Népszabadság, 1999. május (57. évfolyam, 101-124. szám)

1999-05-17 / 113. szám

14 NÉPSZABADSÁG ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK 1999. MÁJUS 17., HÉTFŐ Vágynánk a párbeszédre? Kimondani a kimondhatatlant, szabadulni a múlt bűneitől, terheitől, szenvedéseitől Hetek, lassan hónapok óta zajlik a la­pokban elszórtan valami vita. Miről is? Nem egészen világos. Annyit látunk, hogy hol óvatos, hol hisztérikus körtán­cot járunk a holocaust körül. A körtánc azzal kezdődött, hogy Erős Ferenc - nagyon rokonszenvesen - nem tudott szó nélkül elmenni a kiskunhala­si menekülttáborban uralkodó tűrhetet­len állapotok mellett. Erről írva ugyan­akkor feltétlenül szükségesnek tartotta felvezetésként Auschwitz, a soá egyedi­ségét megemlíteni. Majd arról írt, hogy ha nem is történnek ott az auschwitzi­hoz hasonló borzalmak, a határőrök mentalitása semmiben sem különbözik Auschwitz őreinek mentalitásától. Mi­ért érezte szükségét annak, hogy meg­említse a holocaust egyediségét? Végül is most mit gondol a dologról? Lovas István, szintén a Népszabad­ságban, Erős cikkére reagál. A cikk Eötvös Pál — elhatárolódó — kommen­tárjával együtt jelenik meg, s a vita a Népszabdság részéről itt le is zárult. Lovas nem válaszol Erős írásának egészére, az egyhasábos cikknek csak a felvezetése - amely mindössze néhány sort tesz ki - érdekli. Majdnem egész oldalt betöltő írásában „összehasonlító véralgebrai számításokat” végez. Bebi­zonyítja, hogy a zsidó holocaust nem is olyan egyedi, s megjegyzi, hogy azok, akik „saját holocaustjuknak erőszako­san és kategorikusan egyediséget köve­telnek, szinte minden esetben az érdek­érvényesítésben gyengébb népek holo­caustját leértékelik”. Azt azonban eszé­be sem jut megkérdezni, hogy azok, akik az egyediséget állítják, mit értenek ezen. Magától értetődőnek veszi, hogy itt valami kvantitatív különbségről van szó. De miben is állt Auschwitz egyedisé­ge? Többféleképpen is lehet érvelni mellette, de semmiképpen sem az el­pusztítottak számát és a szenvedés nagyságát illető mennyiségi kritériu­mok alapján. Azokkal szemben, akik ezt tennék, Lovasnak akár igaza is le­hetne. Hisz nemcsak zsidókat irtottak tömegesen ebben a században, nem­csak a zsidók szenvedései nagyok. Auschwitz azért egyedi, mert minden más genocídiumtól eltérően az ott el­­pusztítottakat nem „pusztán” kiirtották, hanem emberi mivoltuktól is megfosz­tották, mi több, az emberi fajhoz való tartozásukat is megkérdőjelezték. Em­berből nem lehet szappant főzni, em­berbőrből nem lehet lámpaernyőt ké­szíteni. Az európai kultúrán belül bizo­nyosan nem. Márpedig mindez itt, Eu­rópában történt. Persze ha így érvelünk, Auschwitz válik egyedivé, nem pedig a zsidó holocaust. Hiszen a kettő nem azonos. Auschwitzban nemcsak a zsi­dókat fosztották meg embervoltuktól. Megfosztották tőle a cigányokat, a ho­moszexuálisokat és a fogyatékosokat is, mindőjük esetében lehetetlenné akarták tenni, hogy utódaik szülesse­nek, hogy „genetikai állományukat to­vábbadják”. Az Auschwitzban megöl­­teknek még jeltelen sírjuk sincsen, hogy emlékük se maradhasson. Auschwitz és a zsidó holocaust tehát nem azonos. Mégis lehet a soá, a zsidó holocaust egyedisége mellett is jó ér­vekkel szólni. Legalábbis az európai zsidó-keresztény kultúrán belül. Vala­mennyi európai vallás közös történeté­nek része az, ami Sínai hegyén történt. Isten, közös Istenünk a zsidók kezébe adta a kőtáblát, amelybe a Törvény, va­lamennyiünk közös Törvénye, vésetett. Aki megfosztja a zsidókat, a Törvény tanúit, ember voltuktól, az a Törvényt semmisíti meg. „A hegyek kövébe vés­tem az emberi viselkedés ábécéjét, de legyen bevésve a te húsodba és véred­be, Izrael, úgyhogy mindenki, aki a tíz­­parancsolat egy szavát megtöri, titok­ban megrémüljön önmagától és Isten­től, és váljon a szíve hideggé, mert kilé­pett Isten korlátai közül. ... Jéghidegség fogja körül annak a szívét, aki ezt meg­töri, mert az ő húsába és vérébe is be van írva, és jól tudja, hogy a szavak ér­vényesek. De atok az emberre, aki fel­kel és így szól: Nem érvényesek.” (Thomas Mann) A soá egyediségének megkérdőjelezése a Törvény tagadása. Amiből persze nem következik, hogy a soá egyediségének hangoztatása ne le­hetne zsidó érdekérvényesítés, de nem feltétlenül az. Soá ide, soá oda, a zsidók is emberek, nem jobbak másoknál, ahogy nem is rosszabbak. Nem tudjuk, másnak is meggyőzőek-e ezek az érvek. Számunkra azok. Ami minket foglalkoztat, az az, hogy miért nem jön létre párbeszéd, miért tűnik le­hetetlennek bármiféle vita. Nem tudjuk a választ. Sötétben tapogatózunk. Ugyanakkor úgy tűnik, mintha ez a kommunikáció-képtelenség nem is csu­pán egyik fontos eleme, hanem legneu­ralgikusabb pontja lenne kultúránknak. Mintha e körül a probléma körül szer­veződnének a szekértáborok. S mintha ez lenne az a kérdés, melyben engedni, melyben akárcsak abban a formában is engedni, hogy vitába szállunk, árulás, a „magunkéi” elárulása lenne. Mintha itt tulajdonképpen vitathatatlan alapelvek találkoznának. „Ahol valóban két olyan alapelv találkozik, amelyek nem békít­­hetők meg egymással, ott mindegyik őrültnek és eretneknek nyilvánítja a másikat.” (Ludwig Wittgenstein: A bi­zonyosságról, 611. oldal.) Úgy tűnik, mintha a holocaust egye­diségét vallók szemében az egyediség mellett érvelni, az egyediség tényét nem magától értetődőnek tekinteni már magában szentségtörés, a holocaust igazolása és a „végső megoldás” igen­lése, megbocsáthatatlan bűnök megbo­csátása lenne. Míg másrészről az egye­diség tagadói nemcsak vitathatatlannak tekintenék, hogy emögött zsidó érdek­érvényesítés rejlik, hanem természetes­nek vennék, hogy létezik a világméretű zsidó összeesküvés, melynek célja a zsidó világuralom megvalósítása. Ha nem hallgatjuk meg a másikat, vagy máris rossz a lelkiismeretünk, ha meg­hallgattuk, akkor valóban nem lehetsé­ges a vita. De meghallgathatjuk-e a má­sikat? A holocaust generációi erre nem le­hettek képesek. Egy közönséges gyil­kosnak talán meg lehet bocsátani még akkor is, ha a számunkra legkedveseb­bet ölte meg. De megbocsátani annak, aki ember voltunkat is tagadta, s ben­nünket s utódainkat eltörölni kívánt a föld színéről, lehetetlen. És nem is kell, talán nem is szabad. Valószínűleg innen eredt a kölcsönös hallgatás már 1945 és 1948 között is, amit Bibó oly világosan fogalmazott meg. 1948 után talán min­denki megkönnyebbült, hogy már nem­csak nem lehet, de nem is szabad be­szélni. Merthogy a másik oldal sem tu­dott, nem is tudhatott „megbocsátani”. Nem tudunk megbocsátani annak, aki létével is megbocsáthatatlan bűnünkre emlékeztet bennünket, még ha bűnünk nem több is a hallgatásnál, vagy hogy nem tudtuk megakadályozni, hogy be­következzék a borzalom. Zsidókként ott voltunk a „sikertelen” „Endlösung” túlélőiként. S lehetetlen volt a párbe­széd, még ha arra lett volna is szükség, hogy mindezt egymás szemébe mond­juk. Nem az egyén az egyénnek. Az ül­dözöttek közössége az őt befogadó, de erre mégis képtelennek bizonyult kö­zösségnek, és megfordítva. Ha sikerült volna kimondani a kimondhatatlant, ta­lán elkerülhetővé vált volna az, amiről megint csak hosszú ideig nem volt sza­bad és ma is szinte lehetetlen beszélni: a kommunistává vált „zsidó fiúk” bosz­­szúja, mely távolról sem azokat sújtot­ta, akik a bűnöket elkövették. De még ha azokat sújtotta volna is, a bosszúál­lás a megbocsáthatatlanért nem ember, hanem Isten dolga. De semmiképpen sem azé az emberé, aki maga személy szerint már nem tekinthető a Törvény tanújának, hiszen régen elhagyta azt a közösséget, amely megemlékezik a „szombat napjáról, hogy azt megszen­telje”. A Törvény tanúja a zsidóság, de nem az egyedi zsidó, aki jószerével azt sem tudja, miért tekinti magát zsidó­nak. Valahogy úgy, ahogy Hannah Arendt mondotta egyszer: „...hadd mondjak el egy beszélgetést, amelyet Izraelben folytattam egy kiemelkedő politikussal, aki... valami ilyesmit mondott, ön bizonyára megérti, hogy szocialista létemre természetesen nem hiszek Istenben, a zsidó népben hi­szek... E nép nagysága valaha abban állt, hogy hitt Istenben, és úgy hitt ben­ne, hogy iránta érzett bizalma és szere­­tete erősebb volt félelménél. És most ez a nép csak magában hisz. Mi jó szár­mazhat ebből?” És a rendszerváltozás után? Miért nem tudtuk kimondani, majd ötven év elteltével, hogy ami megtörtént, meg­történt, jóvátenni lehetetlen, elfelejteni nem szabad, de többé már nem mint gyilkos és áldozat, üldözők és üldözöt­tek közössége állunk szemben egymás­sal. S ha annyi sok év totalitáriánus dik­tatúra után majd valamennyien ugyan­azt akarjuk, miért nem tudjuk nyilváno­san is azt, amit tudunk egyén az egyén­nel szemben, a múltat nem feledve köl­csönösen elfogadni egymást? Ahogy a németeknek, az ország nyugati felében, ez félig-meddig sikerült már. Szeretnénk azt gondolni, hogy ez a torz, félszeg vita épp annak a jele, hogy nálunk is megjelent annak igénye, hogy ezt a lépést megtegyük, hogy a múlt bű­neit és szenvedéseit, köztük az üldözők gyermekeinek szenvedéseit is szem előtt tartva szabadulhassunk meg annak terhétől. Vajda Júlia-Vajda Mihály pszichológus-filozófus 7A- a\ — A ­ Elnöki szereptévesztés jogi képzelgésekről Döbbenten olvastam Pokol Béla válaszcikkét Majtényi László adatvédelmi biztos cikkére (Népszabadság ápri­lis 21. és 28.). Jelzem, hogy Majtényi úr cikke ugyan­csak válasznak tekinthető, amit Pokol úr hosszú ideje tartó lejárató hadművelete provokált. Pokol Béla kritikai (ellenkritikai?) gondolatait „az Or­szággyűlés alkotmány- és igazságügyi bizottságának FKGP-s elnökeként” publikálta. Azzal az elméleti konstrukcióval, amit Pokol úr az ombudsman intéz­ménybe belelát, nem kívánok érdemben foglalkozni. Csak annyit jegyzek meg, hogy jogi érvelése nem jogértelmezés, hanem jogi képzelgés. Ez a képzelmény azonban nem ártatlan valami, hanem na­gyon is veszélyes, hiszen ennek alapján minősíti az adatvédelmi biztos tevékeny­ségét több ízben, folyamatosan törvény­­sértőnek. Pokol Béla - miközben szemé­lyeskedő és sértő módon vádol - a váda­kat cáfoló korrekt jogértelmezést stílusá­ban elfogadhatatlannak tartja. Azzal, hogy még csak meg sem próbálja az adatvédelmi biztos érveit cáfolni, amiknek publikált alapja a törvény idézett néhány passzusa. Válaszcikke tehát nem válasz, hanem mellébeszélő monológ. Ha nem tévedek, ez a vitamód­szer is a stílus tartozéka. Pokol Béla láthatóan sokra értékeli a stílust, mondhat­nám, a beszédirályt. A brutális törvénysértési vád - amit ismételgetve is fenntart - láthatóan kívül esik stílusfo­galmán. Megengedettnek tartja. Az érvelő visszautasí­tást azonban „stílusmódnak” minősíti. Sőt: a neki nem tetsző stílust olyan tesztnek tekinti, ami közfunkcióra al­kalmatlanná tesz. Eredeti alkotmányjogi találmány, íme, az elnök érve: ,Az Országgyűlés alkotmányügyi bizott­ságának elnökeként én itt politikusként lépek fel, és a politikai küzdelem logikája engem jobban ösztönözhet­ne a keményebb vitatkozásra és élesebb stílusra... Hogy Majtényi László ezzel a stílusával mennyire alkalmas vagy alkalmatlan semlegességet követelő hivatala betöl­tésére, döntsék el az olvasók.” Milyen visszafogott az elnök úr! Bebizonyítja az alkalmatlanságot az adatvé­delmi biztos stílusvétségéért, majd ennek alapján áten­gedi a döntést az olvasónak. Pokol Béla elnök úr vitamódszere stí­lusának lényeges eleme. Ez a vitamód­szer igen sajátságos. Az alkotmányozási tudományos tanácskozásokon írásban el­küldte dolgozatait, de a megjelenést el­mulasztotta. Kitért tehát az érdemi vita elől, így a dolgozatai megmaradtak a deklaráció szintjén. De maguk a deklará­ciók is sértőek voltak, amikor például le­írva kijelentette, hogy az egész magyar alkotmányjogász társaságból csak ő fog­lalkozott mélyrehatóan ezzel vagy azzal a témával. Bűz­bombát bedobni, és angolosan távozni! Az érvelő vita megkerülésének másik bevett módszere az, hogy kifej­tés helyett valamelyik dolgozatára vagy könyvére hivat­kozik, mintha ugyan bizony a remekírók közé sorolhat­nánk. Íme az áprilisi cikkből vett idézet: „Már a ’90-es évek elejétől két rendszeres jogelméleti kötetben fejtet­tem ki a jogra vonatkozó nézeteimet, és Majtényi Lász­lónak, mint valamikor jogtudománnyal is foglalkozó­nak, ismernie kell ezeket.” Nocsak! Kötelező jogműveltségi elem bármelyik Pokol-kötet? Ez a tetszelgő önértékelés konstans elem a Pokol-módszertanban, velem is megcsinálta ugyan­ezt, amikor az Alkotmánybíróság egyik jelentős hatá­rozatát bírálta. Ennek és voltam előadó bírája. A kriti­kára válaszolva kimutattam: ítéletszöveget bírál szö­vegismeret nélkül. Amikor pedig azt a tételt cáfoltam, hogy ilyen típusú gyakorlat ismeretlen az alkotmány­­bíróságok jurisdictiójában, és az alkotmánybíróságok összehasonlító jogi intézetének publikációit idéztem, válasza ez volt: olvassam el ugyanazt a könyvet, amit Majtényi adatbiztostól is megkövetel. Ennyi volt mindössze a válasza, de ez is csak a folyóirat szerkesz­tőségéhez írott leveléből tűnt ki, amiben közli, hogy el­áll a vitától. A vita előli megszaladás másik példája. Pokol úr a Napi Magyarországban fulmináns cikket írt a büntetőeljárás-jogi kódex tervezetéről. Ennek lénye­ge: az alkotmányos szabadságok túlhaj­szólása okán a kódex a bűntetteseket és bűnözőket védő tervezet. Amikor a Magyar Tudományos Akadémia jogi bizott­ságának elnökeként hivatalosan felkértem, hogy az akadémián ebben a tárgyban rendezett vitán fejtse ki véleményét, ettől elzárkózott. Indoka ez volt: bírálata politikai és nem szakmai bírálat volt. Azt hiszem, az elnök úrnak valahogyan ki kell lábal­nia a szereptévesztésekből. El kellene döntenie, hogy többdimenziós személyiségének melyike szólal meg: a jogfilozófus, az alkotmányjogász, a politológus, avagy a politikus. Ha pedig döntött és politikusként vitázik, bur­kolt politikai fenyegetőzéssel ne éljen! Hiszen mi más az országgyűlési bizottság elnökének „alkalmatlannak minősítő” mondata, ha nem fenyegetés?! Ez nem stílus, elnök úr! Szabó András volt alkotmánybíró, akadémikus A kritikára válaszolva kimutattam: ítéletszöveget bírál szövegismeret nélkül. Angol pázsit Mohai V. Lajos N­éhány napba sem telt, és az angol futballválogatott szövetségi kapi­tányát megfosztotta tisztétől a közvéle­mény ítélete, ama bizonyos civilizációs értékszint, amely a nyilvánosság minden szereplőjére — rendre és rangra való te­kintet nélkül — kiterjed. Glenn Hoddle képtelen kijelentéssel illette a mozgássérülteket. Azt mondta, s ezt utólag hiába próbálta menteni, hogy mostani testi nyomorúságukat előző éle­tük büntetéseként szenvedik el. A nyil­vánvaló emberi ostobaság, mely a tréner kijelentését szülte, a közvélemény sze­mében nem volt elégséges önmagában a megvetésre. Távoznia kellett posztjáról, el kellett hagyni azt a helyet, amelyet fair play-jellem nélkül nem lehet civili­zált viszonylatok közt betölteni. Mit sem számított akkorra már a múlt, az elfo­gadható sportteljesítmény, az erkölcsön esett folt feketére satírozta a képet - egy­szerűen az történt, hogy a közösség idő­közben súlytalannak­ találta a futball­edzőt ahhoz, hogy a nemzeti együttest (ott még pátosza van a szónak) dirigálja. Az íratlan szabályok elsajátítása, majd megtartása hozzátartozik az euró­pai értékszinthez; megsértése, fölrúgá­sa, áthágása következménnyel jár. Ezt szerencsés történelmi éghajlatok alatt a közszereplő eszébe vési, mintegy maga­tartásának kódját képezi általa. Ha hi­bázik, megfizet érte, nem talál elnéző közönségre. Igaz, írva vagyon, az angol pázsitot kétszáz éve folyamatosan nyír­ják, gondozzák. Nem gondolom, hogy a fejlett demok­ráciák, kivált az angoloké, egy az egy­ben mércéi lehetnek a magunkénak. Ez önbecsapás volna, egy olyan idea kergetése, amely eleve elérhetetlennek számít, és így old a követendő minta szi­gorúságán. Bizonyos tekintetben önfel­mentés tehát, rosszul működő tradíció­inknak, kultúrtörténeti hagyományaink­nak megfelelően inkább lekerekítené, le­csiszolná, mint fölkarcolná a felületet. Ami azt jelenti, hogy szőnyeg alá sö­pörjük dolgainkat, a ne szólj szám, nem fáj fejem logikáját követjük, többségünk ma is országnagyjainknak hódol, s a ci­vil kurázsit hírből sem ismeri - vagy ép­penséggel elfelejtette ebben az évtizede tartó zivataros átmeneti periódusban. Kiábrándultság ez, eszme, ideológia, közigazság helyett a mindennapok vas­kos realitásába való kapaszkodás, más szóval a fönnmaradni, a túlélni csavar­menetébe bugyolált élet. Van ebben szá­mítás is, mindig az aktuális irányzat kép­viselőitől bevasalható aprócska előnyö­kért. Benne van a félrefordított tekintetek sora is. Azoké, akik sikertelenségükért az új korra neheztelnek, s urambocsá’ a ta­­dósító kereskedelmi csatornákba költöz­tek be. Ismerős helyzetekbe ütközünk, ha szétnézünk. Vajon hibáztathatók vagyunk-e azért, hogy pechünkre egy történelmileg téves­nek bizonyult - meglehetősen ízléstelen - régi kor közfelfogása szerint kénysze­rültünk szocializálódni? Aki szimplán, lélektani és történeti be­látás nélkül állítja ezt, elveti a sulykot, ahogy a rendszerváltozás ideológusai oly sokszor elvetették. A gond inkább az, hogy az azóta eltelt idő napsütése sem bizonyult elégnek ahhoz, hogy közelebb kerüljünk az angol pázsithoz, ama bizo­nyos civilizációs nívóhoz. Különben sok minden másképp törté­nik, s talán ciklikusan ismétlődő baljós érzéseinknek is elejét vehettük volna. Akkor talán több méltánylatban része­sülnének a politika intézményei, a köz­hatalom képviselői. Érdemesebb (és el­fogadottabb) tagjai lennének az Ország­­gyűlésnek, s nem lehetne a megbélyeg­zés primer formája (ismétlem: 1989 után egy évtizeddel) a politikai hovatar­tozás, akaratképzés. Oldódhatnának, te­szem azt, azok a görcsök, megszűnhetné­nek azok a kártékony beidegződések, amelyek például három kormányzat sze­mélyi döntéseit tolták kedvezőtlen irány­ba. Vagy legalábbis széles körben vívtak ki nemtetszést, ellenérzést, amellyel a közvélemény azt akarta érzékeltetni, hogy a fönt lévők esetenként megszegik a demokratikus egyetértés (természete­sen íratlan) szabályát, a­mit szabad, mit nem egyszer egyet. Hogy (morálisan) ki­békíthetetlen ellentétben áll egy kuráto­­ri, igazgatótanácsi, felügyelőbizottsági poszt egy államhatalmival; hogy a köz­életi szerep kötelez, s minél magasabb a stalling, annál több tartást követel meg betöltőjétől. Hogy szemet szúr az, ha az egymástól nagyon eltérő ideológiájú kormányok alatt ugyanaz a nóta járja, hogy egyáltalán ugyanaz járhatja. (Is­métlem: 1989 után egy évtizeddel.) Könnyű volna azt mondani: ki hogy viselkedik, úgy ítéltetik meg. Csak hát az angol pázsitnak se híre, se hamva mife­lénk. lJ K («jjp

Next