Népszabadság, 1992. május (50. évfolyam, 103-127. szám)

1992-05-26 / 123. szám

1992. május 26., kedd NÉPSZABADSÁG - MAGYAR TÜKÖR Századvégi könnyek Amikor a nyakkendős úr - a nyugdíjas bíró - szólásra emelkedett, még nem sejthettem, hogy személyében egy meggyőződéses fasiszta kezdi el a kohnozást meg a deutschozást. Az­tán a jámbor csöndben minden világossá vált, mert az úr vázolta, mi lenne­­ újra­­ a teendő. Fiatal kolléganőm sírással küszködve vonult ki a teremből. Váratlanul érte, hogy a fasiz­mus birkatekintettel párosul. Ki kellett men­nem megnyugtatni, ne vegye a szívére a dol­got, az úr valami háború előtti szélsőjobbos brosúra zagyvaságait szajkózza, nem veszé­lyes, bocsássuk meg neki, hogy nem tud olyan elegánsan durva lenni, mint némelyek. Amikor visszatértem a terembe, egy új szó­nok - kiváló irodalomtörténész, egykori lap­­szerkesztő - éppen a népi-urbánus vitákat ele­mezte. Körmönfontan haladt, látszólag naiv bizalommal ki szerette volna fogni a szelet a péntek délutáni fasizmus vitorlájából. Apró logikai lépések a fejben, művelt mondatok a szájban - annak a feltételezésnek jogosságát igazolandó, hogy a tisztelt úr eddigi életének java részét a múlt század irodalmi vitáinak és a harmincas évek népi írói mozgalmának ta­nulmányozásával töltötte. De - vagy éppen ennél fogva - képes követni az előtte szóló le­heletfinom eufémizmusait, s hatvanas éveiben járva esetleg képes egy-egy kósza pillantást vetni a század legmocskosabb eszmeáramlatá­ra. Emberünk már oly légies volt, mint egy ba­lett-táncos, de észre kellett vennie, hogy Illyés Gyulával, Németh Lászlóval itt nem sokra megy. Visszatért hát egy érthetőbb tétel ismer­tetéséhez: ha a felemelkedő gazdagok között - ne adj isten - több lenne a „nem magyar”, ak­kor a szegények dühe hamarabb csap át ide­gengyűlöletbe, mintha csak egy szimpla „ma­gyar” újgazdagot kellene gyűlölniük. Amikor kolléganőm visszatért, elült a kohno­­zás, minden zsidó és, minden cigány békében lett hagyva. A magyar világmegváltás újabb szakaszához értünk. Váltsák le ezt meg azt. Csak kolléganőm sziszegte rendületlenül, „rohadt fa­siszta", s húszéves szemei csillogtak a tehetetlen századvégi könnyektől. Még annyit mondtam, nyugi, sosem hagyják abba, megrnkatnak még néhányszor, túléled őket, ez a dolgod. Köszönöm szépen, felelte, s papírja fölé ha­jolva elkezdte írni a politikai rendezvényről szóló objektív tudósítását. Rab László Eszesség és erőtudat Parlamenti hozzászólásaik, tévészerepléseik, rádiónyilat­kozataik alkalmával meg­annyiszor csodálkozva figye­lem némely olyan ellenzéki képviselő, parlamenti bizottsá­gi tag vagy tisztségviselő, ta­nácsadó, szakértő szereplését, akik a két éve összeomlott rendszer ideje alatt miniszteri vagy egyéb magas közfunkcio­­náriusi tisztet töltöttek be. Ámuldozom a különbségen­­ a szembeszökő színvonal-emel­kedésen, az előadói és érvelési stílus korábban sosem észlelt egyéni színein és ízein. Hol voltak ugyanők annak előtte? És hogyan tudták év­ meg évti­zedszámra a megkülönböztet­­hetetlenség fakó egyenszürkéje mögé rejteni mindezeket a nyilván nem újonnan létrejött és kibontakoztatott képessé­geiket? “A változást természetesen érzékelik a kormánypárti pad­sorokban ülők is. És jobbára nem is mulasztják el az alkal­mat, hogy szóvá tegyék. Ter­mészetesen, a parlamenti ka­réjban elfoglalt helyükhöz illő kommentárokkal és bekiabálá­sokkal fűszerezve: „Ha ezt most ilyen világosan látja, hol tartotta az eszét, a hozzáérté­sét akkor, amikor még maga ült a bársonyszékben?” Tény­leg: hol is?­­ Aztán itt a másik oldal. A mostani „pozicionáltaké”. Köztük mindenekelőtt azoké, akik történelmi léptékkel mér­ve kevéssel ezelőtt imponálni tudtak közszerepléseik szenve­délyességével, a személyes hi­telesség nehezékével és racio­nális érvelésükkel meggyőzővé tett kritikus hozzászólásaik­kal, mondandóik összefogott előadásával. Elég, ha csak a választások utáni legerősebb párt mostani­ frakcióvezetőjé­nek még frissen az emlékeze­temben élő nyilvános megnyi­latkozásaira gondolok vissza - abból az időből, amikor még mint a Független Jogászfórum meg az Ellenzéki Kerekasztal hangadójaként kapott elvétve lehetőséget a publikus szerep­lésre. Aligha egymagam vol­tam, akit - bár korábban a ne­vét se hallottam - magával ra­gadott a szokványos jogászi csűrés-csavarásokon is átsütő okossága, az az igyekezet, hogy ne engedje hallgatóságát bele­gabalyodni a szakszerűség álorcájába bújtatott cseles fis­­kális furfangokba, érvekkel akarta meggyőzni mindazokat, akiknek ezek vételéhez elégsé­ges természetes részük volt. Most? Az arc, a magabiztosság, a hanghordozás, a fizimiska ugyanaz. „Csak” mintha mind­ennek mögöttese eresztett vol­na le. Szavaiból kiszikkadt a hitel - olyannyira, hogy már annak ellenkezőjét se hiszem, amit mond. Ennek helyébe va­lami más tolakodott. Annak az embernek a magabiztossága, aki tudatában van, akármit mond is, akárhogy mondja is, végső fokon mindenképp neki lesz igaza, mert mögötte van a nagyobb erő. Változatlan ru­tinnal tesz eleget a rituálé kö­vetelményeinek, mert tiszte kötelezi erre - de szinte tünte­tőleg érzékelteti, hogy ennek a „nagytétes” játszmák végered­ménye szempontjából nincs különösebb jelentősége: a va­rázskalapban már eleve ott la­pul a produkció megkoronázá­saként kiugrasztandó nyuszi. Dejá vu. Mintha ezzel már ta­lálkoztam volna. Évtizedekig folyt előttünk hasonlóképp cinkelt kártyákkal a szemfény­vesztés, amelytől legfőképp azért émelyegtünk, mert kény­telenek voltunk úgy tenni, mintha nem tudnánk, kiknek a kabátujjában lapulnak a parti végkimenetelét már eleve két­ségtelenné tevő tartalék adu ászok. Mi történt és mi változott? Az egykori hamiskártyások es­tek át erkölcsi katarzison és közeledtek hasonlatosságban ahhoz az eszességi szinthez, ér­velési igényességhez, amelynek hajdanán kevés tanújelét ad­ták? Vagy a kritikai argumen­táció hajdani tartásos vir­tuózaiból bújt elő korábban láthatatlan rosszabbik énjük? Ez önmagában is elég nagy baj volna, korántsem elvont mora­lizáló szempontok miatt (bár időnként ezt se tartanám annyira megvetendőnek, mint újabban - megint - szokás). Egyebek között sok mindent megmagyaráz arról, miért is uralkodott el újfent emberek tömegén a közöny, a kiábrán­dultság, a fatalista, „minden mindegy” hangulat, a „mi” és az „ők” közötti egyre ingerül­tebb különbségtevés a politika egésze - és szűkebben annak megszemélyesítői­­ iránt. De van ennél egy - sejtésem szerint - nagyobb baj is. A ra­cionális érvelés és meggyőzés szükségletének és a vélt vagy valós erőtudatnak a történelmi libikókája van újólag megbille­nőben. Egyre több jel árulko­dik arról, hogy akik a nagyobb erőt vélik maguk mögött, azok mintegy önként vagy helyzetük nyomatékának engedelmes­­kedve, lejjebb szállítják gon­dolkodási, érvelési és meggyő­zési igényességüket. A többsé­get ettől függetlenül is maguk mögött tudva, kevesebbet tö­rődnek azzal vagy egyenest fö­lösleges és lerázandó nyűgnek érzik, hogy holmi elvont logi­kus érvelési és értelmi normá­k­­hoz tartsák magukat. Minek, ha a majoritás indulatai enél­­kül is szavatolják akaratuk ér­vényesülését? Ha az eszesség - ami persze időnként szintén szóhoz juthat - immár legföl­jebb dekoratív díszítőelem, amely alkalomszerűen mutatós benyomást kelthet, de a végki­menetelt a hiánya sem befolyá­solja? Az igényesen érvelő sza­vak, mondatja velem históriai borúlátásom, talán nem is vol­tak soha többek, mint az éppen alul levők erőtlenségtudatának önkéntelen kifejezői. (Nem túl vonzó perspektíva a hozzám hasonlóknak, ha egy választási „helycsere” ki nem zárható le­hetőségére gondolok...) S ha balsejtésemben csak szemernyi históriai igazság is van, ennek fordítottja szintén nem kizár­ható. És akkor már nem is vagyok igazán biztos abban, vajon egyénileg, értelmiségiként olyan nagyon akarom-e, amit egy ellenzéki párt meggyőző­­déses híveként akarok. Könczöl Csaba veszélyes hulladékok ártalmatlanítása S­A­I­ A /TÜT X AZ IDEÁLIS CSALÁDI AUTÓ IMMUNI M­­SH­-un, -rll IOUDIOni LANCER hbi.sglxi-12v ,a.,,­­,, - szelvény átadása • GARANCIA: - 8 év átrozsdásodás elleni garancia egy i • mond­ in A gépkocsi eladása esetén a garanciális .­­ 3 év vagy IUL.00 km (!) garancia a . . . a AIAMDFk­­ .. Q a logok átszállnak az új tulajdonosra. MJMtVUCIV M' - 3 év cseregarancia (visszavásároljuk és­­ a DAmrSc Jt/IAr'M/'S - t beszámítjuk egy új gépkocsi árába) KAUlUb M­­AVvM­-ro­llünP****' - 3 év fogyasztási norma garancia Bruttó vételár: 1.398.000 Ft. * - Új vonal - Mit?- nyögöm ki fél­álomban és fél sóhajjal, hogy mégsem történt sehol semmi baj. - Hát a ketreceket. Leteszem. Visszafekszem. El­bóbiskolok. Csengetés. - Na mi legyen? Mennyit küldjék? - Mit? - Nyúlketrecet, mi a fenét küldenék mást. Leteszem. Félálom. Siva is­tennő millió karjában millió te­lefont tart. Csengetés. - Kétszázat küldök. - Kevés. Legyen kétezer. - Megőrültél? Meg. Visszafekszem. Alszom. Siva minden karjával telefonál. Csengetés. - Megérkezett az igazgató úr? - Melyik? Hová? Honnan? Reggel van. Percek óta csenghet a telefon, mikor felve­szem. Ismerős hang. - Mit hülyéskedsz?... A Ba­kony Művek számát adod meg,­­ így téged hiába hívunk. Sz. A. 7 * Betelt a pohár Szekszárdon A harcias hangú fiatal­­asszony azt mondja: ha le me­rem írni a nevét, akkor meg­nézhetem magam, kikaparja a szemem. Erre mondja Túras Gábor, a munkástanács elnöke, hogy az emberek - az MMG-Automatikai Művek szekszárdi gyárának dolgozói - félnek. Mások is mondják: ki­szolgáltatott helyzetben van­nak, mint minden leányvállalat vagy, ahogy itt mondják, „gyarmat”. Fent Budapesten úgy dönthetnek ahogy akar­nak, az itteni vezetők nem te­hetnek mást, mindent tudomá­sul vesznek és végrehajtanak. - Ilyen ma a hangulat - mondja Túras Gábor -, az elbo­csátott vagy önként távozott dolgozók nem tudják, hogy mi­kor fanyalodnak ismét a mű­szergyárra, így aztán nem be­szélnek. A szekszárdi vállalat létszá­ma 1991 januárja és decembere között 202 fővel csökkent. A fele magától, a többi meg fel­mondás útján távozott. Volt olyan is, aki élt az előnyugdíja­zás lehetőségével. Az elbocsá­tottak között ötvenötnek nyolc általánosa volt, harmincöt szakmunkás került a távozók csoportjába. * Az 1992-es év a körülmé­nyekhez képest biztatóan in­dult. A negyedév vége felé de­rült ki, hogy a következő hóna­pokra 13 millió forinttal na­gyobb a megrendelés, mint amennyire számítottak. Veze­tők és dolgozók egyaránt cso­dálkoztak azon, hogy a Hajdú­sági Iparművek az első fél évre többet rendelt, mint hajdan, amikor mindkét gyár a fényko­rát élte. Igen ám, de az is vilá­gos volt, hogy az év eleji lét­számmal lehetetlen lesz eleget tenni a megrendelők igényének. Át kellett hát nézni az eltávo­zottak listáját és kiválasztani azokat, akiket szívesen látná­nak ismét a műszergyárban. Ír­tak is 20 levelet az egykori el­bocsátottaknak, hogy a máso­dik negyedévre nagyon szívesen adnának nekik munkát. Nagy volt a meglepetés: a 20 levélre csak néhány választ kaptak. A többség még arra sem méltatta elbocsátóit, hogy jelezze: köszö­nöm a lehetőséget, de már van munkám. Sőt akadt olyan is, aki meglehetős gorombaságo­kat üzent vissza. Az első körben mindössze ki­lenc volt dolgozót tudtak újból munkába állítani. Később még öt embert beszéltek rá, hogy a megfelelő létszám még így sem jött össze. Kölcsönmunkaerőre kellett fanyalodnia a mindig kényes szekszárdi műszergyárnak. Er­re volt is lehetőség: a BHG szekszárdi üzemének sok dol­gozója otthon ült, 80 százalé­kos bérrel. Természetes volt az egyezség: a BHG átad dolgozó­kat, és így mindkét gyár gond­ján segíteni lehet. Ettől kezdve hét BHG-s dal-A konyhát kérném - közli egy határozott férfihang a tele­fonon. - A konyhát? - kérdezem hangosan tűnődve. És már azon gondolkodom, hogy az APEH valami teljesen új mód­szert eszelt ki a költségvetési hiány enyhítésére, s visszavált­ja sörösüvegeimet. - Nem a Bakony Művek? - Nem annyira. Hajnali fél három. Újra csöng. Ki telefonálhat ilyenkor? Valami baj lehet a családdal vagy valamelyik baráttal. - Akkor küldhetem? - kér­dezi érzékelhető várakozással valaki valahonnan. gozó lett a műszergyár alkal­mazottja. Az azonban, hogy többen visszautasították az állásaján­latot, kissé meglepő dolog. Ma­gyarországon egyesek szerint ötszázezer, mások szerint ennél is több munkanélküli van. Szekszárdon is „sétálnak” pár ezren. És mégsem akarnak el­helyezkedni? Szívesebben van­nak segélyen? * Gecse Lajosné, az MMG-AM szekszárdi gyárának főkönyve­lője: - Ha én lennék hasonló hely­zetben, akkor nemet mondtam volna magam is. Olyan kevés a különbség a fizetés és a járadék között, hogy azért nem érdemes bejárni dolgozni. Egy előnyugdíjba ment asz­­szony a következőket mondta: - Ha nem járok dolgozni, nem kell fizetnem a 400 forin­tos helyijárati bérletet, hiszen a gyár a város szélén van. De nyilván más költségek is lehet­nek. Nyugdíjam - amit 8600 fo­rintos béremre állapítottak meg - és a várható bér között nagyon kevés a különbség. Te­hát nem vállalom negyedévig a munkát. Egyébként, annak, aki ezért engem megvet, azt üze­nem, próbáljon megélni 8600 bruttóból. Egy másik asszony, akinek iskolás gyermekei vannak. - Tavasztól két malaccal többet állítottunk be. Ötven csirkével többet nevelek. Min­dennap főzök a gyerekeimnek és a páromnak. Itthon vagyok és élvezem a házimunkát. * Volt egy elvetélt figyelmezte­tő sztrájkkísérlet is a gyárban, amelyet azért napoltak el, mert a vezérigazgató arra a napra hívta meg Budapestre a sztrájkbizottságot tárgyalni, amikor a munkabeszüntetés lett volna. - Nem volt összefüggés a visszahívások és a sztrájkké­szültség között? - érdeklődöm Angyal Sándortól, a sztrájkbi­zottság tagjától, aki egyben az érzékelőgyártóban megbízott művezető. Sőt - gondolom to­vább a kérdést - talán éppen­­azért nem csinálták többen a munkát, nehogy „sztrájktörők­nek” tartsák őket. A művezető azonban eloszlatta ezeket a fel­­tételezéseket. - Semmilyen összefüggés nincs a dolgok között - mond­ta. A mostani sok munka és a vállalatvezetőkkel való vitánk két dolog. De a jelenlegi érdek­­ütközésekről s egyeztetésekről nem nyilatkozom, mert az ak­kori tanácskozáson abban álla­podtunk meg, hogy egy hónap­nyi türelmi idő következik. Visszaterelem a szót az újra munkába álltakra. Tudom, ne­gyedéves szerződéseket kaptak. - Önökhöz jöttek asszonyok, azzal a kérdéssel, hogy mi lesz velük, ha lejár a szerződés? - A mai ismereteim szerint a harmadik negyedévben is lesz munkájuk, s így nincs különö­sebb probléma. Bár nem mon­danám, hogy ez a helyzet a lét­­biztonság teteje. Horváth Endre igazgató is úgy érzi, hogy elég nagy a bi­zonytalanság az emberekben. Ráadásul, a visszahívottak bére 8700-9570 forint között van. Többet nem adhatnak nekik, mert, akik maradtak, azoknak is ennyi a járandóságuk. És en­nél bizony a munkanélküli-se­gély nem sokkal kevesebb. Az igazgató szerint azonban hozzá kell szokni: nem végleges a munkahely és bizony még ne­gyedéves szerződést is alá kell írniuk az embereknek. A munkástanács elnöke, Tú­ras Gábor, más nézőpontból mérlegel: - Szerintünk rossz a gyárban a dolgozói létszámarány. Nem­csak az irodisták vannak töb­ben, mint kellene, hanem a fizi­kai létszámon belül is vannak aránytalanságok. Ha meggon­­doltabban küldtek volna el em­bereket, akkor most nem lenné­nek bajban. Felvetődött közöt­tünk, hogy vajon előrelátók voltak-e főnökeink? Csik Attilánét, a szekszárdi munkaügyi hivatal vezetőjét azért kérdeztem meg, mert egy „körön kívüli”, de mégis be­avatott ember véleményét sze­rettem volna hallani.­­ Amikor decemberben meg­láttam, hogy 20-25 éves mun­kaviszony után is csak 8-9 ezer forintot keresnek az asszonyok, akkor elképedtem - mondta. Sokuknál lehet is érzékelni, hogy felsóhajtanak, amikor ne­gyedszázados munkaviszony után - igaz kissé kevesebb pénzzel - munkanélkülivé vál­nak, legalább otthon lehetnek. Természetesen erre nincs pon­tos adat, ilyen lelki állapotot nem lehet mérni, csak átérezni. Az önök által felkínált állást kötelező elfogadni? - Kötelezni erre senkit sem lehet, de ha valaki nem fogad el állást, akkor kizárjuk a jára­dékból. - Én tehát most feljelentet­tem a műszergyári asszonyo­kat? - Hát... Határozott időre szóló munkaszerződés esetén nem vagyunk annyira szigorú­ak, főleg, ha ez az idő csak há­rom hónapra szól. - Megnyugodtam. * Amikor Túras Gábort arra kérem, hogy ő is adjon magya­rázatot arra, hogy miért nem kapnak a munkanélküliek az állás után, így foglalja össze a véleményét: - Fásultak az emberek, egy­szerűen otthon jobban érzik magukat. Azt hiszem, hogy ná­luk betelt a pohár. Hazafi József

Next