Népszabadság, 1993. május (51. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-29 / 124. szám

• • „A régi, mérgezett nyilak­­ gyilkos hegyei most nyilallnak...” - írja het­venévesen Kálnoky. Azok a rejtett in­dulatok, azok a nyílt gyűlöletek szül­ték a mai könyörtelenségeket. Kö­nyörtelenséget a magyar demokraták keresztény, úri konzervativizmusa és a talpasok jobbágyi felforgató hevü­lete összecsapásában. Könyörtelensé­get a fineszes vidéki fiúk és a „kiszes” szocialista, kádári középosztályosok polémiájában. Kíméletlenséget az ur­bánusok és a népiek vitáiban. Mind­egyiküknek van törleszteni valója. Mindegyik vissza szeretne vágni. 1989 óta tudjuk, hogy Magyarorszá­gon törzsi politizálás folyik. Csakhogy a mai viszonyok arra is ráébresztenek, hogy ezek a törzsek nem ideológiai, tanultsági alapon háborúznak, nem a liberalizmusért vagy a nemzeti érzüle­tért adják életüket és vérüket, hanem zsigeri alapon, egyszerű gesztusok, mosolyok, vállrándítások, félszavak alapján gyűlölik egymást. A liberaliz­musba patriotizmus, a konzervativiz­mus vagy a szocializmus eszméi in­kább csak mást jelentenek. 1993 tavaszára jól kivehető, hogy az igazi ellentétek a politikai kultúra mélyrétegeiben vannak, így például abban, hogy különbözik az állami tu­lajdon ellopásának formája az úri, nemesi középosztályban és a talpa­sok, a faluvégiek, a tanyasiak világá­ban. Másként teszik el a köztulajdont azok a nemesi előnevű urak, akiknek már ősei is mikszáthi módon ültek be 1867 után az államvagyonba, pana­­máztak, vasúti siberkedtek. Megve­tették a dolgot, „ez valami zsidó gsejt”, de járt nekik. Ellenben az alulról jöttek mohósága, szerzésvá­gya, az éhes ember lelkiismeretfurda­­lásos, szégyenkező zabálása nem jel­lemzi őket. Élvezet nézni az erkölcsi düh­vel rablókat, akik ordítva követe­lik ennek a tisztességtelen világnak a végét. De ha ugye nem ők viszik, ak­kor ebek harmincadjára, volt kom­munisták, kül- és belföldi zsidók, sár­gák, arabok kezébe jutna. Ha valaki összehasonlítja, hogy hogyan szerzik és szerzik és szerzik a hatalmat, a tu­lajdont, a mindenséget kuruc, Magyar Út módra, és hogyan teszik rá fehér úri kezüket, megvető mosollyal, la­banc módra, akkor láthatja, hogy itt összeegyeztethetetlen dolgokról van szó. A Magyar Út nem engedhet el egyetlen magyar rögöt se, bele kell kapaszkodnia Beregszászba és Vásá­­rosnaményba. Ez a vesztesek, még­hozzá a nagyon dühös vesztesek vilá­ga. Nem kell senkinek figyelmeztetnie Antall Józsefet, hogy e vesztesektől kell megszabadulnia. Jobban tudja ezt, mint bármelyikünk. Ebbe a zsigeri politizálásba tarto­zik, hogy a szocialisták aligha fogják megbocsátani a fideszesek sértéseit, és megfordítva, a fideszesek még min­dig emlékeznek a régi szép 1988-89- es napokra, amikor a mai szocialisták elődei beléjük rugdostak. A szabad­­demokraták vissza szeretnének fizet­ni az MDF-nek és így tovább. Ma a válság nem az ellenzék és a kormányzat összetűzéséből származ­hat, hanem a kormánypártok közötti, illetve a legnagyobb kormánypárton belüli összeütközésekből. Antall Jó­zsef jól semlegesítette koalíciós part­nereit, de még nem sikerült úrrá len­nie saját pártján. A koalíciós partne­rek, a kisgazdák és a keresztényde­mokraták semlegesítése azért sikerül­hetett, mert se a kisgazdáknak, se a kereszténydemokratáknak nem sike­rült egy jellegzetes politikai kultúrájú csoportot befogniuk, illetve megőriz­niük. A kormányzati kisgazdák ki­egyeztek az Antall-féle konzervati­vizmussal, belesüppedve a teljes arc­talanságba. A jellegzetes kisgazda csoportosulás ellenzékbe került, és radikális rendszerváltást követelő jobboldali mozgolódássá vált. A KDNP pontosan azt a katolikus és la­banc réteget próbálja befolyásolni, amely felett Antall József markáns egyénisége uralkodik. De az MDF teljes átalakítása még várat magára. Mint egy rossz dráma, sehogy se akar befejeződni. Már min­denki tudja a végeredményt, de­­hátra van még néhány felvonás. Szeretnénk megspórolni, de nem megy. Valljuk meg, ha nem a sorsunkról volna szó, ásítoznánk. A csurkai gonosz aligha tud még érdekesebb gonoszságokkal előállani, az antalli intrikusnak már nem érdekesek a praktikái. Elront­hatják-e még a végén a mi dolgunkat is a sajátjukon kívül? Például, az MDF képviselői nem szavazzák meg a Valutaalap követeléseit, és Magyaror­szág itt marad csupasz fenékkel. Gya­núm szerint már nem nagyon tudnak rontani. Természetesen kellemetlen, ha nem szavazzák meg a jövő évi új adókat és költségvetést, és emiatt nem írják alá a megállapodást. De ez már nem végzetes, hiszen a szerződés megléte is csak nagyon átmeneti időre ad lehetőségeket, alá nem írása pedig egy féléves rosszabb, de nem végzetes helyzetet teremt. Megkockáztatom, hogy az Antall-kormánynak már amúgy sincs sok dobása. Egy új Sza­bó Iván-terv mindössze hónapokig él­het, és nagyjából annyit ér, mint Né­meth Miklós hároméves terve 1989 novemberében. Nem igaz, hogy ennyi idő alatt szétesik az ország. És nem igaz, hogy egy mostani „nagy prog­ram” jelentős változásokat tudna elő­idézni. A legtöbb, amit remélhetünk, hogy viszonylag rendben adják át az ügyeket, hogy nem kuszálnak össze mindent. Azt a gazdasági trendet, amelyben vagyunk, a kormánykoalí­ció se konzervatív szárnyának győzel­mével, se jobboldalának teljes megve­­szésével nem tudja komolyan befolyá­solni. A kormány külpolitikai elszige­teltsége már aligha növelhető, legfel­jebb némileg csökkenthető, ha együttműködő politikát mutat. Ha nem üzenünk hadat egyik szomszé­dunknak se, ha nem fenyegetjük meg az Egyesült Államokat, akkor na­gyobb baj már nem történhet. Pillanatokon belül bekövetkezik, hogy a kormány csak olyan tárgyalá­son lesz hiteles, amelyen jelentős el­lenzéki támogatást kap, vagy leg­alább valamelyik ellenzéki párt hite­lesíti. (Tehát elmondhatja külföldi partnerének, hogy nemcsak ő akarja, hanem a Fidesz is, vagy az SZDSZ se mond ellent stb.). Ahogy 1989-ben az utolsó kormány kénytelen volt ellen­zéki politikusokkal hitelesíttetni ma­gát, egy nemzeti csúcson bejelenteni, hogy mi vár az utána jövőkre, ugyan­ez vár az MDF-kormányra is. Minden kezdeményezése mellé kénytelen lesz ellenzéki politikusokat vagy függet­len személyiségeket állítani, hogy fe­ledtesse, hónapjai vannak hátra. A kormányt 1993 őszétől az fogadtatja el, hogy mennyire békében és bizton­ságban adja át a hatalmat. Ha hado­nászik, csak magát üti meg. Jogos a kérdés, hogy meddig érde­mes még beszélni az MDF-ről, az MDF-politikusokról. Van-e értelme egy olyan pártról írni, vitatkozni, amely legfeljebb egy lesz a sok közül? Van-e értelme annak a könyörtelen­ségnek, amely ezt a pártot és a mö­götte álló konzervatív szavazótábort, úgy ahogy van, ki akarja utasítani egy jövendő koalícióból? Azt hiszem, hogy az MDF-ről pontosan annyit ér­demes írni, amennyit az MSZMP-ről volt értelme 1989 második felében. Érdeme és súlya szerint. És ha békés átmenetet szeretnénk, valamint az 1990-es rossz tapasztalatokat végre meg akarjuk rágni és le akarjuk nyel­ni, akkor nem célszerű, ha a „soha többé kommunistákat” jelszót ma a „soha többé keresztény és nemzetie­­ket”-re váltjuk át. De csak nem­ tanu­lunk, csak nem felejtünk. A politikai arénában az MDF fősze­repből egyre inkább mellékszerepbe csúszik. Ahogy 1989-ben a magyar demokratákról és a szabaddemokra­tákról volt értelme írni, és a köztük alakuló kapcsolatokat volt érdemes elemezni, ma - tetszik, nem tetszik - a Fidesz és a szocialisták az érdekesek. Egyre inkább az lesz a lényeges, hogy milyen társadalmi csoportokat fog be az egyik, és milyeneket a másik. Az lesz a fontos, hogy milyen intézmé­nyes kapcsolataik lesznek még 1994 előtt a társadalom és a gazdaság sze­replőivel, milyen politikai kultúrát, nyelvet képviselnek, mit tudnak programjaikba és gyakorlati cselek­véseikbe átvinni. Nagy most a tét. Vajon a liberáli­sok és a szocialisták között ugyan­úgy megromlik-e már a választások előtt az intézményes és a személyes kapcsolat, mint 1987-90-ben a ma­gyar demokraták és a szabaddemok­raták között? Az kevésbé izgat, hogy koalícióra lépnek-e egymással. Nem tudom, nincs rá jóslatom. De az már előre sokkal inkább idegesít, hogy már most úgy megsértik, megalázzák egymást, hogy bármelyikük kerül a hatalomba, és a másik az ellenzékbe, pokollá teszik egymás életét és a po­litikai életet. A szabaddemokraták és a magyar demokraták egyszerre morzsolták fel egymást és önmagu­kat. Ez nem lenne zavaró, ha közben nem minket is morzsolgattak volna. Ha a Fidesz és a szocialisták ugyan­így folytatják, akkor nem sok jóra számíthatunk. Ma annál is inkább szükség lenne a köztük levő feszült­ségek enyhítésére, mert feltehetően a modernizációt inkább előtérbe he­lyező liberális Fidesz nehezen lesz képes kormányozni állandó szociális feszültségek között, a szociálisabb elígérkezésű MSZP pedig állandóan szembesülni fog modernizációs kihí­vásokkal. Ha ez a két erő nem mér­gezi nap mint nap sérelmi politiká­val a parlamentet, a kisebbedő kon­zervatív tábor is rákényszerül a le­­csendesülésre. Ha a rózsaszínek, a fehérek és a feketék tudatosítják magukban, hogy tartós szavazótábo­raik vannak, amelyek nem iktatha­tók ki, akkor talán letesznek egymás parlamenti és parlamenten kívüli ki­irtásáról is. Megállítható-e a Fidesz és a szocia­listák kölcsönös fenekedése? Lehet-e változtatni azon, ami természetünk­ből fakad? Miért tartsunk leckét a tigrisnek - hívják azt Orbán Viktor­nak -, hogy nem szép dolog megenni a nála kisebbet és védtelenebbet, nem kell mindenáron az erdő urává lenni? Még ha be is látná, akkor se tehet ter­mészete ellenében. A győzni akarók tudata és beidegződése lakozik benne - nem rejtheti el izmait és fogait. Nem várok tőle báránybégetést. Miért vár­jam el a rókától - legyen az Horn Gyula -, hogy ne cserkéssze be a csir­keólat? Ez belőle fakad. Nem hihe­­tem, hogy ha alkalmilag nyúlnak ál­cázza magát, attól még róka komából nyuszivá is változik. Én már megal­kudtam. Tudom, hogy a tigris az tig­ris, a róka az róka. Milyen nyelven fognak egymással beszélni? Tigrisül vagy rókául, ki tud­ja. Egy bizonyos: ha bárki nyúlként tolmácsolni kezdene, a végén közösen falnak fel. Tolmács nélkül kell tehát beszélniük. Vagy hallgatniuk. Egy té­­tel, meg nem játszani. Egy győzelmet nem kihasználni. Naivitás ebben re­ménykedni? Így vagyunk. „Koromsötétbe ug­runk, / nem tudhatjuk előre, / ala­csony zsámolyról-e vagy torony- / tetőről. Félbeszakad a cselekmény, / a levegőben tanácstalanul / függ a félig kigondolt jelenet, / elmarad a kifejlet. Összevissza / hadonászunk csak a fejünkre / szakadó díszletek között.” Rossz író írta ezt a helyze­tet. Végzet? Véletlen? Ostobaság? Ta­nácstalanul nézzük ezt a félszeg tra­gédiát. , , Már megírtam ezt a UtOSZOJ kis cikket, amikor csengett a telefon. Az egyik pártvezető hívott meg a Horn-Orbán vitára. Kíváncsi lettem, hogy félelmeim igazolódnak-e, valami helyrehozhatatlan következik be a két párt és a két pártvezető kapcsola­tában. A két igen feszült, görcsös, összeszorult gyomrú és öklű pártveze­tő ugyan behúzott egymásnak néhá­nyat, de komolyabb bajuk nem esett. Ahogy elnéztem kettejük vitáját, mégsem volt okom az örömre. Eszem­be jutottak Stendhal öreg Leuwen bankárjának szavai: „A mi eszes pol­gárainknak vagy erkölcsi tekintély kell... vagy szellem.” Bizony mindket­tő hiányzik. Talán majd legközelebb. Lengyel László Könyörtelenség A felelősség pillanata,­ mi ma az MDF-ben történik, ha nem is indokolja, de érthetővé teszi, miért habozott olyan so­káig a Csurkával való szakítás ügyé­ben a miniszterelnök. Antall József minden bizonnyal látta azt, ami a kí­vülállóknak csak nemrég vált nyil­vánvalóvá: nem lehet Csurkát és kö­rét önmagában eltávolítani a Magyar Demokrata Fórumból. Csoóri Sán­dor, Für Lajos vagy Lezsák Sándor személyében is képviseli a tagság jó részének különös kétlelkűségét: ők belül Csurkából vannak, de tudják, hogy ennek nyílt megvallása örök időkre szalonképtelenné tenné őket a nemzetközi politikai életben. Azt hit­ték talán, hogy Antall József politi­kai tehetsége meg tudja oldani a megoldhatatlant; a miniszterelnök képes arra, hogy a világ szemében konzervatív demokrata finom úr le­gyen, de közben ki is kacsintgasson a szerepéből, s tetteiben váljék a har­madik utas álmok, az országgyara­pító nacionalizmus robotosává. Semmi kétség, a miniszterelnök lé­lekben már januárban döntött. A dolgok alakulása szempontjából mindegy, mi volt a motívuma, még ha azért is fordult Csurka ellen, mert alelnöke nyíltan a hatalomra tört, az eredmény ugyanaz. Csurka nem ke­rült hatalomra, demokrácia van. An­tall József azonban azért győzhetett januárban, mert a lakiteleki alapító atyák nevesebbjei nem álltak Csurka oldalára. Történt valami más is a januári or­szágos gyűlés után: a miniszterelnök gyakorlati lépéseiben jelentősen kö­zeledett a nemzeti liberálisok cso­portjához. Ha valaki azt várta tőle, hogy bár továbbra is övé a hatalom, a párt vezetőségében és a kormány­ban az történjék, amit Csurka, s a ve­le egy nézetnek akarnak, annak csalódnia kellett. A miniszterelnök elvetette Csurka Istvánnak nemcsak az eszközeit, hanem a céljait is. Ami most történik, az a végjáték. Nem maradhatnak egy pártban azok, akiknek a céljai és eszközei nem egyeztethetők össze. Úgy vélem, hamarosan bebizonyo­sodik, hogy szó sincs az MDF-ben sűrűn emlegetett három irányzatról. Kettő van mindössze, az Elek István nevével fémjelezhető nemzeti liberá­lis, amely elfogadja a demokrácia ér­tékeit és intézményrendszerét, és a Csurka-féle szélsőjobboldal, amelyik nacionalista diktatúrában gondolko­dik. Pártszakadás esetén e kettő kö­zött lehet választani. Úgy gondolom, a miniszterelnök már­­választott. Elek Istvánékat választotta, csak még nem merte kimondani, mert senki sem tudja, hogy ha az MDF parlamenti frakciójának tagjait ilyen kíméletlenül éles módon választásra kényszerítik, akkor hová hányan áll­nak,­­és nem keletkezik-e olyan kor­mányválság, amely elviselhetetlen mértékben tetézné az amúgy is mély válságot. Az is valószínűnek látszik, hogy Lezsákék is választottak. Csak­hogy nekik még nehezebb lesz ki­mondani a választásukat, mint a mi­niszterelnöknek. Ezzel ugyanis egyértelművé teszik, hogy nem a XXI., hanem a XIX. század felé akarnak megindulni, nem Európa fe­lé kívánják kormányozni az orszá­got, hanem bele a Kelet-Európát el­nyelni akaró nacionalista örvénybe. Ez az a pillanat, amikor a KDNP-nek és az ellenzéknek nagyon felelő­sen kellene viselkednie. Meg kellene állapodni a legalapvetőbb dolgok­ban: a pótköltségvetés elfogadásában (e nélkül összeomolhat a gazdaság), a választások időpontjában (a pártok többsége jelenleg nincs felkészülve a választásra). Ha a jelenlegi helyzet kormányzati válsághoz vezetne, cél­szerű lenne még abban is egyezségre jutni, hogy az új parlament megala­kulásáig a koalíció maradékaiból alakult kisebbségi kormány intézze az ország ügyeit­­ az ellenzék együtt­működésével. Csakhogy ehhez egészen más poli­tikai stílusra volna szükség. Nem ne­gatív kampányra, nem arra, hogy még a kormánypártok is a kormány szidására alapozzák a saját választá­si hadjáratukat, az ellenzékről nem is beszélve. Nem a zsarolásra, hogy egy szavazatért ennyi milliót kérünk a közös pénzből a mi pártunk ideológi­ai rögeszméire, még kevésbé a szék­házakkal való kiábrándító seftelésre. Végtére is mindannyiunk jövőjéről van szó. Jó volna hinni, hogy a párte­liteket nemcsak a közös biznisz, ha­nem az ország sorsáért érzett politi­kai felelősség is képes együttműkö­désre késztetni. Tanács István FÉLIX KARIKARÚRÁJA

Next