Népszabadság, 1991. március (49. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-12 / 60. szám
6 NÉPSZABADSÁG - MAGYAR TÜKÖR 1991. március 12., kedd t egy rendőr két élete. Küldetéstudatból fúrta meg a kasszát Behallatszik a tűztorony dallamos muzsikája a veszprémi börtön szomorú falai közé. Kár volna szavakkal megzavarni a külvilágból érkező néhány perces harmóniát. Hallgatjuk a zenét. Aztán Beke Miklós újra mesél. Túljárt a saját eszén , az a hajdani rendőr százados, a Veszprémi Városi Rendőrkapitányság bűnügyi technikai csoportjának vezetője, igazságügyi nyomszakértő, aki tizenöt éven át éjszakánként életet cserélt. Ünneplőbe öltözött, páncélszekrényeket fúrt meg, biztonsági záraikat nyitott ki könnyed mozdulatokkal — sokszor teljesen nyomtalanul —, reggel meg helyszínelő technikusként gyűjtötte a bizonyítékokat önmaga ellen. Ez szó szerint értendő. Neki, a rendőrnek, napközben ez volt a dolga. Éjszaka meg ördögi ügyességgel próbált túljárni a rendőr Beke eszén. Az ügyvédi beszélgetésekre szánt tenyérnyi szobában ülünk. Beke Dunhillt szív. Egyiket a másik után. Cseveg, szinte anekdotázik. Akár akávéházban is lehetnénk. Csupán a száraz Henkel pezsgő hiányzik az asztalról. Hiába néz körül, csak az olaj zöldre mázolt rideg falakat láthatja. A sztorik szünetében kijózanító a csönd. Börtönszag. Egyenruha. A színésznő feleség eljön, amikor lehet. A házasságukból született négy és fél éves kisfiú azonban még nem volt itt. Ő úgy tudja, külföldön van a papa. A feleség vívódik, talán be kellene hozni a gyereket, hiszen rajong az apjáért. De hát hogyan értené meg, hogy nem ülhet az ölébe? Ezt ugyanis csak négyéves korig engedélyezi a szabályzat. Az igazság csapdája Levél a börtönből. Haza. Tavaly december végén. „... ha kijövök egyszer, akkor teljesen új embert kapsz vissza, ha igényt tartotok rám. Szerényen és boldogan fogunk élni. A tükörbe is bele tudok nézni. Érdekes, hogy eddig kerültem az emberek tekintetét, és most, miután szembenéztem önmagammal, nyíltan állom bárki tekintetét, szemrebbenés nélkül mondom az igazat, mert őszinte vagyok mindenkihez. A helyzet paradoxona, hogy itt az igazság a leghihetetlenebb. Tizenöt évig hazudtam, alakoskodtam, a környezetem fenntartás nélkül elfogadta, amit mondtam, állítottam. Jóllehet, november 16-a óta kizárólag az igazat mondom, és semmit nem hallgatok el, ennek ellenére éppen most bizalmatlanok velem...” Beke Miklós szerepzavara gyerekkorában kezdődött. A tizennyolcadik születésnapja környékén tudta meg, hogy nem is az, akinek mindaddig hitte magát. Az egyik szekrényben véletlenül találta meg azt a rózsaszínű, takarékkönyvre emlékeztető papírt, amiből egyértelműen kiderült : azok az emberek, akiket a szüleinek hitt, néhány hónapos korában fogadták örökbe. Valójában Kruzó Miklósnak hívják. Az édesszüleiről mindent megtudott, de nem kereste meg őket. Nevelőanyja is anynyira a saját gyerekeként szerette Miklóst, hogy a menyének arról mesélt, milyen könnyen szülte meg a gyermeket. Megtanulta a szakmát Beke esztergályosnak tanult, később levelezőn elvégezte a gépipari technikumot. Egy-egy munkahelyén azonban nem bírta sokáig. Visszahúzódó, mégis összeférhetetlen egyéniség volt. Nem viselte el a közösséget. A honvédségtől is leszerelték. — Soha nem tudtam belenyugodni abba — mondja —, hogy én hajtok, mint egy állat, és mások aratják le a dicsőséget. Húszévesen megnősült. Ebből a házasságából két gyereke született. — Kölyök voltam még akkor én is — emlékszik viszsza. — Mindent megcsináltam otthon, takarítottam, mostam a pelenkát. De a gyerekekkel nem tudtam mit kezdeni, pedig szerettem őket. A hetvenes évek elején belevágott egy társasház építésébe. A szomszédai rendőrök voltak. Sokat beszéltek a szakmáról, könyveket adtak neki. Amikor 1975-ben felvették rendőrnek, már átrágta magát minden föllelhető szakirodalmon. — A rendőrségen nem szerettek engem — legyint keserűen —, szakmai képességeimet elismerték, de összeférhetetlennek tartottak. Igazából akkor utáltak meg, amikor véget akartam vetni a belső korrupcióknak. Nem tudtam elnézni például, hogy villanymotorral pörgetik a kocsik kilométeróráját, a benzinpénzt meg zsebre vágják. Dühített a szakmai dilettantizmus, ezen rettenetesen be tudtam pörögni. Így aztán dobáltak egyik helyről a másikra. Megfogadtam, akárhogyan is, de megmutatom nekik, hogy náluk többre vagyok képes. A nyomszakértői tanfolyam után a rendőrtiszti főiskolán kapott diplomát. Emberekkel nem tudott bánni. Csak a tárgyak, a nyomok érdekelték. — Állandóan az foglalkoztatott — magyarázza nekihevülten —, hogy mi játszódhat le a tettes agyában. Valóban az ő nyomait rögzítem-e vagy félrevezet? Lehet-e hátrahagyott nyomok nélkül betörni? Beleéltem magam az elkövető szerepébe. Ezt akkoriban szigorúan tiltották. A rendőr még gondolatban sem azonosulhat a bűnözővel — mondogatták. A szakmai kíváncsiság, némi vagányság, meg az csinált belőlem kaszszafúrót, betörőt, hogy itt a saját dicsőségemért dolgoztam. Ha valamit jól csináltam, nem a főnökömet tüntették ki érte. A magam ura voltam. Szakadatlanul képeztem magam. Elégtételt éreztem, ha túljártam a rendőrök eszén. Nem bosszút, csak szakmai elégtételt. Hogy megmutathattam: én jobb vagyok náluk. Nem tagadom, a pénzre is szükségem volt. Először, talán ’75 decemberében, egy kis vegyesboltba törtem be, az oldalajtó lesőablakán. Háromszáz forintot vittem el apróban, meg három Marlborót. Remegett is a lábam. Kerülő úton mentem haza, nehogy a kutya lehúzza rólam a takarót. Másnap meszesgödröt ástam, de fél szemmel mindig azt figyeltem, mikor jönnek értem. Nem jöttek. Később a kasszafúrás, a betörés szenvedélyemmé vált. Szinte küldetéstudatból csináltam. Ha eljött az éjszaka, mennem kellett. „Egy fúrós kinizsis” Beke Miklós tavaly ősszel bukott le, 130 bűncselekményt vallott be, sőt segített kinyomozni. Közreműködése nélkül a feledés homályába merülnének a sokszor már el is évült esetek. De Beke dolgozik a börtönben. Éjszakánként is jár az agya, emlékezetében lepergeti a betöréseket, és gyűjti a bizonyítékokat — önmaga ellen. Persze, mások is gyűjtik. Hiszen vannak rendőrök széles e hazában, akik az „egyfúrós kinizsis” elfogására tették fel szinte egész szakmai életüket. „Egyfúrós kinizsisnek” azért hívták, mert a fölöttébb biztonságosnak tartott Kinizsi páncélszekrényeket is egyetlen fúrással kinyitotta. Hajba Ferenc következik, AKI MEGTERVEZTE A LEBUKÁSÁT ASSAI H. PÉTER FELVÉTELE Vesztegzár a határon — öt nap, négy éjjel várakoztunk az iraki határon, autóban aludtunk, s — bár nevetségesnek hangzik — olyan gondjaink voltak, hogy hová járjunk vécére. Közben egyfolytában ott lebegett a fejünk fölött az a lehetőség, hogy az irakiak gondolnak egyet, s túszul ejtik a csoportot — meséli Nagy Péter alezredes. Az iraki—iráni határon tevékenykedő ENSZ megfigyelő csoport magyar kontingensének rangidős parancsnokával már Budapesten beszélgettünk. Az Öböl-háború kitörésének napjaiban az Irakban állomásozó magyar ENSZ-katonákról csak szűkszavú hírek érkeztek. Annyit tudhattunk, hogy parancsot kaptak: vonuljanak át iráni területre, s az iraki határőrök ezt egy ideiig megakadályozták, mígnem minden elrendeződött. Ahogy közeledett a Biztonsági Tanács által az irakiaknak adott határidő, úgy vonták fokozatosan össze az ellenőrző csapatokat — emlékezik a rangidős parancsnok. — Azt az utasítást kaptuk, hogy január 14-ére álljunk indulásra készen, személyenként húszkilónyi csomaggal. Ez azt jelentette, hogy a felszerelésünk egy részét az állomáshelyünkön kellett hagynunk. Tizennegyedikén megkaptuk a parancsot: menjünk át Irániba, s jelentkezzünk Teheránban. A határon azonban kiderült, hogy az iraki határőrök semmiféle utasítást nem kaptak az átengedésünkre. — Hogyan lehetséges ez? — Mi sem értettük a dolgot. Reggel tartóztattak fel bennünket, reméltük, hogy estére minden elrendeződik. Nem így történt. 24 óra múlva világossá vált, hogy az irakiak nem is kaphatnak ilyen parancsot, ugyanis nem volt rádióöisszeköztetés az átkelőpont és a parancsnokság között. Miinél tovább várakoztunk, úgy lett egyre feszültebb, ellenségesebb a hangulat. Tizenöten voltunk a csoportban, köztük ötmagyar. Nem tudhattuk biztosan, nem akarnak-e túszul ejteni bennünket. Volt abban az öt napban minden, Irán felől érkező árvíz, az ENSZ-elöljáróktól érkező parancs, hogy folytassuk a járőrözésit — miközben az irakiak vízért sem akartak elengedni bennünket. — A háború kitörése miként hatott az iraki katonákra? — Mikor január tizenhatokán hajnalban a szövetségeseik megindították a támadást, s mi erről rádión értesültünk, megkérdeztem az iraki őrs parancsnokát, egy fiatal hadnagyot, mit szól mindehhez. Azt felelte: hazug amerikai propaganda az egész. Az iraki tisztek nagy része egyébként meggyőződéses háborúpárti, s elbizakodott volt. Mi tavaly júniusiban, a magyar kontingens harmadik váltásaként érkeztünk az iraki határra, s június—júliusban volt alkalmunk megfigyelni az irakiak készülődését Kuvait ellen, ám furcsamód, mintha senki nem vette volna komolyan a veszélyt. Miikor aztán augusztus másodikán lerohanták Kuvaitot, a velünk kapcsolatban álló iraki összekötő tisztek többsége azt mondta: na végre, most aztán megmutattuk. — Mikor és hogyan ért véget veszteglésük a határon? — Tőlünk északabbra egy másik ENSZ-alakulat egy tábornok parancsnoksága alatt sikeresen átjutott az iráni oldalra, s végül nekik sikerült elérniük, hogy — rádióösszeköttetés nem lévén — érkezzen hozzánk egy iraki ezredes, s parancsot adjon az elengedelésünkre. Január 18-án este mehettünk át Irániba, először Dezpol városába, majd Teheránba. Onnan próbáltuk folytatni a munkánkat, de egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez nem lehetséges. Ezért aztán néhány nap múllva a ciprusi ENSZ-bázisra szállítottak benünket, majd február 28-án az ENSZ-parancsnokság úgy döntött, hogy a küldetésünket befejezettnek tekinti, így értünk haza március 3-án. Freisz Károly Felajánlott tiszteletdíj Síri csend Orosházán Lapunkban korábban hírt adtunk róla: az orosházi önkormányzat MDF-es képviselő-testületi tagjai úgy döntöttek, hogy — az önkormányzat nehéz anyagi helyzetén segítendő — lemondanak idei tiszteletdíjukról, továbbá a nekik járó költségtérítésről. Hasonló cselekvésre hívtak fel másokat is. Az önkormányzat javára így felajánlott, körülbelül félmillió forintot a városban nehéz szociális körülmények között élő idős polgárok támogatására kívánják fordítani. Milyen visszhangja volt a felhívásnak? — ennek nézett utána megyei tudósítónk. Több mint rosszindulat — A síri csend, amely a felhívásunkat követte, nem lepett meg, sőt előre meg is jósoltam, de hogy támadni is fognak bennünket ezért a kezdeményezésért, arra a legborúlátóbb pillanataimban sem gondoltam volna — ismeri el dr. Varga István ügyvéd, az orosházi képviselő-testület nyolctagú MDF-frakciójának vezetője, aki tagja lett az MDF nemrég alakult országos ügyvivői testületének is. Frakciótársa, Hampel Ferenc, a városi kórház igazgatófőorvosa ugyancsak nehezen tér napirendre a történtek felett. — Egyszerűen érthetetlen. Az egészségügy még annál is katasztrofálisabb helyzetben van, mint ahogy hisszük. Ezt látva, és az ország anyagi helyzetét ismerve, úgy döntöttünk, hogy ez évi képviselői tiszteletdíjunkat, a kiadásainkra szánt költségtérítéssel együtt — ez csaknem félmillió forint együttesen — felajánljuk arra az alapítványra, amelyet a kórház fejlesztésére hoztak létre. Vagyis lakóhelyünk idős, beteg polgárait szeretnénk támogatni, remélve, hogy ehhez mások is csatlakoznak. Ehelyett nekünk esnek. Megfeneklik a pártharcokon — Én a Kereszténydemokrata Néppárt tagja vagyok — mondja dr. Gondos József jogtanácsos. — Kötelességemnek, mi több természetesnek tartottam, hogy erkölcsileg széthulló társadalmunkban olyan karitatív cselekedet részese legyek, amely példát ad, amely az országban felelősséget vállaló testületek megrendült tekintélyét visszaadja. Mindezt pártpropagandának minősíteni — több mint rosszindulat. Tudniillik — a helyeslés és a csatlakozás hangjai helyett — csak ilyen megjegyzések jutottak el eddig hozzánk. Pintér János evangélikus esperes ez utóbbit azért is fájlalja, mert ő maga nem is párttag. — Olyan magyarázatok is lábra kaptak, hogy azok a jól menő ügyvédek és orvosok fogtak itt össze, akik könnyedén mondták le erről a pénzről. Nos, egyébként nem hozakodtam volna vele elő, de nekem például még színes tévém sincs, s vannak többen is hetünk között olyanok, akik két vagy három gyereket nevelnek. Ez az ország soha nem fog talpra állni, ha minden nemes szándék és jóakarat megfeneklik a pártharcokon. Németh Béla vállalkozó volt az egyetlen, aki nem a kórházra, hanem a sport támogatására ajánlotta fel az évi tiszteletdíjat és azt a költségtérítést is, ami egyébként a képviselői munkával járó kiadásokat fedezné csak. Erre megjelenik a megyei lapban az egyik képviselőtársunk tollából egy olyan írás, hogy ilyen tiszteletdíj Orosházán nincs is, ezért ez a felhívás csak az MDF propaganda jellegű akciójának minősíthető. A közös jelszó Pleskó Pál, az MDF orosházi szervezetének elnöke így foglalta össze a történteket: " A képviselő-testület tavaly december közepén különített el másfél millió forintot a képviselők költségeinek térítésére és a képviselői munka, a bizottsági tevékenység térítésére. A felhívás megszövegezői Széchenyi szellemét követve, a legnagyobb magyar születése 200. évfordulójának tiszteletére tették meg felajánlásukat a február 22-én megtartott testületi ülésen. Reméltük, hogy példájukat más önkormányzatok képviselői is követik. A felhívás azonban sajnálatos módon nem jelent meg teljes terjedelmében a megyei lapban úgy, mint több országos sajtóorgánumban, így talán a megye önkormányzataihoz a „mozgósítás” nem is jutott el. Pedig mi nagyon várnánk a híreket a csatlakozásokról, de eddig egy sem érkezett. Síri csend van Orosházán is. Igaz, ilyesmire kötelezni vagy csak ösztönözni is bárkit, nem lehet, nem is lenne etikus. Dani József boltvezető és dr. Patakfalvi János kórházi főorvos mindehhez már csak anynyit tesz hozzá: a helyhatósági választásokon Orosházán a Magyar Demokrata Fórum és a Kereszténydemokrata Néppárt közös jelszava az volt: Válasszon olyan embert, aki a hatalmat szolgálattá nemesíti! Kőváry E. Péter