Népszabadság, 1992. július (50. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-20 / 170. szám
1992. július 20., hétfő NÉPSZABADSÁG - ÉRVEK, VÉLEMENYEK Sztrájkra is kell készülni! A munkavállalókat sújtó terhek, az egyre nagyobb ütemben növekvő munkanélküliség, iparágak, ágazatok csődhelyzetet válaszút elé állították a szakszervezeteket. A nagy kérdés hogyan, milyen eszközökkel, milyen stratégiák érvényesítésével kell védeni ma a munkavállalói érdekeket? A rendszerváltoztatási kísérlet kezdetén létrejött, valamint a megújulást vállaló korábbi szakszervezetek egyaránt azt ígérték választóiknak, hogy a jövőben a közvetlen munkavállalói érdekvédelemben, a szociális piacgazdaság érdek- és értékrendje szerinti berendezkedésért folytatott küzdelemben, a szakszervezeti szolgáltatások és szolgálatok fejlesztésében érnek el eredményeket - s a mindenkori hatalomtól és pártoktól függetlenül fejtik ki tevékenységüket. Új érdekvédelmi stratégiát körvonalaztak, amelyben - mármint ennek vállalásában - benne volt e szakszervezetek tagságának és választott vezetőinek őszinte bizakodása, hogy a rendszerváltoztatást követően végre demokratikus jogállamban élhetünk majd, ahol nagy taglétszámú, szakszerűen és hatékonyan működő, komoly érdekérvényesítési eséllyel rendelkező szakszervezetek jelentőségüknek megfelelő szerephez jutnak - nyomásgyakorló fenyegetés nélkül is. Nem így történt. Az új hatalom szociális érzékenységének szembetűnő hiánya, az érdemi érdekegyeztetésben való járatlansága, s mindezekkel kapcsolatos érdektelensége, továbbá a munkavállalói jogok csorbítására tett kísérletei hamar kijózanították, rádöbbentették a munkavállalókat, a szakszervezeti tagságot és vezetőket, hogy a csupán tárgyalásos, a döntéshozatalban való részvételért, az érdemi meghallgattatásért vívott küzdelem nem járhat eredménnyel. Az új és a megújult szakszervezeteknek fel kellett venniük kesztyűt: meg kellett mutatniuk erejüket, szervezettségüket. A hatalom kényszerítette tehát a szakszervezeteket a radikalizálódás útjára. E kényszerek szülték a taxisblokádot, a pedagógusok, az egészségügyi és szociális dolgozók demonstrációit, s hozzák létre szinte nap nap után az újabb munkavállalói engedetlenségi akciókat, mozgalmakat. S eközben lassan, egyelőre még alig észrevehetően, de biztosan tér vissza a munkavállalók bizalma a szakszervezetekhez, egyre többen fedezik fel a szervezett erő jelentőségét, s lépnek be saját szakszervezeteikbe. Megállt tehát a taglétszám csökkenése. A jelenlegi politikai, gazdasági feszültségek közepette - melyek közül csupán az egyik a mára csaknem kezelhetetlenné vált munkanélküliség - érdemi érdekegyeztetés nélkül könnyen megjósolható az érdekvédelmi harc további kiterjedése, súlyosbodása. Ez pedig éppen azt az átalakulási folyamatot béníthatja meg, amelyért a szakszervezetek is síkra szálltak a rendszerváltoztatási kísérlet kezdetén. Azt gondolom, rövid távú gondolkodásra vall, ha a jelenlegi hatalom abban bízik, hogy a ma még csakugyan megosztottnak tekinthető, egymással vitázó, rivalizáló szakszervezetek képtelenek a kiegyezésre, a testvérharc lezárására. Éppen ezekben a hetekben bizonyosodik be, hogy a szakszervezetek képesek megegyezni az egymás közötti viták jelentős részét berekesztő szakszervezetek közötti választások alapkérdéseiben. S ha a parlament is úgy akarja, akkor nem a Monopoly-csoport és nem Schamschula államtitkár korántsem meggyőző érvelései mentén, hanem a szakszervezetek kinyilvánított akarata szerint kell eldönteni e vitát. (Bár itt és most le kell szögeznem: ez a döntés alapvetően nem a parlament kompetenciájába tartozik, hanem csakis a szakszervezetekébe, hiszen tagságuk, vagyonuk nem idegeníthető el a demokratikus jogállamban!) A legitimációs és vagyonvita lezárása után a tagsági támogatottságot szerzett, választási bizalmat élvező szakszervezetek és országos szövetségeik minden energiájukat a munkavállalói érdekvédelemre, a munkahelyek megvédésére, a bérek és bérarányok rendezésére, a kollektív alkukra, a szociális gondoskodás garanciáinak megteremtésére, a szakszervezeti szolgáltatások fejlesztésére összpontosítják. Amiért létrejöttek, amit szerte a világon kizárólag az erős, szervezett, gazdag szakszervezetek képesek megvalósítani, s ami nélkül Magyarország soha nem lesz európai demokratikus jogállam. A látszatküzdelem lezárását követően dől el, hogy milyen érdekvédelmi stratégiát, érdekképviseleti cselekvési utat, stílust választanak a szakszervezetek, hogy eredményesen szállhassanak szembe a mindenkori hatalom - mind a kormányzati, mind az önkormányzati és a tőkeerőből származó hatalom - kihívásaival. Ha a jelenlegi hatalomgyakorlók gondolkodása és tettei, a szakszervezeti egység megteremtése nyomán megváltoznak és immár hajlandóknak mutatkoznak a hatalommegosztásra, a folyamatos társadalmi ellenőrzés és opponálás tudomásul vételére, tehát az érdemi érdekegyeztetésre, akkor - de kizárólag ekkor - a szakszervezeteknek vállalniuk kell a részvételt és be kell kapcsolódniuk a döntés-előkészítő munkába. Ennek intézményes feltételeit egyébként - papíron, s a parlamenti érdekérvényesítés lehetőségeinek kizárásával - az új munkaügyi törvények megteremtik. Amíg erre nincs mód, a szakszervezeteknek folytatniuk kell a jelenlegi - gyakran formális - érdekegyeztető tárgyalásokon a munkavállalók érdekeit szolgáló, szakmailag megalapozott ellenállást és konstruktív javaslattételi munkát minden esetben, amikor a kormányzati, önkormányzati és tulajdonosi törekvések a munkavállalói érdekekkel összeegyeztethetetlenek. A szakszervezeteknek élniük kell mindazon törvényes eszközökkel (a lobbyzással, a jogi eszközök alkalmazásával, az aláírásgyűjtéssel és a demonstrációk szervezésével is), amelyek az érdekek érvényesítését „békés” eszközökkel szolgálhatják. Ez az időszak azonban nem tarthat soká. Sokszor hangoztatják a szakszervezetek: a sztrájk csak a végső esetben bevethető érdekvédelmi fegyver. Ez igaz, ám a jelenlegi, gyorsan változó politikai, gazdasági körülmények között én nem tudom elítélni azokat a munkavállalói kezdeményezéseket, amelyek az érdekérvényesítő küzdelem kilátástalanságát tapasztalva a nyomásgyakorlás, a törvényes figyelmeztető sztrájk, vagy az általános munkabeszüntetés szükségességét hangoztatják. A szakszervezetnek persze mérlegelnie kell: valódi konfliktus-e a vita tárgya? Vannak megvalósítható javaslataik, s hogy van-e elegendő munkavállalói támogatottsága, továbbá anyagi ereje a sztrájkmozgalomnak? Kilátástalan, a munkavállalókat veszélybe sodorja és a szakszervezet tekintélyét csorbítja az a sztrájk, amely olyan munkahelyek megőrzéséért folyik, amelyek mögött nincs és nem lehet nyereséges vállalkozás, a társadalomnak szükséges szolgáltatás, közszolgálat, és amely mellett nem sorakozik fel a munkavállalók többsége. Kudarcra ítéltetett az a sztrájk is, amelynek nincs megfelelő anyagi alapja, tehát nem képes kitartani, míg a másik fél engedni nem kénytelen. Ez utóbbi tartja vissza a mai szakszervezetek jelentős részét a sztrájkoktól. Mindebből nem az következik, hogy a mai magyar szakszervezeteknek le kellene mondaniuk a sztrájkról. A közeli jövőben nem várható a hatalomgyakorlók és a régi-új tulajdonosok szemléletének, cselekvési stratégiájának változása. A szakszervezeteknek fel kell készülniük arra is, hogy sztrájkot szervezzenek. Elvégre a munkavállalók arra nem adhatnak, s nem is adnak felhatalmazást szakszervezeteiknek, hogy vég nélküli tárgyalásokkal addig húzzák az időt, vagy hagyják múlni azt, amíg a munkahelyek elvesznek, a bérek elértéktelenednek, s a negatív folyamatok visszafordíthatatlanokká válnak. Magyarországon is fel kell ismerni, ha végképp járhatatlanná válik a tárgyalásos, békés érdekegyeztetésre épített, megállapodásokkal kikövezett út akkor a magyar szakszervezeteknek is sztrájkokat kell hirdetniük. Ehhez anyagi alapokat kell teremteni, mind a tagdíjbevételekből, mind a szakszervezetek közös vagyonának gyarapításából és okos működtetéséből. Vadász János, a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete országos titkára Ol YA 3 Új'JJÍÁ ú) MÍ) Így rendben van? Nehéz lenne megszámolni, hogy az Opera környékén lakók évente hány alkalommal kényszerülnek gépkocsijukat elvinni a különböző rendezvények miatt. Az „átkos pártállam” rendőrsége - ha szükség volt rá - a figyelmeztetés két formáját is alkalmazta: bemondatták a rádióban, illetve a szélvédőre időben kitűzték a cédulát, mettől, meddig szíveskedjünk elvinni autónkat. Mostanában viszont a rendőrség csak a „Tiltott helyen várakozik!” feliratú figyelmeztető cédulát alkalmazza, amelyen még csak nem is közli a rendezvény időpontját. Hadd reszkessen az autós több napon át! Mi igazán tudjuk, hol hagyhatjuk az autónkat, hiszen „tiltott hellyé” csak akkor válik parkolónk, ha a közlekedésrendészet megjelenik - lehetőleg napközben. Figyelmeztetésükről csak utólag értesülünk, ha egyáltalán idejében észrevesszük. Ha nem, kocsinkat elviszi a „lopós autó”. Ez így rendben van tisztelt közlekedésrendészet? Jobbágy Zoltán Budapest VÉGSZÓ AZ MSZP-VITÁBAN A szavak értelme A hosszú pártállami évek alatt a politika iránt érdeklődő közönség különleges tulajdonságot fejlesztett ki magában: bármilyen szöveg mögött pillanatok alatt képes volt felfedezni annak „valódi” jelentését. Ez a kényszerű játék egyszerre volt élvezetes és tökéletesen neurotikus. A szöveg, a szavak rejtjellé váltak, szárnyalhatott a fantázia, szabadság termett kimondhatatlannak vélt vélemények jelzésére, de egyben kint is nyílott vállalásuk kellemetlen konzekvenciái elől. A népszerű játék következményei leginkább a mai politikai vitákat sújtják: a vitázó felek reflexszerűen állandóan és azonnal átlátnak egymáson, ahelyett, hogy azt feltételeznék, hogy ma már az elmondott vagy leírt szavak nem jelentenek sem többet, sem kevesebbet, mint amit így jártam én is az MSZP-ről írott cikkemmel. Ebben a cikkben azt állítottam, hogy a mai MSZP nem modern, nyugati típusú szociáldemokrata párt, hanem inkább azokhoz az eurokommunista pártokhoz hasonlít, amelyek a parlamenti demokrácia és a szocialista gazdasági elvek elegyítésének programjával léptek fel. Állítottam továbbá, hogy a szocialista párt az érdekképviseleti bürokráciákkal való szövetségkötés és szociálpopulista propaganda révén igyekszik tágítani támogatóinak körét, és végezetül bizonyos szociológiai és politikai tények mérlegelése alapján nem tartottam kizártnak, hogy az MSZP és az MDF a jövőben közeledni fog egymáshoz. Nos, a hozzászólók egy része azonnal átlátott rajtam. Volt, aki rögtön észrevette, hogy egyszerűen be akarom tiltatni a szocialista pártot, hiszen ha igaz, amit írok, abból az következik, hogy az MSZP új pártállami diktatúrára tör. Más szerint az ilyesfajta cikkek egyetlen célja a pártot a múlthoz szegző, gyötrő bűntudat fenntartása. A hasonló viták szokásos koreográfiája szerint most tisztáznom kellene, mit is állítottam, azaz mi is a leírt szavak értelme. Azt hiszem azonban, hogy erre semmi szükség. A hozzászólók végül is értették, miről van szó, hiszen egybehangzón visszautasították állításaimat, és ebből kiderül: nem szeretnék, ha pártjuk olyan lenne, mint amilyennek leírtam. Ez igazán örvendetes. Ha majd észreveszik ugyanis, hogy az MSZP mégsem az általuk kívánt szociáldemokrata arculatot ölti, bizonyára mindent megtesznek a dolgok megváltoztatása érdekében. A kérdés, hogy időben észreveszik-e? Valószínűleg a szavak jelentése körüli zavar a magyarázata a pártalelnök-szociológus, Jánosi György hozzászólásának is. Őt is az a kérdés furdalja, hogy „mi a valódi, ki nem mondott motívuma a rendkívül éles liberális kritikának” (kiemelés - K. A.). Jánosi nem azt állítja, hogy helytelen premisszákból vontam le következtetéseimet, de azt sem, hogy helyes megfigyelésekből jutottam volna rossz logikai úton hamis konzekvenciákra. Ehelyett különös érvelési technikát alkalmaz. Kiválasztja a szocialista program néhány általa saroktételnek tekintett részét, majd bebizonyítja, hogy ezeket csak a liberális türelmetlenség görbe tükre torzíthatja olyan következtetésekké, mint amilyeneket én a szocialista pártra nézve levontam. A baj csak az, hogy én - joggal vagy jogtalanul, ez már értelmes vita tárgya lehetne - a szocialista program más „saroktételeit” vettem szemügyre. Nem azért neveztem pl. etatista-szocialista pártnak az MSZP-t, mert lassabban és más úton akar eljutni a magántulajdonra épülő piacgazdasághoz, mint a liberálisok, hanem azért, mert úgy láttam: nem biztos, hogy oda akar eljutni, azaz hogy a cél közös. Amíg ugyanis a szocialisták kimondták, hogy „nem fogadják el egyetlen tulajdonforma prioritását”, addig a liberálisok bizony elfogadják a magántulajdonét. Ez elvi kérdés, amely teljesen független attól, hogy gyakorlati megfontolások miatt még mennyi ideig és milyen mértékben kényszerül bárki fenntartani az állami tulajdont. „Az MSZP sosem ígért teljes foglalkoztatottságot, inflációmentességet és azonnali gazdasági expanziót, nem ígérte a jövedelmek, a nyugdíjak és a szociálpolitikai juttatások reálértékének megőrzését...” - mondja Jánosi György, és ezért igazságtalan a pártot populistának nevezni. A baj csak az, hogy az MSZP programja, ha a fentieket nem is, de sok minden mást igenis megígér. Én - kétségkívül régimódi logikai eljárást követve - ezekből az ígéretekből vontam le következtetéseimet, és valóban nem méltányoltam, hogy mi mindent ígérhetett volna még a párt. A kongresszusi ígéretek jól megválogatott, helyzetük romlásától tartó társadalmi csoportokat - munkanélkülieket, munkavállalókat, fiatalokat, nyugdíjasokat, pedagógusokat, falusiakat, állami alkalmazottakat - céloznak meg. Laki Mihály a Beszélő 1992. július 4-i számában az MSZP gazdaságpolitikájáról írott cikkében aprólékosan kimutatja, hogy a szocialista gazdasági program mindezeknek a rétegeknek, ágazatoknak „kézzelfogható előnyöket, érzékelhető javulást ígér”, anélkül azonban, hogy megmondaná, milyen sorrendben, mikor és milyen forrásokból kívánja beváltani az egyszerre megvalósíthatatlan ígéreteket. Nos, a politikai támogatottság növelésének ezt a módját bizony populizmusnak szokták nevezni. Jánosi György szerint csak az „aki nincs velem, az ellenem van” logikája kényszeríthet valakit arra, hogy azokból a törekvésekből, amelyek az MSZP identitásának, önálló arculatának megjelenítését szolgálják, az MDF-hez való közeledés előkészítésére következtessen. Engem viszont - a cikkemben felsorolt politikai jelenségeken és szociológiai adatokon kívül - elsősorban a szocialista párt elnökének és más tisztségviselőinek kijelentései késztettek erre. Mindenekelőtt az a sokszor elhangzott kitétel, miszerint az MSZP egyenlő távolságra áll a kormánykoalíció és a liberális ellenzék pártjaitól. Ha a szavaknak van értelme, akkor ez a mondat nehezen félreérthető. Egy almát nem az különböztet meg egy körtétől, hogy hány centiméterre fekszik tőle az asztalon. És attól, hogy közelebb van az őszibarackhoz, mint a körtéhez, még nem válik őszibarackká. A „távolság” két párt között nem különbözőségük, hanem együttműködési hajlandóságuk mércéje. Jánosi György tehát legtöbbször nem azokkal a megállapításokkal vitatkozik, amelyekből én az MSZP-re vonatkozó következtetéseket levontam. Úgy látszik, hogy megint a szavak értelmével van a probléma. Nem feltételezem ugyanis Jánosi Györgyről - hiszen ő már nem tartozik a minden hájjal megkent agitproposok közé -, hogy szánt szándékkal torzította volna el az érveket, amelyekkel vitába szállt. Azt hiszem, az vezette tévútra, hogy titkos üzenetet keresett a szavak mögött és a sorok között. A liberális kritika „valódi” motívumát akarta megtalálni, és ezt abban vélte felfedezni, hogy a liberálisok az MSZP-t továbbra is „térdmagasságban” akarják látni. Talán pont a „térdmagassági” komplexus miatt nem hitte el, hogy a kritika „szemmagasságból” hangzik, és a szavak pontosan azt jelentik, amit: a liberálisok - mint az európai politikában sokszor - könnyen megérzik magukat egy határozott arcélű, önálló politikai programmal rendelkező modern szociáldemokrata párttal, de nehezen tudnak együttműködni olyan politikai erőkkel, amelyek a szocialista (és/vagy nemzeti) kollektivizmus elveit vallják és megvalósíthatatlan politikai ígéretekkel igyekeznek maguk mögé állítani az elégedetlen választókat. Ha az MSZP végül is az utóbbi utat választja, akkor annak következményeivel mind a liberálisoknak, mind a mai szocialistáknak számolniuk kell. Kovács András (szociológus) Ki mellé áll a miniszter? Andrásfalvy Bertalan közoktatási miniszter úrnak A keresztények a társadalomban című konferencián elhangzott kijelentéseire szeretnék reagálni. Azt mondta ugyanis, hogy „a magyar társadalom gyermekellenes”. Gyermekellenesség valóban van, de nem a társadalom, hanem a hatalmat gyakorlók részéről. Az abortusz tervezett szigorítása a már meglevő gyermekek érdekeit nem, csak az épp megfogant magzat érdekeit veszi figyelembe. Példázza a gyermekellenességet a bölcsődék mesterséges elsorvasztása, holott sok gyermek ott kapott rendszeres napi ételt - szüleinek nem tellett rá másképp. Jól példázza ezt az óvodák fenntartási költségei nagyobb részének az áthárítása a szülőkre - ezáltal az óvodák elsorvasztása. Az oktatási törvény tervezetének elfogadás esetén az esélyegyenlőséget igazából teljesen feladják. Napköziért, szakkörökért a szülőnek fizetni kell majd. Jól példázza ezt nagy tömegek kirekesztése a felsőfokú tanulmányokból. Ki tudja majd a tandíjat megfizetni? A miniszter úr szerint a gyermekellenesség bizonyítéka az abortuszok magas száma. Ez egyfelől azt bizonyítja, hogy a jelenlegi siralmas gazdasági és szociális helyzetben - és a társadalom nagy része ilyen helyzetben van - nem vállalhatják a gyermeket. Másfelől azt is bizonyítja, hogy szexuális kultúránk - és ezen belül a nem kívánt terhesség elleni védekezés ismerete alacsony szinten áll. De éppen az oktatásért felelős első számú ember egy parlamenti interpellációra, mely a szexuális felvilágosítást hiányolta az iskolákban, azt válaszolta, hogy a felvilágosítás „tömény materializmus”, és ne várja senki tőle, hogy ezt támogassa. A konferencián a miniszter kijelentette, hogy „a társadalmat a bénultság, a passzivitás jellemzi, a gyakorlati materialisták ellenségnek tekintenek mindent, ami érték, ami Istennel kapcsolatos”. Kik azok a gyakorlati materialisták? Mit ért vajon ezen? Ezt a fogalmat, hogy materialista a miniszter sértőnek szánja? Több nyilatkozata is erre utal ugyanis. A kultuszminiszter hívő keresztény ember. Nekem - mint materialistának, ateistának - eszembe nem jutna, hogy őt felelelőssé tegyem az erőszakos hittérítések áldozataiért, az inkvizíció által megölt emberekért, a harácsolásért és a mérhetetlen hatalomvágyért. Milyen alapon akar engem mint materialistát felelőssé tenni Sztálin, Rákosi bűneiért? Ateista létemre pedagógus is vagyok. Soha nem követeltem a materializmust a tanítványaimtól, ahogy sok ezer más pedagógus sem tette azt. A tudomány eredményeire támaszkodó tanterv szerint tanítottam. Mára meg odajutottunk, hogy legidősebb gyermekem azzal jön haza az iskolából: „Képzeld, a hittanon azt tanulták a többiek, hogy azért esik az eső, mert sír a Jézuska. A hittanos néni nem ismeri a víz körforgását?” Tavasszal Kaposváron a miniszter kijelentette, hogy nem tudja, milyen értékeket képviselnek a pedagógusok, ezért nem is tud melléjük állni. Ez azonban nem a pedagógusok hibája. A pedagógusok egy része materialista értékeket, egy része keresztény vagy más felekezetek értékeit képviselik. A miniszter úr értékrendjében viszont csak a keresztény értékek számítanak. Felhívom a figyelmét, hogy nem csupán a keresztény pedagógusok minisztere, hanem az enyém is. Nem hiszem, hogy van a világon még egy olyan kultuszminiszter, aki ki merné jelenteni, hogy nem tud odaállni az általa képviseltek mellé. Ebben az esetben le kell mondania. A toleranciát nemcsak hirdetni, hanem gyakorolni is kellene. Mivel a miniszter úr hibának tartja, hogy a materialista pedagógusok még (!) a helyükön vannak, kérem, értesítsenek, ha világnézetem felmondási ok lesz, hogy tanító feleségem és három kisgyermekem számára is olyan országot keressek, ahol ez nem bűn. Molnár László (tanár) (Kadarkút) 9 Ezzel az írással lezárjuk azt a vitát, amit Kovács András cikke indított el, s amihez számos olvasónk hozzászólt. Az, hogy a végszót az MSZP-ről szóló disputában éppen a kritikus állásfoglalással a vitát gerjesztő cikk szerzője kapta, nem a szerkesztőség értékítélete. A szocialista párt jellegéről és céljairól folytatott eszmecserét fontosnak tartjuk, s biztosak vagyunk benne, hogy ez a kérdéskör visszatér még a Népszabadság hasábjaira.