Népszabadság, 1996. december (54. évfolyam, 281-304. szám)

1996-12-23 / 299. szám

16 NÉPSZABADSÁG ■ színházi esték Egyre inkább számon kell tar­tanunk azt is, ami a színházak­ban pincében-padláson törté­nik. Megszokjuk, hogy nem a főbejáraton megyünk, és bo­lyongunk kicsit az épületben, amíg rátalálunk a stúdióra. Ezt a Vígszínházban a barátságos Házi Színpad elnevezéssel ille­tik. Házi feladat, házi egér, házi áldás, házibarát, házikabát. Ebben a „mi jut eszedbe még?” stílusban készült itt Faust-elő­­adás. A belépőt megkapó látvány fogadja. Pillepalackok ezrével (de tényleg), fóliacsíkok, mű­anyag csövek. Kerti medence, libikóka, homokozó. Mosógép és porszívó. A legelképzelhetet­lenebb tárgyak rafinált rendet­lenségben. A XX. század végé­ről származó régészeti leletek, a mindennapi fogyasztás hulla­dékai. Megnyugodhatunk: itt minden használva lesz. Nem eredeti rendeltetésének megfe­lelően, hanem az előadás igé­nyei és lehetőségei szerint újra­felhasználva. Recycling minden szempontból. A használhatat­lanná vált Faustot Zsótér Sán­dor rendező ledarálta és újra­­fröccsöntötte. Az alapanyagot friss hulladékkal dúsította fel. Az előadásban pont olyan ide­­gesítően sok reklámszlogen hangzik el, mint a tévében. A konzumidiotizmus rövid him­nuszai torzítva vagy a maguk autentikus nagyszerűségében fontos elemei az előadásnak, ki­egészítve egyéb törmelékkel, például az aktuális telefon­könyvből. Fausztné Závodszky Judit, faanyagvédelmi szakértő. Az előadás faust.doc címen fut, jelezve, hogy csak egy szá­mítógépes file-ról van szó, ami­be bármikor bele lehet írni vagy törölni. Munkadarab, nem Faustka örökbecsű dráma. Goethe szö­vege az átigazítás nyomán a Frédi és Béni stílusát öltötte magára: bugyborékoló rímek, szójátékok vég nélkül. Az akci­ók is jobbára rajzfilmgegek: kockacukrot kap a kentaur, Fa­ust telefonon idézné meg a Földszellemet, redbull a varázsital. A szereplők trapéz­nadrágban, esőköpenyben, rikí­tó színekben. Állandó témájuk az emberi emésztés és végter­méke. Az előadás alapelve: ne múljon el perc petárda nélkül. És van itt ötlet bőven, de ezek gyakran nem a jelenet, vagy - bocsánat - az egész előadás ta­lajából burjánzanak a fény felé, hanem csak egy-egy mondat vagy szó ihleti a bizarr akciót, amelyekkel egész jelenetet le le­het tudni: itt is megvolt a szín­padi történés. Ha ilyen nem adódik, még segíthet egy meg­vadult mosógép vagy a homo­kozóban süti-süti pogácsa. Vészhelyzetben pedig a jolly jo­ker, a multifunkcionális libikó­ka. Az önmaga farkába harapó ördögi kör esete, ha az előadás nem tud megfelelni a saját ma­gára kiszabott akciókényszer­nek, akkor hiába az újrafénye­zett szöveg, menthetetlenül leül a jelenet. Pedig jók a színészek, teljesítik nem igazán számotte­vő feladatukat. Gálffi László faustos révetegen tud nézni, Kaszás Attilának már eleve ka­­pésan ördögi feje van. A női szereplők (Börcsök Enikő, Bé­res Ilona, Venczel Vera) szintén kitöltik a teret, ami számukra marad ebben a fetisiszta elő­adásban. Ha nagy néha a színé­szeknek köszönhetően sűrűsöd­ni kezdene a levegő, azt egy külsődleges ötlet rögtön szét­oszlatja, a rendező gyorsan ki­szellőztet. Az előjátékban elhangzik, hogy nem megnyerni, hanem megzavarni kell a közönséget. Ahogy beülök, ahogy elkezdő­dik, még arra számítok, hogy ha jó nem is, de legalább felhábo­rító lesz az előadás. Elgondol­­koztatóan és dühítően érthetet­len. De nem az, mindent értek. A történet követhetetlenre van szétszabdalva, ismertetik is a részletes tartalmat a műsorfü­zetben, hátha valakit érdekel. Egyéb titok vagy sejtelem sem­mi. Sima és átlátszó az egész, mű-pótlék-anyag. Egy tehetsé­gesebb gimnáziumi osztály (a főkolompos rendezőnek készül) paródiája a tananyag egyik leg­unalmasabb drámájáról. Zsótér nem tudja életre kelteni ezt a drámadinoszauruszt, de nem is gyalázza meg a klasszikust. Csak játszik, mint egy gyerek: a gonoszságot is ártatlan mo­sollyal műveli. Goethe műve nagy kihívás, és fantasztikus mitológiai jeleneteit csak egy ilyen gubera- és barkácsszínház tudja megvalósítani, de az előa­dás szempontjából közömbös marad a dráma. Bármelyik má­sikat is választhatta volna ürü­gyül ehhez a folyamatos perfor­­manszhoz, másképp használok tárgyakat, mint várható. Az előadás bárhol abbahagyható lenne, gyakorlatilag nincs szer­kezete. Etűd, kísérlet, nagyon ötletes játék­­­tér nélkül, súly­talanul. Fauszka és a kis Me­­fisztó könnyed kalandjai a tár­gyakkal. Csak egy tűhegyes teátrális érzék, egy pengeéles színházi elme működése tapasztalható minden pillanatban. Kíváncsi vagyok, mire lesz Zsótér képes, ha egyszer tényleg érdekli vala­mi. Lajos Sándor Béres Ilona, Venczel Vera és Kaszás Attila MTI-FOTÓ Költők karácsonya Ez volt a harmadik karácsony az írószövetség klubjában. A meghívó kéri a költői szakosz­tály tagjait, „hozzák magukkal egy saját versüket, vagy egy kedves versüket valamelyik kortárs költőtől”, és érdekes megfigyelni, hogy évről évre egyre többen átadják a szót azoknak, akik nincsenek, nem lehetnek itt. Nem a magukét mondják, hanem a halott Sinka Istvánét, Kálnoky Lászlóét, így szólal meg a beteg Takács Imre, Tasnádi Attila. Vagy felidézik a bennük már szinte népdalként élő négy sort, hátha valaki tud­ja, kié is az. Beszélnek a hajlék­talanokról: „Lehet, hogy már költő is akad köztük, lehet, hogy még nincs. Ki tudhatja?” A kiadók néhány versesköte­tet még odatesznek a kis kará­csonyfa alá, és minden asztalra jut egy égő gyertya, mindenki­nek jut egy szem szaloncukor. Eljönnek a Kőbányán tanító Remsey István tanítványai; az egyik fiú odaül a zongorához, ő ezt a zenét hozza, Kiss Benedek költő a maga borát. Az est házi­gazdája, Bella István nemrég azt írta Zelk Zoltánnak a túlvi­lágra: „A dal meghalt. A vers meghalt. Senkit nem érdekel”. De a költők a szeretet ünnepén azt ajándékozzák egymásnak, hogy figyelnek egymásra. Mikor van igaza Bella Ist­vánnak? Mert most azt mondja: legalább mi, legalább egy év­ben egyszer! Ez az este azért fontos, mert itt látszatra (csak nagyon látszatra) létrejön az irodalom egysége. Eljönnek a különböző irányzatok képvise­lői, irodalmi ellenfelek is. Mert a költők úgy képzelik el a mennyországot, hogy oda jár­nak a lapok, elolvashatják a haláluk után írt verseket - a poklot pedig olyannak, ahol senkivel nem lehet arról be­szélni, igaza volt-e Vörösmarty Mihálynak: az emberfaj sár­­kányfogvetemény, nincsen re­mény, nincsen remény. A bajban összebújnak az em­berek, mondja Bella István, ezekben a meghitt pillanatok­ban pedig el lehet felejteni minden nyomorunkat. Hogy nem adják ki a verseket. Hogy ha kiadják, nem honoráriumot adnak érte, csak tiszteletpél­dányt, vagy még azt sem. El le­het felejteni, hogy lassan ott tartunk, mint amikor József Attila a Nagyon fájból két pél­dányt tudott eladni a könyvna­pon, az egyiket baráti biztatás­ra vették meg. Hogy a költősors ma ugyanolyan, mint a har­mincas években, vagy még ko­rábban, Csokonai Vitéz Mihály idejében, az is bolond, aki poé­tává lesz... Hatvani Dániel verséből való az a mondat, hogy „a tőkéskon­­dér hangja kong”. A verseket nem kell elégetni, nem kell be­zúzni - elég nem kiadni. Nem olvasni. Lehet, hogy előbb­­utóbb egy városszéli kis feny­vesben fogunk találkozni, mint Bradbury látomásában az emlé­­kezők, az élő könyvek. Lehet, hogy ebben az épületben ez volt az utolsó költőkarácsony? Keresztes Ágnes KULTÚRA Otthon magyar egyetemistáknak A Löveni Collegium Hungáriáim és Muzslay István igazgató A kultúrára specializálódott európai tévéállomás, a fran­cia-német ARTE, október 21. és november 4. között csaknem húszórányi(!) programmal em­lékezett az 1956-os forradalom­ra. A műsorokban szó esett az eseményekről, vetítettek játék­filmet (Gothár: Megáll az idő), és több riport foglalkozott a megtorlást túlélő forradalmá­rok és az emigrációt választók sorsával. A tizen-huszonévesen elment magyarok többsége negyven év után, egy sikeres pá­lya végén is önkeresésről és a hontalanság érzéséről beszélt, s talán mesélt volna a befogadás körülményeiről, a beilleszke­désről, a magyar önsegélyező szervezetekről, a bontakozó, majd elhaló kulturális életről, de a visszatekintésre és az emigráns lét nehézségeinek be­mutatására koncentráló ARTE még a téma futólagos körbejá­rására sem vállalkozhatott. Nem véletlenül. Csak az a né­hány kocka, amely Steven Bog­nár dokumentumfilmjében (Apám elment Budapestről) Bé­la Bognár 1961-es löveni eskü­vőjén az ünneplő társaságról készült, olyan témákat vet fel, mint a befogadó országok vi­szonya a magyarokhoz, a nyu­gat-európai egyetemekre kerülő magyar diákok, az emigráns di­ákszervezetek, a Löveni Katoli­kus Egyetemen (KUL) végzett magyarok, a belgiumi magya­rok kulturális megmozdulásai, valamint a katolikus egyház és a Caritas Catholica szerepe 1956-ban. Flamand nagylelkűség A szerteágazó témák Belgium vonatkozásában egy pontban találkoznak: ez a Löveni Ma­gyar Kollégium­­ a belgiumi magyar jezsuiták tulajdonában lévő Collegium Hungaricum amelynek létrejöttét az egyete­misták 1956-os érkezése tette szükségessé, s amelynek ma 73 éves igazgatója Muzslay István. Magyar szívre volt szükség - mondja Muzslay professzor, amikor Lövenben maradásáról kérdezem, de rögtön hozzáteszi, hogy ami Lövenben történt, az a flamand nagylelkűségnek is köszönhető. A választ akár ki­térésnek is vehetném, ha a tele­fonos jelentkezésemre nem a le­hető legközvetlenebb „gyere, édes pajtás” lett volna a felelet, s ha nem emlékeznék, hogy a Bognár-esküvő képein is mennyire háttérbe húzódva örült az eseménynek. Ez a fe­gyelmezett szerénység azonban rögtön eltűnik, mihelyst nem a személyére, hanem a kollégium­ra és az itt végzett magyarokra terelődik a szó. Az egyetemhez közel, a Barát­ságos Belépés (Blijde Inkomst­­straat) utcájában álló hárome­meletes épület valójában családi ház volt. Amikor tulajdonosa, egy flamand építész 1948-ban négy magyar diákot befogadott, csak a padláson tudta elhelyezni őket. A tulajdonos nemsokára elköltözött, s amikor Muzslay István a keresztény munkás­­mozgalom zászlóvivőjét, az egyetemen tanító Varga Lászlót meglátogatta, már egy húsztagú csoportot talált. A diákokat a lö­veni magyar dominikánusok se­gítették, de az állandó törődés és bátorítás láthatólag hiányzott nekik. „A házban falépcső volt és mindenütt rettenetes szemét. A fiúk ebédidőben vették a kis ételhordójukat és sorba álltak a város szegényeivel együtt az apácáknál meleg ebédért.” Muzslay István döntött és ma­radt. „Másnap korán reggel ide­jöttem és elkezdtem takarítani. Erre mind kidugta a fejét. Délre teljesen kitakarítottunk. Vettem két üveg Martinit és elbeszélget­tünk. Azután mindig rend volt.” Hogy pénzt szerezzen, az egyik nagy belga katolikus szervezet­nek dolgozott, és kérte, hogy az évekig tartó ingyenmunka fejé­ben jelentősebb összeggel segít­senek létrehozni egy magyar egyetemi kollégiumot. Már foly­tak a tárgyalások a Blijde In­­komststraat-i ház megvételére, amikor Pesten kitört a forrada­lom. Decemberre már kétszáz magyar diák és száz egyéb me­nekült érkezett Belgiumba. A lö­veni házat hirtelen kinőtték. A Katolikus Egyetem rektora ekkor a magyarok rendelkezésé­re bocsátotta a jogi fakultás egyik épületét, és részt vett a Muzslay István kezdeményezé­sére megalakult Aide a la Jeu­­nesse Hongroise en Exil (A Me­nekült Magyar Ifjúság Segélye) pénzalapjának előteremtésében. Az alapból az ösztöndíjakat és a kulturális megmozdulások költ­ségeit fizették, támogatták a Szabad Magyar Egyetemisták Szövetsége löveni csoportját, ju­tott pénz a Brüsszelben, Liége­­ben, Gentben és Namurban ta­nuló magyar diákoknak is. A többségében papírok és bi­zonyítványok nélkül érkezett egyetemistákat a KUL szabad hallgatókként elfogadta azzal, hogy az év végi vizsgákat siker­rel teljesítők rendes hallgatók­ként is beiratkozhatnak. Az 1956-1957-es tanévben így már 105 magyar hallgatója lehetett az egyetemnek, 1957-1958-ban 165-en, 1958-1959-ben 137-en voltak. Az első diplomát Dénes Gyula szerezte (1961, atomfizi­ka), őt még 145-en követték az ’56-osok közül. Kincsek a könyvtárban Amikor az egyetem 1960-ban visszakérte a kölcsönadott épü­letet, a Blijde Inkomststraat-i ház már a magyar jezsuiták tu­lajdonában volt, és folytak az átalakítási munkálatok. A Mindszenty nevét viselő kollé­gium avatóünnepségét 1961. jú­nius 17-én tartották. Amíg Muzslay professzor egyetemi pályafutása tartott, az ingatla­non kevés változtatás történt. A magyar egyetemisták száma is jelentősen csökkent, igaz, még a nyolcvanas évek közepén is ér­keztek „disszidensek”. Ezekben az években a magyar követség már felhagyott a kollégium fi­gyelésével, de a Löwenbe szóló ösztöndíjpályázatokat Pesten azért rendre megtorpedózták. A Soros-alapítvány löveni prog­ramjának megjelenéséig nem is volt magyar posztgraduális ösz­töndíjas lakója a kollégiumnak, és 1989-ig csak egyszer fordult elő, hogy valaki MÖB-ösztön­­díjjal (Dobi István közbenjárá­sára - teszi hozzá a professzor) a teljes egyetemet Löwenben vé­gezhette. A többségében Soros- és Hay­­nal Imre-ösztöndíjas mai kollé­gisták egyágyas szobákban lak­nak és a hőskor kevés emlékével találkoznak. Csak egy hatalmas Budapest-kép és egy Mun­­kácsy-másolat („1957-ben fes­tette szegény Sersli István, autó­balesetben halt meg három évvel később”), egy rég nem használt levélláda, egy negyvenéves meg­sárgult plakát (Van Waegen­­bergh rektornak a löveni diá­kokhoz írt köszönete a harcoló magyaroknak gyűjtött gyógy­szerekért és vérplazmáért) és a professzor kerekre csiszolódott történetei idézik a múltat. A „kincsek” a könyvtárban van­nak, ahol Marx művei és a Nép­­szabadság teljes évfolyamai mellett megtalálhatók az emig­ráns irodalom folyóiratai, Tűz Tamás és Tollas Tibor kötetei, a löveni Közép-európai Tanul­mányok Intézetének kiadvá­nyai, a magyar diákok szerkesz­tésében megjelent lapok (Vir­rasztók, Ahogy lehet) és a belgi­umi magyar munkások újságja, a Magyarok. Feledékeny utókor Ez utóbbi nemcsak szakszer­vezeti lap volt. Töttösy Ernő novelláit, Muzslay István cikke­it is közölte, és hírei az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején még összetartó magyarok pezsgő kulturális életéről ta­núskodnak. Innen tudom, hogy 1959-ben - amikor 7500 magyar menekültet tartottak nyilván Belgiumban - Ivanich Miklós és Vásáry Tamás havonta több hangversenyt adott, Vásárhelyi Dezső zongora-, Novák Katalin balettiskolát nyitott, volt Ma­dách Imre­ és Mikes Kelemen­kor, Liége-ben a Magyar Nép­tánc Csoport, Brüsszelben a Magyar Szín- és Filmművész­képző Iskola, a Magyar Művész­­együttes, a Magyar Szimfonikus Zenekar és a Magyar Kórus mű­ködött, a Löveni Egyetem ma­gyar hallgatóiból alakult Bar­tók Kórus még lemez készítésé­re is vállalkozott. A Magyar Kollégium forgal­mazta lemezen az együttes ma­gyar népdalokat, Bartók-, Ko­dály- és Liszt-műveket énekel. Karnagy: Kovách András. „Szé­pen fogyott, és a rádió is gyak­ran beszerkesztette” - emlékezik Muzslay professzor, és kezembe nyomja az utolsó megmaradt példányt. „Elindultam szép ha­zámból”, „Ne menj el”, „Bánat”, „Senkim a világon”, „Levél az otthoniakhoz”, „Bolyongás”, „Ave Maria”, „Ünnepi dal” - áll a pásztormotívummal díszített borítón. A lemez serceg, de min­dezt feledteti a produkció hőfo­ka, hallhatóan mindenki a saját sorsáról énekel. A felvétel így hatvan diák hangfényképe, akikről - mint a többi löveni ma­gyarról - sohasem készült tabló. Itt voltak, tanultak, diplomáz­tak. Aztán elmentek. Sokan Svájcba, Kanadába és az USA- ba költöztek. Koncertek nincse­nek, az újságok megszűntek. Egy lemez maradt. Néhány nappal később, no­vember 26-án a magyar mene­kültek érkezését elevenítette fel a vallon RTBF1 adó. A 45 perces összeállítás a diákok és a fiatal munkások 40 évvel ez­előtti fogadtatásáról szólt. A Collegium Hungaricum és Muzslay István nevét sem a fil­mesek, sem az ’56-os magyarok nem említették. Abrudbányay Zoltán Habsburg Ottót köszönti Muzslay professzor Muzslay István S. J. 1923-ban született Bajót községben (Esztergom megye). 1942-ben belép a jezsuita rendbe, 1951-ben pappá szentelik. A tilburgi egyetemen (Hollandia) végzett társadalomtudományi és köz­­gazdasági tanulmányai után 1954-ben Indonéziába hívják tanítani. Egy véletlen találkozás során tudomást szerez a löveni magyar diákok­ról, azonnal dönt: a tudományos karrier helyett a Belgiumba menekült magyarokkal törődik. 1956 októbere után kulcsszerepet játszik az emigráns középiskolások, egyetemisták és munkások felkarolásában. 1961-ben professzori állást kap a Löveni Katolikus Egyetem Közgaz­daságtani Karán. Alapítója a löveni Közép-európai Tanulmányok In­tézetének, gondozza az Ostendében elhunyt Kéthly Anna hagyatékát. 1984-es nyugdíjazása óta az általa létrehozott Löveni Collegium Hun­garicum igazgatója. Első magyar nyelvű könyve, a Gazdaság és erkölcs című tankönyv a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Ka­rának sorozatában jelent meg, 1994-ben. Kitüntetései: Leopold-rend tiszti fokozat, a Magyar Köztársaság Középkeresztje. A Társadalomtu­dományok Pápai Akadémiájának 1993 óta tagja. 1996. december 23., hétfő

Next