Népszabadság, 1995. április (53. évfolyam, 77-100. szám)
1995-04-24 / 95. szám
1995. április 24., hétfő. A Zenthe meg Zenthe Ferenc Ketten vannak. Legalábbis. A mozibonviván meg a televíziós csillag. Továbbá a színész. Szó se róla: a mozihős használja a színházi szakember tudását, viszont a színházi tagra is hárul fodrászlányok elragadtatott mosolyából. Mégis különböző dolgokról, különböző életpályákról van szó. Közös bennünk, hogy egy a nevük, és ma mindketten 75 évesek. Népi hősként csinált filmgyári karriert. Nem szegényparaszti, sem a kizsákmányolt zselléri szerepkörön. Nyalka vitéz: Gábor Áron segédtisztje a Nádasdy Kálmán rendezte Föltámadott a tenger mellékalakjaként. Igazi nézőfigyelmet ébreszt a Rákóczi hadnagy a Fekete Miskájának szerepében: vív, lovagol, hajjog, kurucmód verekszik, szeret, ezer foggal mosolyog. Az ötvenes évek derekán visszacsempész a mozivászonra némi jávorparti szeretetre méltó selymaságot. A legnaftalinszagúbb filmgyári mentében is a nézővel jelenkorú. A vakszerencse is kezére játszik: egy félbeszakadt és újrakezdett filmoperettben - Fényes Szabolcs: 2x2 néha 5 - Ferrari Violettával műrepülő bonviván-primadonna páros. Az overallos színházi időkben a magyar Hesters. Hesters Bécsben frakkban-szmokingban bonviván, Zenthe Pesten Huszka Jenő operettjében Gábor diák: „Ott túl a rácson...” A Gül baba remake-je a török hódoltság megcukrozása. Zenthe sokat köszönhet a kuruc kornak: a Remenyik színdarabjából készült Kard és kocka Simon Palija folytatja azt a behízelgő vadembert, csavaros észjárású, kemörtyöklű hőst, aki kiverekszik magát a császári túlerőből. A regényes kuruc kori hősöket vígjátéki derűvel futtatja be. Népi hőst fogad el a dramaturgiai tanács a forgatókönyvekben, Zenthe humorral és férfibájjal tölti meg a históriai kliséket. Egyike a legfölkapottabb mozi vígjátéki színészeknek: Titi, a futballsztár a Mese a 12 találatról vígságában, Berki András zeneszerző a Csendes otthonban, Vizi Zsiga Gyárfás betiltott Nagyrozsdási esetében, a dunaújvárosi Cilike-bohóságban, a Kölyök címűben, Kondor Gézaként sztahanovista mosolyú, a Fapados szerelemben esztergályos-bonviván, lakás nélküli ifjú házas a Szerelem csütörtökben. Hozzásorolhatnám a Tenkes kapitánya Eke Mátéját az emlékeztetéshez vagy a Patyolat akció katonavígjátékának megemlítését, de búsabb krónikával folytatom. Színházi mosolya lassan csörögni kezdett. Oldalt állt, hátul állt a színpadon. Ritkán került középre. Mosolya hibátlan volt. Egészséges kedve, aprikálástól mentes kedvessége megőrződött. Elvesztettnek érződött azonban játékkedve. Nem ő vesztette el. Akikre rábízatott a tehetsége. Szeretetreméltósága nem kapott színházban elegendő teret, szöveges anyagot, rendezői figyelmet, odaügyelést. Telt-múlt az idő. Egy színházi estén Zenthe - túl már a Háy Gyula-felújítás jelmezTéri műszerrevüjén - könnyed kedéllyel fölragyogott mosolya a színpadi lámpák fényében. Oldott lett, görcstelen. Annyira szabadon lélegzett, hogy lehetetlenségnek látszott észre nem venni: Zenthe Ferenc elment nyugdíjba. Nem nehezedett rá többé a tisztviselővé ijesztett színházi létezés morcos feszültsége. Zenthe fölszabadította magamagát. Hatvanon túl föltalálta legénykori mosolyát, játékos hetykeségét. Előremosolyogta magát a nézőkig. Ez lett Zenthe Ferenc második élete. Második színészi korszaka. Őszikét fiatalos bizakodást sugároztak. Nem egyedüli színészettörténetünkben, hogy a nyugdíjban nyerte vissza azt, amiért színésznek állott hajdan. Zenthe megnyerő egyénisége azonban egyedülálló. S ez az ősz hajú színészi ifjúság tart azóta is. Túl testi bajokon, családi gyászokon, megviselt és nyűtt élet megannyi kínján fájdalmait megtartja magának, keserűségeivel fűti-hitelesíti friss derűjét. Jó egészséget mindkettejüknek. M. G. P. TEKNŐS MIKLÓS FELVÉTELE KULTÚRA r t Az ész nem jár mindig bajjal Három áprilisi kiállításról A boldog békeidők úriemberére nem lehetett volna nagyobb sértést mondani, minthogy too clever, azaz túl okos. Az angolszász irodalom kifejezése persze olyan korszakról szólt, amelyben érvényesülni elegánsabb volt a társadalom által szentesített normák szerint, semmint mindazt megkerülni és a konszenzust fölborítani oly szabálytalan dolgokkal, mint magas IQ, mint egyéni gondolkodásmód, mint az átlagosnál lenyűgözőbb műveltség-apparátus. Miért mondom ezt épp itt? És pont most, amikor minden norma - a filozófiaitól az esztétikaiig - kérdésessé vált? Mert szerintem itt és most érdemes, sőt érvényes túl okosnak lenni. Nem nagyon van más fogódzó. Találtam nemrég három kiállítást. Közös jellemzőjük, hogy: 1. látszólag könnyen leírhatóak; 2. valójában fölöslegessé teszik az interpretátort; 3. látszólag egyszerű és érzéki látványt nyújtanak; 4. valójában szemérmesen mélyek és komplikáltak, mint a szövődményes tüdőgyulladás; 5. látszólag készítőik a technika megszállottjai, első sikereiket mindhárman az alkalmazott művészet szférájában aratták; 6. valójában kicselezik az anyag önelvű szempontjait és szabadon szárnyal koncepciójuk; 7. azt hiszem, hogy mindhárman sokat olvasnak, ha tehetik utaznak, szabad idejükben múzeumokba járnak, esténként koncertet hallgatnak vagy benyomnak egy lemezt imponáló CD-gyűjteményükből. Ez persze csak sejtés. Személyesen alig ismerem őket. Csak az adatokból tudom, hogy mindhárman az ötvenes években születtek. Életformájukra a műveikből következtetek. Kungl György Bár szobrászként végzett a főiskolán, művésszé a Kecskeméti Kerámia Stúdió és a Siklósi Kerámia Szimpózium avatta. Nem ismerek tőle olyan munkát, amelyet nem samottból, keménycserépből vagy porcelánból formázott volna, amelyet nem burkolt volna be máz alatti festéssel, magas fényű, esetleg lüszteres bevonattal, sőt aranyozással. Azokból fél évtized óta elég sokat láttam és elég sokról lehetett megállapítani, hogy a mester az iparművészeti gondolkodás egyetlen konvencióját se fogadja el. Negligálja a műfaji hagyományokat, fütyül a konszenzus által szentesített lakberendezési ízlésre és rengeteget merészelt tanulni a mozgalmi giccsből, a keleti civilizációk hatalmi jelvényeiből, és egyáltalán mindabból, ami vizuális pornográfiától elfáradt szemünk lecsukódó pilláit még úgy, ahogy fölnyitja. Továbbá hatottak rá a nápolyi betlehemek, a barokk illuzionizmus, az amerikai pop art és a pesti viccek. Például. Ismeretes, hogy a kis vakond egyszer, véletlenül fölbukkan a mezőn és majd elájul a gyönyörűségtől. Kérdezi anyját: ha idefönt minden zöld meg csillog, és ráadásul még a lepkék is kergetőznek, mi miért élünk odalent, ahol minden hideg, nyirkos, és a giliszták kifejezetten rondák? Anyja korholva, de az éretlennek járó türelemmel válaszol: azért kicsinyem, mert az a mi hazánk. Valószínűleg ezt illusztrálandó Kungl elkészít egy százhatvan centiméter magas porcelánszobrot. A szobor témája egy vakond. A szobor beállítása leginkább Kisfaludi Stróbl Zsigmond Felszabadulási emlékművére hasonlít. És még Sziszüphoszra is, de jobb lenne ezt tovább nem elemezni, mint ahogy a poénnak is árt a magyarázat. Kungl Vakondja éppen attól jó, hogy műveltségével, eszével, bátorságával kitalált egy olyan műtárgyat, amely elcsábíthatja azokat is, akik momentán tájékozatlanok, akik még kicsit bunkók, és sajna a közállapotok miatt még félénkek is. Ezt hívták azelőtt közérthető művészetnek. (Budapest Kiállítóterem) Orosz István Az Iparművészeti Főiskolán alkalmazott grafikát végzett, és minden olyan lében kanál volt, amelyikben valamit cizellált műgonddal, mély művészettörténeti ismeretanyagra számítva hibátlan kivitellel kellett megcsinálni. Szóval élte a művészértelmiségi kisdolgozók irigylésre méltóan párnázott világát. Aztán egyszerre csak megcsinálta a Tovariscsi konyec plakátot, és kiderült, hogy Orosz esze, műveltsége és függetlensége mögött egész jól artikulált közéleti indulatok sejlenek, és érdemes kicsit alaposabban megnézni az ártatlannak tetsző anamorfózisokat (a rajz tengelyébe állított krómacél hengeren tükröződő ábrákat), az Arcimboldo módra csak tárgyakból összeszerkesztett portrékat és az Escher delejezte szembe csapó perspektívákat. Orosz kiállított plakátjait nézve az embernek az az érzése, hogy készítője örömét leli a vizuális szerepek sokaságában. De csapdába kerül az, aki végigmondja az általa felhasznált eszköztárat. Miközben ugyanis a szorgalmas műítész szorgalmasan végigregisztrálja a szürrealistáktól a lengyelekig, a Sachlichkeittől a transzavantgárdig a motívumanyagot, és közben (ahá élmény!) nagyokat rikkantva megnevezi az idézetek forrását, elfelejti, hogy közben mi végre is ez az egész. Mert van neki értelme. Áldott emlékezetű Brenner György karikatúrái óta sejtem, hogy a részletgazdagság, a tájékozottság, a kultúra mozzanatainak ismerete és alkalmazása a leggyilkosabb fegyver olyan korszakban, amikor nem adnak a részletekre, amikor a szakmai műgond fakultatív erény, amikor a hatalom-, elit- és tulajdonváltások szempontrendszerében sok minden szerepelhet, de az biztosan nem, hogy hibátlan legyen a latin conjugatio és hasonlóképpen korrekt az oszloprendekről és katedrálisokról alkotott rajzolat. Orosz precíz plakátjai kicsit a tegnapról szólnak, amennyiben arisztokratikusan finomak, ahhoz képest hogy egy álkollektivista ideált dédelgető politikai közeg ellenében születtek. Ámbár Orosz plakátjai kicsit a mába érő holnapokról szólnak, mert hogy intellektuálisan „túl mélyek” egy vadul piacorientált és a kultúra szóra magas ívben kiköpő és válságkezelésre hivatkozó rendszerben. (Vigadó Galéria ) Lugossy Mária Ötvösként és üvegművészként kezdett. Amikor néhány éve, Párizsban végignéztem a Louvre épületébe zsúfolt Musée d’Art Décoratifot, elraktároztam magamban, hogy a modernek közül Magyarországot egyedül Lugossy képviseli fantasztikus szilikátkompozícióival. Ha ezek után élete végéig nem csinál mást - jó galériások receptje szerint -, mint hogy a rétegelt üveget itt-ott megfaragja (kimarja, letöri, átcsiszolja) és sanda fényforrásokat helyez el szerteszét úgy, hogy a prizmaélmény teljes legyen, és hogy a Moholy-Nagy sugallta Bauhaus-varázs a felsőfokra hágjon, már a pénzénél van. Nem tudom, mi késztette 1989- ben Lugossyt, hogy részt vegyen a 301-es parcella emlékműpályázatán (amelyen egyébként második díjat nyert), deaz tény, hogy azóta - Kovács Péter szavaival - „a mélyből lávaként föltörő anyag fogságából menekülő” alakokkal értelmezi át kristályvariációit. Ezek a torzók nagyon érzékenyen vannak megmintázva, több mint rodinnek, a viaszszobrok és a gipszöntvények finomságait is fölülmúlja felületkezelésük. A „föld”, azaz a rétegelt üveg, habosabb és hűvösebb mint valaha. Semmi közük a pompás színekben tündöklő Murano-Tiffany-hagyományokhoz, annál erősebben kötődnek a skandináv Orrefors jég ihlette keménységhez. Most sem értem egészen, hogy miért nem bombasztikusak ezek a roppant érzelmességgel és döbbenetes hatásossággal megalkotott emlékműcsírák. A papírforma szerint azoknak kellene lenniük. A kételyeken növelt ízlés önkéntelenül hárítja a művekből kiolvasható indulati felsőfokoknak ezt a tömegét. Lugossyt azonban nem érdekelheti sem az én, sem a többiek kekec gusztusa. Túlságosan értelmiségi lett ahhoz, hogy ezekhez a külső szempontokhoz alkalmazkodjék. Azt hiszem, igaza van. Hajthatatlansága önmagában is meggyőzött. Mert hiszen van mire makacsnak lennie. (Kiscelli Múzeum) P. Szűcs Julianna Kungl György: Vakond .NÉPSZABADSÁG 23