Népszabadság, 1997. január (55. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-11 / 9. szám
1997. január 11., szombat NÉPSZABADSÁG 55. évfolyam, 9. szám hétvége LASSÚCSKA ORSZÁG Hankiss Elemér szerint egy majdani társadalmi szerződésnek még a körvonalai sem rajzolódnak ki Mit kezdjen a közérdekkel az, akinek - ahelyett, hogy kapna valamit az adójáért - egyszerre emelik az adóját, veszik el a kórházát, építik le az iskoláját és inflálják a pénze értékét? Hova fordulhat segítségért vagy jobb híján, legalább magyarázatért? Senkihez. Mert ugyan mit kezdhet a piacgazdaság ideológusainak magyarázatával? Azzal a tézissel, hogy ha a társadalom minden tagja következetesen és józanul igyekszik érvényt szerezni a saját érdekeinek, akkor ezzel végül is mindenki jól jár, mert a piac „láthatatlan keze” a sok egymással küzdő érdeket végső fokon közérdekké összesíti, nemesíti. A darálóban Semmit vagy nem sokat. Mert Magyarországon ma még teljesen kiforratlan és torz a piac. Még nem képes kielégítő módon összehangolni az egyéni érdekeket és a közérdeket. Rosszul működik maga a piac is, és rosszul működnek azok a kiegészítő mechanizmusok, amelyek a klasszikus, „tiszta” piacgazdaság veszélyeinek kiküszöbölésére jöttek létre Nyugaton. Nálunk a „keynesiánus mechanizmus” még nem tud megbirkózni a magas inflációval, a munkanélküliséggel, az alacsony gazdasági növekedés problémájával. Nálunk még a „szociális piacgazdaság” inkább csak üres retorika, mintsem konkrét és működőképes program. Nálunk az államszocializmus szociálpolitikai rendszere még nem alakult át a „jóléti állam” hatékonyabb intézményrendszerévé. Mit kezdhet az állampolgár a neokonzervatívok magyarázatával? Azzal, hogy hagyni, sőt segíteni kell a gazdagokat gazdagodni, mert végül is így jár mindenki jól, mert a növekvő gazdaságból egyre több csurran-cseppen majd az alul levőkhöz. Semmit. Mert már több mint hat év telt el, s még mindig nemigen látni, hogy bármi is csurranna-cseppenne. Épp ellenkezőleg, mintha az alul lévők utolsó csepp vérét is kiszivattyúznák azok, akik a szivattyúkat kezelik. Mit kezdhet az állampolgár a liberálisok magyarázatával? Azzal, hogy a szabad és racionális egyének közötti verseny majd mindent megold, hagyni kell neki egy kis időt, s ha nagyon csikorognak a fogaskerekei között az emberi életek, akkor majd megolajozzuk egy kis „szociális érzékenységgel”. Nem sokat. Mert úgy érzi, hogy eleve vesztésre áll ebben a versenyben. Az ő életét marcangolják ezek a fogaskerekek. Esélye sincs rá, hogy kimeneküljön ebből a darálódásból s végül ő is haszonélvezőjévé váljon a versenynek. Hogy esélyegyenlőség volna, s csak rajta múlik? Ugyan már! Az esélyegyenlőség nemhogy nőtt volna, inkább csökkent az elmúlt években (az emberek többsége legalábbis így érzi). Mit tettek a kormányon levő liberálisok az esélyegyenlőség megvalósítása érdekében? Lehet, hogy sokat, de erről az emberek nem tudnak. Mit kezdhet a magyar állampolgár a konzervatívok magyarázatával? Azzal, hogy a hagyományos értékek, a történelmi folytonosság és a társadalmi együttérzés szellemében, felelős vezetők által megteremtett, „emberközpontú” rendben és hierarchiában megtalálja majd ő is a maga helyét és számítását. Nem sokat. Mert nem látja ezeket a felelős vezetőket, nem látja azt a folytonosságot és azt a hagyományt, rendet, amely közérdekké emelné az ő érdekét is. Mit kezdhet a szociáldemokraták vagy szocialisták magyarázatával? Azzal, hogy pardon, uraim és hölgyeim, egy kis türelem még, röpke néhány év és a piac farkastörvényei mellett a társadalmi igazságosság és szolidaritás szép, bár kissé molyrágta eszméit is elővesszük majd a sifonérból. Nem sokat. Mert már nem hisz a bülbülszavú politikusok olcsó kenyeret és rendes nyugdíjat ígérő retorikájának. Mit kezdhet a nemzeti-népi populisták magyarázatával? Azzal, hogy ha a nemzeti eszme visszanyeri újra jogait, s képviselői a kormánykerék mellé kerülnek, akkor a nemzet nagy közösségében s családjában minden igaz hazafi megtalálja majd a maga helyét és jobb életét. Nem sokat. Mert a nemzet eszméje, tudata fontos szerepet játszik ugyan egy olyan nagy közösség egybehangolásában, mint amilyen egy ország lakossága, de az egymással ütköző egyéni és csoportérdekek kezeléséhez nincsenek meg az eszközei. Nincs tehát pillanatnyilag olyan hiteles magyarázat, amelyből az emberek megtudhatnák, hogy érdekeik előbb-utóbb hogyan kapcsolódnak majd össze közérdekké, s ennek az összekapcsolódásnak az érdekében mit kell tenniük, milyen politikai és gazdasági erőket kell támogatniuk. Régi és új liftek A demokratikus társadalmakban minden szabály- vagy törvényrendszer létrehozását szükségszerűen megelőzi valamiféle társadalmi egyetértés kialakulása, írott vagy íratlan megegyezés. Lássunk megint egy egyszerű példát. A közúti közlekedés szabályrendszerének olyan közlekedési rend létrehozása a célja, amelyen belül minden résztvevő a lehető leggyorsabban, de egyúttal a lehető legbiztonságosabban közlekedhet. Egyszerű és klasszikus példája ez annak, hogy miként lehet a sok egymásnak ellentmondó egyéni érdeket úgy egybehangolni, hogy minden egyes résztvevő a lehetőségekhez képest a legjobban járjon. Más szóval, hogy a közérdek optimális szinten érvényesüljön. De ez a szabályrendszer is csak úgy fogalmazódhat meg, ha előzetesen már kialakult egy bizonyos társadalmi egyetértés arról, hogy mi fontosabb - egzisztenciálisan -, a sebesség vagy a biztonság; vagyis más szóval, az ember ideje vagy az élete. Egyetértésnek kell kialakulnia arról is - társadalmilag -, hogy ki a fontosabb, a gyalogos többség vagy az autós kisebbség. És így tovább. Ugyanez vonatkozik a társadalom és a törvényrendszer egészére. Minden működőképes társadalomban ki kell alakulnia valamiféle hallgatólagos egyetértésnek arra, mik a fontos és mik a kevésbé fontos dolgok a világban s ezen belül, hogy mik a fontosabb és mik a kevésbé fontos emberi teljesítmények. Hogy kinek miért mi jár. Ki kell alakulnia az adok-kapok játékszabályainak. Ki kell alakulnia annak, hogy az egyenlőtlenségek milyen mértékét tartja jogosnak és elviselhetőnek a társadalom. A törvények azután ezt az egyetértést fogalmazzák meg és szentesítik. A társadalmi elosztásrendszer ötvenes-hatvanas évekbeli gyökeres és erőszakos átalakítása után, a hetvenes és nyolcvanas években valamelyest megnyugodtak a kedélyek. Az emberek többé-kevésbé, bár gyakran kelletlenül és zsörtölődve, de elfogadták, mint rosszat és igazságtalant, de azért elviselhetőt, a jövedelmek elosztásának kialakult arányait. Különösen nagy szerepe volt ebben annak - mint ahogy ezt a társadalomkutatók később kimutatták -, hogy az ötvenes évek egyetlen társadalmi hierarchiája mellett (amely kizárólag a politikai-rendőri hatalomra épült) újabb hierarchiák, újabb „liftrendszerek” épültek ki. Ezek közül valamelyikben az emberek többsége megtalálta a maga tűrhető helyét és számítását, illetve valamelyiken fel tudott liftezni az életszínvonalnak és a társadalmi megbecsültségnek egy viszonylag kellemes emeletére. Voltak, akik még mindig a pártliftet használták, de már nem az apparatcsikok, hanem a zöld és a vörös bárók között próbáltak ezzel minél feljebb emelkedni. Mások a magángazdaság, illetve a második gazdaság hátsó udvari cselédliftjén araszoltak felfelé, egyre magasabbra. Új liftrendszerré kezdett átalakulni az államapparátus is. A nyilvánosság bővülésével a teljesítmény is kezdett valamelyest számítani, felhajtóerővé válni, és ezzel a lehetőséggel az értelmiség és a szakértelmiség kezdett mindinkább élni és felfelé emelkedni. Önkorlátozás nélkül 1989 után a helyzet drámaian megváltozott. A politikai lift hangos robajjal összeomlott, bár használói közül sokan bravúros ügyességgel ugrottak át a demokratikus politika beinduló, új, nyugati gyártmányú pátemoszterére. Óriási lendülettel startolt a vállalkozói piac liftje is, ezen a pénzügyesek és bankárok szakgárdája szinte rögvest emelkedett az egekbe, a sikeres vállalkozók tíz- és százezrei úgyszintén. Ezzel párhuzamosan azonban a szocialista gazdaság megroskadásával és a második gazdaság összeomlásával- a társadalom többsége elvesztette a lába alól a talajt, és boldog liftezés helyett megkezdődött milliók lefelé csúszása, kalimpálása, zuhanása. A társadalom e két fő csoportja szinte pillanatok alatt hallótávolságon kívülre került egymástól. Nagyon rosszak az esélyei annak, hogy meginduljon egy tényleges és tartalmas párbeszéd a gazdagok és a szegények, a vagyonosok és a vagyontalanok, a hatalmon lévők és a hatalmon kívül rekedtek, s általában a társadalom különböző csoportjai között. Egyrészt, mert hanyatló gazdaságban szinte lehetetlen az elosztás arányainak megváltoztatása. Másrészt mert ma Magyarországon semmi sem készteti a vagyonos-sikeres rétegeket bármiféle önkorlátozásra. A nyilvánosságnak halk és zavarodott a hangja, a sajtó óvatos és emlékezete rövid, nem különösebben kell tartaniuk tőle. Újgazdagokról és újhatalmasokról lévén szó, a társadalmi felelősségnek nincs még hagyománya köreikben (tisztelet a példamutató kivételeknek). Nincs elég törvény, amely megfelelően korlátozhatná őket vagy ha van, rosszul működik. A társadalom többségének védelmére hivatott intézmények nem léteznek vagy nem működnek. A kor uralkodó ideológiája a piaci verseny egyedül üdvözítő voltát zengi, s őket igazolja. A politikai osztály, amely a közérdek nevében korlátozhatná hatalmát, gyenge, bizonytalankodik, kerüli az ütközéseket, összefonódásra és egyezkedésre hajlik. Harmadrészt, a társadalom többsége még inkább szétzilálódott, szerveződésre képtelen, elvesztette eszmei-ideológiai támaszait, az átalakuló gazdaságban állandó egzisztenciális veszélybe került, nincs gyakorlata a kollektív cselekvésben, és így tovább. Egyelőre megállíthatatlannak látszik a társadalom kettéhasadásának folyamata. Egy majdani társadalmi szerződésnek ma még a körvonalai sem rajzolódnak ki. A teljesítményeknek és az eredményeknek ez az elszakadása egymástól súlyos válság tünete, oka, következménye. Mert csak az az ország gyarapodhat, amelyben az emberek többsége úgy érzi, hogy érdemes és fontos többet és jobban dolgoznia, mert ezzel előremegy a maga és a családja szekere. (Folytatás a 19. oldalon) TETTAMANTI BÉLA RAJZA