Népszabadság, 1997. január (55. évfolyam, 1-26. szám)

1997-01-11 / 9. szám

1997. január 11., szombat NÉPSZABADSÁG 55. évfolyam, 9. szám h e tv ege Hankiss Elemér szerint egy majdani társadalmi szerződésnek még a körvonalai sem rajzolódnak ki Mit kezdjen a közérdekkel az, akinek - ahelyett, hogy kapna valamit az adó­jáért - egyszerre emelik az adóját, ve­szik el a kórházát, építik le az iskolá­ját és inflálják a pénze értékét? Hova fordulhat segítségért vagy jobb híján, legalább magyarázatért? Senkihez. Mert ugyan mit kezdhet a piacgaz­daság ideológusainak magyarázatá­val? Azzal a tézissel, hogy ha a társa­dalom minden tagja következetesen és józanul igyekszik érvényt szerezni a saját érdekeinek, akkor ezzel végül is mindenki jól jár, mert a piac „látha­tatlan keze” a sok egymással küzdő érdeket végső fokon közérdekké összesíti, nemesíti. A darálóban Semmit vagy nem sokat. Mert Ma­gyarországon ma még teljesen kifor­ratlan és torz a piac. Még nem képes kielégítő módon összehangolni az egyéni érdekeket és a közérdeket. Rosszul működik maga a piac is, és rosszul működnek azok a kiegészítő mechanizmusok, amelyek a klasszi­kus, „tiszta” piacgazdaság veszélyei­nek kiküszöbölésére jöttek létre Nyu­gaton. Nálunk a „keynesiánus mecha­nizmus” még nem tud megbirkózni a magas inflációval, a munkanélküli­séggel, az alacsony gazdasági növeke­dés problémájával. Nálunk még a „szociális piacgazdaság” inkább csak üres retorika, mintsem konkrét és mű­ködőképes program. Nálunk az állam­szocializmus szociálpolitikai rendszere még nem alakult át a „jóléti állam” hatékonyabb intézményrendszerévé. Mit kezdhet az állampolgár a neo- konzervatívok magyarázatával? Az­zal, hogy hagyni, sőt segíteni kell a gazdagokat gazdagodni, mert végül is így jár mindenki jól; mert a növekvő gazdaságból egyre több csurran-csep­pen majd az alul levőkhöz. Semmit. Mert már több mint hat év telt el, s még mindig nemigen látni, hogy bár­mi is csurranna-cseppenne. Épp el­lenkezőleg, mintha az alul lévők utol­só csepp vérét is kiszivattyúznák azok, akik a szivattyúkat kezelik. Mit kezdhet az állampolgár a libe­rálisok magyarázatával? Azzal, hogy a szabad és racionális egyének közötti verseny majd mindent megold, hagyni kell neki egy kis időt, s ha nagyon csi­korognak a fogaskerekei között az emberi életek, akkor majd meg­olajozzuk egy kis „szociális érzékeny­séggel”. Nem sokat. Mert úgy érzi, hogy eleve vesztésre áll ebben a ver­senyben. Az ő életét marcangolják ezek a fogaskerekek. Esélye sincs rá, hogy kimeneküljön ebből a daráló- dásból s végül ő is haszonélvezőjévé váljon a versenynek. Hogy esély- egyenlőség volna, s csak rajta múlik? Ugyan már! Az esélyegyenlőség nem­hogy nőtt volna, inkább csökkent az elmúlt években (az emberek többsége legalábbis így érzi). Mit tettek a kor­mányon levő liberálisok az esély- egyenlőség megvalósítása érdeké­ben? Lehet, hogy sokat, de erről az emberek nem tudnak. Mit kezdhet a magyar állampolgár a konzervatívok magyarázatával? Az­zal, hogy a hagyományos értékek, a történelmi folytonosság és a társadal­mi együttérzés szellemében, felelős vezetők által megteremtett, „ember- központú” rendben és hierarchiában megtalálja majd ő is a maga helyét és számítását. Nem sokat. Mert nem lát­ja ezeket a felelős vezetőket, nem lát­ja azt a folytonosságot és azt a hagyo­mányt, rendet, amely közérdekké emelné az ő érdekét is. Mit kezdhet a szociáldemokraták vagy szocialisták magyarázatával? Az­zal, hogy pardon, uraim és hölgyeim, egy kis türelem még, röpke néhány év és a piac farkastörvényei mellett a tár­sadalmi igazságosság és szolidaritás szép, bár kissé molyrágta eszméit is elővesszük majd a sifonérból. Nem so­kat. Mert már nem hisz a bülbülszavú politikusok olcsó kenyeret és rendes nyugdíjat ígérő retorikájának. Mit kezdhet a nemzeti-népi popu­listák magyarázatával? Azzal, hogy ha a nemzeti eszme visszanyeri újra joga­it, s képviselői a kormánykerék mellé kerülnek, akkor a nemzet nagy közös­ségében s családjában minden igaz hazafi megtalálja majd a maga helyét és jobb életét. Nem sokat. Mert a nem­zet eszméje, tudata fontos szerepet játszik ugyan egy olyan nagy közösség egybehangolásában, mint amilyen egy ország lakossága, de az egymással üt­köző egyéni és csoportérdekek kezelé­séhez nincsenek meg az eszközei. Nincs tehát pillanatnyilag olyan hi­teles magyarázat, amelyből az embe­rek megtudhatnák, hogy érdekeik előbb-utóbb hogyan kapcsolódnak majd össze közérdekké, s ennek az összekapcsolódásnak az érdekében mit kell tenniük, milyen politikai és gazdasági erőket kell támogatniuk. Régi és új liftek A demokratikus társadalmakban minden szabály- vagy törvényrend­szer létrehozását szükségszerűen megelőzi valamiféle társadalmi egyet­értés kialakulása, írott vagy íratlan megegyezés. Lássunk megint egy egy­szerű példát. A közúti közlekedés szabályrend­szerének olyan közlekedési rend létre­hozása a célja, amelyen belül minden résztvevő a lehető leggyorsabban, de egyúttal a lehető legbiztonságosabban közlekedhet. Egyszerű és klasszikus példája ez annak, hogy miként lehet a sok egymásnak ellentmondó egyéni érdeket úgy egybehangolni, hogy min­den egyes résztvevő a lehetőségekhez képest a legjobban járjon. Más szóval, hogy a közérdek optimális szinten ér­vényesüljön. De ez a szabályrendszer is csak úgy fogalmazódhat meg, ha előzetesen már kialakult egy bizonyos társadal­mi egyetértés arról, hogy mi fonto­sabb - egzisztenciálisan -, a sebesség vagy a biztonság; vagyis más szóval, az ember ideje vagy az élete. Egyetér­tésnek kell kialakulnia arról is - tár­sadalmilag -, hogy ki a fontosabb, a gyalogos többség vagy az autós ki­sebbség. És így tovább. Ugyanez vonatkozik a társadalom és a törvényrendszer egészére. Minden működőképes társadalomban ki kell alakulnia valamiféle hallgatólagos egyetértésnek arra, mik a fontos és mik a kevésbé fontos dolgok a világ­ban s ezen belül, hogy mik a fonto­sabb és mik a kevésbé fontos emberi teljesítmények. Hogy kinek miért mi jár. Ki kell alakulnia az adok-kapok játékszabályainak. Ki kell alakulnia annak, hogy az egyenlőtlenségek mi­lyen mértékét tartja jogosnak és elvi- selhetőnek a társadalom. A törvények azután ezt az egyetértést fogalmazzák meg és szentesítik. A társadalmi elosztásrendszer ötve­nes-hatvanas évekbeli gyökeres és erőszakos átalakítása után, a hetvenes és nyolcvanas években valamelyest megnyugodtak a kedélyek. Az embe­rek többé-kevésbé, bár gyakran kel­letlenül és zsörtölődve, de elfogadták, mint rosszat és igazságtalant, de azért elviselhetőt, a jövedelmek elosztásá­nak kialakult arányait. Különösen nagy szerepe volt ebben annak - mint ahogy ezt a társadalom- kutatók később kimutatták -, hogy az ötvenes évek egyetlen társadalmi hie­rarchiája mellett (amely kizárólag a politikai-rendőri hatalomra épült) újabb hierarchiák, újabb „liftrendsze­rek” épültek ki. Ézek közül valame­lyikben az emberek többsége megta­lálta a maga tűrhető helyét és számí­tását; illetve valamelyiken fel tudott liftezni az életszínvonalnak és a társa­dalmi megbecsültségnek egy viszony­lag kellemes emeletére. Voltak, akik még mindig a pártliftet használták, de már nem az apparat- csikok, hanem a zöld és a vörös bárók között próbáltak ezzel minél feljebb emelkedni. Mások a magángazdaság, illetve a második gazdaság hátsó ud­vari cselédliftjén araszoltak felfelé, egyre magasabbra. Új liftrendszerré kezdett átalakulni az államapparátus is. A nyilvánosság bővülésével a telje­sítmény is kezdett valamelyest számí­tani, felhajtóerővé válni, és ezzel a le­hetőséggel az értelmiség és a szakér­telmiség kezdett mindinkább élni és felfelé emelkedni. Önkorlátozás nélkül 1989 után a helyzet drámaian meg­változott. A politikai lift hangos robaj­jal összeomlott, bár használói közül so­kan bravúros ügyességgel ugrottak át a demokratikus politika beinduló, új, nyugati gyártmányú pátemoszterére. Óriási lendülettel startolt a vállalkozói piac liftje is, ezen a pénzügyesek és bankárok szakgárdája szinte rögvest emelkedett az egekbe, a sikeres vállal­kozók tíz- és százezrei úgyszintén. Ezzel párhuzamosan azonban - a szocialista gazdaság megroskadásával és a második gazdaság összeomlásá­val- a társadalom többsége elvesztet­te a lába alól a talajt, és boldog lifte­zés helyett megkezdődött milliók lefe­lé csúszása, kalimpálása, zuhanása. A társadalom e két fő csoportja szinte pillanatok alatt hallótávolságon kí­vülre került egymástól. Nagyon rosszak az esélyei annak, hogy meginduljon egy tényleges és tartalmas párbeszéd a gazdagok és a szegények, a vagyonosok és a vagyon­talanok, a hatalmon lévők és a hatal­mon kívül rekedtek, s általában a tár­sadalom különböző csoportjai között. Egyrészt, mert hanyatló gazdaság­ban szinte lehetetlen az elosztás ará­nyainak megváltoztatása. Másrészt mert ma Magyarországon semmi sem készteti a vagyonos-sikeres rétegeket bármiféle önkorlátozásra. A nyilvá­nosságnak halk és zavarodott a hang­ja, a sajtó óvatos és emlékezete rövid, nem különösebben kell tartaniuk tőle. Újgazdagokról és újhatalmasokról lé­vén szó, a társadalmi felelősségnek nincs még hagyománya köreikben (tisztelet a példamutató kivételek­nek). Nincs elég törvény, amely meg­felelően korlátozhatná őket vagy ha van, rosszul működik. A társadalom többségének védelmére hivatott in­tézmények nem léteznek vagy nem működnek. A kor uralkodó ideológiá­ja a piaci verseny egyedül üdvözítő voltát zengi, s őket igazolja. A politi­kai osztály, amely a közérdek nevében korlátozhatná hatalmát, gyenge, bi­zonytalankodik, kerüli az ütközése­ket, összefonódásra és egyezkedésre hajlik. Harmadrészt, a társadalom több­sége még inkább szétzilálódott, szerveződésre képtelen, elvesztette eszmei-ideológiai támaszait, az át­alakuló gazdaságban állandó egzisz­tenciális veszélybe került, nincs gya­korlata a kollektív cselekvésben, és így tovább. Egyelőre megállíthatatlannak lát­szik a társadalom kettéhasadásának folyamata. Egy majdani társadalmi szerződésnek ma még a körvonalai sem rajzolódnak ki. A teljesítményeknek és az eredmé­nyeknek ez az elszakadása egymástól súlyos válság tünete, oka, következ­ménye. Mert csak az az ország gyara­podhat, amelyben az emberek többsé­ge úgy érzi, hogy érdemes és fontos többet és jobban dolgoznia, mert ez­zel előremegy a maga és a családja szekere. TETTAMANTI BÉLA RAJZA (Folytatás a 19. oldalon) LASSÚCSKA ORSZÁG

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék