Népszabadság, 1992. július (50. évfolyam, 154-180. szám)

1992-07-20 / 170. szám

1992. július 20., hétfő NEPSZABADSAG - ERVEK, VELEMENYEK 9 Sztrájkra is kell készülni! A munkavállalókat sújtó terhek, az egyre nagyobb ütem­ben növekvő munkanélküliség, iparágak, ágazatok csődhely­zetet válaszút elé állították a szakszervezeteket. A nagy kér­dés hogyan, milyen eszközökkel, milyen stratégiák érvénye­sítésével kell védeni ma a munkavállalói érdekeket? A rend­szer-változtatási kísérlet kezdetén létrejött, valamint a meg­újulást vállaló korábbi szakszervezetek egyaránt azt ígérték választóiknak, hogy a jövőben a közvetlen munkavállalói ér­dekvédelemben, a szociális piacgazdaság érdek- és érték­rendje szerinti berendezkedésért folytatott küzdelemben, a szakszervezeti szolgáltatások és szolgálatok fejlesztésében ér­nek el eredményeket - s a mindenkori hatalomtól és pártok­tól függetlenül fejtik ki tevékenységüket. Új érdekvédelmi stratégiát körvonalaztak, amelyben ­­mármint ennek vállalásában ­­benne volt e szakszervezetek tagságának és választott veze­tőinek őszinte bizakodása, hogy a rendszerváltoztatást követően végre demokratikus jogállamban élhetünk majd, ahol nagy taglétszámú, szak­szerűen és hatékonyan műkö­dő, komoly érdekérvényesítési eséllyel rendelkező szakszerve­zetek jelentőségüknek megfele­lő szerephez jutnak - nyomás­­gyakorló fenyegetés nélkül is. Nem így történt. Az új hata­lom szociális érzékenységének szembetűnő hiánya, az érdemi érdekegyeztetésben való járat­lansága, s mindezekkel kap­csolatos érdektelensége, továb­bá a munkavállalói jogok csor­bítására tett kísérletei hamar kijózanították, rádöbbentették a munkavállalókat, a szakszer­vezeti tagságot és vezetőket, hogy a csupán tárgyalásos, a döntéshozatalban való részvé­telért, az érdemi meghallgatta­­tásért vívott küzdelem nem járhat eredménnyel. Az új és a megújult szakszervezeteknek fel kellett venniük kesztyűt: meg kellett mutatniuk erejü­ket, szervezettségüket. A hata­lom kényszerítette tehát a szakszervezeteket a radikalizá­­lódás útjára. E kényszerek szülték a ta­xisblokádot, a pedagógusok, az egészségügyi és szociális dol­gozók demonstrációit, s hozzák létre szinte nap nap után az újabb munkavállalói engedet­lenségi akciókat, mozgalma­kat. S eközben lassan, egyelőre még alig észrevehetően, de biz­tosan tér vissza a munkaválla­lók bizalma a szakszervezetek­hez, egyre többen fedezik fel a szervezett erő jelentőségét, s lépnek be saját szakszervezete­ikbe. Megállt tehát a taglét­szám csökkenése. A jelenlegi politikai, gazda­sági feszültségek közepette ­­melyek közül csupán az egyik a mára csaknem kezelhetetlen­né vált munkanélküliség - ér­demi érdekegyeztetés nélkül könnyen megjósolható az ér­dekvédelmi harc további kiter­jedése, súlyosbodása. Ez pedig éppen azt az átalakulási folya­matot béníthatja meg, ame­lyért a szakszervezetek is síkra szálltak a rendszerváltoztatási kísérlet kezdetén. Azt gondolom, rövid távú gondolkodásra vall, ha a jelen­legi hatalom abban bízik, hogy a ma még csakugyan megosz­tottnak tekinthető, egymással vitázó, rivalizáló szakszerveze­tek képtelenek a kiegyezésre, a testvérharc lezárására. Éppen ezekben a hetekben bizonyoso­dik be, hogy a szakszervezetek képesek megegyezni az egymás közötti viták jelentős részét berekesztő szakszervezetek kö­zötti választások alapkérdései­ben. S ha a parlament is úgy akarja, akkor nem a Mono­­poly-csoport és nem Scham­­schula államtitkár korántsem meggyőző érvelései mentén, hanem a szakszervezetek ki­nyilvánított akarata szerint kell eldönteni e vitát. (Bár itt és most le kell szögeznem: ez a döntés alapvetően nem a par­lament kompetenciájába tarto­zik, hanem csakis a szakszer­vezetekébe, hiszen tagságuk, vagyonuk nem idegeníthető el a demokratikus jogállamban!) A legitimációs és vagyonvita lezárása után a tagsági támo­gatottságot szerzett, választási bizalmat élvező szakszerveze­tek és országos szövetségeik minden energiájukat a munka­­vállalói érdekvédelemre, a munkahelyek megvédésére, a bérek és bérarányok rendezé­sére, a kollektív alkukra, a szociális gondoskodás garanci­áinak megteremtésére, a szak­szervezeti szolgáltatások fej­lesztésére összpontosítják. Amiért létrejöttek, amit szerte a világon kizárólag az erős, szervezett, gazdag szakszerve­zetek képesek megvalósítani, s ami nélkül Magyarország soha nem lesz európai demokratikus jogállam. A látszatküzdelem lezárását követően dől el, hogy milyen érdekvédelmi stratégiát, ér­dekképviseleti cselekvési utat, stílust választanak a szakszer­vezetek, hogy eredményesen szállhassanak szembe a min­denkori hatalom - mind a kor­mányzati, mind az önkormány­zati és a tőkeerőből származó hatalom - kihívásaival. Ha a jelenlegi hatalomgyakorlók gondolkodása és tettei, a szak­­szervezeti egység megteremtése nyomán megváltoznak és im­már hajlandóknak mutatkoz­nak a hatalom megosztásra, a folyamatos társadalmi ellenőr­zés és opponálás tudomásul vé­telére, tehát az érdemi érdek­­egyeztetésre, akkor - de kizá­rólag ekkor - a szakszerveze­teknek vállalniuk kell a rész­vételt és be kell kapcsolódniuk a döntés-előkészítő munkába. Ennek intézményes feltételeit egyébként - papíron, s a parla­menti érdekérvényesítés lehe­tőségeinek kizárásával - az új munkaügyi törvények megte­remtik. Amíg erre nincs mód, a szak­­szervezeteknek folytatniuk kell a jelenlegi - gyakran formális ­­érdekegyeztető tárgyalásokon a munkavállalók érdekeit szol­gáló, szakmailag megalapozott ellenállást és konstruktív ja­vaslattételi munkát minden esetben, amikor a kormányza­ti, önkormányzati és tulajdo­nosi törekvések a munkaválla­lói érdekekkel összeegyeztet­hetetlenek. A szakszervezetek­nek élniük kell mindazon tör­vényes eszközökkel (a lobby­zással, a jogi eszközök alkal­mazásával, az aláírásgyűjtéssel és a demonstrációk szervezésé­vel is), amelyek az érdekek ér­vényesítését „békés” eszközök­kel szolgálhatják. Ez az idő­szak azonban nem tarthat so­ká. Sokszor hangoztatják a szakszervezetek: a sztrájk csak a végső esetben bevethető ér­dekvédelmi fegyver. Ez igaz, ám a jelenlegi, gyorsan változó politikai, gazdasági körülmé­nyek között én nem tudom elí­télni azokat a munkavállalói kezdeményezéseket, amelyek az érdekérvényesítő küzdelem kilátástalanságát tapasztalva a nyomásgyakorlás, a törvényes figyelmeztető sztrájk, vagy az általános munkabeszüntetés szükségességét hangoztatják. A szakszervezetnek persze mérlegelnie kell: valódi konf­liktus-e a vita tárgya? Vannak­­e megvalósítható javaslataik, s hogy van-e elegendő munka­­vállalói támogatottsága, to­vábbá anyagi ereje a sztrájk­mozgalomnak? Kilátástalan, a munkavállalókat veszélybe so­dorja és a szakszervezet tekin­télyét csorbítja az a sztrájk, amely olyan munkahelyek megőrzéséért folyik, amelyek mögött nincs és nem lehet nye­reséges vállalkozás, a társada­lomnak szükséges szolgáltatás, közszolgálat, és amely mellett nem sorakozik fel a munkavál­lalók többsége. Kudarcra ítél­tetett az a sztrájk is, amelynek nincs megfelelő anyagi alapja, tehát nem képes kitartani, míg a másik fél engedni nem kény­telen. Ez utóbbi tartja vissza a mai szakszervezetek jelentős részét a sztrájkoktól. Mindebből nem az követke­zik, hogy a mai magyar szak­­szervezeteknek le kellene mon­daniuk a sztrájkról. A közeli jövőben nem várható a hata­lomgyakorlók és a régi-új tu­lajdonosok szemléletének, cse­lekvési stratégiájának változá­sa. A szakszervezeteknek fel kell készülniük arra is, hogy sztrájkot szervezzenek. Elvégre a munkavállalók arra nem ad­hatnak, s nem is adnak felha­talmazást szakszervezeteiknek, hogy vég nélküli tárgyalások­kal addig húzzák az időt, vagy hagyják múlni azt, amíg a munkahelyek elvesznek, a bé­rek elértéktelenednek, s a ne­gatív folyamatok visszafordít ­­hatatlanokká válnak. Magyar­­országon is fel kell ismerni, ha végképp járhatatlanná válik a tárgyalásos, békés érdekegyez­tetésre épített, megállapodá­sokkal kikövezett út akkor a magyar szakszervezeteknek is sztrájkokat kell hirdetniük. Ehhez anyagi alapokat kell te­remteni, mind a tagdíjbevéte­lekből, mind a szakszervezetek közös vagyonának gyarapítá­sából és okos működtetéséből. Vadász János, a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szak­­szervezete országos titkára Ol YA 3 Új'JJÍÁ ú) M Í) Így rendben van? Nehéz lenne megszámolni, hogy az Opera környékén lakók évente hány alkalommal kény­szerülnek gépkocsijukat elvinni a különböző rendezvények mi­att. Az „átkos pártállam” rend­őrsége - ha szükség volt rá - a fi­gyelmeztetés két formáját is al­kalmazta: bemondatták a rádió­ban, illetve a szélvédőre időben kitűzték a cédulát: mettől, med­dig szíveskedjünk elvinni autón­kat. Mostanában viszont a rendőr­ség csak a „Tiltott helyen vára­kozik!” feliratú figyelmeztető cédulát alkalmazza, amelyen még csak nem is közli a rendez­vény időpontját. Hadd reszkes­sen az autós több napon át! Mi igazán tudjuk, hol hagy­hatjuk az autónkat, hiszen „til­tott hellyé” csak akkor válik parkolónk, ha a közlekedésren­dészet megjelenik - lehetőleg napközben. Figyelmeztetésükről csak utólag értesülünk, ha egyáltalán idejében észre­vesszük. Ha nem, kocsinkat elvi­szi a „lopós autó”. Ez igy rend­ben van tisztelt közlekedésren­dészet? Jobbágy Zoltán Budapest VÉGSZÓ AZ MSZP-VITABAN A szavak értelme A hosszú pártállami évek alatt a politika iránt érdeklődő közönség különleges tulajdon­ságot fejlesztett ki magában: bármilyen szöveg mögött pilla­natok alatt képes volt felfedez­ni annak „valódi” jelentését. Ez a kényszerű játék egyszerre volt élvezetes és tökéletesen neu­rotikus. A szöveg, a szavak rejtjellé váltak: szárnyalhatott a fantázia, szabadság termett kimondhatatlannak vélt véle­mények jelzésére, de egyben ki­út is nyílott vállalásuk kelle­metlen konzekvenciái elől. A népszerű játék következményei leginkább a mai politikai vitá­kat sújtják: a vitázó felek ref­­lexszerűen állandóan és azon­nal átlátnak egymáson, ahe­lyett, hogy azt feltételeznék, hogy ma már az elmondott vagy leírt szavak nem jelente­nek sem többet, sem keveseb­bet, mint amit. így jártam én is az MSZP-ről írott cikkemmel. Ebben a cikk­ben azt állítottam, hogy a mai MSZP nem modem, nyugati tí­pusú szociáldemokrata párt, ha­nem inkább azokhoz az euro­­kommunista pártokhoz hason­lít, amelyek a parlamenti de­mokrácia és a szocialista gazda­sági elvek elegyítésének prog­ramjával léptek fel. Állítottam továbbá, hogy a szocialista párt az érdekképviseleti bürokrá­ciákkal való szövetségkötés és szociálpopulista propaganda ré­vén igyekszik tágítani támoga­tóinak körét, és végezetül bizo­nyos szociológiai és politikai té­nyek mérlegelése alapján nem tartottam kizártnak, hogy az MSZP és az MDF a jövőben kö­zeledni fog egymáshoz. Nos, a hozzászólók egy része azonnal átlátott rajtam. Volt, aki rögtön észrevette, hogy egyszerűen be akarom tiltatni a szocialista pártot, hiszen ha igaz, amit írok, abból az követ­kezik, hogy az MSZP új pártál­lami diktatúrára tör. Más sze­rint az ilyesfajta cikkek egyet­len célja a pártot a múlthoz szegző, gyötrő bűntudat fenn­tartása. A hasonló viták szoká­sos koreográfiája szerint most tisztáznom kellene, mit is állí­tottam, azaz mi is a leírt szavak értelme. Azt hiszem azonban, hogy erre semmi szükség. A hozzászólók végül is értették, miről van szó, hiszen egybe­hangzón visszautasították állí­tásaimat, és ebből kiderül: nem szeretnék, ha pártjuk olyan lenne, mint amilyennek leír­tam. Ez igazán örvendetes. Ha majd észreveszik ugyanis, hogy az MSZP mégsem az általuk kívánt szociáldemokrata arcu­latot ölti, bizonyára mindent megtesznek a dolgok megvál­toztatása érdekében. A kérdés, hogy időben észreveszik-e? Valószínűleg a szavak jelen­tése körüli zavar a magyaráza­ta a pártalelnök-szociológus, Jánosi György hozzászólásá­nak is. Őt is az a kérdés furdal­ja, hogy „mi a valódi, ki nem mondott motívuma a rendkívül éles liberális kritikának” (ki­emelés - K. A.). Jánosi nem azt állítja, hogy helytelen pre­misszákból vontam le követ­keztetéseimet, de azt sem, hogy helyes megfigyelésekből jutot­tam volna rossz logikai úton hamis konzekvenciákra. Ehe­lyett különös érvelési technikát alkalmaz. Kiválasztja a szocia­lista program néhány általa sa­roktételnek tekintett részét, majd bebizonyítja, hogy ezeket csak a liberális türelmetlenség görbe tükre torzíthatja olyan következtetésekké, mint ami­lyeneket én a szocialista pártra nézve levontam. A baj csak az, hogy én - joggal vagy jogtala­nul; ez már értelmes vita tárgya lehetne - a szocialista program más „saroktételeit” vettem szem­ügyre. Nem azért neveztem pl. etatista-szocialista pártnak az MSZP-t, mert lassabban és más úton akar eljutni a magántulaj­donra épülő piacgazdasághoz, mint a liberálisok, hanem azért, mert úgy láttam: nem biztos, hogy oda akar eljutni, azaz hogy a cél közös. Amíg ugyanis a szocialisták kimond­ták, hogy „nem fogadják el egyetlen tulajdonforma priori­tását”, addig a liberálisok bi­zony elfogadják a magántulaj­donét. Ez elvi kérdés, amely teljesen független attól, hogy gyakorlati megfontolások miatt még mennyi ideig és milyen mértékben kényszerül bárki fenntartani az állami tulajdont. „Az MSZP sosem ígért teljes foglalkoztatottságot, infláció­mentességet és azonnali gazda­sági expanziót, nem ígérte a jö­vedelmek, a nyugdíjak és a szo­ciálpolitikai juttatások reálér­tékének megőrzését...” - mond­ja Jánosi György, és ezért igaz­ságtalan a pártot populistának nevezni. A baj csak az, hogy az MSZP programja, ha a fentie­ket nem is, de sok minden mást igenis megígér. Én - kétségkí­vül régimódi logikai eljárást követve - ezekből az ígéretek­ből vontam le következtetései­Ki mellé áll a miniszter? Andrásfalvy Bertalan köz­oktatási miniszter úrnak A ke­resztények a társadalomban című konferencián elhangzott kijelentéseire szeretnék rea­gálni. Azt mondta ugyanis, hogy „a magyar társadalom gyermekellenes”. Gyermekellenesség valóban van, de nem a társadalom, ha­nem a hatalmat gyakorlók ré­széről. Az abortusz tervezett szigorítása a már meglevő gyermekek érdekeit nem, csak az épp megfogant magzat ér­dekeit veszi figyelembe. Pél­dázza a gyermekellenességet a bölcsődék mesterséges elsor­vasztása, holott sok gyermek ott kapott rendszeres napi ételt - szüleinek nem tellett rá másképp. Jól példázza ezt az óvodák fenntartási költségei nagyobb részének az áthárítá­sa a szülőkre - ezáltal az óvo­dák elsorvasztása. Az oktatási törvény tervezetének elfogadás esetén az esélyegyenlőséget igazából teljesen feladják. Napköziért, szakkörökért a szülőnek fizetni kell majd. Jól példázza ezt nagy töme­gek kirekesztése a felsőfokú tanulmányokból. Ki tudja majd a tandíjat megfizetni? A miniszter úr szerint a gyermekellenesség bizonyítéka az abortuszok magas száma. Ez egyfelől azt bizonyítja, hogy a jelenlegi siralmas gaz­dasági és szociális helyzetben - és a társadalom nagy része ilyen helyzetben van - nem vállalhatják a gyermeket. Másfelől azt is bizonyítja, hogy szexuális kultúránk - és ezen belül a nem kívánt ter­hesség elleni védekezés isme­rete - alacsony szinten áll. De éppen az oktatásért felelős el­ső számú ember - egy parla­menti interpellációra, mely a szexuális felvilágosítást hiá­nyolta az iskolákban, azt vála­szolta, hogy a felvilágosítás „tömény materializmus”, és ne várja senki tőle, hogy ezt tá­mogassa. A konferencián a miniszter kijelentette, hogy „a társadal­mat a bénultság, a passzivitás jellemzi, a gyakorlati materia­listák ellenségnek tekintenek mindent, ami érték, ami Isten­nel kapcsolatos”. Kik azok a gyakorlati mate­rialisták? Mit ért vajon ezen? Ezt a fogalmat, hogy materia­lista a miniszter sértőnek szánja? Több nyilatkozata is erre utal ugyanis. A kultuszminiszter hívő ke­resztény ember. Nekem - mint materialistának, ateistának ­­eszembe nem jutna, hogy őt fe­­felelőssé tegyem az erőszakos hittérítések áldozataiért, az inkvizíció által megölt embe­rekért, a harácsolásért és a mérhetetlen hatalomvágyért. Milyen alapon akar engem ­­mint materialistát felelőssé tenni Sztálin, Rákosi bűneiért? Ateista létemre pedagógus is vagyok. Soha nem követeltem a materializmust a tanítvá­nyaimtól, ahogy - sok ezer más pedagógus sem tette azt. A tu­domány eredményeire támasz­kodó tanterv szerint tanítot­tam. Mára meg odajutottunk, hogy legidősebb gyermekem azzal jön háza az iskolából: „Képzeld, a hittanon azt ta­nulták a többiek, hogy azért esik az eső, mert sír a Jézuska. A hittanos néni nem ismeri a víz körforgását?” Tavasszal Kaposváron a mi­niszter kijelentette, hogy nem tudja, milyen értékeket képvi­selnek a pedagógusok, ezért nem is tud melléjük állni. Ez azonban nem a pedagógusok hibája. A pedagógusok egy ré­sze materialista értékeket, egy része keresztény vagy más fe­lekezetek értékeit képviselik. A miniszter úr értékrendjében viszont csak a keresztény érté­kek számítanak. Felhívom a figyelmét, hogy nem csupán a keresztény pedagógusok mi­nisztere, hanem az enyém is. Nem hiszem, hogy van a vilá­gon még egy olyan kultuszmi­niszter, aki ki merné jelenteni, hogy nem tud odaállni az álta­la képviseltek mellé. Ebben az esetben le kell mondania. A toleranciát nemcsak hirdetni, hanem gyakorolni is kellene. Mivel a miniszter úr hibá­nak tartja, hogy a materialista pedagógusok még (!) a helyü­kön vannak, kérem, értesítse­nek, ha világnézetem felmon­dási ok lesz, hogy tanító fele­ségem és három kisgyermekem számára is olyan országot ke­ressek, ahol ez nem bűn. Molnár László (tanár) (Kadarkút) met, és valóban nem méltányol­tam, hogy mi mindent ígérhe­tett volna még a párt. A kong­resszusi ígéretek jól megváloga­tott, helyzetük romlásától tartó társadalmi csoportokat - mun­kanélkülieket, munkavállaló­kat, fiatalokat, nyugdíjasokat, pedagógusokat, falusiakat, ál­lami alkalmazottakat - céloz­nak meg. Laki Mihály a Beszélő 1992. július 4-i számában az MSZP gazdaságpolitikájáról írott cikkében aprólékosan ki­mutatja, hogy a szocialista gaz­dasági program mindezeknek a rétegeknek, ágazatoknak „kéz­zelfogható előnyöket, érzékel­hető javulást ígér”, anélkül azonban, hogy megmondaná, milyen sorrendben, mikor és milyen forrásokból kívánja be­váltani az egyszerre megvaló­síthatatlan ígéreteket. Nos, a politikai támogatottság növelé­sének ezt a módját bizony po­­pulizmusnak szokták nevezni. Jánosi György szerint csak az „aki nincs velem, az ellenem van” logikája kényszeríthet va­lakit arra, hogy azokból a tö­rekvésekből, amelyek az MSZP identitásának, önálló arculatá­nak megjelenítését szolgálják, az MDF-hez való közeledés előkészítésére következtessen. Engem viszont - a cikkemben felsorolt politikai jelenségeken és szociológiai adatokon kívül ­­elsősorban a szocialista párt el­nökének és más tisztségviselői­nek kijelentései késztettek erre. Mindenekelőtt az a sokszor el­hangzott kitétel, miszerint az MSZP egyenlő távolságra áll a kormánykoalíció és a liberális ellenzék pártjaitól. Ha a sza­vaknak van értelme, akkor ez a mondat nehezen félreérthető. Egy almát nem az különböztet meg egy körtétől, hogy hány centiméterre fekszik tőle az asztalon. És attól, hogy köze­lebb van az őszibarackhoz, mint a körtéhez, még nem válik őszibarackká. A „távolság” két párt között nem különbözősé­gük, hanem együttműködési hajlandóságuk mércéje. Jánosi György tehát legtöbb­ször nem azokkal a megállapí­tásokkal vitatkozik, amelyekből én az MSZP-re vonatkozó kö­vetkeztetéseket levontam. Úgy látszik, hogy megint a szavak értelmével van a probléma. Nem feltételezem ugyanis Jáno­si Györgyről - hiszen ő már nem tartozik a minden hájjal megkent agitproposok közé -, hogy szánt szándékkal torzítot­ta volna el az érveket, amelyek­kel vitába szállt. Azt hiszem, az vezette tévútra, hogy titkos üzenetet keresett a szavak mö­gött és a sorok között. A liberá­lis kritika „valódi” motívumát akarta megtalálni, és ezt abban vélte felfedezni, hogy a liberáli­sok az MSZP-t továbbra is „térdmagasságban” akarják látni. Talán pont a „térdmagas­sági” komplexus miatt nem hit­te el, hogy a kritika „szemma­gasságból” hangzik, és a szavak pontosan azt jelentik, amit: a li­berálisok - mint az európai po­litikában sokszor - könnyen megértik magukat egy határo­zott arcélű, önálló politikai programmal rendelkező mo­dem szociáldemokrata párttal, de nehezen tudnak együttmű­ködni olyan politikai erőkkel, amelyek a szocialista (és/vagy nemzeti) kollektivizmus elveit vallják és megvalósíthatatlan politikai ígéretekkel igyekeznek maguk mögé állítani az elége­detlen választókat. Ha az MSZP végül is az utóbbi utat választja, akkor annak követ­kezményeivel mind a liberáli­soknak, mind a mai szocialis­táknak számolniuk kell. Kovács András (szociológus) Ezzel az írással lezárjuk azt a vitát, amit Kovács András cik­ke indított el, s amihez számos olvasónk hozzászólt. Az, hogy a végszót az MSZP-ről szóló dis­putában éppen a kritikus állás­­foglalással a vitát gerjesztő cikk szerzője kapta, nem a szer­kesztőség értékitélete. A szocia­lista párt jellegéről és céljairól folytatott eszmecserét fontos­nak tartjuk, s biztosak vagyunk benne, hogy ez a kérdéskör visszatér még a Népszabadság hasábjaira.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék