Népszabadság, 1996. december (54. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-23 / 299. szám
16 NÉPSZABADSÁG ■ színházi esték Egyre inkább számon kell tartanunk azt is, ami a színházakban pincében-padláson történik. Megszokjuk, hogy nem a főbejáraton megyünk, és bolyongunk kicsit az épületben, amíg rátalálunk a stúdióra. Ezt a Vígszínházban a barátságos Házi Színpad elnevezéssel illetik. Házi feladat, házi egér, házi áldás, házibarát, házikabát. Ebben a „mi jut eszedbe még?” stílusban készült itt Faust-előadás. A belépőt megkapó látvány fogadja. Pillepalackok ezrével (de tényleg), fóliacsíkok, műanyag csövek. Kerti medence, libikóka, homokozó. Mosógép és porszívó. A legelképzelhetetlenebb tárgyak rafinált rendetlenségben. A XX. század végéről származó régészeti leletek, a mindennapi fogyasztás hulladékai. Megnyugodhatunk: itt minden használva lesz. Nem eredeti rendeltetésének megfelelően, hanem az előadás igényei és lehetőségei szerint újrafelhasználva. Recycling minden szempontból. A használhatatlanná vált Faustot Zsótér Sándor rendező ledarálta és újrafröccsöntötte. Az alapanyagot friss hulladékkal dúsította fel. Az előadásban pont olyan idegesítően sok reklámszlogen hangzik el, mint a tévében. A konzumidiotizmus rövid himnuszai torzítva vagy a maguk autentikus nagyszerűségében fontos elemei az előadásnak, kiegészítve egyéb törmelékkel, például az aktuális telefonkönyvből. Fausztné Závodszky Judit, faanyagvédelmi szakértő. Az előadás faust.doc címen fut, jelezve, hogy csak egy számítógépes file-ról van szó, amibe bármikor bele lehet írni vagy törölni. Munkadarab, nem Faustka örökbecsű dráma. Goethe szövege az átigazítás nyomán a Frédi és Béni stílusát öltötte magára: bugyborékoló rímek, szójátékok vég nélkül. Az akciók is jobbára rajzfilmgegek: kockacukrot kap a kentaur, Faust telefonon idézné meg a Földszellemet, redbull a varázsital. A szereplők trapéznadrágban, esőköpenyben, rikító színekben. Állandó témájuk az emberi emésztés és végterméke. Az előadás alapelve: ne múljon el perc petárda nélkül. És van itt ötlet bőven, de ezek gyakran nem a jelenet, vagy - bocsánat - az egész előadás talajából burjánzanak a fény felé, hanem csak egy-egy mondat vagy szó ihleti a bizarr akciót, amelyekkel egész jelenetet le lehet tudni: itt is megvolt a színpadi történés. Ha ilyen nem adódik, még segíthet egy megvadult mosógép vagy a homokozóban süti-süti pogácsa. Vészhelyzetben pedig a jolly joker, a multifunkcionális libikóka. Az önmaga farkába harapó ördögi kör esete, ha az előadás nem tud megfelelni a saját magára kiszabott akciókényszernek, akkor hiába az újrafényezett szöveg, menthetetlenül leül a jelenet. Pedig jók a színészek, teljesítik nem igazán számottevő feladatukat. Gálffi László faustos révetegen tud nézni, Kaszás Attilának már eleve kapésan ördögi feje van. A női szereplők (Börcsök Enikő, Béres Ilona, Venczel Vera) szintén kitöltik a teret, ami számukra marad ebben a fetisiszta előadásban. Ha nagy néha a színészeknek köszönhetően sűrűsödni kezdene a levegő, azt egy külsődleges ötlet rögtön szétoszlatja, a rendező gyorsan kiszellőztet. Az előjátékban elhangzik, hogy nem megnyerni, hanem megzavarni kell a közönséget. Ahogy beülök, ahogy elkezdődik, még arra számítok, hogy ha jó nem is, de legalább felháborító lesz az előadás. Elgondolkoztatóan és dühítően érthetetlen. De nem az, mindent értek. A történet követhetetlenre van szétszabdalva, ismertetik is a részletes tartalmat a műsorfüzetben, hátha valakit érdekel. Egyéb titok vagy sejtelem semmi. Sima és átlátszó az egész, mű-pótlék-anyag. Egy tehetségesebb gimnáziumi osztály (a főkolompos rendezőnek készül) paródiája a tananyag egyik legunalmasabb drámájáról. Zsótér nem tudja életre kelteni ezt a drámadinoszauruszt, de nem is gyalázza meg a klasszikust. Csak játszik, mint egy gyerek: a gonoszságot is ártatlan mosollyal műveli. Goethe műve nagy kihívás, és fantasztikus mitológiai jeleneteit csak egy ilyen gubera- és barkácsszínház tudja megvalósítani, de az előadás szempontjából közömbös marad a dráma. Bármelyik másikat is választhatta volna ürügyül ehhez a folyamatos performanszhoz, másképp használok tárgyakat, mint várható. Az előadás bárhol abbahagyható lenne, gyakorlatilag nincs szerkezete. Etűd, kísérlet, nagyon ötletes játéktér nélkül, súlytalanul. Fauszka és a kis Mefisztó könnyed kalandjai a tárgyakkal. Csak egy tűhegyes teátrális érzék, egy pengeéles színházi elme működése tapasztalható minden pillanatban. Kíváncsi vagyok, mire lesz Zsótér képes, ha egyszer tényleg érdekli valami. Lajos Sándor Béres Ilona, Venczel Vera és Kaszás Attila MTI-FOTÓ Költők karácsonya Ez volt a harmadik karácsony az írószövetség klubjában. A meghívó kéri a költői szakosztály tagjait, „hozzák magukkal egy saját versüket, vagy egy kedves versüket valamelyik kortárs költőtől”, és érdekes megfigyelni, hogy évről évre egyre többen átadják a szót azoknak, akik nincsenek, nem lehetnek itt. Nem a magukét mondják, hanem a halott Sinka Istvánét, Kálnoky Lászlóét, így szólal meg a beteg Takács Imre, Tasnádi Attila. Vagy felidézik a bennük már szinte népdalként élő négy sort, hátha valaki tudja, kié is az. Beszélnek a hajléktalanokról: „Lehet, hogy már költő is akad köztük, lehet, hogy még nincs. Ki tudhatja?” A kiadók néhány verseskötetet még odatesznek a kis karácsonyfa alá, és minden asztalra jut egy égő gyertya, mindenkinek jut egy szem szaloncukor. Eljönnek a Kőbányán tanító Remsey István tanítványai; az egyik fiú odaül a zongorához, ő ezt a zenét hozza, Kiss Benedek költő a maga borát. Az est házigazdája, Bella István nemrég azt írta Zelk Zoltánnak a túlvilágra: „A dal meghalt. A vers meghalt. Senkit nem érdekel”. De a költők a szeretet ünnepén azt ajándékozzák egymásnak, hogy figyelnek egymásra. Mikor van igaza Bella Istvánnak? Mert most azt mondja: legalább mi, legalább egy évben egyszer! Ez az este azért fontos, mert itt látszatra (csak nagyon látszatra) létrejön az irodalom egysége. Eljönnek a különböző irányzatok képviselői, irodalmi ellenfelek is. Mert a költők úgy képzelik el a mennyországot, hogy oda járnak a lapok, elolvashatják a haláluk után írt verseket - a poklot pedig olyannak, ahol senkivel nem lehet arról beszélni, igaza volt-e Vörösmarty Mihálynak: az emberfaj sárkányfogvetemény, nincsen remény, nincsen remény. A bajban összebújnak az emberek, mondja Bella István, ezekben a meghitt pillanatokban pedig el lehet felejteni minden nyomorunkat. Hogy nem adják ki a verseket. Hogy ha kiadják, nem honoráriumot adnak érte, csak tiszteletpéldányt, vagy még azt sem. El lehet felejteni, hogy lassan ott tartunk, mint amikor József Attila a Nagyon fájból két példányt tudott eladni a könyvnapon, az egyiket baráti biztatásra vették meg. Hogy a költősors ma ugyanolyan, mint a harmincas években, vagy még korábban, Csokonai Vitéz Mihály idejében, az is bolond, aki poétává lesz... Hatvani Dániel verséből való az a mondat, hogy „a tőkéskondér hangja kong”. A verseket nem kell elégetni, nem kell bezúzni - elég nem kiadni. Nem olvasni. Lehet, hogy előbbutóbb egy városszéli kis fenyvesben fogunk találkozni, mint Bradbury látomásában az emlékezők, az élő könyvek. Lehet, hogy ebben az épületben ez volt az utolsó költőkarácsony? Keresztes Ágnes KULTÚRA Otthon magyar egyetemistáknak A Löveni Collegium Hungáriáim és Muzslay István igazgató A kultúrára specializálódott európai tévéállomás, a francia-német ARTE, október 21. és november 4. között csaknem húszórányi(!) programmal emlékezett az 1956-os forradalomra. A műsorokban szó esett az eseményekről, vetítettek játékfilmet (Gothár: Megáll az idő), és több riport foglalkozott a megtorlást túlélő forradalmárok és az emigrációt választók sorsával. A tizen-huszonévesen elment magyarok többsége negyven év után, egy sikeres pálya végén is önkeresésről és a hontalanság érzéséről beszélt, s talán mesélt volna a befogadás körülményeiről, a beilleszkedésről, a magyar önsegélyező szervezetekről, a bontakozó, majd elhaló kulturális életről, de a visszatekintésre és az emigráns lét nehézségeinek bemutatására koncentráló ARTE még a téma futólagos körbejárására sem vállalkozhatott. Nem véletlenül. Csak az a néhány kocka, amely Steven Bognár dokumentumfilmjében (Apám elment Budapestről) Béla Bognár 1961-es löveni esküvőjén az ünneplő társaságról készült, olyan témákat vet fel, mint a befogadó országok viszonya a magyarokhoz, a nyugat-európai egyetemekre kerülő magyar diákok, az emigráns diákszervezetek, a Löveni Katolikus Egyetemen (KUL) végzett magyarok, a belgiumi magyarok kulturális megmozdulásai, valamint a katolikus egyház és a Caritas Catholica szerepe 1956-ban. Flamand nagylelkűség A szerteágazó témák Belgium vonatkozásában egy pontban találkoznak: ez a Löveni Magyar Kollégium a belgiumi magyar jezsuiták tulajdonában lévő Collegium Hungaricum amelynek létrejöttét az egyetemisták 1956-os érkezése tette szükségessé, s amelynek ma 73 éves igazgatója Muzslay István. Magyar szívre volt szükség - mondja Muzslay professzor, amikor Lövenben maradásáról kérdezem, de rögtön hozzáteszi, hogy ami Lövenben történt, az a flamand nagylelkűségnek is köszönhető. A választ akár kitérésnek is vehetném, ha a telefonos jelentkezésemre nem a lehető legközvetlenebb „gyere, édes pajtás” lett volna a felelet, s ha nem emlékeznék, hogy a Bognár-esküvő képein is mennyire háttérbe húzódva örült az eseménynek. Ez a fegyelmezett szerénység azonban rögtön eltűnik, mihelyst nem a személyére, hanem a kollégiumra és az itt végzett magyarokra terelődik a szó. Az egyetemhez közel, a Barátságos Belépés (Blijde Inkomststraat) utcájában álló háromemeletes épület valójában családi ház volt. Amikor tulajdonosa, egy flamand építész 1948-ban négy magyar diákot befogadott, csak a padláson tudta elhelyezni őket. A tulajdonos nemsokára elköltözött, s amikor Muzslay István a keresztény munkásmozgalom zászlóvivőjét, az egyetemen tanító Varga Lászlót meglátogatta, már egy húsztagú csoportot talált. A diákokat a löveni magyar dominikánusok segítették, de az állandó törődés és bátorítás láthatólag hiányzott nekik. „A házban falépcső volt és mindenütt rettenetes szemét. A fiúk ebédidőben vették a kis ételhordójukat és sorba álltak a város szegényeivel együtt az apácáknál meleg ebédért.” Muzslay István döntött és maradt. „Másnap korán reggel idejöttem és elkezdtem takarítani. Erre mind kidugta a fejét. Délre teljesen kitakarítottunk. Vettem két üveg Martinit és elbeszélgettünk. Azután mindig rend volt.” Hogy pénzt szerezzen, az egyik nagy belga katolikus szervezetnek dolgozott, és kérte, hogy az évekig tartó ingyenmunka fejében jelentősebb összeggel segítsenek létrehozni egy magyar egyetemi kollégiumot. Már folytak a tárgyalások a Blijde Inkomststraat-i ház megvételére, amikor Pesten kitört a forradalom. Decemberre már kétszáz magyar diák és száz egyéb menekült érkezett Belgiumba. A löveni házat hirtelen kinőtték. A Katolikus Egyetem rektora ekkor a magyarok rendelkezésére bocsátotta a jogi fakultás egyik épületét, és részt vett a Muzslay István kezdeményezésére megalakult Aide a la Jeunesse Hongroise en Exil (A Menekült Magyar Ifjúság Segélye) pénzalapjának előteremtésében. Az alapból az ösztöndíjakat és a kulturális megmozdulások költségeit fizették, támogatták a Szabad Magyar Egyetemisták Szövetsége löveni csoportját, jutott pénz a Brüsszelben, Liégeben, Gentben és Namurban tanuló magyar diákoknak is. A többségében papírok és bizonyítványok nélkül érkezett egyetemistákat a KUL szabad hallgatókként elfogadta azzal, hogy az év végi vizsgákat sikerrel teljesítők rendes hallgatókként is beiratkozhatnak. Az 1956-1957-es tanévben így már 105 magyar hallgatója lehetett az egyetemnek, 1957-1958-ban 165-en, 1958-1959-ben 137-en voltak. Az első diplomát Dénes Gyula szerezte (1961, atomfizika), őt még 145-en követték az ’56-osok közül. Kincsek a könyvtárban Amikor az egyetem 1960-ban visszakérte a kölcsönadott épületet, a Blijde Inkomststraat-i ház már a magyar jezsuiták tulajdonában volt, és folytak az átalakítási munkálatok. A Mindszenty nevét viselő kollégium avatóünnepségét 1961. június 17-én tartották. Amíg Muzslay professzor egyetemi pályafutása tartott, az ingatlanon kevés változtatás történt. A magyar egyetemisták száma is jelentősen csökkent, igaz, még a nyolcvanas évek közepén is érkeztek „disszidensek”. Ezekben az években a magyar követség már felhagyott a kollégium figyelésével, de a Löwenbe szóló ösztöndíjpályázatokat Pesten azért rendre megtorpedózták. A Soros-alapítvány löveni programjának megjelenéséig nem is volt magyar posztgraduális ösztöndíjas lakója a kollégiumnak, és 1989-ig csak egyszer fordult elő, hogy valaki MÖB-ösztöndíjjal (Dobi István közbenjárására - teszi hozzá a professzor) a teljes egyetemet Löwenben végezhette. A többségében Soros- és Haynal Imre-ösztöndíjas mai kollégisták egyágyas szobákban laknak és a hőskor kevés emlékével találkoznak. Csak egy hatalmas Budapest-kép és egy Munkácsy-másolat („1957-ben festette szegény Sersli István, autóbalesetben halt meg három évvel később”), egy rég nem használt levélláda, egy negyvenéves megsárgult plakát (Van Waegenbergh rektornak a löveni diákokhoz írt köszönete a harcoló magyaroknak gyűjtött gyógyszerekért és vérplazmáért) és a professzor kerekre csiszolódott történetei idézik a múltat. A „kincsek” a könyvtárban vannak, ahol Marx művei és a Népszabadság teljes évfolyamai mellett megtalálhatók az emigráns irodalom folyóiratai, Tűz Tamás és Tollas Tibor kötetei, a löveni Közép-európai Tanulmányok Intézetének kiadványai, a magyar diákok szerkesztésében megjelent lapok (Virrasztók, Ahogy lehet) és a belgiumi magyar munkások újságja, a Magyarok. Feledékeny utókor Ez utóbbi nemcsak szakszervezeti lap volt. Töttösy Ernő novelláit, Muzslay István cikkeit is közölte, és hírei az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején még összetartó magyarok pezsgő kulturális életéről tanúskodnak. Innen tudom, hogy 1959-ben - amikor 7500 magyar menekültet tartottak nyilván Belgiumban - Ivanich Miklós és Vásáry Tamás havonta több hangversenyt adott, Vásárhelyi Dezső zongora-, Novák Katalin balettiskolát nyitott, volt Madách Imre és Mikes Kelemenkor, Liége-ben a Magyar Néptánc Csoport, Brüsszelben a Magyar Szín- és Filmművészképző Iskola, a Magyar Művészegyüttes, a Magyar Szimfonikus Zenekar és a Magyar Kórus működött, a Löveni Egyetem magyar hallgatóiból alakult Bartók Kórus még lemez készítésére is vállalkozott. A Magyar Kollégium forgalmazta lemezen az együttes magyar népdalokat, Bartók-, Kodály- és Liszt-műveket énekel. Karnagy: Kovách András. „Szépen fogyott, és a rádió is gyakran beszerkesztette” - emlékezik Muzslay professzor, és kezembe nyomja az utolsó megmaradt példányt. „Elindultam szép hazámból”, „Ne menj el”, „Bánat”, „Senkim a világon”, „Levél az otthoniakhoz”, „Bolyongás”, „Ave Maria”, „Ünnepi dal” - áll a pásztormotívummal díszített borítón. A lemez serceg, de mindezt feledteti a produkció hőfoka, hallhatóan mindenki a saját sorsáról énekel. A felvétel így hatvan diák hangfényképe, akikről - mint a többi löveni magyarról - sohasem készült tabló. Itt voltak, tanultak, diplomáztak. Aztán elmentek. Sokan Svájcba, Kanadába és az USA- ba költöztek. Koncertek nincsenek, az újságok megszűntek. Egy lemez maradt. Néhány nappal később, november 26-án a magyar menekültek érkezését elevenítette fel a vallon RTBF1 adó. A 45 perces összeállítás a diákok és a fiatal munkások 40 évvel ezelőtti fogadtatásáról szólt. A Collegium Hungaricum és Muzslay István nevét sem a filmesek, sem az ’56-os magyarok nem említették. Abrudbányay Zoltán Habsburg Ottót köszönti Muzslay professzor Muzslay István S. J. 1923-ban született Bajót községben (Esztergom megye). 1942-ben belép a jezsuita rendbe, 1951-ben pappá szentelik. A tilburgi egyetemen (Hollandia) végzett társadalomtudományi és közgazdasági tanulmányai után 1954-ben Indonéziába hívják tanítani. Egy véletlen találkozás során tudomást szerez a löveni magyar diákokról, azonnal dönt: a tudományos karrier helyett a Belgiumba menekült magyarokkal törődik. 1956 októbere után kulcsszerepet játszik az emigráns középiskolások, egyetemisták és munkások felkarolásában. 1961-ben professzori állást kap a Löveni Katolikus Egyetem Közgazdaságtani Karán. Alapítója a löveni Közép-európai Tanulmányok Intézetének, gondozza az Ostendében elhunyt Kéthly Anna hagyatékát. 1984-es nyugdíjazása óta az általa létrehozott Löveni Collegium Hungaricum igazgatója. Első magyar nyelvű könyve, a Gazdaság és erkölcs című tankönyv a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának sorozatában jelent meg, 1994-ben. Kitüntetései: Leopold-rend tiszti fokozat, a Magyar Köztársaság Középkeresztje. A Társadalomtudományok Pápai Akadémiájának 1993 óta tagja. 1996. december 23., hétfő