Népszabadság, 1999. május (57. évfolyam, 101-124. szám)
1999-05-17 / 113. szám
14 NÉPSZABADSÁG ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK 1999. MÁJUS 17., HÉTFŐ Vágynánk a párbeszédre? Kimondani a kimondhatatlant, szabadulni a múlt bűneitől, terheitől, szenvedéseitől Hetek, lassan hónapok óta zajlik a lapokban elszórtan valami vita. Miről is? Nem egészen világos. Annyit látunk, hogy hol óvatos, hol hisztérikus körtáncot járunk a holocaust körül. A körtánc azzal kezdődött, hogy Erős Ferenc - nagyon rokonszenvesen - nem tudott szó nélkül elmenni a kiskunhalasi menekülttáborban uralkodó tűrhetetlen állapotok mellett. Erről írva ugyanakkor feltétlenül szükségesnek tartotta felvezetésként Auschwitz, a soá egyediségét megemlíteni. Majd arról írt, hogy ha nem is történnek ott az auschwitzihoz hasonló borzalmak, a határőrök mentalitása semmiben sem különbözik Auschwitz őreinek mentalitásától. Miért érezte szükségét annak, hogy megemlítse a holocaust egyediségét? Végül is most mit gondol a dologról? Lovas István, szintén a Népszabadságban, Erős cikkére reagál. A cikk Eötvös Pál — elhatárolódó — kommentárjával együtt jelenik meg, s a vita a Népszabdság részéről itt le is zárult. Lovas nem válaszol Erős írásának egészére, az egyhasábos cikknek csak a felvezetése - amely mindössze néhány sort tesz ki - érdekli. Majdnem egész oldalt betöltő írásában „összehasonlító véralgebrai számításokat” végez. Bebizonyítja, hogy a zsidó holocaust nem is olyan egyedi, s megjegyzi, hogy azok, akik „saját holocaustjuknak erőszakosan és kategorikusan egyediséget követelnek, szinte minden esetben az érdekérvényesítésben gyengébb népek holocaustját leértékelik”. Azt azonban eszébe sem jut megkérdezni, hogy azok, akik az egyediséget állítják, mit értenek ezen. Magától értetődőnek veszi, hogy itt valami kvantitatív különbségről van szó. De miben is állt Auschwitz egyedisége? Többféleképpen is lehet érvelni mellette, de semmiképpen sem az elpusztítottak számát és a szenvedés nagyságát illető mennyiségi kritériumok alapján. Azokkal szemben, akik ezt tennék, Lovasnak akár igaza is lehetne. Hisz nemcsak zsidókat irtottak tömegesen ebben a században, nemcsak a zsidók szenvedései nagyok. Auschwitz azért egyedi, mert minden más genocídiumtól eltérően az ott elpusztítottakat nem „pusztán” kiirtották, hanem emberi mivoltuktól is megfosztották, mi több, az emberi fajhoz való tartozásukat is megkérdőjelezték. Emberből nem lehet szappant főzni, emberbőrből nem lehet lámpaernyőt készíteni. Az európai kultúrán belül bizonyosan nem. Márpedig mindez itt, Európában történt. Persze ha így érvelünk, Auschwitz válik egyedivé, nem pedig a zsidó holocaust. Hiszen a kettő nem azonos. Auschwitzban nemcsak a zsidókat fosztották meg embervoltuktól. Megfosztották tőle a cigányokat, a homoszexuálisokat és a fogyatékosokat is, mindőjük esetében lehetetlenné akarták tenni, hogy utódaik szülessenek, hogy „genetikai állományukat továbbadják”. Az Auschwitzban megölteknek még jeltelen sírjuk sincsen, hogy emlékük se maradhasson. Auschwitz és a zsidó holocaust tehát nem azonos. Mégis lehet a soá, a zsidó holocaust egyedisége mellett is jó érvekkel szólni. Legalábbis az európai zsidó-keresztény kultúrán belül. Valamennyi európai vallás közös történetének része az, ami Sínai hegyén történt. Isten, közös Istenünk a zsidók kezébe adta a kőtáblát, amelybe a Törvény, valamennyiünk közös Törvénye, vésetett. Aki megfosztja a zsidókat, a Törvény tanúit, ember voltuktól, az a Törvényt semmisíti meg. „A hegyek kövébe véstem az emberi viselkedés ábécéjét, de legyen bevésve a te húsodba és véredbe, Izrael, úgyhogy mindenki, aki a tízparancsolat egy szavát megtöri, titokban megrémüljön önmagától és Istentől, és váljon a szíve hideggé, mert kilépett Isten korlátai közül. ... Jéghidegség fogja körül annak a szívét, aki ezt megtöri, mert az ő húsába és vérébe is be van írva, és jól tudja, hogy a szavak érvényesek. De atok az emberre, aki felkel és így szól: Nem érvényesek.” (Thomas Mann) A soá egyediségének megkérdőjelezése a Törvény tagadása. Amiből persze nem következik, hogy a soá egyediségének hangoztatása ne lehetne zsidó érdekérvényesítés, de nem feltétlenül az. Soá ide, soá oda, a zsidók is emberek, nem jobbak másoknál, ahogy nem is rosszabbak. Nem tudjuk, másnak is meggyőzőek-e ezek az érvek. Számunkra azok. Ami minket foglalkoztat, az az, hogy miért nem jön létre párbeszéd, miért tűnik lehetetlennek bármiféle vita. Nem tudjuk a választ. Sötétben tapogatózunk. Ugyanakkor úgy tűnik, mintha ez a kommunikáció-képtelenség nem is csupán egyik fontos eleme, hanem legneuralgikusabb pontja lenne kultúránknak. Mintha e körül a probléma körül szerveződnének a szekértáborok. S mintha ez lenne az a kérdés, melyben engedni, melyben akárcsak abban a formában is engedni, hogy vitába szállunk, árulás, a „magunkéi” elárulása lenne. Mintha itt tulajdonképpen vitathatatlan alapelvek találkoznának. „Ahol valóban két olyan alapelv találkozik, amelyek nem békíthetők meg egymással, ott mindegyik őrültnek és eretneknek nyilvánítja a másikat.” (Ludwig Wittgenstein: A bizonyosságról, 611. oldal.) Úgy tűnik, mintha a holocaust egyediségét vallók szemében az egyediség mellett érvelni, az egyediség tényét nem magától értetődőnek tekinteni már magában szentségtörés, a holocaust igazolása és a „végső megoldás” igenlése, megbocsáthatatlan bűnök megbocsátása lenne. Míg másrészről az egyediség tagadói nemcsak vitathatatlannak tekintenék, hogy emögött zsidó érdekérvényesítés rejlik, hanem természetesnek vennék, hogy létezik a világméretű zsidó összeesküvés, melynek célja a zsidó világuralom megvalósítása. Ha nem hallgatjuk meg a másikat, vagy máris rossz a lelkiismeretünk, ha meghallgattuk, akkor valóban nem lehetséges a vita. De meghallgathatjuk-e a másikat? A holocaust generációi erre nem lehettek képesek. Egy közönséges gyilkosnak talán meg lehet bocsátani még akkor is, ha a számunkra legkedvesebbet ölte meg. De megbocsátani annak, aki ember voltunkat is tagadta, s bennünket s utódainkat eltörölni kívánt a föld színéről, lehetetlen. És nem is kell, talán nem is szabad. Valószínűleg innen eredt a kölcsönös hallgatás már 1945 és 1948 között is, amit Bibó oly világosan fogalmazott meg. 1948 után talán mindenki megkönnyebbült, hogy már nemcsak nem lehet, de nem is szabad beszélni. Merthogy a másik oldal sem tudott, nem is tudhatott „megbocsátani”. Nem tudunk megbocsátani annak, aki létével is megbocsáthatatlan bűnünkre emlékeztet bennünket, még ha bűnünk nem több is a hallgatásnál, vagy hogy nem tudtuk megakadályozni, hogy bekövetkezzék a borzalom. Zsidókként ott voltunk a „sikertelen” „Endlösung” túlélőiként. S lehetetlen volt a párbeszéd, még ha arra lett volna is szükség, hogy mindezt egymás szemébe mondjuk. Nem az egyén az egyénnek. Az üldözöttek közössége az őt befogadó, de erre mégis képtelennek bizonyult közösségnek, és megfordítva. Ha sikerült volna kimondani a kimondhatatlant, talán elkerülhetővé vált volna az, amiről megint csak hosszú ideig nem volt szabad és ma is szinte lehetetlen beszélni: a kommunistává vált „zsidó fiúk” boszszúja, mely távolról sem azokat sújtotta, akik a bűnöket elkövették. De még ha azokat sújtotta volna is, a bosszúállás a megbocsáthatatlanért nem ember, hanem Isten dolga. De semmiképpen sem azé az emberé, aki maga személy szerint már nem tekinthető a Törvény tanújának, hiszen régen elhagyta azt a közösséget, amely megemlékezik a „szombat napjáról, hogy azt megszentelje”. A Törvény tanúja a zsidóság, de nem az egyedi zsidó, aki jószerével azt sem tudja, miért tekinti magát zsidónak. Valahogy úgy, ahogy Hannah Arendt mondotta egyszer: „...hadd mondjak el egy beszélgetést, amelyet Izraelben folytattam egy kiemelkedő politikussal, aki... valami ilyesmit mondott, ön bizonyára megérti, hogy szocialista létemre természetesen nem hiszek Istenben, a zsidó népben hiszek... E nép nagysága valaha abban állt, hogy hitt Istenben, és úgy hitt benne, hogy iránta érzett bizalma és szeretete erősebb volt félelménél. És most ez a nép csak magában hisz. Mi jó származhat ebből?” És a rendszerváltozás után? Miért nem tudtuk kimondani, majd ötven év elteltével, hogy ami megtörtént, megtörtént, jóvátenni lehetetlen, elfelejteni nem szabad, de többé már nem mint gyilkos és áldozat, üldözők és üldözöttek közössége állunk szemben egymással. S ha annyi sok év totalitáriánus diktatúra után majd valamennyien ugyanazt akarjuk, miért nem tudjuk nyilvánosan is azt, amit tudunk egyén az egyénnel szemben, a múltat nem feledve kölcsönösen elfogadni egymást? Ahogy a németeknek, az ország nyugati felében, ez félig-meddig sikerült már. Szeretnénk azt gondolni, hogy ez a torz, félszeg vita épp annak a jele, hogy nálunk is megjelent annak igénye, hogy ezt a lépést megtegyük, hogy a múlt bűneit és szenvedéseit, köztük az üldözők gyermekeinek szenvedéseit is szem előtt tartva szabadulhassunk meg annak terhétől. Vajda Júlia-Vajda Mihály pszichológus-filozófus 7A- a\ — A Elnöki szereptévesztés jogi képzelgésekről Döbbenten olvastam Pokol Béla válaszcikkét Majtényi László adatvédelmi biztos cikkére (Népszabadság április 21. és 28.). Jelzem, hogy Majtényi úr cikke ugyancsak válasznak tekinthető, amit Pokol úr hosszú ideje tartó lejárató hadművelete provokált. Pokol Béla kritikai (ellenkritikai?) gondolatait „az Országgyűlés alkotmány- és igazságügyi bizottságának FKGP-s elnökeként” publikálta. Azzal az elméleti konstrukcióval, amit Pokol úr az ombudsman intézménybe belelát, nem kívánok érdemben foglalkozni. Csak annyit jegyzek meg, hogy jogi érvelése nem jogértelmezés, hanem jogi képzelgés. Ez a képzelmény azonban nem ártatlan valami, hanem nagyon is veszélyes, hiszen ennek alapján minősíti az adatvédelmi biztos tevékenységét több ízben, folyamatosan törvénysértőnek. Pokol Béla - miközben személyeskedő és sértő módon vádol - a vádakat cáfoló korrekt jogértelmezést stílusában elfogadhatatlannak tartja. Azzal, hogy még csak meg sem próbálja az adatvédelmi biztos érveit cáfolni, amiknek publikált alapja a törvény idézett néhány passzusa. Válaszcikke tehát nem válasz, hanem mellébeszélő monológ. Ha nem tévedek, ez a vitamódszer is a stílus tartozéka. Pokol Béla láthatóan sokra értékeli a stílust, mondhatnám, a beszédirályt. A brutális törvénysértési vád - amit ismételgetve is fenntart - láthatóan kívül esik stílusfogalmán. Megengedettnek tartja. Az érvelő visszautasítást azonban „stílusmódnak” minősíti. Sőt: a neki nem tetsző stílust olyan tesztnek tekinti, ami közfunkcióra alkalmatlanná tesz. Eredeti alkotmányjogi találmány, íme, az elnök érve: ,Az Országgyűlés alkotmányügyi bizottságának elnökeként én itt politikusként lépek fel, és a politikai küzdelem logikája engem jobban ösztönözhetne a keményebb vitatkozásra és élesebb stílusra... Hogy Majtényi László ezzel a stílusával mennyire alkalmas vagy alkalmatlan semlegességet követelő hivatala betöltésére, döntsék el az olvasók.” Milyen visszafogott az elnök úr! Bebizonyítja az alkalmatlanságot az adatvédelmi biztos stílusvétségéért, majd ennek alapján átengedi a döntést az olvasónak. Pokol Béla elnök úr vitamódszere stílusának lényeges eleme. Ez a vitamódszer igen sajátságos. Az alkotmányozási tudományos tanácskozásokon írásban elküldte dolgozatait, de a megjelenést elmulasztotta. Kitért tehát az érdemi vita elől, így a dolgozatai megmaradtak a deklaráció szintjén. De maguk a deklarációk is sértőek voltak, amikor például leírva kijelentette, hogy az egész magyar alkotmányjogász társaságból csak ő foglalkozott mélyrehatóan ezzel vagy azzal a témával. Bűzbombát bedobni, és angolosan távozni! Az érvelő vita megkerülésének másik bevett módszere az, hogy kifejtés helyett valamelyik dolgozatára vagy könyvére hivatkozik, mintha ugyan bizony a remekírók közé sorolhatnánk. Íme az áprilisi cikkből vett idézet: „Már a ’90-es évek elejétől két rendszeres jogelméleti kötetben fejtettem ki a jogra vonatkozó nézeteimet, és Majtényi Lászlónak, mint valamikor jogtudománnyal is foglalkozónak, ismernie kell ezeket.” Nocsak! Kötelező jogműveltségi elem bármelyik Pokol-kötet? Ez a tetszelgő önértékelés konstans elem a Pokol-módszertanban, velem is megcsinálta ugyanezt, amikor az Alkotmánybíróság egyik jelentős határozatát bírálta. Ennek és voltam előadó bírája. A kritikára válaszolva kimutattam: ítéletszöveget bírál szövegismeret nélkül. Amikor pedig azt a tételt cáfoltam, hogy ilyen típusú gyakorlat ismeretlen az alkotmánybíróságok jurisdictiójában, és az alkotmánybíróságok összehasonlító jogi intézetének publikációit idéztem, válasza ez volt: olvassam el ugyanazt a könyvet, amit Majtényi adatbiztostól is megkövetel. Ennyi volt mindössze a válasza, de ez is csak a folyóirat szerkesztőségéhez írott leveléből tűnt ki, amiben közli, hogy eláll a vitától. A vita előli megszaladás másik példája. Pokol úr a Napi Magyarországban fulmináns cikket írt a büntetőeljárás-jogi kódex tervezetéről. Ennek lényege: az alkotmányos szabadságok túlhajszólása okán a kódex a bűntetteseket és bűnözőket védő tervezet. Amikor a Magyar Tudományos Akadémia jogi bizottságának elnökeként hivatalosan felkértem, hogy az akadémián ebben a tárgyban rendezett vitán fejtse ki véleményét, ettől elzárkózott. Indoka ez volt: bírálata politikai és nem szakmai bírálat volt. Azt hiszem, az elnök úrnak valahogyan ki kell lábalnia a szereptévesztésekből. El kellene döntenie, hogy többdimenziós személyiségének melyike szólal meg: a jogfilozófus, az alkotmányjogász, a politológus, avagy a politikus. Ha pedig döntött és politikusként vitázik, burkolt politikai fenyegetőzéssel ne éljen! Hiszen mi más az országgyűlési bizottság elnökének „alkalmatlannak minősítő” mondata, ha nem fenyegetés?! Ez nem stílus, elnök úr! Szabó András volt alkotmánybíró, akadémikus A kritikára válaszolva kimutattam: ítéletszöveget bírál szövegismeret nélkül. Angol pázsit Mohai V. Lajos Néhány napba sem telt, és az angol futballválogatott szövetségi kapitányát megfosztotta tisztétől a közvélemény ítélete, ama bizonyos civilizációs értékszint, amely a nyilvánosság minden szereplőjére — rendre és rangra való tekintet nélkül — kiterjed. Glenn Hoddle képtelen kijelentéssel illette a mozgássérülteket. Azt mondta, s ezt utólag hiába próbálta menteni, hogy mostani testi nyomorúságukat előző életük büntetéseként szenvedik el. A nyilvánvaló emberi ostobaság, mely a tréner kijelentését szülte, a közvélemény szemében nem volt elégséges önmagában a megvetésre. Távoznia kellett posztjáról, el kellett hagyni azt a helyet, amelyet fair play-jellem nélkül nem lehet civilizált viszonylatok közt betölteni. Mit sem számított akkorra már a múlt, az elfogadható sportteljesítmény, az erkölcsön esett folt feketére satírozta a képet - egyszerűen az történt, hogy a közösség időközben súlytalannak találta a futballedzőt ahhoz, hogy a nemzeti együttest (ott még pátosza van a szónak) dirigálja. Az íratlan szabályok elsajátítása, majd megtartása hozzátartozik az európai értékszinthez; megsértése, fölrúgása, áthágása következménnyel jár. Ezt szerencsés történelmi éghajlatok alatt a közszereplő eszébe vési, mintegy magatartásának kódját képezi általa. Ha hibázik, megfizet érte, nem talál elnéző közönségre. Igaz, írva vagyon, az angol pázsitot kétszáz éve folyamatosan nyírják, gondozzák. Nem gondolom, hogy a fejlett demokráciák, kivált az angoloké, egy az egyben mércéi lehetnek a magunkénak. Ez önbecsapás volna, egy olyan idea kergetése, amely eleve elérhetetlennek számít, és így old a követendő minta szigorúságán. Bizonyos tekintetben önfelmentés tehát, rosszul működő tradícióinknak, kultúrtörténeti hagyományainknak megfelelően inkább lekerekítené, lecsiszolná, mint fölkarcolná a felületet. Ami azt jelenti, hogy szőnyeg alá söpörjük dolgainkat, a ne szólj szám, nem fáj fejem logikáját követjük, többségünk ma is országnagyjainknak hódol, s a civil kurázsit hírből sem ismeri - vagy éppenséggel elfelejtette ebben az évtizede tartó zivataros átmeneti periódusban. Kiábrándultság ez, eszme, ideológia, közigazság helyett a mindennapok vaskos realitásába való kapaszkodás, más szóval a fönnmaradni, a túlélni csavarmenetébe bugyolált élet. Van ebben számítás is, mindig az aktuális irányzat képviselőitől bevasalható aprócska előnyökért. Benne van a félrefordított tekintetek sora is. Azoké, akik sikertelenségükért az új korra neheztelnek, s urambocsá’ a tadósító kereskedelmi csatornákba költöztek be. Ismerős helyzetekbe ütközünk, ha szétnézünk. Vajon hibáztathatók vagyunk-e azért, hogy pechünkre egy történelmileg tévesnek bizonyult - meglehetősen ízléstelen - régi kor közfelfogása szerint kényszerültünk szocializálódni? Aki szimplán, lélektani és történeti belátás nélkül állítja ezt, elveti a sulykot, ahogy a rendszerváltozás ideológusai oly sokszor elvetették. A gond inkább az, hogy az azóta eltelt idő napsütése sem bizonyult elégnek ahhoz, hogy közelebb kerüljünk az angol pázsithoz, ama bizonyos civilizációs nívóhoz. Különben sok minden másképp történik, s talán ciklikusan ismétlődő baljós érzéseinknek is elejét vehettük volna. Akkor talán több méltánylatban részesülnének a politika intézményei, a közhatalom képviselői. Érdemesebb (és elfogadottabb) tagjai lennének az Országgyűlésnek, s nem lehetne a megbélyegzés primer formája (ismétlem: 1989 után egy évtizeddel) a politikai hovatartozás, akaratképzés. Oldódhatnának, teszem azt, azok a görcsök, megszűnhetnének azok a kártékony beidegződések, amelyek például három kormányzat személyi döntéseit tolták kedvezőtlen irányba. Vagy legalábbis széles körben vívtak ki nemtetszést, ellenérzést, amellyel a közvélemény azt akarta érzékeltetni, hogy a fönt lévők esetenként megszegik a demokratikus egyetértés (természetesen íratlan) szabályát, amit szabad, mit nem egyszer egyet. Hogy (morálisan) kibékíthetetlen ellentétben áll egy kurátori, igazgatótanácsi, felügyelőbizottsági poszt egy államhatalmival; hogy a közéleti szerep kötelez, s minél magasabb a stalling, annál több tartást követel meg betöltőjétől. Hogy szemet szúr az, ha az egymástól nagyon eltérő ideológiájú kormányok alatt ugyanaz a nóta járja, hogy egyáltalán ugyanaz járhatja. (Ismétlem: 1989 után egy évtizeddel.) Könnyű volna azt mondani: ki hogy viselkedik, úgy ítéltetik meg. Csak hát az angol pázsitnak se híre, se hamva mifelénk. lJ K («jjp