Népszabadság, 1992. július (50. évfolyam, 154-180. szám)
1992-07-20 / 170. szám
1992. július 20., hétfő NÉPSZABADSÁG - KULTÚRA Művészet és hasznos művészkedés Két fotókiállításról „A művészkedés - ha nem is ér fel a művészethez - a kultúra fejlődésének, a szép utáni vágynak komoly, nem lebecsülendő tanújele”. Reismann János mondotta ezeket a megjegyzendő szavakat egyik interjújában hajdan. Nehéz volna jobban összefoglalni, mire is való az amatőr művészeti mozgalom. S benne az amatőr fotográfia. Azt hinné az ember mindig azt hinné, hogy „mostanában már” leáldozott a napja az amatőr fényképezésnek. Annyi érv szólna a leáldozás mellett: van más (kedvtelés és sorscsapás), fogy a szabad idő, kell a megélhetésre. Igaz. Mégis, soha annyi képet nem küldtek be például a Mafosz Szalonra, vagyis a Magyar Amatőr Fotóklubok és Szakkörök Szövet sége reprezentatív kiállítására, mint az idén, a kilencedik alkalommal. Dunaújvárosban, a művelődési központ mellett van egy általános iskola, amelyiknek legalábbis az aulája álomszép az országos átlaghoz képest. Tele van növényekkel, négy szintje nem csupán esztétikus, de praktikusan is funkcionál, jól bejárható. A földszinten látható a Mafosz Szalon tárlata. De amúgy mellékesen egy A fővárosi Vigadó Galériában ritka nagy meglepetéssel szolgál a fotóművészet híveinek Féner Tamás. Miért meglepő, ha egy közismerten jó fotós jó kiállítást ad közre? Azért, mert a tudatos stílusteremtésnek rég láthattuk ilyen bizonyítékát. Tudatos stílusteremtés folyhat, persze, észrevétlenül is, mások keze alatt is, ahhoz, hogy észrevehessük és méltányolhassuk, kétségkívül az szükséges, hogy valamiképpen elbámulhassunk, meglepődhessünk rajta. Tehát: láthassuk, mindenekelőtt. Féner megadta ezt az alkalmat nekünk, Fénernek megadták, szerencsére ezt az alkalmat. Furcsa címe - „Pepsziérzés” - mindent sejtet, csak azt nem, ami a falakon van. Aztán, persze, érthetővé lesz. (Egy televíziós beharangozás is segített: Féner a kamera előtt is elmagyarázta. Az a csalódás nem hagyja nyugodni, amit először kiszabadulván Nyugatra, a Cola okozott neki, a vágyott, a reklámozott ital.) A csalódás iróniája rejlik a címben. De csakis a címben nyilatkozik meg: a képek már a csalódás utáni szemléletet sugallják. A szomorú tárgyilagosságot. Berlin, Róma, Budapest. Városi tájképek, tájrészletek. Egyetlen ember, de nemhogy ember: egyetlen élőlény sincs ezeken a képeken! Kihalt, hajnali derengésű látványosságok. Szomorú embernélkülözésben fogant látomások. Emberi alkalmazásban álló természet. Mesterséges élettér, élet nélkül. Még Róma a viszonylag legderűsebb. Színes képei közt még albumba való is akad. Mármint turistaalbumba. De fölsejlik itt is a falakra mázolt, s a falak mögé rejtőzött emmellékteremben - a Tiroli Fotóklub is itt vendégszerepel kiállításával. Mező Imre nevét viseli az általános iskola (néhány helybeli úr és hölgy átkeresztelő buzgalma mindeddig eredménytelennek bizonyult a tömegesebb akarat ellenében). A nem egyéni fotótárlatokon a megszabott mérethatár olykor az ógörög banditát, Prokrusztészt juttatja a szemlélődő eszébe. Van itt is olyan kép, amely nagyobb méretben sokkalta többet érne, hatása csakbőrnyomokból: a „pepsziérzés”. Berlin, a „fekete város” - aki járt ott, tudja: csakugyan feketék a házfalak Berlinben, a hagyományos Berlinben, hiába akar élénk és világos lenni az új Berlin - Fénernél természetesen fekete-fehéren jelenik meg. Ráismerni, Rómában még csak keresgélte Féner a részleteket, amelyek beleillettek valaminő koncepcióba, akad még bőven melléfogása - mármint a később megszilárdult stílushoz képest mellétalálat. Amúgy, a maga módján, esetleg telibe. Berlin csak egy erőt gyűjtő fohászkodás ezek után. Mert a tudás: Budapest. Házak, terek, lépcsőházak, falak, utcák, ipari hátsóudvarok, csövek, sínek. A derengés is úgy érvényesülne igazán (hogy példát hozzak: Végh Elek Sárga vitorlás című felvétele ilyen). Bizonyos fokig afféle iskolai egyenruha ez a harmincszor-negyvenes erőfeszítést kíván kifürkészni belőle a jobbat, ha az a jobb történetesen nem kíván hivalkodni valamijével (formájával, színével, témájával stb.). Annyi biztos: a Diósgyőri Vasas Fotóművészeti Kör kollekciója együttesen kimagasló csúcsa a kiállításnak, amelyen azonban még jó néhány megjegyzendő darab akad más tájakról, más szerzőkről is. A tudatos eszközhasználat példájaként most csak egyet ragadok ki - a profik is tanulhatnak ilyesmiből - Gedeon Péter Carmen című aktját. Éspedig azt az egyszerű elhatározást dicsérném benne, ami a legvégső formáját megadta: a barnítást. Összehasonlítható: a katalógusban feketefehér képként szerepel, kényszerűségből, a tárlaton barnára virázsírozva. A különbség minőségi. Történetesen a művészkedés és a művészet közti különbséggel egyenlő. Véletlenül egy amatőr, tehát lényegében csupán „művészkedő” fotókiállításon. De mint egyedi, alkotói gesztus, nem véletlenül: fekete-fehérsége - mintha egy Ermanno Olmi-film dermesztően tárgyilagos dokumentarizmusában járnánk. Csak itt még minden mozdulatlan. És nem tudni, meddig még? Aztán nem ismétlés következik, csak ugyanazon témák jelentkeznek ismét: színesben. És itt jubilál a „pepsziérzés” teljes letargiája. Skarcban, ferde gépállásban, nagylátószöggel többnyire. (Ezek összefüggenek: a hajnali fényszegénység a fényerős objektívvel, a látószög ismert torzulása a ferde kompozíciókkal. Csak nem emlékszem, láttam-e egyáltalán ilyen tudatosan használva ezeket az összefüggéseket, egységes mondanivaló és stílus érdekében!) Ez a Budapest-látomás nagy élmény. Ajánlatos élni vele. Csala Károly Gedeon Péter: Carmen Féner Tamás, Budapest valóság 1956 örökségének számonkérése nem érzelmi politizálás. (Forintos György: Nézz vissza, angyal...) A rendszerváltás társadalmi költségei közül a legjobban látható a jövedelmi szint csökkenése. (Andorka Rudolf: A rendszerváltás szociálpolitikai problémái) Amíg a baszkok mindössze kuriózumszámba vehetők, mi magyarok, Cavalli-Sforza szerint valódi kivételt képezünk a gén nyelv párhuzamos evolúciójának szabálya alól. (Varga M. János: Magyar paradoxon...) Atatürk és Khomeini politikai örökségének összebékítése ma nehezen képzelhető el, ám az Iránban dúló hatalmi harc egyes szereplőinek annál inkább érdekében állhat. (Sümeghy Gyula: A FÁK iszlám köztársaságai...) Hogy ne lehessen felismerni egymást, hogy arctalanná váljanak az emberek. (Makovecz Imre: „A szer- Ízelítő a júliusi számból vés építészet nincs egyedül...”) Makovecz Imre mégis elindul. Munkái elején cápaszájat lát a Velencei-tóra. (Kállai Géza: Mak reál) A „megtervezett elavulás” tekintetében ugyanis már vetekszünk a világ „élvonalával”. (Hernádi András: Környezet- és emberbarát fogyasztás...) A leginkább szennyezett térségek ma is azok, ahol az ötvenes években keletkeztek az első nagyobb beruházások. (Török Ádám-Zsarnay Judit: Iparfejlődés és környezeti folyamatok...) Dobler és Semsey őrnagy megütközve számoltak be azokról a fiatalasszonyokról, akik „erkölcstelen céllal” hagyják el Magyarországot. (Frank Tibor: Ellis Island követei) A portugál menekültügyi politika, jóllehet szigorú volt, emberek tízezrein segített. (Bán Éva: Lisszabon - Budapest - Berlin, 1944 -1945.) ! „Csak tiszta forrásból...” Az SZDSZ egyik, saját pártjában is „szélsőségesen liberálisként” számon tartott szakértőjének (Krokovay Zsolt) volt egy visszatérő gondolata, ami erősen megingatott abbéli meggyőződésemben, hogy valahol a szólás- és a sajtószabadságnak is kell határokat szabni. Krokovay érvelésének elsődlegesen nem az a része tett habozóvá, hogy komoly, szinte megoldhatatlan jogalkalmazási gondokat okoz annak szabatos törvényi definiálása, mi minden lehet az, ami a sajtó- és szólásszabadság „tűréshatárán” már túl van - s ily módon az e „tűréshatáron” túli cselekmények törvényi szankcionálásai már azok elkövetése előtt a bírói gyakorlatban is alkalmazható módon meghatározhatók. Mert jogalkalmazási szinten az olyan parttalan kategóriák, mint például a felekezetek, kisebbségek stb elleni „uszítás”, túl tág teret adnak a szubjektív mérlegeléseknek. A metaforák kiskapui Krokovay gondolatmenetében az efféle jogi kategóriák végtelen elasztikusságánál jobban habozóvá egy szinte mellékes, hovatovább csak „stilisztikai” szempont fölvetése tett. Lényege: minden ilyen előzetes jogi definíció úgyszólván fölkínálja a metaforikus nyelvhasználattal való kijátszhatóság kiskapuját. Mondhatni, termékenyítőleg hat az olyan fajta „képes beszédmód” és szóhasználat kialakítására, melynek hallatán mindenki, akinek füle van hozzá, tudja: igen, itt tartalmilag valóban a törvényileg tiltott „tűréshatár” átlépéséről van szó, viszont mivel e metaforikus formában alakilag nem „beazonosítható”, a jogállamiság keretei között a törvény vele kapcsolatban tehetetlen. Nagyjából ennek a megfontolásnak az alapján jutott Krokovay arra a következtetésre, hogy nincs szükség a szólás- és sajtószabadság terén semmiféle jogi szankcionálásra, még akkor sem, ha ez akár a legszélsőségesebb formákban nyilvánul meg. Mi több, ő ebben a szankcionálatlanságban gyakorlati előnyöket is lát: a társadalmilag egyezményes normák szerinti tűréshatárok átlépői félreérthetetlenül pőre formában fejezhetik ki, amit máskülönben csak virágnyelven hangoztathatnának. És az érintettek sem kerülnének abba a felemás helyzetbe, hogy jóllehet pontosan értik, mi a „virágnyelv” valós értelme - nem vethetnének egy szót sem ellene, mert de jure valóban nem hangzott el vagy íródott le olyasmi, ami méltatlankodásra, netán fölháborodásra adott volna okot. Megpróbálom a mondottakat két szövegrészlettel illusztrálni. Két szövegminta 1. „Tervszerű, rendszeres és céltudatos munka helyett hamar kifáradó, könnyen megalkuvó délibábkergetésnek lettünk áldozataivá. A maradék erőket, akarásokat pdig elborította, elmosta a válsághullám özönvize. Ez a válságzivatar nemcsak életerőnket sorvasztotta el, hanem az egyetemes, nagy nemzeti problémák iránt való érdeklődésünket is elapasztotta. Szemhatárunk összezsugorodott, megítéléseinkben rövidlátók és kicsinyesek lettünk, s képtelenek voltunk szenvedéseinknek és nyomorúságunknak nagyobb távlatú, de igazabb magyarázatot adni. A szaporodó életgondok közepette, talán öntudatlanul, szinte észrevétlenül sivár, materiális életfelfogásnak lettünk rabjaivá, amely lassanként egészen lenyűgözte magas rendű, eszményi gondolatainkat. Állásfoglalásaink felszínesek és felületesek voltak, s eközben elfeledtük, hogy az élettudományi szempontokat is tekintő fajkérdésnek a történetkutatás a nemzet életalakulására való sorsdöntő jelentőségét bizonyítja. Sőt még arról is megfeledkeztünk, hogy az egyéni sors a fajközösség sorsának legszorosabb függvénye. Csakis így érthetjük meg azt az egyébként megmagyarázhatatlan tényt, hogy a zsidókérdés (...) lekerült a közélet napirendjéről. Parlament, sajtó, társadalmi élet olyan félelmetesen egyöntetű, titokzatosan egyhangú, dermesztő hallgatásba merült e tekintetben, hogy a viszonyokat nem ismerő, gyanútlan kívülálló azt hihette, hogy a zsidóprobléma a magyar életnek közmegelégedésre elintézett, már egészen kioperált rákfenéje. Nem tudtuk megérteni, hogy a mi válságproblémáink végső eredői között, ha a zsidó sajtó által tervszerűen s már az unalomig hangoztatott frázisokat nem tekintjük, fenyegetően mered ránk egyik vagy másik vonatkozásában a megoldatlan zsidókérdés. (...) A nemzetgazdasági gondoknál nem kevésbé súlyosak azok a tünetek, amelyek a magyar öntudat összeroppanásáról, kultúránk elnemzetietlenedéséről, egyszóval a magyar lélek válságáról beszélnek. Egy idegen szellemiség mérge szívódott fel egyre észrevehetőbben a magyar nemzettestbe és ezzel egy időben mind jobban elhalványodtak nemzeti életünk legértékesebb faji vonásai. Mindenhol a megdöbbentő széthullás és kárhozatos meghasonlottság jelei ütköztek ki. Népünk lelki elerőtlenedésének, öntudata elsekélyesedésének a hátterében ismét csak az elintézetlen zsidóproblémára bukkanunk. A zsidó pénz és tőke szinte korlátlan egyeduralkodója a napi sajtónak és könyvkiadásnak. Semmi sem volt tehát könnyebb neki, mint a nemzeti kultúréletnek kisajátított gócpontjain keresztül zsidó szellemiséget, gondolkodást és világnézetet terjeszteni.” 2. „Idegen katonai megszállás és nemzetirtó, testet-lelket nyomorba döntő rendszer züllesztő hatása után a magyarságnak hitre és bizonyosságra van szüksége. Modern korunkban (...) az emberiség örök nagy eszméit és értékrendjét tagadó filozófiák és ideológiák kaptak lábra civilizációnkban, s ezek szélsőséges társadalmi-politikai gyakorlatot szültek a 20. században. (...) Egyre veszélyesebb a kozmopolitizmus, mely kizárólag az egyén jogait hirdeti, szükségtelen rossznak, az emberiség fejlődését akadályozónak ítélve a közösséget. (...) Azt tapasztaljuk, hogy a militáns szélsőségek helyét nem az európai civilizáció kétezer éves értékrendje, hite, erkölcse, hanem a harmadik szélsőség, a kozmopolitizmus foglalja el. (...) A magyar lelkiség, szellemiség - történelmünk bizonyítja - mindig távol állt a szélsőségektől. A pusztító ideológiákat és gyakorlatokat idegen hatalmak kényszerítették ránk. S a most előretörő kozmopolitizmus is kényszer. Azok a marxista vagy azzal rokon nihilista nézeteket vallók erőszakolják, akik az elmúltidőszakban nevelődtek, s foglaltak el kulcspozíciót a szellemi közélet irányító, befolyásoló testületeiben, intézményeiben. S akik most kihasználják, hogy a milliók az elmúlt évtizedekben csakis rosszat hallhattak a történelmi alapozású, nemzeti és keresztény szellemről, irányzatról, s így megrendültek hitükben, meggyengült bizalmuk a hagyományos értékrendben. (....) A történelmi alapozású, keresztény erkölcsű nemzeti szellem érvényesítése (...) jelen fölemelkedésünk alapozása.” A „különbségek” A különbség a két szöveg között stilisztikailag annyi, hogy az elsőt a másodiknál jobb tollú publicista fogalmazta. De ezúttal szempontunkból lényegesebb egy másik olvasati szint. Az első idézet dőlt betűkkel szedett fordulatai érvényben lévő törvényeink szerint legalább nyolc esetben a sajtó útján elkövetett bűncselekmény fogalmát valósítják meg. A második idézetben, akármint vélekedtem is gondolati eszmei tartalmáról, effélét hiába keresek: a „nihilista”, a „kozmopolita”, a „marxista”, a „nemzetietlen” szavak a mai magyar sajtó egy részében mindennapos természetességgel használt pejoratív „alapfogalmak”. És használatuk miatt még a rasszista fordulatokra különleges érzékenységet mutatóknak sem jutna eszükbe, hogy bírósághoz forduljanak. Vagy ha mégis, alighanem elveszítenék a pert. Nem ez a helyzet az első szövegrészlettel. Még ha a jelzők értelmező megítélése itt a jogalkalmazók mérlegelési lehetőségét nyitva hagyja is, az adott szövegkörnyezetben a „zsidó”, a „faji” szavak használata - megítélésem szerint - átlépi azt a tűréshatárt, amit a büntetőtörvénykönyv megszab, mivel olyan értékelő (negatív) konnotációban szerepelnek, amelyben alkalmasak egy származási, felekezeti, etnikai csoport elleni gyűlölet fölkeltésére, a közhangulat ellene való hangolására, uszításra. Mi következne e két szövegrészlet esetében az ezúttal Krokovay „ultraliberális” álláspontjával jelzett sajtó- és szólásszabadság-jogfölfogás érvényesülése esetén? Az, hogy az első szövegrészlet említett kifejezéseit sem kellene törvényileg szankcionálni. Már csak célszerűségi megfontolásokból sem: elvégre minden, a magyar ideológiai, politikai nyelvezetben valamennyire is járatos személy tudja, hogy a második idézet finomabb eufémizmusai végső fokon mindössze „virágnyelvesített” helyettesítői az elsőben szereplő „tabuszavaknak”. Sőt, a még rosszhiszeműbbekben az is fölvetődhet, hogy a „közösség”, a „nemzeti” sok vonatkozásban az elavultabb „faj” és „faji” kifejezések fedőszavai. Én e kérdésben az „ultraliberális” állásponttal értenék egyet: sokkal célszerűbb, ha az állampolgárok minden törvényi megtorlástól való félelem nélkül nevezhetik a jelenségeket azokon a neveiken, amiken magukban gondolják őket, így nem támadhatnának olyan értelmezési zavarok, mint például az idézett két részlet esetében. Behelyettesítés Amelyek szó szerintiek. Ám tegyünk egy játékos próbát: cseréljük föl egymással azokat a szavakat, amiket dőlt betűkkel kiemeltem. Vitathatatlan, hogy e fölcserélősdi nélkül a második szövegrészlet szóhasználata mai törvényeink szerint feddhetetlen. Az előbbié viszont többszörösen kimeríti az etnikai, vallási, származási kisebbségi csoport elleni gyűlöletkeltésre és uszításra való alkalmasság fogalomkörét: álcázatlan zsidózás és fajgyűlölő demagógia. Nem csoda: szerzője Bosnyák Zoltán, a magyar nyilas párt egykori háborús bűnösként kivégzett - ideológusa. A részlet az ő eszmei „alapvetéséből” származik (Szemben Judeávall, 2., „Lényegesen bővített kiadás”, Centrum Kiadóvállalat RT, Bp., 1943, 106-108. old.). Ámde: vajon ha a benne használt „alapterminusokat” („zsidó”, „faj”, „faji”) az utóbbi szövegrészlet „alapszavaival” („kozmopolita”, „marxista”, „nihilista”) helyettesítjük, vajon változik-e bármit a gondolatmenet értelme, logikája, tartalma? Nem. S ezt az teszi enyhén „sikamlóssá”, hogy ez utóbbi egy olyan aláíratlan, „kollektív szerzőségű” cikkből való, amely a minap látott napvilágot az Új Magyarországban (július 9., 4. old.), mint a Hit és bizonyosság című közös állásfoglalás szövege, amelyet a Nemzeti Társas Kör megalakítása alkalmából alapdokumentumként tett közzé az e célból egy nappal korábban a Gellért Szállóban összegyűlt mintegy száz országos hírnevű, döntően MDF-es, kisebb részben kereszténydemokrata értelmiségi. Vagyis finom úriemberek, akik tudják, hogy a „zsidózás” manapság jobb körökben nem szalonképes. És nem is kockázatmentes - lásd: Btk. Tekintettel a parlamenti koalíciós többségre, ezúttal bízom benne, hogy ha az SZDSZ-es Krokovay Zsolt „ultraliberális” indítványa ősszel napirendre kerül, a kormánypárti honanyák és honatyák akkor is támogatják, ha azt esetleg az ellenzék terjeszti elő. Könczöl Csaba 11