Népszabadság, 1991. november (49. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-01 / 256. szám

2 NÉPSZABADSÁG - KÜLPOLITIKA 1991. november L, péntek Eltérő álláspontok, békés hangnem (Folytatás az 1. oldalról.) konfliktus hosszú történetének elemzése azt mutatja, hogy a válság természete nem területi jellegű”. Izraelt az arab álla­mok akkor sem ismerték még el, amikor a biztonsági célza­tú területgyarapodás nem kö­vetkezett be. Tehát „a téma nem területi, hanem Izrael biztonságának a kérdése. Na­gyon sajnálatos lenne, ha a partnerek a tárgyalásokat ki­zárólag a területi kérdésekre összpontosítanák. A zsákutcá­ból a célravezető kiút a biza­lom légkörének megteremté­se”. Samir szerint hosszú és nehéz megbeszélések várhatók, Izrael a maga részéről kész az utat végigjárni, abban a tudat­ban, hogy lesznek akadályok, megtorpanások, válságok, ám a közel-keleti megbékélésre nincs más lehetőség. Az izraeli delegációvezető hosszú történelmi visszatekin­tésben kívánta igazolni, hogy a zsidó népnek négyezer éve ez a terület a hazája. A­mi a mostani folyamatot illeti, Iz­rael mindig is a közvetlen, kétoldalú tárgyalások híve volt. „Nyitott szívvel, őszinte békevággyal és nagy várako­zással érkeztünk” — mondta Samir, aki célszerűnek tartot­ta, hogy a tervezett kétoldalú tárgyalásokat a Közel-Keleten és ne idegen környezetben kezdjék meg. Így fölajánlotta, hogy az arab országok képvi­selői látogassanak el Izraelbe, ő a maga részéről hajlandó Jordániában, Libanonban és Szíriában folytatni a megbe­széléseket. Nem véletlenül em­lékeztetett Samir arra, hogy a néhai Szadat egyiptomi elnök jeruzsálemi vizitje — ezzel Iz­rael állam formális elismerése — vezetett el az egyiptomi­­izraeli békemegállapodáshoz, a Sínai visszaadásához. (Köz­vetlenül a beszéd elhangzása után, Samirral ellentétben, több arab részvevő is elége­dettségét hangsúlyozta a mad­ridi helyszínnel. Folytatódnak a háttéregyeztetések, a jelek szerint a többség kitartana a spanyol főváros mellett, hogy a közvetlen kétoldalú tárgya­lások is ott kezdődjenek meg.­ Samir felszólította az arab képviselőket, hogy szigeteljék el magukat azoktól az erőktől, amelyek nem hajlandók csat­lakozni a békefolyamathoz, így elítélte az iraki elnök legutób­bi kijelentéseit, s ugyancsak felszólította a palesztinokat, hogy mondjanak le a terror és az erőszak alkalmazásáról. Kamel Abu Dzs­aber jordán külügyminiszter álláspontja gyökeresen különbözött Sami­­rétól. Egyetlen vonatkozást leszámítva, amennyiben a jor­dán külügyminiszter is „a jó­­szándékkal a megbékélés szel­lemében” érkezett Madridba. Szerinte is történelmi a lehe­tőség, de Izraellel ellentétben úgy látja, hogy a békés rende­zés útja az ENSZ 242-es és 338-as határozatainak végre­hajtása, azaz valamennyi Iz­rael által megszállt terület visszaadásával képzelhető csak el. A „békéért területet” elv a rendező a békefolyamatban — mondotta. A jordán diplomata hat pontban összegezte állás­pontját, amelyben központi gondolat, hogy önálló palesztin állam megalakítására van szükség (Jordánia nem Pa­lesztina), amely aztán konfö­derációt alkothatna Jordániá­val. Ugyancsak követelmény­ként fogalmazta meg az arab szuverenitás­­helyreállítását Je­ruzsálem keleti részében. Az ebédszünetet követően szólalt fel Abdel Safi, a meg­szállt területekről érkezett pa­lesztin küldöttség vezetője. Mint ismeretes, a PFSZ nem képviseltetheti magát a béke­­konferencián, minthogy nem meghívott, s Izrael eleve fel­tételként állította, hogy a jor­dán—palesztin közös delegá­cióban nem lehetnek PFSZ­tagok, s nem is fogadhatnak el utasítást a szervezettől. Safi beszédét azzal kezdte, hogy nem kérni jöttek, a pa­lesztin népet ENSZ-határoza­­tokban is rögzített jogok ille­tik meg. A palesztin nép áldo­zata ennek a tragikus hely­zetnek, s a béke alapfeltétele az izraeli megszállás megszün­tetése, de nemcsak Ciszjordá­­niáról van szó, a tárgyalások­ból nem lehet kizárni arab Jeruzsálem kérdését sem. Le kell állítani a telepítések léte­sítésének politikáját a meg­szállt területeken. A jordán küldöttségvezetőhöz hasonlóan Safi is azt fejtegette, hogy a palesztin önrendelkezés meg­valósítása, így az önkormány­zat létesítését követően jövő­jüket a jordán—palesztin kon­föderációban képzelik el. „Ez az igazság pillanata”, a pa­lesztin nép nagy reménységgel tekint a békekonferenciára, szerinte egyértelmű nemzetkö­zi felügyeletre van szükség a továbbiakban is, ahhoz, hogy a folyamat eredményes lehes­sen, hogy a palesztin állam helyreállhasson. Safi Izrael ré­széről bizalomerősítő lépéseket sürgetett, így az izraeli fegy­veres erők fokozatos kivoná­sát a megszállt területekről, illetve az új települések léte­sítésének leállítását. Elismerte, hogy a tragikus helyzetből fa­kadóan vannak szélsőséges megnyilvánulási formák is, ám az Intifada „a nép jogos kiál­tása az igazságért, jogai hely­reállításáért”. Lapzártánk után került sor a békekonferencia folyamatá­ban közvetlenül érintett liba­noni és szíriai küldöttségve­zető felszólalására. Előzetesen különösen a szíriai beszédre irányult figyelem, minthogy a damaszkuszi vezetés vissza­követeli a megszállt Golán­­fennsíkot Izraeltől. A várakozás egy másik motívuma, hogy még szerdán Madridban a szí­riai delegációvezető sajtóérte­kezletén bejelentette igényét, miszerint a két patronáló nagyhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok megfi­gyelőként legyen jelen a köz­vetlen, kétoldalú tárgyaláso­kon is. Ortutay L. Gyula Samir: „A válság nem területi természetű.” reuters-fotó ADAM MICHNIK: Vizsga felelősségérzetből Lapunk a lengyel válasz­tások körüli helyzet kom­mentálására kérte fel Adam Michniket, a legnagyobb lengyel napilap, a Gazeta Wyborcza főszerkesztőjét. Világos volt, hogy a nagy­­ reform politikája — az átmenet a diktatúrából a de­mokráciába, a tervutasításos rendszerből a piacgazdaságba — társadalmi árat követel. S az is természetes volt, hogy ehhez a politikához a társa­dalmi jóváhagyást csak a fő politikai alanyok nagy komp­romisszumával lehet megsze­rezni. Eközben a kompromisz­­szum helyett a csúcsok hábo­rújának, majd az agresszív de­­kommunizációs demagógiának lehetünk tanúi, s végül ta­pasztalhattuk az egyház te­kintélyének kihasználását a választás előtti agitáció során. Eredményképpen minden­féle tekintély lerombolását, a politika színpadának szétesé­sét, a választási érdektelensé­get, s egy szétaprózott szejmet kaptunk. A reformátorok tá­bora vereséget szenvedett, a második nagy vereségét Ty­­minski elnökválasztási sikere után. Vajon az egykori LEMP, valamint a Keresztény-Nem­zeti Egyesülés parlamenti kép­viselői által kierőszakolt rész­arányos választási törvény lenne mindebben a bűnös? Nem hiszem. A helyzet drá­mája nem a pártok mennyi­ségében, hanem a minőségé­ben rejlik. Ez a minőség — amelynek mintáját már a vá­lasztási kampány során, majd a választás után is láthattuk — váltja ki ma a legnagyobb nyugtalanságot. Bielecki kormányfő tábora egy olyan kampány következ­tében vesztett, amelyet jól is­merünk a Tadeusz Mazowiec­ki kormánya ellen folytatott háborúskodásból. Ez a modell veszélyes — minden, a nehéz reformok politikáját vállaló kormány így veszt majd. Senkit nem vigasztalhat a Demokratikus Unió viszonyla­gos sikere, és senkit ne riasz­­szon meg a posztkommunista erők, valamint a Független Lengyelország Konföderáció­ja meglepően jó szereplése. Rémisztő viszont, hogy a főbb pártoknak a választásokat követő első nyilvános konf­rontációja inkább a kampány folytatására, mintsem az ál­lamért felelős politikusok vi­tájára emlékeztetett. Ebben a kampányban nem voltak összecsapások, sem ut­cai verekedések. Ugyanakkor az elhangzott szavak, a ha­zugságok, a rágalmak és gyű­lölettel teli fenyegetőzések in­kább a további durvaságokat, barbárságokat, mintsem a nyugalmat és a politikai kul­túra növekedését jelzik elő­re. A hazugság nem szégyen­­teljes dolog többé, a gyűlölet állampolgári jogot nyert. A dekommunizációt hirde­tők retorikája majdhogynem lehetetlenné tette az állam­ról folytatott komoly beszédet a posztkommunista formáci­ókkal. Az elnökválasztások óta mind infantilisabbá váló politikai harc, amely a fede­zet nélküli ígéretekben ölt tes­tet, ismét meghozta a maga eredményeit. Csak ezzel tu­dom magamnak magyarázni a posztkommunisták, az egykor velük szövetséges parasztpár­tiak vagy a Független Len­gyelország Konföderációjának választási sikerét. Megint csak a csodára szavaztak a lengye­lek, csak ezúttal éppen más ígérte azt. Összetört a Szolidaritás­tábor melletti remények for­gatókönyve. Bekövetkezett, hogy az emberek elvetik e tá­bor hajdan volt tekintélyét. A kommunista diktatúra 10 esz­tendő alatt sem tudta meg­semmisíteni a Szolidaritást. A csúcsokon meghirdetett hábo­rú most másfél év alatt elvé­gezte ezt a munkát. Ezek után a választások után a Szolida­ritás önmaga mítoszának és hatalmi álmainak a karikatú­rája lesz csupán. A Szolidaritás-mítosszal együtt széttört a Walesa-mítosz is. Felhívásai nem találtak meg­hallgatásra. Ennek ékes bizo­nyítéka a nagy érdektelenség, és a posztkommunista csopor­tosulások nyilvánvaló sikere. Ugyancsak csorba esett a katolikus egyház politikai te­kintélyén. A püspöki kar több alkalommal is a választásokon való részvételre hívott fel. A püspökök korábbi megnyilat­kozásai ellenére a templomi szószékekről konkrét csopor­tosulásokat támogattak, úgy, hogy még a választási listáik számát is megadták. Egy püs­pök egyenesen megmondta: katolikusnak a katolikusra, zsidónak a zsidóra, kommu­nistának a kommunistára kell szavaznia. No, és mi lett ezek­nek a felhívásoknak és nyi­latkozatoknak az eredménye? A papok által megjelölt lis­tákra az urnáknál megjelen­tek 25 százaléka, azaz az ösz­­szes választásra jogosult 10 százaléka adta voksát. A ka­tolikus Lengyelországban min­den tízből csak egy lengyel hallgatott a püspökök szavá­ra. A legmegdöbbentőbb az ál­lamért érzett felelősség álta­lános összeroppanása. Parti­­kularizmus, fanatizmus és de­magógia uralja lassacskán a lengyel politikát, miközben a felelősségteljes pártok — mint a Demokratikus Unió vagy a Liberális-Demokrata Kong­resszus — nem tudtak kiemel­kedő sikert felmutatni. Tadeusz Mazowiecki nyilat­kozata a koalíciós kormány megalakítására való készségé­ről süket fülekre talált. Sem­mi jel nem mutat arra, hogy az Unió partnerre találjon. Két lehetőség marad. Az egyik: ahogy Jacek Kuron ja­vasolta, az államfő egy pár­tok fölötti, szakértői kor­mányt nevez ki, amely aztán megkapja a parlamenti tá­mogatást. A másik: az állam­főt támogató csoportosulások koalíciója, amely a Függet­len Lengyelország Konföderá­ciója csatlakozásával számít­hat a parlamenti többségre. Ugyanakkor nagyon veszé­lyes lenne, ha az államfői kormány talapzata a bosszú filozófiája lenne, fő program­­ajánlata pedig a lengyel nem­zet katolikus államának kö­dös frázisaiban, valamint a fedezet nélküli pénz kibocsá­tásának politikájában merül­ne ki. Mert ekkor Lengyelor­szág az anarchia szélére sod­ródhat. Az elkövetkező napok és he­tek vizsgát jelentenek majd az állam iránt érzett felelős­ségből minden politikai erő, de főként mégis Walesa el­nök és tábora számára. (Fordította: Ritecz Miklós) Walesa, a (két) súly­emelő. A GAZETA WYBORCZA KARIKATÚRÁJA A DIE WELT SZERINT Magyarország a legrosszabbtól tart (Bonni tudósítónktól.) Magyarország a legrosszabb­­tól tart — ezzel a címmel kö­zölt budapesti keltezésű tudó­sítást csütörtöki számában a Die Welt című konzervatív napilap, hangsúlyozva, hogy a magyar kormány hónapok óta különösebb siker nélkül igyekszik megértetni a nyu­gati közvéleménnyel: a jugo­szláviai konfliktus kö­nnyen átterjedhet Magyarországra. A drámai hangú beszámoló részletesen ismerteti a ma­gyar lapok jelentéseit a Jugo­szláviában élő magyarok egy­re súlyosabbá váló helyzeté­ről, így arról, hogy a Vajda­ságban máris célzatosan, aránytalanul nagy számban rekrutálják a szövetségi had­seregbe az ott élő magyaro­kat, akik eddig a legtöbb vér­­áldozatot hozták. Szól a lap a menekültáradatról is, s le­szögezi, hogy a magyar kor­mány keze meg van kötve, mert bármilyen reakciójával tovább rontaná a jugoszláviai magyar kisebbség kilátásait. A kormány visszafogottságá­nak másik okát a Die Welt az ország katonai gyengeségé­ben látja. Egy komolyabb szerb támadás esetén a ma­gyar hadsereg aligha tudna megfelelő védelmet nyújtani a lakosságnak — hangoztatja a tudósítás, hozzátéve: Buda­pest attól tart, hogy Európa csupán szép szavakat nyújta­na segítség helyett, ha masz­­szív helyi támadások érnék Magyarországot, de az akciók nem öltenék területfoglaló há­ború formáját. A Die Welt utal rá, hogy Magyarország védelmi ké­pességének erősítésére meg­kísérelt a volt keletnémet néphadsereg fegyvereiből vá­sárolni, ám Bonn vonakodik a kívánság teljesítésétől. Bonni tudósítónk megpró­bált hivatalos állásfoglalást kérni a Die Welt meglehető­sen furcsán és nem teljesen logikusan hangzó beállítására a fegyvervásárlások kérdésé­ben, ám sem a bonni védel­mi minisztérium, sem a kor­mány tájékoztatási hivatala nem érezte magát illetékes­nek az ügyben. Léderer Pál A jugoszláv nagykövet Raffaynál Raffay Ernő, a Honvédelmi Minisztérium politikai állam­titkára csütörtök délelőtt hi­vatalában fogadta Rudi Sovát, Jugoszlávia budapesti nagykö­vetét. A nagykövet az állítólagos közös osztrák—magyar gyors­­alakulat felállításával kapcso­latosan kért információt az ál­lamtitkártól. Raffay Ernő a leghatározottabban cáfolta ilyen elképzelés, illetve terv lé­tezését, hangsúlyozva, hogy a magyar és az osztrák honvé­delmi miniszterek között ilyen­ről még csak szó sem esett. Is­mételten kijelentette, hogy a magyar és az osztrák honvé­delmi miniszterek által a kö­zelmúltban aláírt együttműkö­dési megállapodás nem irányul harmadik ország ellen, az ki­zárólag a két ország közötti bi­zalom erősítését szolgálja. (MTI) Csak a bírák korlátozhatják Jelcint (Moszkvai tudósítónktól). A hivatalos szovjet hírügy­nökség, a TASZSZ és a szov­jet témákban hagyományosan jól értesült Reuter világhírügy­nökség csütörtökön tulajdon­képpen megelőlegezte, hogy az oroszországi népképviselők kongresszusa el fogja fogad­ni Borisz Jelcin gazdasági válságkezelő programját. La­punk e kiadásának zártáig a képviselők még nem szavaztak. Az oroszországi honatyák előtt fekvő tervezetek értel­mében módosítják és kiegé­szítik a köztársaság alkotmá­nyát. Azt, amelynek betartá­sára szerda késő este óta­ im­máron 13 megválasztott al­kotmányi bíró ügyel. A bírákat életre szólóan és minden ha­talmi ágtól függetlenül vá­lasztották meg. Miután letet­ték az esküt, még arra is jo­got szereztek, hogy az elnök döntéseit alkotmányiba ütkö­zőnek minősítsék, s ennek alapján akár kezdeményezzék annak leváltását. A bírói függetlenség a je­lenlegi időszakban az egyet­len az oroszországi elnöki ha­talmat valamelyest is korlá­tozó tényező. A képviselők által jóváhagyandó csomag­ban ugyanis ott van­, hogy Jelcin szabadon szervezheti meg és át a végrehajtó ha­talmait a radikális gazdasági reform időszakában. Egyene­sen tilos lesz választásokat tartani a helyi végrehajtó szervek vezetőinek kiválasz­tására 1992. december 1-jéig. Ebben az időszakban Jelcin szabadon alakíthatja a kor­mány struktúráját, és szemé­lyi összetételét, és ugyancsak ő nevezheti ki a helyi végre­hajtó apparátusok vezetőit. M. Lengyel László Az idő pénz. Nyeresé­gét nemcsak a gaz­daságos üzemeltetés fogja növelni, ha­nem gépeink sebes­sége is: egy óra alatt akár 36 000 A4 mére­tű nyomat készíthető automata rend­szerünkön, gyártotta a világ el­ső automata nyom­dagépeit és azóta is megőrizte vezető szerepét a világban. Ma már teljesen automatikusan több­oldalas nyomtatvány is készíthető, emberi beavatkozás nélkül. ÍXMÍÍU^jrU*--^ SYSTEM automata és hagyományos ofszet­nyomó gépek. A formakészítő, a nyomdagép és a kötészet nagy haté­konyságú rendszerré kapcsolható össze. Attaker Az alkotó név. 1149 Budapest, Kövér Lajos u. 56. Tel.:. 183-0799, 183-6503 Fax: 183-0921

Next