Népszabadság, 1995. augusztus (53. évfolyam, 178-204. szám)
1995-08-08 / 184. szám
4 Tizenkét üvegszínház Beszélgetés Bohus Zoltánnal Hosszasan nézegettem, távolról s közelről, körbe is jártam mindkettőt. Bolyongtam volna tovább azon a tárlaton, amelyet kortárs szobrászatunkból rendezett a Műcsarnok, de vissza-visszahúztak. Elbűvölt a két színházacska, az egyik kékeszölden derengett, a másik barnából feketébe homorúit. Áttetszők voltak, mintha kapuk nyíltak volna mégis a színpad keretétől a mélyéig. Utat nyitva a térben az időnek, s a perspektíva szorításában a végtelent áhító tudatnak. Bohus Zoltánnak hívják azt a művészt, aki a „világot jelentő deszkákat” üvegbe álmodta. Mérnöki tervrajz - Amit látok, számomra éteri színház. De arra kérem, leplezze le a titkát. Milyen is ez a műtárgy valójában? - Tizenvalahány réteg üveg, amelyeket négy-négy és fél deciméter hosszra, mintegy három deciméter szélességre metszettem, s egymás mögé helyeztem, összeragasztottam. De az együttesen tizenvalahány centiméternyi mélységükben csak ott lehet érzékelni síkokat, falakat, ahol az üveg fémfelülettel van bevonva. Nem száz-, legföljebb tizenöt-húsz százalékos tükörként, nem is ezüsttel foncsorozzák, hanem valamilyen sötétebb tónusú fémmel, krómmal vagy bronzzal fedik, mint ahogyan a középületek kékes, szürkés vagy barnás táblaüvegeit. Hogy a kompozíció tökéletes legyen, ahhoz rendkívül pontos, több nézetből és keresztmetszetből készült, szinte mérnöki tervrajzot kell készítenem, s aszerint meghagyni, illetve különböző trükkökkel - savazással, matatással, homokszórással - eltávolítani a fényt megszűrő fémrétegeket. Nem más ez, mint amikor a szobrász megveszi a bányában a kőtömböt, és ahogy Michelangelo mondta, s többen azóta is csupán a fölösleget kell lefaragni róla. - Mennyire elterjedt ez a technika? S egyáltalán, mióta létezik? - Nem ritka a világban, különösen az Egyesült Államokban és Japánban. Minálunk tíz-egynéhányan műveljük, közülünk többen váltogatva más technikákkal. S én tanítom is az Iparművészeti Főiskolán, ahol a szilikát tanszék vezetője vagyok. Egyébként Magyarországon nem volt meg az ipari háttér, most sincs olyan gyártás, amely nagyobb méretű üvegtömböket előállítana a számunkra. Ezeket pótoltuk ragasztott üvegrétegekkel, szükségből kísérletezte ki a szakma ezt a lehetőséget, amely engem már jobban vonz, mint az öntött üveg. Meglehetősen fiatal ez a technika, hiszen először a harmincas években próbálkoztak edzett és ragasztott, biztonsági célú üvegekkel. A művészek pedig rendszerint néhány évtized késéssel veszik át az ipari technológia felfedezéseit. De még az a ragasztóanyag sem túl káros, amelyet bizonyos gyakorlattal maszatolás és légbuborékok nélkül lehet felvinni az üvegfelületre. Apropó, biztonsági üveg! Mi történne, ha egy ilyen műtárgyat leejtenének? - Nem lenne örvendetes. Nyilván megrepedezne, bár nem esne szét. De az sem örülne, akinek a lábára ejtenék, hiszen az én színpadocskáim nyomnak vagy negyven kilót. Könnyebbnek tűnnek, de az üvegnek a betonnal azonos a fajsúlya. Amikor az Opel kombinkkal tárlatra hurcolom őket, három-négy mázsával utazunk. - Egyébként nem tréfából kérdeztem, mi lenne egy ilyen lepottyantott üvegtömbbel. A képzőművészetben voltak olyan irányzatok - gondolhatunk a fasizmusra, például Jackson Pollockra -, amelyek az esetlegességet, a spontaneitást keresték az alkotásban. Ez sehogysem fér össze e szigorúbb Üvegművészettel? - Vannak kollégák, akik drága, hatalmas, abszolút tiszta, optikai üvegtömböket vesznek, és fejszével, kalapáccsal, vésővel roncsolják meg. Nem becsülöm le, nem zárom ki ezt az eshetőséget, de engem nem vonz. Ha kezdetben másfelé is kalandoztam, s évekig krómacél-szobrászként ismertek, immár huszonvalahány éve megtaláltam ezt a technikát magamnak. Az első nemzetközi sikeremet is ilyennel arattam 1979-ben, a New York állambeli Corningban, amelynek múzeuma afféle „világbajnokságot” rendezett az üvegeseknek... Az univerzum rendje - Majd kiállított Detroitban, Tokióban, nemegyszer Párizsban, s persze előtte és utána itthon is. Hol láthatók máig Üvegmunkái köztéren, középületben? - Sajnos összetört az első, amelyik az állatorvosi egyetem kertjében állott. Egy másfél méterszer másfél méteres tömb volt, amely egy negatív gömböt zárt be, s a sejtmagosztódást idézte fel. De benne lappangott az a gondolat is, hogyan lehet nem térbe állítani a szobrot, hanem a szoborban létrehozni a teret. Ez mindig is érdekelt. Van szökőkutam a Mexikói úton, üvegfalam a pécsi Hunyar Szállóban és a pesti Hungária Phoenix bárjában... - Az már valóságos spektákulum, ahogyan a főnixmadár szárnyait imitáló üvegrétegek a mulatóhely stroboszkóp fényére megmozdulnak, csapkodnak, repülnek. - Az üveg önmagában is csoda. Azt szokták mondani, hogy a fizika, a kémia és a kvantummechanika törvényei szerint nem is jöhetett volna létre. Szinte képtelenség, hogy egy koszos, porszerű, homokos anyagból csillogó, áttetsző valami szülessék. Ha nem fedezték volna már fel, bajban lenne az, akinek feladatul adnák, hogy ilyen és ilyen tulajdonságú anyagot találjon fel. Van benne valami misztikus. - Úgy látom, az üveg genezisét csodálja. Mégsem azt az utat választotta, amelyiken még cseppfolyósan formálhatná e matériát. Nem ellentmondás ez? - Mindig is két út volt. Az üvegesmesterek alakíthatták melegen, képlékenyen. Míg a csiszolók munkái a kristályokkal, a drágakövekkel, akár a gyémántokkal szerettek volna vetekedni, holott az üveg nem más, mint egy túlhűtött folyadék. Amikor gyermekkoromban, ünnepi alkalmakkor szüleim elővették azokat a szebb, kecsesebb, metszett üvegpoharakat, kelyheket, amelyek magasabb polcokra félre voltak téve, ha elmentek a vendégek, gyönyörködtem bennük, hogyan törik a fényt, vetnek szivárványt. Ma az arányok, a formák tiszta és nyugodt rendjére vágyom. De nem a tárgyi világ, hanem az univerzum rendjére, amelyben keressük önmagunkat. S időnk nem egyetlen emberöltő, magunkban hordozzunk múlt évszázadok, évezredek magatartásait, s előrevetítjük a jövendőt. Ehhez adnék virtuális tereket. Szellem a színen - S ez a tér miért éppen a színház? Hiszen négyesztendőnyi időt töltött vele. Tizenkét üvegszínpadot teremtett meg. - Van egy tér, valaki megjelenik benne, másvalaki nézi, s - tudjuk, Peter Brook nyomán is - ez már színház. Örök modell. Az én színpadomon nem ágál ember, nem határozza meg, nem kicsinyíti a léptékét, de odagondolható. Valamelyest ismerem a színházat, s nemcsak a nézőtérről. Már gimnazista koromban statisztáltam a békéscsabai társulatban, azután főiskolásként a Vígszínházban is, s éppen olyan előadásban „testőrködtem”, amelyben Latinovits Zoltán játszott. Persze, ebben volt egy kis buli. De a díszítő-festő szakon, ahol végeztem, évfolyamtársaim voltak olyanok is, akik színházi tervezőnek készültek. Magam is terveztem jelmezeket egy Hubay Miklós-esthez, amelyet az Egyetemi Színpadon mutattak be. Mégsem a színház gyakorlata, hanem a lelke érintett meg. - Már voltaképpen a művészetek kölcsönhatásáról beszélgetünk. Játsszunk el a gondolattal, hogy fölkéri egy színház! Üvegművész létére megihletné a feladat? - Bizonyára, bár ugye az üveg súlyos, törékeny, nehezen mozgatható, tárolható. Inkább mutatnék valamit, két rézkarcot 1883-ból. Az egyiken látunk egy színpadot, amelyen a színész egy szellemalakkal vív. A másik leleplezi a fortélyt, megmutatja, hogy a színen egy üvegfal áll, mögötte forgatja a kardját az aktor, de van még egy szereplő, aki a zenekari árokban, egy ferde emelvényen fekszik, gesztikulál, játszik. A megfelelő fények hatására az ő képe tükröződik az üvegen. Pontosabban szólva: úgy látszik, mintha az észlelhetetlen üveglap mögött ugyanakkora távolságra lebegne, mint amennyire az üveg előtt, az orkeszter mélyében elhelyezkedett. Ez például olyan lehetőség, s nyilván az üveg műanyaggal is helyettesíthető, amit valaki már több mint száz éve kifundált, sajnos, nem én. Ha kicsit törnénk a fejünket, lehetnénk egymás hasznára, mi, művészek. Bogácsi Erzsébet A művészek rendszerint néhány évtized késéssel veszik át az ipari technológia felfedezéseit. BÁNHALMI JÁNOS FELVÉTELE 14 NÉPSZABADSÁG. KULTÚRA 1995. augusztus 8., kedd Megőrzés, méltóság, derű Bányai János: Talán így Az újvidéki egyetem tanára, a honi nyilvánosságban is folyamatosan és termékenyen jelen levő Bányai János a közelmúltban írott kritikáit és a kritikáról való elmélkedéseit gyűjtötte egybe a most megjelent Talán így című könyvében. Regények, verseskötetek és értekező prózai gyűjtemények elemző bírálatával ismerkedhetünk meg. Előolvasásukkal és visszatekintő értékelésükkel. A „megítélés képessége” többek között olyan műveken vizsgázik, mint Márai hozzánk késlekedve elérkezett regénye, az ítélet Canidosban, vagy olyan, az irodalmi közvéleményt hosszú ideje foglalkoztató szövegek, mint Mándy művei, Mészöly Filmje, vagy Bodor Ádám Sinistra körzete. Az időszerű, az irodalmi ízlést orientáló friss olvasatok (Szilágyi István: Agancsbozót, Kertész Imre: Az angol lobogó, Tandori, Kopper küldás) mellett igen fontos szerepet játszanak a teljes életművekben eligazító, mert azok jellegzetességeit érzékenyen feltáró írások (Vas István, Mészöly, Orbán Ottó, Böndör Pál). Bányai a kritikaírásnak azt a változatát műveli, amely a szakmai közönségen túl a művelt publikum érdeklődésére is számít. Értekezéseinek nyelve néhol ugyan nem mentes az erős metaforizáltságtól, általában mégis az egyszerű szerkezeteket kedveli, a könnyed eligazodás, a világos szerkezet eszményét követi. Olyan lehetséges olvasót „teremt”, akit erőteljesen meghatároz ugyan az irodalom iránti életérdekűérzelmi aspektus dinamikája („Egybeállt az élet és a költészet Vas István lírájában”), de nem ruház fel a leegyszerűsítés hajlamával („Kertész Imre az irodalomban az élet visszavételének a tényét látja, de az irodalmat nem egyenlíti ki az élettel”), így nem zárkózik el az irodalmi értésmód (legalább részleges) szaktudományos megalapozásától sem. Erre utal a könyvben felsejlő irodalmi „időszámítás” - klasszikus, modern, későmodern, posztmodern amely több ponton is a megítélés és megértés keretét adja. Ugyanakkor Bányai írásai bizonyítják, hogy az értésmódok összjátékában a softkritika is megkerülhetetlen tanulságokkal szolgálhat. Ilyen többek között a kötetben a Mándy-mondatok, a kis „beszédműfajok” elemzése, annak az erősen rögzült véleménynek a meggyőző cáfolata, hogy Mészöly pályáján a Film gyökeres fordulat lenne; annak a felismerése, hogy Bodor művében a hangnemi komponensről a legértőbb elemzések is megfeledkeztek, noha az kizárja a negatív utópikus olvasat lehetőségét. Érzékeny észrevétel a Tandori-írásban a középpont (a halál) megjelölése. A szelíd polémia tónusához szokott olvasó Grendel Lajos: Az onirizmus tréfái című kötetéről szóló kritikában bukkanhat a legszigorúbb passzusokra, amint Bányai feltárja az allegorizálás és a didaxis - még csak nem is burkolt veszélyeit. A kritikák és a kritikaírásra reflektáló elmélkedések (A kritikus magánya, Esszé/regény/napló, A kritika „vesszőfutása” ma) mind-mind szoros tartozékai a könyv látensen közös történetének, amely újabb fejezetét nyújtja a műfaj helyzetéről, esélyeiről, a bíráló státusáról szóló réges-régi és mégis mindig aktualizálódó eszmecserének. Bányai János a tét nagyszerűségének tudatában értekezik e vállalhatatlan és mégis szívvel-lélekkel művelt hivatásról, a megítélés képességének próbájáról, az önreflexió alkalmáról. A lázadó és a próféta helyett a teoretikus (a valahová ellátogató és onnan hírt hozó) és az ironikus (a tudomásul vevő és távolságtartó) ember szólal meg ezeken a helyeken. A „talán” embere, aki minden kételye ellenére is kitart a kritika, vagyis a megőrzés, a méltóság és a derű mellett. Ha másért nem, hát azért, mert tudni véli, hogy „az irodalmi értelmezésnek, mint az erényességnek, önmaga a jutalma”. (Stanley Fish.) (Fórum Könyvkiadó, 1995.) Szirák Péter Nyáresti muzsikáink Van, aki forrón (is) szereti - lopom el a tüneményes mozidarab címét. Nem Marilyn Monroe-ra és Lemmon Jakabra gondolok, hanem azon elvetemült egyénekre, akik kánikulában sem mondanak le káros szenvedélyükről, és szívesen ülnek-ültek ki kellemes környezetbe zenét hallgatni. Kétfelé ágazott századunkban a zenés kerti ünnepségek hajdan oly népszerű műfaja lett belőlük - ha nem is a közember számára - garden-party, és általában olcsón, sőt akár ingyért is hallgatható szabadtéri koncert. Már az első hivatásos budapesti szimfonikus zenekar bábái is arra kértek a többi között szubvenciót, hogy nyaranta a Margitszigeten, a Városligetben - le sem merem írni, hogy az Iparcsarnok előtt, hisz ki emlékszik ma az ostromkor összedőlt ligeti épületmonstrumra -, más szabad térségeken muzsikáljanak. Hogy pénz az 1911-ben nem adatott, s a terv papiros maradt, az merőben más kérdés. A húszas-harmincas években azután valósággal elöntötte a várost a nyáresti muzsika. Buzgólkodott az Állami Hangversenyzenekar mindkét őse; a félamatőr Székesfővárosi 65 estén játszott a Ligetben, a Városmajorban, és majdnem 40 éven át szolgált a Károlyi-kertben, míg a szövetkezetként működött Budapesti Hangversenyzenekar az Állatkertet és a margitszigeti Polo színpadot részesítette előnyben. Opera szólt az elefántház szomszédságában, alkalmilag a Vajdahunyad vára előtt, finomabb úri közönség számára Esterházy Ferenc gróf és képzett zeneszerző tata-tóvárosi kastélyparkjában, a debreceni Nagyerdőn és Szegeden, hol Mascagni maga vezényelte a Parasztbecsületet. A téli évad sokkal rövidebb volt a mainál - a koncerttermek október vége felé nyíltak és május elején zártak a Júniusi Hetek fesztivál alapításáig mire kimelegedett az idő, a közönség érzett némi zeneéhséget. A szezon utóbb ugyan megnyúlt, ám a nyolcvanas évek derekáig három-négy hetes szünetek választották el a nyári bohóságok idejétől. Hanem ma már nonstop működik a zeneüzem, akár a vegyesbolt a Körúton. Szimfonikus zene és opera - nem véletlen, hogy éppen a népes előadógárdát igénylő műfajok költöztek ki a csillagos ég alá. Mert kezdetben hangerősítés nem volt egyáltalán, s a hangosításban utóbb sem volt sok köszönet; a hangszórók bádogtónusa a zárt hely vagy egy jó otthoni sípláda hangzását meg sem közelíti mindmáig. Érthető, hogy nyáron mellőzték a szóló- és kamaramuzsikát, míg a hatvanas években a Kiscelli Múzeum négy oldalról körbeépített akusztikailag működőképes udvarára rá nem leltek. A mi szabad tereink voltaképp alkalmatlanok voltak zenei műélvezetre, mégis rendelkeztek valami, sok ezer embert vonzó, különleges varázzsal. A Károlyikertben negyedóránként beharangozott az egyetemi templom, hallatszott a 15-ös autóbusz dudája, az Állatkertben ez utóbbi funkciót az elefánt töltötte be, volt oroszlánbőgés áhítatos pillanatban, s természetesen a Nyugati pályaudvar forgalma sem szünetelt este 8 és 11 óra között. Hajókürt meg a szentendrei HÉV fékcsikorgása adott kíséretet Aida és Radames haldoklásához a Margitszigeti Nagyszínpadon. És a majdnem kétezer kőkemény üléssel ellátott Károlyi-kert mégis 30-40 telt házat produkált az Állami Hangversenyzenekarral, az Operaház szigeti-állatkerti évadjai rentábilisak voltak. Saját szabadtéri helye volt az Esterházy (Puskin) utcai foghíjon, utóbb a Városmajorban a MÁV- szimfonikusoknak, a Benczúrkertben a Postás Szimfonikus Zenekarnak (ez utóbbi ma is működik). Akinek pénze van, vagyis volt - és most nem a kuplét idézem -, az jegyet váltott a roppant kényelmetlen ülésre, esetleg bérelt hozzá párnát. Akinek nem volt, a Károlyikert, a Városmajori Szabadtéri Színpad kerítésén kívül pontosan ugyanazt hallotta ingyen, volt is esténként sokaság. Azután az Operaház kivonult a szigetről, hol majdnem tíz éven át egész nyáron játszott, a Károlyi-kertet, legnagyobb csillag borította „koncerttermünket” pedig felvonulási területnek elfoglalták a metróépítők a 3. vonal fúrásakor. Ideiglenesen - hát persze! De pontosan tudni lehetett, oda zene többé vissza nem költözik. Pótmegoldásként kínálkozott a Vármegyeháza jóval kisebb, de akusztikailag összehasonlíthatatlanul jobb, teljesen zárt díszudvara. Egy-két évig használhatta az ÁHZ e gyönyörű klasszicista épület belső terét. Hanem azután kitelt az ideje, a megyei tanács elnöke felmondott a muzsikának, mert a széksorok képezte akadály miatt szolgálati Mercedesével nem hajtathatott a hivatalához vezető felvonóig. Időközben a Fesztiválzenekar sikeresen visszahódította - ha nem is 30 estére - a terepet. Szombathelytől a zempléni hegyekig tömérdek nyáresti muzsika szól. Budapesten is jut minden nyári napra legalább egy hangverseny. Igaz, többnyire légkondicionálatlan, zárt terekben. A zenélésre rendeltetett tágas térségek ideje lejárt. A rendezői kockázat persze jóval kisebb így, nem kell lesni meteorológiát, égboltot, elázik-e az eseményteremben nincs szükség esőnapra, külföldi művész vendégszereplése komplikációk nélkül lebonyolítható. De mégiscsak szegényebbek lettünk egy hársfaillatú varázslattal. És olyan élményünk sem lesz többé, amit Ruggiero Ricci szerzett úgy harminc éve. Eleredvén az eső, egy szál hegedűjén rögtönzött hangversenyt a Károlyi-palota széles bejárata alatt és lépcsőjén összepréselődött boldog közönségének. Breuer János Károlyi-kert, 1970 MTI-FOTÓ