Népszabadság, 1995. augusztus (53. évfolyam, 178-204. szám)

1995-08-12 / 188. szám

1995. augusztus 12., szombat KÜLKAPCSOLATOK - ÁLLÁSPONT NÉPSZABADSÁG 3 ► FOLYTATÁS AZ 1. OLDALRÓL Emil István New York-i kon­zul tapasztalata szerint vannak különlegesen „veszélyes” hely­színek. Ha az Empire State Buil­­ding megtekintése után megéhe­zik a magyar látogató, és betér a szemközti McDonald’sba, jól te­szi, ha nagyon vigyáz a tárcájá­ra. A panaszok alapján itt lop­ják el a legtöbb útlevelet és pénztárcát a magyaroktól. Mint washingtoni tudósítónk kérdésére a New York-i konzul elmondta, a város ezzel együtt biztonságos célpontja a turis­táknak. A bűnözés idén csak­nem harminc százalékkal csök­kent, és feleannyi a metrón elő­forduló rendőri ügyek száma is, mint egy-két éve. Azért New Yorkban is be kell tartani a má­sutt is elvárható, íratlan elővi­gyázatossági szabályokat: jobb a pénzt több helyre szétosztva tartani, az útlevelet a szállodai széfben hagyni. Nagyon fontos, hogy kössenek a turisták beteg­­biztosítást - szól a jó tanács. Spanyolországban leginkább a piacokon, vásárlás közben „szabadítják meg” a külföldie­ket kézitáskáiktól, ekkor tűnik el a legtöbb fényképezőgép és videokamera is - közölte la­punkkal Vérten Sándor, hazánk barcelonai főkonzulja. Sajnos még a parkolóházakban hagyott autókat is feltörik, tehát ne hagyjunk értékeket az utastér­ben. A főkonzul óvta a magyar utazókat a tipikus trükköktől: a külföldit véletlenül leöntik üdí­tővel, majd törülgetésnek álcáz­va segítő kezek gondosan kizse­belik. A tolvajok a szállodai szobákba is besurrannak az éj­szakára nyitva hagyott ablako­kon keresztül. Vérten Sándor elmondta, hogy magyar állampolgár ellen idén nem indult eljárás Spanyolor­szágban, de gyakori a közleke­dési szabálysértés. Jó tudni, hogy a tilosban parkolás húsz­ezer pesetájába kerülhet az óvatlan autósnak. A július végi párizsi metró­robbantás nem csökkentette a magyar turisták utazási kedvét, és a jelek szerint az idén nyáron is legalább annyi honfitársunk keresi majd fel a fény városát, mint az előző években. Egyéb­ként már hosszabb ideje 150-200 ezer magyar turistával lehet szá­molni, akiknek fele a nyári hó­napokban érkezik. Précsényi Árpád, a párizsi magyar konzuli hivatal vezetője lapunk tudósítójának elmondta: az idén eddig a szokásosnál ke­vesebb ügyben kellett az itteni magyar szerveknek eljárniuk, és viszonylag kevés magyar állam­polgár lett súlyos közlekedési baleset vagy bűncselekmény ál­dozata. A legjellemzőbb turista­kellemetlenségnek Précsényi az útlevél elvesztését vagy ellopá­sát nevezte, de meglehetősen gyakori a gépkocsifeltörés is. Szerinte különösen a pályaud­varokon és a vadkempingekben nem árt a fokozott óvatosság, de ugyanez a szabály érvényes Pá­rizsban a Montmartre, Dél- Franciaországban pedig Mar­seille környékére. Az autós turistáknak a párizsi magyar főkonzul azt ajánlja, hogy a kocsipapírokat gondosan ellenőrizzék indulás előtt, és ne feledkezzenek meg az európai zöld kártya beszerzéséről. Fele­lőtlenség, ha egy magyar turista egészség- és poggyászbiztosítás nélkül utazik Franciaországba, éppúgy, mint amikor egy 18 éven aluli fiatal írásos szülői be­leegyezés nélkül vág neki egy párizsi útnak, mivel ez utóbbi esetben a schengeni egyezmény betűje szerint eljáró francia ha­tóságok hazatérésre szólíthat­ják fel. Itáliában a tavalyi évhez ké­pest valamelyest emelkedett a nyári turistaszezonhoz kapcso­lódó konzuli esetek száma - je­lentette római tudósítónk. Ga­­lántai Ambrus római konzul szerint - a két ország között ér­vényben lévő, a turistákra vo­natkozó vízummentességi egyezmény ellenére - többször is kínos és érthetetlen jelenetek­re került sor a fiumicinói repü­lőtéren, ahol a határőrök szá­mos esetben megtagadták a be­lépést magyar állampolgárok­tól. Döntő többségben egyedül érkező lányokról volt szó, de a szórásba beleesett például egy középkorú tanár is, aki öt napot akart eltölteni álmai városában. A tavalyinál több volt az utcai rablásokban megkárosítottak száma is. Volt olyan család, aki­ket álmukban raboltak ki az egyik központi fekvésű római szállodában. Volt olyan magyar kárvallott is, akinek kivágták az ingét, és úgy lopták le a nyaká­ból a tárcáját. Továbbra is sok az autólopás és -feltörés, ami már nem korlátozódik az éjsza­kai órákra. Firenzében például délben lopták el egy család au­tóját, utánfutóstul. - Különösen a Görögországba utazó egyedülálló nők számára lenne néhány jó tanácsom - mondta lapunk érdeklődésére Kontra Ferenc, az athéni magyar nagykövetség első titkára. - Mi­vel az utóbbi időben nagyon sok magyar hölgy vállalt illegálisan munkát, a határ átlépésekor a görög hatóságok minden esetben kérik a visszafelé útra szóló jegy, és az ott-tartózkodáshoz szüksé­ges pénz bemutatását. Ha az ille­tőt feketemunkán kapják­­ bolti eladóként, bártáncosként szíve­sen alkalmaznak magyar hölgye­ket, de van példa prostitúcióra is letartóztatják, és kiutasítják az országból. Görögországban is gyakori - folytatta, hogy ellopják a ma­gyar turisták útlevelét, pénzét. A magyar követség azonban csak rendkívüli esetben tud pénzt adni a bajba jutott utazó­nak. Sokan nem fizették vissza az anyagi segítséget, és volt már példa önrablásra is. Nem jel­lemző sem az autók feltörése, sem a más balkáni országokban gyakori útonállás. Külföldön kapós a magyar útlevél Jó, ha egészségbiztosítást köt az utazó, és nagyon vigyáz a pénztárcájára Benes-dekrétumok: újabb tiltakozás _________________MTI-JELENTÉS_________________ A Benes-féle dekrétumok eltör­lését fogja kérni a pozsonyi kor­mánytól a szlovákiai németek politikai szervezete. Otto Sobek, a kassai székhelyű Kárpáti Né­metek Szövetségének alelnöke tegnap bejelentette: a szlovák kormánynál ismét kezdeménye­zik a Benes-dekrétumok eltörlé­sét, és visszakövetelik az egyko­ri Csehszlovákiában, illetve a mostani Szlovákiában élő néme­tek 1948-ban elkobzott ingósá­gait és ingatlanjait. Ottó Sobek jelezte: találkozott Jozef Kálmánnal, a szlovák kor­mány alelnökével és a kormány nemzetiségi tanácsának elnöké­vel, aki megígérte, hogy miután a kérdésről jogász és történész szakértőkkel tárgyalt, foglalko­zik a problémával. A Kárpáti Németek Szövetsége ugyanezt a kérdést a parlament közigazga­tási és nemzetiségi bizottságá­nak is előterjeszti. A szlovák belpolitikáról - kétféleképpen A szlovák belpolitikai helyzetről - és ezen belül a magyar kisebb­ség kérdéséről - publikált két, felfogásában igencsak eltérő cik­ket tegnapi számában a lengyel Gazeta Wyborcza. A szerzők Ru­dolf Chmel, egykori budapesti szlovák nagykövet, illetve Du­­szan Slobodnik, a pozsonyi par­lament külügyi bizottságának Meciar-párti elnöke. VARSÓI TUDÓSÍTÓNKTÓL Slobodnik szerint a volt szocia­lista országok egyikéről sem ír­tak annyi valótlanságot, mint Szlovákiáról. A szlovák politi­kus a kedvezőtlen képért „né­hány szomszédos ország” (Len­gyelországot nem beleértve) ha­mis propagandáját okolta. „Szlovákiába a külföldi tőke be­áramlását két - általam megne­vezni nem kívánt - szomszéd ál­lam hátráltatja” - summázza vé­leményét Slobodnik. A cikk szerzője kijelenti, hogy Vladimír Meciar minden ellen­zéki vetélytársát felülmúló ké­pességű és népszerűségű politi­kus, és cáfolja, hogy Szlovákiá­ban a sajtó a kormány befolyása alatt állna. Ami a magyar ki­sebbséget illeti: Slobodnik sze­rint ennek vezető politikusai ál­landóan ssítjájk a­ belpolitikai fe­szültségeket. Pedig ha a nemzeti kisebbségekkel való bánásmód­ról van szó, Szlovákia aligha ke­rülhetne negyedik-ötödik hely­nél rosszabb pozícióba az euró­pai országok listáján - írja. Rudolf Chmel írásában kifej­ti: a pápa júniusi látogatása so­rán hiába szólította fel egységre Szlovákiát, a jelenlegi kormány és támogatói egyszerűen nem él­hetnek ellenségkép nélkül. Eb­ből a kényszerképzetből szület­nek az olyan állítások, hogy a csehek és a magyarok riasztják el a külföldi tőkét, amely egyéb­ként kezét-lábát törve rohanna Szlovákiába. A koalíciós partner Szlovák Nemzeti Párt azért el­lenzi a Budapesttel kötött alap­­szerződés ratifikációját, mert az a magyar-szlovák megbékélést jelentené, s nyilvánvalóan egy szeg volna a párt koporsójába. A hivatalos Pozsony egyéb­ként képtelen megérteni, hogy a Budapesttel való viszony min­dig is annak a függvénye, hogy miként bánnak a szlovákiai ma­gyar kisebbséggel. Az alternatív iskolarendszernek sok racioná­lis eleme van, ugyanakkor beve­zetése csak az érintett magya­rokkal való konzultáció és dia­lógus útján volna elképzelhető - véli Chmel. A volt nagykövet szerint egyébként sérti a jó íz­lést, hogy az alternatív iskola­­rendszer tervét éppen a szlovák nacionalisták vezetése alatt álló kulturális minisztérium gon­dolta ki, és valósítja meg. Chmel megemlíti azt is, hogy amíg a pozsonyi kormány a ki­sebbségek európai normán felül való kezeléséről beszél, addig a valóságban egy év alatt a felére csökkent a nemzetiségi kulturá­lis intézményeknek juttatott tá­mogatás összege. Katonai mozgásokat észleltek Irakban A Pentagon tüzérségi és harcko­csizóerők mozgásának előkészü­leteit észlelte az iraki köztársa­sági gárda helyőrségeiben. A ka­tonai tevékenységre azután fi­gyeltek fel, hogy Szaddám Huszein két veje és családtagja­ik, valamint magas rangú iraki politikusok csütörtökön Jordá­niába menekültek, ahol politi­kai menedékjogot kaptak. A katonai mozgások részben összefüggésbe hozhatók azzal a csütörtök éjjeli sikertelen meg­beszéléssel, amelyet az iraki el­nök Ammánba küldött fia foly­tatott a j­ordán uralkodóval az elmenekültek hazatoloncolásá­­ról. Az iraki elnök legidősebb fia, apja kérésére ki akarta esz­közölni, hogy Ammán küldje vissza a Jordániába menekült politikusokat, és az iraki elnök lányait. Husszein jordániai uralkodó „egy udvarias, de fe­szült légkörű találkozó kereté­ben” elutasította az iraki elnök követelését. A Pentagon szóvivője ugyan­akkor megerősítette, hogy a csapatmozgások előkészületei ebben a szakaszban nem tűn­nek támadó jellegűnek. Mint mondta, a csapatok, amelyek Bagdad körül állomásoznak, még nem hagyták el a laktanyá­kat. Mindazonáltal nem zárta ki a Jordánia ellen irányuló csapatösszevonások lehetősé­­ gét. Húszévi és családja - még a két lánnyal mti-külföldi képszolgálat Fazekas nyílt levele Ion Iliescuhoz Felháborodásának és értetlensé­gének adott hangot Fazekas Já­nos, az 1989 előtti Románia hosszú időn át szinte egyetlen magas beosztású nemzetiségi politikusa, a 1970-1980-as évek­ben miniszterelnök-helyettes, az új román oktatási törvény kapá­­csán. Fazekas nyílt levelet írt er­ről a témáról Ion Iliescu elnök­nek - jelentette az MTI. A nyugalmazott politikus be­vallja: álmodni sem merte vol­na, hogy a kommunizmus idején reformerként ismert Iliescu el­nöksége idején „ilyen reakciós tanügyi törvény” jelenjen meg Romániában. Fazekas utal arra, hogy Iliescu ugyanazt a hibát követi el, több mint száz évvel később, mint annak idején Kos­suth és társai, semmibe veszi a kisebbségek kollektív jogait. Fazekas János tünetértékű­nek tartja, hogy Ion Iliescu elle­ne van a kisebbségiek anya­nyelvű szakoktatásának. Pedig tudnia kell - hangzik a figyel­meztetés -, hogy a szakmai sza­vak az ember szókincsének majdnem a felét teszik ki, így „amikor ön beleegyezését adja ahhoz, hogy Romániában ne en­gedélyezzék a magyar műszaki oktatást, akkor politikai me­rényletet követ el az országban élő egyik, közel kétmilliós tö­meget alkotó nemzetiség nyel­ve, a magyar nyelv ellen”. Magvak Kísértetiesen ismétlődik a történelem. Fél évszázaddal ezelőtt például egyebek között az történt, hogy a néhány évvel korábban a Délvidékre telepített bukovinai székelye­ket űzték el frissen szerzett otthonukból a jugoszláv partizánok. A szerencsétleneket, akik 1940-ben Romá­niából menekültek, Magyarország belső vidékei felé hajtották - már ha útközben meg nem ölték őket -, majd ugyancsak száműzött németek házába, birtokába helyezték el. A második világháborúban és utána le­zajlott nemzetiségi-faji tisztogatásoknak se szeri, se száma. Az általuk ejtett sebek máig nem gyógyultak be. Ám mintha az emberek mit sem tanulnának a törté­nelemből. A múlt évben álmélkodva hallgattam egy újvidéki születésű magyar asszony elbeszélését a nagy adriai ki­kötővárosban, Rijekában. Azt mesélte, milyen szeren­cséje van, hogy katolikus. Amikor ugyanis Horvátor­szág kivált Jugoszláviából, nagyon megnézték, kit te­kintenek horvátnak. Bizony elég sok önkényeskedés folyt akörül, hogy ki a szerb, ki nem. A mi hősnőnknek ugyan tősgyökeres horvát ember a férje, de ha az asszony református lett volna és nem katolikus, akkor könnyen szedhette volna a sátorfáját. Pedig nyilvánva­ló volt róla, hogy magyar, nem szerb. Csak hát bizo­nyos felfogás szerint ahhoz, hogy valaki horvát állam­polgárként elfogadtassék, még katolikusnak is kellett lennie. Talán ez a történet is mutatja, milyenek a viszonyok a határaink és az Adria között elterülő tulajdonképpen eléggé kis területen. A szerbek menekülnek a horvátok elől a krajinából, vagyis azokról a területekről, ame­lyek a történelmi Horvátországhoz tartoznak, és ezek­ben a napokban kerülnek horvát kézre. Bosszúból vi­szont a szerbek a Vajdaságból űzik el a már ki tudja, mióta ott élő horvátokat. A szerb menekülők is hajta­nak maguk előtt valakiket, bosnyákokat, akik egyelőre Magyarországra jönnek. A boszniai horvátok ugyan­csak futnak, mert félnek a szerbek bosszújától. Ugyan­akkor szerb nacionalista erők bírálják Milosevicset, aki állítólag nem eléggé erőskezű, s ezen erők első so­rában ott az ortodox egyház. Az már külön ügy, hogy nagy számban menekülnek szerbek Koszovóba, abba a tartományba, amelyet kultúrájuk, államiságuk szent helyeként tartanak számon, de amelyet több mint ki­lencven százalékban albánok laknak. Ez pedig a min­dig is roppant éles szerb-albán konfliktusból akár még egy újabb háborút is kirobbanthat. Mondom, a történelem kísértetiesen ismétli magát. Ahogyan a második világháborúban vesztes volt vala­milyen módon mindenki, úgy a Jugoszlávia felbomlása óta eltelt esztendőkben nem volt egyetlen olyan nép­csoport a délszláv utódállamokban, amely ne szenve­dett volna iszonyatos sérelmeket. Ma már senki nem állíthatja magáról, hogy meg tudná mondani, ki kezdte a végzetes adok-kapok „játékot”, de az eredmény álta­lánosan ismert. Kevés olyan család lehet a volt Jugo­szlávia területén, amelynek ne lenne életre szóló bána­ta, néven nevezhető ellensége, és ahogyan valószínűleg a legtöbben gondolják, megbosszulni valója. Újabb fél évszázadra vagy még hosszabb időre el vannak tehát vetve a gyűlölet, a gyanakvás, a viszály magvai ezen a tájon. Hovanyecz László A különbség az is romlik, mint minden a vilá­gon - jutott eszembe egy kiváló színházi ember mondata, amikor az autószervizbe belépve négy-öt férfiút láttam egy üres szék előtt felsorakozva. S hiába vigasztaltam ma­gam azzal, hogy próbáltam felidézni régi emlékeimet, amikor egy düledező koszos üzlethelyiségben általá­ban legalább húsz-huszonöten álltak előttem, ha roz­zant Daciámat kicsit jobb állapotba szerettem volna hozatni. Itt azért még nyomokban láthatók egy rendes európai márkabolt külsőségei. Csak két esztendővel ezelőtt még mondhatni tárt karokkal vártak itt, mintha repesnének a boldogságtól, hogy gondjukba vehetik a kocsimat. Most viszont a végre előkerülő - egyébként változat­lanul udvarias, sőt szeretetre méltó - munkafelvevő alig győzte lebeszélni az ügyfeleket különféle igényeik­ről. Kevesen vannak - panaszolja -, mindenki szabad­ságon van. - Miért engedik el az embereket, ha sok a munka? - teszi fel a kézenfekvő keresztkérdést egy szá­mos bonyolult problémától szenvedő luxuskocsi tulaj­donosa. - Nem engedtem el a srácot, mégse jött be - hangzik a felelet. - Fegyelmi? - kérdi a szemlátomást gyakorlatias úriember. - Ki fogjuk rúgni, de attól még most nincs itt. Hirtelen nem egészen értem, hol vagyok. A boldogult munkáshatalom világában, vagy pedig egy olyan or­szágban, ahol tíz százalék körül van a munkanélküliség, ahol azt képzelném, akinek munkája van, mégpedig egy nagy hírű nyugati világcégnél, az megbecsüli magát, s főképp mindent elkövet, hogy munkahelyét megtartsa. De hát úgy látszik, mindez nem vonatkozik egy elitszak­ma nyilván magasan kvalifikált szakmunkájára - gon­dolom -, rajta, úgy látszik, most is kapva kapnak. Hi­szen minden híradás szerint a munkanélküliek főképp a szakképzetlenek, a félanalfabéták és a semmihez sem értő frissen érettségizettek közül kerülnek ki. Aztán megint csak az elöljáróban emlegetett színhá­zi ismerősöm jutott az eszembe. Ő mesélte, hogy egy al­kalommal, amikor Amerikában dolgozott, magával vitte a kislányát. A gyermek egyetlen dolgon lepődött meg. - Ki az a néhány elegáns öltönyös úr? - kérdezte apjától. Kiderült, hogy ők a műszak. Az addig különfé­le itthoni színházakban növekedő csemete ilyet még nem látott. Számára a műszak egészen mást, egészen másféle embereket jelentett. Azt most nem részletez­ném, hogy milyeneket. De hát milyen emberek vállal­koznának erre a bonyolult, kiszámíthatatlan, abszurd időben végzendő munkára oly csekély pénzért, amennyit a színházak fizetni tudnak - hallom szinte a szokásos magyarázatot. És most már semmit sem értek: az egyik helyen az a baj, hogy megbecsülik a dolgozót, a másikon meg az, hogy nem? Ismét a kiváló színházi szakembert kell idéznem - bár olyan jókat rendezne, mint amilyeneket mond! -, aki így kommentálta gyermeke éles elméjű megfigyelését: - Tudod, nem minden függ attól, milyen rendszer van, hogy a vezérek okosak vagy hülyék, hogy kik ülnek a parlamentben meg a minisztériumokban, a különbség ott lent van, a sokaságban, a tömegben. Zappe László

Next