatáskörébe tartozna. Ugyane forrás szerint az ügy elválaszt­hatatlan attól, hogy Magyaror­szágon — például Békéscsabán, tehát szlovák lakta körzetben — újabb konzulátust nyithas­son Csehszlovákia is. Mint emlékezetes, az újabb magyar konzulátus nyitásának a kérdését Göncz Árpád köz­­társasági elnök vetette fel a nyáron Prágában és Pozsony­ban tett látogatása alkalmával. A dolog szóba került Jeszensz­ky Géza prágai tárgyalásai so­rán is. Magát a Zelenai-nyilat­­kozatot azért is fogadta Prágá­ban gyanakvás, s tekintik nem eléggé autentikusnak, mert ke­véssé rangos lapban kapott he­lyet.. Kis Tibor ÉSZAK-ATLANTI KÖZGYŰLÉS: A béke osztaléka végül is társult tagságra­­ számíthatnak — ha nem is a NATO-ban, de a NATO- parlamentben — a demokra­tikusan választott kelet-euró­pai parlamentek. Ezzel a ha­tározattal fejeződött be Lon­donban az észak-atlanti köz­gyűlés, a 16 NATO-tagállam parlamentje tanácskozó testüle­­tének 36., évi rendes üléssza­ka. Vagy rendkívüli ülésszaka? Az imár csak ráadás, hogy a Dornbach Alajos vezette magyar parlamenti küldöttsé­get — tagok: Csóti György (MDF), Karcsay Sándor (KDNP), Wachsler Tamás (Fi­desz), Sípos Imre (FKGP), Kovács László (MSZP) — a többi ország delegációival együtt fogadta II. Erzsébet királynő is. Az igazán rend­kívüli az volt, hogy a NATO mostani parlamenti közgyűlé­sén egyáltalán részt vett, méghozzá , úgynevezett „tár­sult küldöttségként” — tár­gyalási joggal, szavazati jog nélkül­i öt kelet-európai or­szág: Magyarország mellett a Szovjetunó, Lengyelország, Csehszlovákia és Bulgária parlamentjének küldöttsége. A szovjet delegációt Vlagyi­mir Lobov tábornok, a szov­jet hadsereg vezérkari főnö­kének első helyettese vezette, a csehszlovák küldöttséget Alexander Dubcek, az 1968-as „prágai tavasz” kezdeménye­zője, most a prágai szövetsé­gi­ parlament elnöke — be­szédét felállva tapsolták meg a közgyűlés részvevői, és sok nyugati parlamenti képviselő járult asztalához autogramért — és a lengyel külügyminisz­ter, Krzysztof Skubiszewski is felszólalt a tanácskozáson. A határozatok (amelyek ha nem is a NATO, de a NA­­TO-államok keblére ölelték a kelet-európai országokat) át­fogó gazdasági segítséget, a kelet-európai országok pénz­ügyi egyensúlyának helyreál­lítását és adósságterheik köny­­nyítését követelték. A lendület csak egyetlen ponton torpant meg: a NA­­TO-országok küldöttei szerint szó sem lehet arról, hogy a Varsói Szerződés katonai szer­vezetének jövőre várható ön­feloszlatása hasonló gondola­tokat indukálna a NATO- ban. Manfred Wörner NA­­TO-főtitkár beszédében leszö­gezte — a határozat is tar­talmazza —, hogy a NATO, katonai szervezetestül, a jö­vendő európai biztonsági rendszer alapvető pillére, Dornbach Alajos közgyűlé­si felszólalásában hangsú­lyozta, hogy Magyarországnak nincs ellenségképe, de amíg a VSZ katonai szervezetének megszűnése után ki nem ala­kul az új összeurópai bizton­sági rendszer, Magyarország­nak a­ddig is szüksége van va­lamilyen katonai biztonsági garanciarendszerre. Hozzátet­te: Magyarországon nem NA­­TO-tagságra gondolnak. A magyar küldöttség többi tagja a közgyűlés munkabi­zottságaiban tevékenykedett a héten. Csóti György a gazda­sági bizottságban elmondta, hogy Magyarország szakított a kis reformok politikájával, rendszerváltás folyik, amely­nek „ökoszociális piacgazda­ság” lesz az eredménye. Fi­gyelmeztetett a keleti és dél­keleti irányból hamarosan várható menekültáradatra, és segítséget kért, mert, mint mondta, Magyarország ezzel a problémával egyedül nem képes megküzdeni. Sípos Imrétől a környezet­­védelmi bizottságban azt kér­ték, hogy Magyarországon gyorsan állítsák össze a kí­vánságok szak- és­­összegsze­rű listáját, mert­­már jövő márciusra fel akarják mérni, milyen segítséget adhatnak a NATO-országok a magyar kör­nyezetvédelmi problémák megoldásához. Kovács László a közgyűlés politikai bizottságában azt fej­tegette, hogy Magyarország biztonságát az integrálódás Eu­rópába, valamint a szomszé­dos országokkal új alapokon építendő, kiegyensúlyozott kapcsolatok szavatolnák a leg­jobban. Érthető, mondta, hogy a magyar kormány ele­inte a kelleténél jobban igye­kezett elhatárolódni a Szov­jetuniótól, de véleménye sze­rint most már mind a hat parlamenti pártban erősödik a meggyőződés, hogy a Szovjet­unió olyan nagy, szomszédos ország, amelytől a magyar gazdaság függ, ezért a ma­gyarok érdeke a be nem avat­kozáson és az egyenjogúságon alapuló normális viszony. „Eh­hez Gorbacsov partner” — vé­lekedett Kovács László. Meghívottként felszólalt a politikai bizottságban Alföldy Tádé, a Külügyminisztérium helyettes államtitkára is. Tá­jékoztatta a NATO-képviselő­­ket: a magyar kormány jó esélyt lát arra, hogy a janu­árra tervezett VSZ-csúcson a részvevők megállapodjanak a katonai szervezet feloszlatá­sának időpontjában. A legnagyobb taps Alexan­der­­Dubcek felszólalását fo­gadta. Ő gazdasági és politi­kai segítséget, támogatást sür­getett a Szovjetuniónak Gor­bacsov megmentésére. „Higy­­gyék el, én ismerem a Szov­jetuniót, és most azt mon­dom, érdemes segíteni” — mondta a csehszlovák politi­kus. London, 1990. november 30. Mészáros György Az ultimátum Ez a világ már nem az a világ. Abban a világban nem az számított, hogy mi az igaz­ság, hanem, hogy ki mondja: „ők” voltak, meg „mi”. A „mi” oldalunkon, ami nem is volt mindig annyira a „mi­enk”, mindig „ők” voltak az „ők”. De az „ő” oldalukon mi voltunk az „ők” és ők a „mi”. Jó az volt, ami „nekünk” jó. Amit „ők” csináltak, az volt a rossz. És viszont. Ami jó, az rossz, ami rossz, az jó — Orwellnek igazán nem kellett messzire mennie. Most aztán kapkodhatná a fejét. „A szabadság és a demokrácia: egyetemes érték. Új, igazságos világrendet csak rájuk lehet építeni.” Ezt a szovjet külügyminiszter mondta péntekre virra­dóra az ENSZ-palotában. „Jelképes értékűnek és törvényszerűnek tartom, hogy a Biztonsági Tanács mai ülésén James Baker elnököl, an­nak az Egyesült Államoknak a külügyminisztere, amely kezdettől fogva tevékenyen fellépett az agresszió ellen.” Ezt is Sevardnadze mondta, miután leadta „igen” sza­vazatát az Iraknak címzett BT-ultimátumra. Vjacseszlav Molotov foroghat a sírjában. A Szovjetunió — a második világháború óta először — együtt szavazott a három nyugati nagyhatalommal egy olyan határozatra, amely katonai akciót helyez kilátásba egy agresszor ellen. Mégpedig egy „antiimperialista” mez­ben tetszelgő tegnapi szövetségese ellen.­­ Mocoroghat mauzóleumában Mao Ce-tung is. Kínának ugyan most még nyilván sok lett volna az „igen”, de a vétó ódiumát sem vállalta: zöld utat adott a többiek dön­tésének. Csien Csi-csennek esze ágában sem volt, hogy — például — azt mondja: úgy kell a „gaz feudális kényúr­nak”, ehelyett kollégáihoz csatlakozva követelte, hogy Irak „haladéktalanul” vonuljon ki Kuvaitból. Fejéhez is vágta a Biztonsági Tanácsnak Al-Akbari iraki ENSZ-nagykövet, hogy „az amerikai kormány esz­köze”. Mint az ötvenes években: „ők” ott mind „rosszak”, „mi” vagyunk a „jók”. Csupa elfeledettnek hitt fordulat: „kettős mérce”, „hegemóniatörekvés”, „imperialista manő­verek”. (Még az európai vívmányoknak is jutott egy dí­szítő jelző: „úgynevezettek”...) Hiába. Ez a világ már nem az a világ. „A szemben­állás időszaka sokáig sok mindennek fedezékül szolgált.” Ezt is Sevardnadze mondta, s hozzátette: „Ma már mások a reakcióink. Legyőztük a korábbi elidegenedést”. A választás immár a jó és a rossz között van. Úgy, ahogy az amerikai külügyminiszter mondta: idézőjel nél­kül. Jó — például — a szuverenitás. Rossz — például — egy ország bekebelezése. A helyzet merőben új: a szavak kezdik ugyanazt jelenteni Moszkvában, mint Washing­tonban. A világ művi megosztottságának deklarált feladásával — Bakert idézve: „a hidegháború eltemetésével” — az ENSZ kezd az egyesült, de legalábbis az újraegyesülőfél­­ben levő nemzetek szervezete lenni. Ezt a mozgást a Biz­tonsági Tanácsban Irak kuvaiti inváziója talán még fel is gyorsította. Azzal, hogy brutálisan a világközösségnek sze­gezte a kérdést: elfogadja-e egy ENSZ-tagállam „leradíro­­zását” a térképről vagy sem. A BT ultimátuma erre egyértelmű válasz. Nem. Serény Péter Magyar kommandó Nekem már akkor gyanús volt a dolog, amikor a kor­mányfői rezidenciának szánt, potom 35 millió forintért renovált épület elkészült, s a rendszerváltás után rögvest kiderült, hogy nem biztonságos. Most meg itt vannak a szerencsétlenül járt komman­dósok, akik holmi tervrajzokra hagyatkozva akarták kéz­re keríteni a házában szunyókáló banditát, de kiderült, hogy az épületben nem ott volt az ajtó, ahol a községhá­zán beszerzett alaprajz mutatta. Szóval, vigyázni kellene ezzel a Nyugat-majmolással­. Félreértés ne essék, tudom, hogy elmúltak már azok az idők, amikor a kólamámortól, a twistőrülettől, valamint a hippikultusztól kellett — ideológiai alapon — távol tar­tani a szocialista nevelés vívmányain fölcseperedőket. Té­ved az is, aki azt hiszi, hogy a fogyasztói társadalom áru­­dömpingjétől és neonreklámjaitól megszédült népünket óvom a hajdanán annyit emlegetett bomlasztó hatásoktól. Más itt a baj. A szolgaian másolt kulcsok nem illenek a hazai zárakba. Egyesek e tényt felismerve, a harmadik út zászlaját lobogtatják, mások a kulcsot hiszik kozmopo­litának, holott elképzelhető, hogy a zárak nem forognak eléggé olajozottan. Esetleg nem is ott vannak, ahol a kul­csokkal keresik őket. A kormányfő és a két megsebesült kommandós most a saját kárán tanulta meg, hogy ez Magyarország. Ahol nem is oly rég a még mindig Marx névre hallgató téren a két oldalról épített felüljáró sem akart összeérni, ott a rendszerváltás sem annyira precíz, mint szeretnénk. Ren­geteg a tervrajz, a dokumentáció , mégis falakba ütkö­zünk, golyók süvítenek a fülünk mellett, s lám, hiába a páncélmellény, az is korszerűtlen, egy-egy lövedék köny­­nyen a vállunkba fúródhat. Túl sokan alszanak ma régi­ónkban ágyhoz támasztott fegyverrel. Talán a totális bizonytalanságból fakad az általános bizalmatlanság, a kishitűségből a gőg, az egymásrautalt­ság fel nem ismeréséből a kirekesztés indulata. Híres­hírhedt volt hajdan Kádár szivarzsebe, állítólag mindig ott lapult a papírfecni az új PB-tagok neveivel. Vajon most hol található az új kormánynévsor? Vajon most tényleg nem a megbízhatóság, hanem a szakértelem a mérce? Vajon a kritikus hang végre többet ér a szervilis hajbókolásnál? Meddig érdemes kiút helyett ellenségeket keresni, s ha nincsenek, kreálni? Senki sem kérdi: ponto­san kik azok az Aczél-káderek, akik kezükben tartják a sajtót? Senki sem mérlegeli, hogy ki árt többet hazánk tekintélyének — a honatya Bethlen, avagy a vagyonügy­nökség éléről elmozdított Tömpe István? Az elnök Ameri­kában talán megteheti, hogy nem határolódik el mindunta­lan saját pártjának szélsőségeitől, itthon azonban — ép­pen történelmi múltunk okán — aligha. Egy konszolidált, a demokrácia játékszabályait reflexszerűen ismerő ország­ban hamar oszlathat blokádot a rendőrség, de Magyaror­szág esetében ez még nem ilyen kézenfekvő. Itt minden kissé bonyolultabb. Fölöslegesek a folytonos párhuzamok, a makacs ana-­­lógiakeresések, egyelőre az itt még nem ott — ahogy egy gyógyszerre másként reagál két emberi szervezet, úgy a társadalmi receptek sem lehetnek automatikusan azono­sak, főként ha belátjuk, hogy sokkterápiára mindenképp szüksége van az országnak. De ajtóstul azért ne rohanjunk a házba. Mert félő, hogy még mindig elavult alaprajzokkal dolgozunk. Tamás Ervin 3

Next