Népszabadság, 1991. március (49. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-12 / 60. szám

6 NÉPSZABADSÁG - MAGYAR TÜKÖR 1991. március 12., kedd [egy rendőr két élete j. Küldetéstudatból fúrta meg a kasszát Behallatszik a tűztorony dal­lamos muzsikája a veszprémi börtön szomorú falai közé. Kár volna szavakkal megzavarni a külvilágból érkező néhány perces harmóniát. Hallgatjuk a zenét. Aztán Beke Miklós újra mesél. Túljárt a saját eszén Ö az a hajdani rendőr szá­zados, a Veszprémi Városi Rendőrkapitányság bűnügyi technikai csoportjának veze­tője, igazságügyi nyomszakér­tő, aki tizenöt éven át éjsza­kánként életet cserélt. Ünnep­lőbe öltözött, páncélszekrénye­ket fúrt meg, biztonsági zára­ikat nyitott ki könnyed mozdu­latokkal — sokszor teljesen nyomtalanul —, reggel meg helyszínelő technikusként gyűjtötte a bizonyítékokat ön­maga ellen. Ez szó szerint ér­tendő. Neki, a rendőrnek, nap­közben ez volt a dolga. Éjszaka meg ördögi ügyességgel próbált túljárni a rendőr Beke eszén. Az ügyvédi beszélgetésekre szánt tenyérnyi szobában ülünk. Beke Dunhillt szív. Egyiket a másik után. Cseveg, szinte anekdotázik. Akár a iká- véházban is lehetnénk. Csupán a száraz Henkel pezsgő hiány­zik az asztalról. Hiába néz kö­rül, csak az olaj zöldre mázolt rideg falakat láthatja. A sztorik szünetében kijóza­nító a csönd. Börtönszag. Egyenruha. A színésznő feleség eljön, amikor lehet. A házasságukból született négy és fél éves kis­fiú azonban még nem volt itt. Ö úgy tudja, külföldön van a papa. A feleség vívódik: talán be kellene hozni a gyereket, hiszen rajong az apjáért. De hát hogyan értené meg, hogy nem ülhet az ölébe? Ezt ugyan­is csak négyéves korig enge­délyezi a szabályzat. Az igazság csapdája Levél a börtönből. Haza. Ta­valy december végén. „... ha kijövök egyszer, ak­kor teljesen új embert kapsz vissza, ha igényt tartotok rám. Szerényen és boldogan fogunk élni. A tükörbe is bele tudok nézni. Érdekes, hogy eddig ke­rültem az emberek tekintetét, és most, miután szembenéztem önmagámmal, nyíltan állom bárki tekintetét, szemrebbenés nélkül mondom az igazat, mert őszinte vagyok mindenkihez. A helyzet paradöxona, hogy itt az igazság a leghihetetlenebb. Tizenöt évig hazudtam, alakos- kodtam, a környezetem fenn­tartás nélkül elfogadta, amit mondtam, állítottam. Jóllehet, november 16-a óta kizárólag az igazat mondom, és semmit nem hallgatok el, ennek elle­nére éppen most bizalmatla­nok velem...” Beke Miklós szerepzavara gyerekkorában kezdődött. A tizennyolcadik születésnapja környékén tudta meg, hogy nem is az, akinek mindaddig hitte magát. Az egyik szek­rényben véletlenül találta meg azt a rózsaszínű, taka­rékkönyvre emlékeztető pa­pírt, amiből egyértelműen ki­derült : azok az emberek, aki­ket a szüleinek hitt, néhány hónapos korában fogadták örökbe. Valójában Kruzó Mik­lósnak hívják. Az édesszüleiről mindent megtudott, de nem kereste meg őket. Nevelőanyja is any- nyira a saját gyerekeként sze­rette Miklóst, hogy a menyé­nek arról mesélt, milyen könnyen szülte meg a gyer­meket. Megtanulta a szakmát Beke esztergályosnak tanult, később levelezőn elvégezte a gépipari technikumot. Egy-egy munkahelyén azonban nem bírta sokáig. Visszahúzódó, mégis összeférhetetlen egyéni­ség volt. Nem viselte el a közösséget. A honvédségtől is leszerelték. — Soha nem tudtam bele­nyugodni abba — mondja —, hogy én hajtok, mint egy ál­lat, és mások aratják le a di­csőséget. Húszévesen megnősült. Eb­ből a házasságából két gyere­ke született. — Kölyök voltam még ak­kor én is — emlékszik visz- sza. — Mindent megcsinál­tam otthon: takarítottam, mostam a pelenkát. De a gye­rekekkel nem tudtam mit kezdeni, pedig szerettem őket. A hetvenes évek elején be­levágott egy társasház építé­sébe. A szomszédai rendőrök voltak. Sokat beszéltek a szak­máról, könyveket adtak neki. Amikor 1975-ben felvették rendőrnek, már átrágta ma­gát minden föllelhető szakiro­dalmon. — A rendőrségen nem sze­rettek engem — legyint kese­rűen —, szakmai képességei­met elismerték, de összefér­hetetlennek tartottak. Igazá­ból akkor utáltak meg, ami­kor véget akartam vetni a belső korrupcióknak. Nem tudtam elnézni például, hogy villanymotorral pörgetik a ko­csik kilométeróráját, a ben­zinpénzt meg zsebre vágják. Dühített a szakmai dilettan­tizmus, ezen rettenetesen be tudtam pörögni. Így aztán do­báltak egyik helyről a má­sikra. Megfogadtam: akárho­gyan is, de megmutatom ne­kik, hogy náluk többre va­gyok képes. A nyomszakértői tanfolyam után a rendőrtiszti főiskolán kapott diplomát. Emberekkel nem tudott bánni. Csak a tár­gyak, a nyomok érdekelték. — Állandóan az foglalkoz­tatott — magyarázza nekihe- vülten —, hogy mi játszód­hat le a tettes agyában. Való­ban az ő nyomait rögzítem-e vagy félrevezet? Lehet-e hát­rahagyott nyomok nélkül be­törni? Beleéltem magam az elkövető szerepébe. Ezt akko­riban szigorúan tiltották. A rendőr még gondolatban sem azonosulhat a bűnözővel — mondogatták. A szakmai kí­váncsiság, némi vagányság, meg az csinált belőlem kasz- szafúrót, betörőt, hogy itt a saját dicsőségemért dolgoz­tam. Ha valamit jól csinál­tam, nem a főnökömet tün­tették ki érte. A magam ura voltam. Szakadatlanul képez­tem magam. Elégtételt érez­tem, ha túljártam a rendőrök eszén. Nem bosszút, csak szakmai elégtételt. Hogy meg­mutathattam: én jobb vagyok náluk. Nem tagadom, a pénz­re is szükségem volt. Először, talán ’75 decemberében, egy kis vegyesboltba törtem be, az oldalajtó lesőablakán. Há­romszáz forintot vittem el ap­róban, meg három Marlborót. Remegett is a lábam. Kerülő úton mentem haza, nehogy a kutya lehúzza rólam a taka­rót. Másnap meszesgödröt ás­ASSAI H. PÉTER FELVÉTELE tam, de fél szemmel mindig azt figyeltem^ mikor jönnek értem. Nem jöttek. Később a kasszafúrás, a betörés szen­vedélyemmé vált. Szinte kül­detéstudatból csináltam. Ha eljött az éjszaka, mennem kellett. „Egyfúrós kiniisis” Beke Miklós tavaly ősszel bukott le, 130 bűncselekményt vallott be, sőt segített kinyo­mozni. Közreműködése nélkül a feledés homályába merül­nének a sokszor már el is évült esetek. De Beke dolgo­zik a börtönben. Éjszakánként is jár az agya, emlékezetében lepergeti a betöréseket, és gyűjti a bizonyítékokat — ön­maga ellen. Persze, mások is gyűjtik. Hiszen vannak rend­őrök széles e hazában, akik az „egyfúrós kinizsis” elfogá­sára tették fel szinte egész szakmai életüket. „Egyfúrós kinizsisnek” azért hívták, mert a fölöttébb biztonságosnak tar­tott Kinizsi páncélszekrénye­ket is egyetlen fúrással kinyi­totta. Hajba Ferenc Következik: AKI MEGTERVEZTE A LEBUKÁSÁT Lapunkban korábban hírt adtunk róla: az orosházi ön- kormányzat MDF-es képvise­lő-testületi tagjai úgy döntöt­tek, hogy — az önkormány­zat nehéz anyagi helyzetén se­gítendő — lemondanak idei tiszteletdíjukról, továbbá a ne­kik járó költségtérítésről. Ha­sonló cselekvésre hívtak fel másokat is. Az önkormányzat javára így felajánlott, körül­belül félmillió forintot a vá­rosban nehéz szociális körül­mények között élő idős polgá­rok támogatására kívánják fordítani. Milyen visszhangja volt a felhívásnak? — ennék nézett utána megyei tudósí­tónk. Több mint rosszindulat — A síri csend, amely a fel­hívásunkat követte, nem le­pett meg, sőt előre meg is jó­soltam, de hogy támadni is fognak bennünket ezért a kez­deményezésért, arra a legbo- rúlátöbb pillanataimban sem gondoltam volna — ismeri el dr. Viarga István ügyvéd, az orosházi képviselő-testület nyolctagú MDF-frakciójának vezetője, aki tagja lett az MDF nemrég alakult országos ügyvivői testületének is. Frakciótársa, Hampel Fe­renc, a városi kórháiz igazgató- főorvosa ugyancsak nehezen tér napirendre a történtek fe­lett. — Egyszerűen érthetetlen. Az egészségügy még annál is katasztrofálisabb helyzetben van, mint ahogy hisszük. Ezt látva, és az ország anyagi helyzetét ismerve, úgy dön­töttünk, hogy ez évi képvise­lői tiszteletdíjunkat, a kiadá­sainkra szánt költségtérítéssel együtt — ez csaknem félmil­lió forint együttesen — fel­ajánljuk arra az alapítványra, amelyet a kórház fejlesztésé­re hoztak létre. Vagyis lakó­helyünk idős, beteg polgárait szeretnénk támogatni, remél­ve, hogy ehhez mások is csat­lakoznak. Ehelyett nekünk es­nek. Megfeneklik a pártharcokon — Én a Kereszténydemok­rata Néppárt tagja vagyok — mondja dr. Gondos József jogtanácsos. — Kötelességem­nek, mi több természetesnek tartottam, hogy erkölcsileg széthulló társadalmunkban olyan karitatív cselekedet ré­szese legyek, amely példát ad, amely az országban felelőssé­get vállaló testületek megren­dült tekintélyét visszaadja. Mindezt pártpropagandának minősíteni — több mint rossz- indulat. Tudniillik — a he­lyeslés és a csatlakozás hang­jai helyett — csak ilyen meg­jegyzések jutottak el eddig hozzánk. Pintér János evangélikus es­peres ez utóbbit azért is fáj­lalja, mert ő maga nem is párt­tag. — Olyan magyarázatok is lábra kaptak, hogy azok a jól menő ügyvédek és orvosok fogtak itt össze, akik könnye­dén mondták le erről a pénz­ről. Nos, egyébként nem hoza­kodtam volna vele elő, de ne­kem például még színes té­vém sincs, s vannak többen is hetünk között olyanok, akik két vagy három gyereket ne­velnek. Ez az ország soha nem fog talpra állni, ha minden nemes szándék és jóakarat megfeneklik a pártharcokon. Németh Béla vállalkozó volt az egyetlen, aki nem a kór­házra, hanem a sport támoga­tására ajánlotta fel az évi tisz­teletdíjat és azt a költségtérí­tést is, ami egyébként a kép­viselői munkával járó kiadá­sokat fedezné csak. — Erre megjelenik a me­gyei lapban az egyik képvise­lőtársunk tollából egy olyan írás, hogy ilyen tiszteletdíj Orosházán nincs is, ezért ez a felhívás csak az MDF propa­ganda jellegű akciójának mi­nősíthető. A közös jelszó Pleskó Pál, az MDF oroshá­zi szervezetének elnöke így foglalta össze a történteket: — A képviselő-testület ta­valy december közepén külö­nített el másfél millió forintot a képviselők költségeinek té­rítésére és a képviselői munka, a bizottsági tevékenység térí­tésére. A felhívás megszövege­zői Széchenyi szellemét követ­ve, a legnagyobb magyar szü­letése 200. évfordulójának tisz­teletére tették meg felajánlá­sukat a február 22-én megtar­tott testületi ülésen. Remél­tük, hogy példájukat más ön­kormányzatok képviselői is követik. A felhívás azonban sajnálatos módon nem jelent meg teljes terjedelmében a megyei lapban úgy, mint több országos sajtóorgánumban. így talán a megye önkormányza­taihoz a „mozgósítás” nem is jutott el. Pedig mi nagyon vár­nánk a híreket a csatlakozá­sokról, de eddig egy sem ér­kezett. Síri osend van Oros­házán is. Igaz, ilyesmire kö­telezni vagy csak ösztönözni is bárkit, nem lehet, nem is lenne etikus. Dani József boltvezető és dr. Patakfalvi János kórházi főor­vos mindehhez már csak any- nyit tesz hozzá: a helyhatósá­gi választásokon Orosházán a Magyar Demokrata Fórum és a Kereszténydemokrata Nép­párt közös jelszava az volt: Válasszon olyan embert, aki a hatalmat szolgálattá nemesí­ti! Kőváry E. Péter — öt nap, négy éjjel vára­koztunk az iraki határon, autóban aludtunk, s — bár nevetségesnek hangzik — olyan gondjaink voltak, hogy hová járjunk vécére. Közben egyfolytában ott lebegett a fe­jünk fölött az a lehetőség, hogy az irakiak gondolnak egyet, s túszul ejtik a csopor­tot — meséli Nagy Péter al­ezredes. Az iraki—iráni hatá­ron tevékenykedő ENSZ meg­figyelő csoport magyar kon­tingensének rangidős parancs­nokával már Budapesten be­szélgettünk. Az Öböl-háború kitörésének napjaiban az Irakban állomá­sozó magyar ENSZ-katonákról csak szűkszavú hírek érkeztek. Annyit tudhattunk, hogy pa­rancsot kaptak: vonuljanak át iráni területre, s az iraki ha­tárőrök ezt egy ideiig megaka­dályozták, mígnem minden el­rendeződött. — Ahogy közeledett a Biz­tonsági Tanács által az ira­kiaknak adott határidő, úgy vonták fokozatosan össze az ellenőrző csapatokat — emlé­kezik a rangidős parancsnok. — Azt az utasítást kaptuk, hogy január 14-tre álljunk in­dulásra készen, személyenként húszkilónyi csomaggal. Ez azt jelentette, hogy a felszerelé­sünk egy részét az állomás­helyünkön kellett hagynunk. Tizennegyedikén megkaptuk a parancsot: menjünk át Irániba, s jelentkezzünk Teheránban. A határon azonban kiderült, hogy az iraki határőrök sem­miféle utasítást nem kaptak az átengedésünkre. — Hogyan lehetséges ez? — Mi sem értettük a dolgot. Reggel tartóztattak fel ben­nünket, reméltük, hogy estére minden elrendeződik. Nem így történt. 24 óra múlva világos­sá vált, hogy az irakiak nem is kaphatnak ilyen parancsot, ugyanis nem volt rádióöissze- iköttetés az átkelőpant és a parancsnokság között. Miinél tovább várakoztunk, úgy lett egyre feszültebb, ellenségesebb a hangulat. Tizenöten vol­tunk a csoportban, köztük öt .magyar. Nem tudhattuk bizto­san, nem akarnak-e túszul ej­teni bennünket. Volt abban az öt napban minden: Irán felől érkező árvíz, az ENSZ-elaljá- róktól érkező parancs, hogy folytassuk a jiárőrözésit — mi­közben az irakiak vízért sem akartak elengedni bennünket. — A háború kitörése mi­ként hatott az iraki katonák­ra? — Mikor január tizenhato­kán hajnalban a szövetségeseik megindították a támadást, s mi-erről rádión értesültünk, megkérdeztem az iraki őrs parancsnokát, egy fiatal had­nagyot, mit szól mindehhez. Azt felelte: hazug amerikai propaganda az egész. Az iraki tisztek nagy része egyébként maggyőződéses háborúpárti, s elbizakodott volt. Mi tavaly júniusiban, a magyar kontin­gens harmadik váltásaként ér­keztünk az iraki határra, s június—júliusban volt alkal­munk megfigyelni az irakiak készülődését Kuvait ellen, ám furcsamód, mintha senki nem vette volna komolyan a ve­szélyt. Miikor aztán augusztus másodikán lerohanták Kuvai­elésünkre. Január 18-án este mehettünk át Irániba, először Dezpol városába, majd Tehe­ránba. Onnan próbáltak foly­tatni a munkánkat, de egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez nem lehetséges. Ezért aztán néhány nap múllva a oiprusi ENSZ-bázisra szállítottak be- nünket, majd február 28-án az ENSZ-parancsnokság úgy döntött, hogy a küldetésünket befejezettnek tekinti. így ér­tünk haza március 3-án. Freész Károly Felajánlott tiszteletdíj Síri csend Orosházán Vesztegzár a határon tót, a velünk kapcsolatban álló iraki összekötő tisztek többsé­ge azt mondta: na végre, most aztán megmutattuk. — Mikor és hogyan éjt vé­get veszteglésük a határon? — Tőlünk északabbra egy másik ENSZ-alakulat egy tá­bornok parancsnoksága alatt sikeresen átjutott az iráni ol­dalra, s végül nekik sikerült elérniük, hogy — rádióössze­köttetés nem lévén — érkez­zen hozzánk egy iraki ezredes, s parancsot adjon az elenge-

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék