Népszabadság, 1994. október (52. évfolyam, 230-255. szám)
1994-10-01 / 230. szám
Mondhatnám: ott volt mindenki. De mégsem mondom, mert nem jött el például Horn Gyula és Pető Iván, Csoóri Sándor és Konrád György, Boross Péter és Lezsák Sándor, Csurka István és Zsíros Géza. Mindazonáltal voltunk elegen. Ilyen helyre dől a nép, mert kapcsolatok születnek és ápoltatnak, üzletek köttetnek, így aztán senki sem csodálkozott rajta, hogy már Visegrádra menet, a hajón szorosan összebújva láttuk Princz Gábort, a Postabank elnökét és a dixis Benkót, meg a Maecenas könyvkiadó igazgatóját, Szvák Gyula történészt. Nyilvánvalóan egy dixieland-, egyszersmind banktörténeti munka kiadásáról tárgyaltak. Az igazán fontos megfigyelésekre azonban a Mátyás-palota kertjében múlott lehetőség, amelyet Szőke Mátyás múzeumigazgató (nem róla nevezték el a palotát) százezer forintért bocsátott a hajózás nagyszámú szponzora rendelkezésére. Itt állott a médiasátor, amelyben a parlamenti elnök, Gál Zoltán ezekkel a szavakkal nyitotta meg a rendezvényt: „Köszöntöm a sajtó dolgozóit.” Bizonyára azt gondolta, hogy a nyomdászok János-napi ünnepélyén van. A legfontosabb hely azonban kétségtelenül a kommunizmus sátra volt. Szerénységem nevezte el így azt az épületet, amelyben - megint csak a nagyszámú szponzor jóvoltából - minden, mi szem-szájnak ingere, ingyen volt kapható. Gulyás-, pörkölt- és halászléágyúk dörögtek, lövedékeik garantált ólmozottpaprika-tartalmáért Kuncze Gábor volt a felelős. A mérhetetlenül sok és sokféle szeszes ital alkoholfokát Für Lajos mérte. A sátor legállandóbb vendége Gyurkovics Tibor Kossuth-díjas író volt, aki megadóan fogadta Torgyán József és sleppje hódolatát. A legnagyobb magyar kisgazda így rikkantott fel az írót meglátván: „Üdvözlet az irodalmi nagyhatalomnak.” Majd, miután még fokozni kívánta a hatást, újból kiáltott: „Üdvözlet az irodalom zászlóshajójának.” Erre már a slepp addig legsavanyúbb tagja, Győriványi Sándor is kacagni kezdett, de úgy ám, hogy az erősen verőfényes idő ellenére a fű abbahagyta a növekedést. Ezután Szekeres Imre közeledett Gyurkovics felé, aki hirtelen metamorfózison ment át: olyan tisztelettel hajolt meg az MSZP frakcióvezetője előtt, mintha az elvehetné tőle az előző kormánytól kapott Kossuth-díjat. Valaki meg is jegyezte, hogy azért jobb volt a szocializmus, mert az íróknak ott mindig csak egy pártnak kellett pitizni. Volt persze más irodalmi esemény is. Az egyik vidéki rádió riportere még otthon elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, interjút készít Sára Sándorral. Javában folyt a beszélgetés, amikor feltűnt a kollégának, hogy az egyébként is erősen liberális tónusú szöveg sehogy sem akar a Duna TV irányába terelődni. Számos keresztkérdés után jött csak rá, hogy a táltosfejű riportalany csupán Sára Sándor dublőre. Civilben Mező Ferenc költő, a Mozgó Világ szerkesztője, aki Für Lajos szárnysegédjeként vett részt a fent említett alkoholfok-ellenőrzési munkálatokban. Itt kell szólni róla, hogy Farkasházy Tivadar is meglehetősen bánatosnak tűnt egész nap. Tekintetét nyugat felé szegezte, a Velencei-tó irányába. Ott médiahajózott az egész MÚK-os társaság. „Hej, ha én is köztetek lehetnék! - gondolta a Hócipő főszerkesztője. - Most egyszerre mondhatnám mindannyiatoknak: takarodjatok az asztalomtól!” De mi maradjunk csak Visegrádon. Mert itt van a kommunizmus sátra alatt Palotás János, a vállalkozók példaképe. És éppen kivel? Akármi legyek, ha nem Minarik Györggyel, az APEH elnökével. Feltehetően azt vitatják meg, hogyan lehet a legnagyobb adósok sok milliárdra rúgó adóhátralékát a legeredményesebben behajtani. És végül, de nem utoljára itt van Oláh Sándor. A rendszerváltást követő négy esztendő egyik legtisztességesebb politikusa. Meglehetősen magányosan bóklászik. Ami érthető, hiszen tőle már valószínűleg senki semmit nem várhat. Az is nagy csoda, hogy egyáltalán itt van, hogy még emlékeznek rá. Mondhatnám: hitvány fajzat az ember. De nem mondom. Hovanyecz László Teknős Miklós felvételei