Népszabadság, 1999. július (57. évfolyam, 151-177. szám)

1999-07-07 / 156. szám

6 NÉPSZABADSÁG VILÁGTÜKÖR 199­9. JÚLIUS 7., SZERDA Montenegró dacol Belgrád nyomásával - mondta lapunknak Milo Djukanovics, a kisebbik jugoszláv tagköztársaság elnöke Szlobodan Milosevics diktatúrája végnapjait éli, bukása után remélhetőleg meg­kezdődhet Szerbia demokratizálása, ami érdeke Montenegrónak - nyilatkozta la­punknak Milo Djukanovics. A kisebbik jugoszláv tagköztársaság elnöke azonban hozzáfűzte, hogy Szerbiában még nem alakult ki a demokratikus erőknek az a tá­bora, amely képes lenne szembeszállni a diktatúrával. A politikus szerint Milose­vics irracionális és diktatórikus uralkodási módszerei tragédiába sodorták a szerbséget, Koszovó-politikájával pedig megcsonkította Jugoszlávia szuverenitá­sát. Djukanovics megerősítette: Montenegró mindenben segíti a hágai Nemzetkö­zi Törvényszéket, amely háborús bűnök elkövetésével vádolja Milosevicset. A montenegrói elnök cáfolta, hogy Jugoszlávia államfője akar lenni, hangsúlyozta ugyanakkor, hogy Podgorica támogatja az egész ország demokratizálását. Ha azonban Belgrád továbbra is ellenkezik, Djukanovics elképzelhetőnek tartja a népszavazást (a 680 ezer lakosú) Montenegró státusáról. — Irracionális politikájával Szlobo­dan Milosevics a szerb nép történelmé­nek legtragikusabb fejezetét írta meg. A nagy nemzeti felbuzdulás kezdetén a „minden szerb egy államban” jelszóval meghirdetett program idővel a milose­­vicsi politika leggyászosabb csődjének szimbólumává vált. Akár Horvátor­szágban, akár Boszniában - amelyet fel is darabolt - fogott hozzá a szerbek ol­talmazásához, a „megsegítetteknek” mindenhonnan menekülniük kellett. A menekülés útvonalát sírok övezik, amelyekben nem csak szerbek nyug­szanak — mondta lapunknak Milo Djukanovics. Protektorátus A montenegrói elnök a szerbek leg­utóbbi tragédiájával kapcsolatban emlé­keztetett: az ország integritásának meg­őrzésére hivatkozó Milosevics, aki 1989-ben Koszovót és a Vajdaságot is megfosztotta autonómiájától, egy éve még hallani sem akart arról, hogy polgá­ri megfigyelőket engedjen a dél-szerbiai tartományba. A NATO beavatkozását követően és hatalmas pusztítások árán azután már abba is beleegyezett, hogy Koszovót nemzetközi protektorátus alá helyezzék, amivel Jugoszlávia elveszí­tette a terület feletti szuverenitását. - Montenegró már a háború előtt sür­gette a nemzetközi jelenlétet Koszovó­ban - fűzte hozzá Djukanovics, abban a reményben, hogy ez hozzájárul az otta­ni lakosság körében tapasztalható bi­zalmatlanság eloszlatásához. Ma már a gyűlölet, a félelem és a bosszú az úr a tartományban, ahonnan menekülnek a szerbek.­­ Mielőbb a helyszínre kell te­lepíteni a teljes KFOR-kontingenst, amely mindenkinek védelmet nyújtana, különösen pedig a Koszovóban élő szerbeknek és montenegróiaknak, akik ki vannak téve az albán szélsőségesek bosszújának. A mai helyzetért Belgrád a felelős, tíz éve semmilyen érdemi po­litikai lépést nem tett a problémák meg­oldásáért. Helyette véres konfliktusba rángatta a Koszovóban élőket, kiprovo­kálta a NATO beavatkozását, pusztu­lásba sodorva, majd magára hagyva mindenkit a tartományban - véli Djukanovics. A politikus szerint a milosevicsi rezsim elfordult a becsapott koszovói szerbektől, sőt megvereti őket, ha sérelmeik miatt Belgrádban próbálnak tiltakozni. Milosevics rend­szere nem akar szembesülni politikájá­nak következményeivel, figyelemre sem méltatja a szerb egyházi méltósá­gok és a koszovói szerbek képviselői­nek sorozatos bírálatait - tette hozzá. Djukanovics teljesen hiábavalónak tartja a háborút. Mint mondta, egyetlen vereség sem ér meg több ezer áldozatot és olyan pusztításokat, amelyek Koszo­vóban történtek. - Csak Milosevics re­­zsimje ringatta magát abban a hitben, hogy előnyt kovácsolhat a nép szeren­csétlenségéből. Ehelyett Milosevics olyan államfőként sodródott karrierje végállomásáig, akit háborús bűnök el­követésével vádolnak - jegyzi meg. A montenegrói elnök ugyanakkor fi­gyelmeztet: Miloseviccsel ellentétben, aki bár a daytoni békemegállapodás aláírásával elfogadta a hágai Nemzet­közi Törvényszék illetékességét, még­sem hajlandó együttműködni vele, Montenegró kész mindenben segítségé­re lenni a nemzetközi bírói testületnek. A politikus állítja: - Minden háborús bűnösnek bíróság előtt kell felelnie. Ennyivel tartozunk az áldozatoknak. Djukanovics úgy véli, a jugoszláv politikusok közül akár többen is esély­­lyel pályázhatnak Milosevics helyére, természetesen az alkotmányos lehető­ségek adta keretek között. A legfonto­sabbnak mégis azt tartja, hogy a hatal­mat senki ne sajátíthassa ki Milosevics módjára. Hangsúlyozza: - Én nem pá­lyázom az ő helyére, minden tervem ki­zárólag Montenegróhoz kapcsolódik; igyekszem a legjobban ellátni jelenlegi funkciómat. Az elnök bízik benne, hogy képes lesz a modern politikai stílust megho­nosítani Jugoszláviában, ugyanis a két tagköztársaság fejlődését és az élet mi­nőségének megváltoztatását egy állam­­szövetségen belül képzeli el. - Olyan országhoz kívánunk tartozni, amelyben tiszteletben tartják Montenegró törté­nelmi és állami hagyományait, a de­mokrácia szabályait, az emberi jogokat, nemzeti érdekeinket, és egyenrangú félként kezelnek bennünket. Ezekből a követeléseinkből nem vagyunk hajlan­dóak engedni - erősíti meg a Pod­­goricában uralkodó nézetet. Jövőkép Montenegró saját gazdaságának fej­lesztésére, demokratikus intézmény­­rendszerének megszilárdítására törek­szik, hogy bekapcsolódhasson az euroatlanti integrációs folyamatokba. A célkitűzéseket ismertető Djukano­vics ugyanakkor úgy véli: Szerbiában még nem alakult ki a demokratikus erőknek az a tábora, amely képes lenne szembeszállni Milosevics diktatúrájá­val és a montenegróihoz hasonló de­mokratikus jövőképet felvázolni. Az elnök szerint a jugoszláv belpolitika kétpólusú: az egyiken a Montenegró ál­tal képviselt demokratikus, európai irá­nyultságú és a reformokat támogató ér­tékrend helyezkedik el, a másikon pe­dig a bezárkózó gazdaságra építő milo­sevicsi autokrata rendszer.­­ Ez utóbbi politikai és gazdasági nyomással meg­próbálja elfojtani a Montenegróban ki­bontakozó folyamatokat. Elszántságát bizonyítja, hogy még a humanitárius segélyeket sem engedi be köztársasá­gunkba - mondja. Montenegró elnöke állítja: Podgorica eddig sikeresen ellenállt a belgrádi nyo­másnak és megőrizte a köztársaság bé­kéjét. Szerinte a közelmúltban sem tör­tént komolyabb baj, amikor Milosevics esztelen politikája és a nemzetközi kö­zösséggel történt konfrontációja miatt az egész ország teljesen feleslegesen háborúba keveredett a NATO-val.­­ Montenegróban életképes demokratikus folyamat bontakozik ki, a köztársaság érdekében felgyorsítjuk a megkezdett politikai és gazdasági reformokat. Ter­veinket Jugoszláviában kívánjuk meg­valósítani. Szerbiának is azért javasol­tuk az államszövetségen belüli eddigi viszonyunk felülvizsgálását, hogy na­gyobb lendületet adhassunk reform­jainknak és hozzájárulhassunk Jugo­szlávia demokratizálásához - mondja a montenegrói elnök. - Ha viszont Belg­rád nem támogatja törekvéseinket - toldja meg Montenegrónak nem lehet érdeke, hogy mások miatt feláldozza jö­vőjét. Élni fog alkotmányos jogával, és népszavazás révén kíván meggyőződni arról, vajon a montenegróiak a jövőben is maradnának-e a közös államban. Túl a nehezén?­ ­ A Montenegróra gyakorolt belgrá­di nyomás a köztársaság destabilizálá­­sával fenyegetett és azzal, hogy felbo­rítja a nyugalmat, és veszélybe sodorja a demokráciát. Ezt szerencsére sikerült meghiúsítani, és bebizonyítani, hogy Montenegró a Balkán-félszigeten a de­mokrácia egyik fontos központja. Meg­próbáljuk megakadályozni azt is, hogy a Koszovóból kivont katonai és rendőri erőket Montenegróba telepítsék - kö­zölte Djukanovics. A köztársasági el­nök mindazonáltal úgy véli: a legnehe­zebb időket valószínűleg már maguk mögött hagyták. Djukanovics szerint amíg Milosevics hatalmon lesz, meg­próbálja destabilizálni Montenegrót. A politikus attól tart, hogy a jugoszláv el­nök ezzel akarja magát kárpótolni az eddigi kudarcaiért. - Szembeszállunk minden további próbálkozásával, a montenegróiak ugyanis nagyon jól ismerik kártékony politikájának destruktív jellegét. Ez a politika a teljes összeomlás előtt áll. Helyén egy demokratikus Jugoszláviát kell felépíteni. Montenegró erőteljesen fogja támogatni a szerbiai demokrati­kus erőket, Szerbiát azonban mi képte­lenek vagyunk Podgoricából a helyes útra téríteni. Ez kizárólag a szerbek jo­ga és kötelessége. Egy dolog azonban vitathatatlan: Miloseviccsel nem lesz demokrácia Szerbiában - hangsúlyozza a montenegrói elnök. Szabó József Nem pályázom Milosevics helyére --------------------------------------------------------------------| HIRDETÉS |--------------------------------------------------------------------­ L­ehet-e igazi választás? A Trójai Faló, avagy piac­felvásárlás báránybőrben A távközlési törvény mó­dosításával beszűkültek a lehetőségek a kábeltelevízi­ós piacon. Emlékeztetőül: az országgyűlés módosítot­ta a távközlési törvényt, így a távközlési társaságok nem építhetnek hálózatot ott, ahol telefonszolgáltatóként is működnek. A MATÁV mint felelősen gondolkodó gaz­dálkodó szervezet termé­szetesen a döntés szelle­mében fog eljárni, sajnálja azonban, hogy a módosítás egyik kedvezményezettje, meg sem várva a törvény hatályba lépését, megkezd­te a piac felvásárlását és versenytársai lejáratását. Veszthetnek-e Önök, ká­beltévé előfizetők ezen a döntésen bármit is? Bizo­nyosan. Azért, mert a helyi telefonszolgáltató - például a MATÁV — nem tehet Ön­nek versenyképes ajánlatot, hogy a háztartásához amúgy is kiépített jó minőségű háló­zaton olcsó és magas szín­vonalú szolgáltatást nyújt­son. A jogszabály-módosí­tás értelmében a koncesszi­ós telefontársaságok háló­zatfejlesztése a kábeltévés piacon nem folytatódhat, s így alternatívaként nem fi­zethet elő ezek bizonyítot­tan kiváló minőségű szolgál­tatására a más cégben csa­lódott előfizető. De vesztes az ország infrastruktúrája is, hiszen ez a döntés a tőke­erős és fejlesztésben legin­kább érdekelt vállalatokat zárja ki a hálózatépítésből. Kijelenthetjük, döntő lépés történt annak érdekében, hogy Magyarország polgárai ne vehessék igénybe egy­azon cég szolgáltatásait (telefont, kábeltévét), ezzel leegyszerűsítve életüket például olyan apróságokkal, hogy egy szolgáltatóval áll­janak kapcsolatban, több szolgáltatás előfizetéséért cserébe jelentős kedvezmé­nyekben részesüljenek, egyetlen számlát kapjanak stb. A versenyből kizártak egy kört, azokat a telefontársa­ságokat, amelyek az elmúlt években sok száz milliárd forintot fektettek egy európai színvonalú hálózat kiépíté­sébe. A legnagyobb magyar telekommunikációs vállala­tot, amelyik rendre teljesítet­te fejlesztési ígéreteit, ezzel biztosítva azt, hogy Buda­pest telekommunikációs világvárossá váljon. A törvény módosításáért lobbizó cég a piac több mint 30%-át megszerezte, több vidéki városban és buda­pesti kerületben monopol­­szolgáltató. Miközben nem mulasztja el figyelmeztetni az önkormányzatokat, akkor józanok, és akkor veszik fi­gyelembe a „választópolgá­rok valós érdekeit", ha az ő szolgáltatásai mellett „teszik le a voksot”. A MATÁV nem ígérget és nem figyelmeztet. Fejleszt és készül a versenyre. Várja a versenyt és üdvözli az új szereplőket. És hisz abban, hogy a fogyasztó nem vagy csak rövid ideig manipulál­ható. Sem árak megkérdője­lezhető összevetésével, sem fogyasztóvédő álruhá­ba bújva, különösen nem egy olyan cég által, amely ellen számos versenyhivata­li eljárás folyik erőfölénnyel való visszaélés miatt. Ha pedig farkast lát bá­ránybőrben , felkiált. Egymás közt jól|^ * matáv Barak: csapdák és esélyek Ehud Barak megválasztott izraeli miniszterelnök mintha bizonyíta­ni kívánta volna az ismert Parkin­­son-törvény igazságát, hogy tud­niillik minden munka elvégzése annyi ideig tart, amennyi idő van az elvégzésére. Most pénteken járt volna le a törvény adta 45 na­pos határidő a kormányalakításra, és Barak kormányával kedden a parlament elé állt. Ha a törvény, tegyük fel, csak harminc napot en­gedélyezett volna neki, alighanem a választási eredmények kihirde­tése utáni huszonkilencedik na­pon mutatta volna be kormányát a knesszetnek. Nem lenne azonban igazságos egyedül Barakot hibáztatni a kor­mányalakítás elhúzódása miatt. Helyzete korántsem volt könnyű. A miniszterelnöki választást ugyan meggyőző fölénnyel nyerte meg, a parlamenti választásokon viszont pártja nem volt túl sikeres: a 120 tagú knesszetbe csak hu­szonhat képviselőt küldhet. Ez egyébként az egyedülálló izraeli választási rendszer egyik csapdá­ja: a miniszterelnök személyére adott szavazatok koncentrálód­nak, a pártlistákra adott szavaza­tok szétszóródnak. Baraknak a ti­zenöt pártfrakcióból álló parla­mentben kellett a kormánytöbbsé­get kialakítania. A számba jöhető partnerek majd mindegyike meg­próbálta zsarolni a szorult hely­zetben lévő Barakot, másrészt azonban ugyanők Barak kegyeire voltak utalva, ha be akartak kerül­ni a kormányba - márpedig majd mindegyikük be akart kerülni. A tárgyalások negyven-egynéhány napja tehát a kölcsönös fenyegeté­sek, félelmek, átkaroló és megke­rülő manőverek időszaka volt, és ezek jellegüknél fogva szinte arra ítéltettek, hogy az utolsó pillanat­ban fejeződjenek be. Barak ez idő alatt nagy szívós­ságról, türelemről és hidegvérről tett tanúságot. A tárgyalások egyik fárasztó fordulója után az ultraortodox Sasz párt egyik mi­niszterjelöltje őszintén, szinte csodálattal meg is jegyezte: - Most értettem meg, miért volt Barak vezérkari főnök, mi meg csak amolyan krumplifejek. Végül is Baraknak hetvenöt képviselőt számláló koalíciója van a 120 tagú knesszetben. Iz­raelben a nyolcvanas évek nemze­ti egységkormányának időszaka óta nem volt ilyen széles alapokon nyugvó koalíció. Részesei balol­daliak és jobboldaliak, világiak és ortodoxok, békepártiak és szélső­ségesek is. Ereje, hogy egyik párt sem a mérleg nyelve benne, egyetlen párt kiválása sem ingat­hatja meg a kormány többségét. Ereje, persze, egyúttal gyengéje is: túl sok és túl sokféle pártnak kell együttműködnie. Senki - alighanem maga Barak sem - érzi úgy, hogy a kormány „a megál­modott menyasszony”. Volt lehetőség egy kisebb, hat­vanhat képviselő támogatását él­vező, egységesebb kormány meg­alakítására. Barak azonban okulva a Rabin-kormány tapasztalatán, úgy érezte, hogy csak erőteljes parlamenti és társadalmi támoga­tással lehet végrehajtani a meg­ígért mélyreható társadalmi refor­mokat (alkotmány elfogadása, korrupció kiirtása, nevelésügyi re­formok) és elfogadtatni a paleszti­nokkal és a szíriaiakkal kötendő - egyáltalán nem problémamentes — béke feltételeit. A koalíciót vagy úgy lehetett volna kiszélesíteni, hogy bevonják a keleti (szefárd) zsidókat tömörítő ultraortodox Sasz pártot (végül ez történt), vagy a Likudot, a vesztes és távo­zó Benjámin Netanjahu minisz­terelnök pártját. Felmerült mind­két párt bevonásának lehetősége is, de ebben az esetben Barak Munkapártja elenyésző kisebb­ségben találta volna magát a kor­mányban, amely így teljesen cse­lekvésképtelenné vált volna. Ezért ez a lehetőség nagyon hamar leke­rült a napirendről. A döntés a Sasz és a Likud kö­zött stratégiai jellegű volt. A Li­­kuddal könnyebb lett volna végre­hajtani a belső reformokat és megtisztítani a közéletet a legna­gyobb felháborodást kiváltó kor­rupciós ügyektől, de a Likud óriá­si akadályokat gördített volna a békefolyamat elé, és veszélyeztet­te volna a sikerét. A Sasz - miután csakis saját anyagi ügyei érdeklik - hajlandó támogatni a békeprog­ramot, de velejéig korrupt. Szelle­mi vezetője, Ovadja Joszéf rabbi őszintén és nyíltan beszélt: „A go­noszok nem voltak hajlandók tár­gyalni velünk, amíg pártunk elnö­ke, Aije Déri (a korrupciós ügyei miatt négyévi börtönre ítélt volt belügyminiszter) le nem mond. Nekünk pedig százmillió sékel adósságunk van. Hogyan fizetjük vissza, ha nem leszünk a kor­mányban?” A Sasz párttal szem­beni hangulatot egyébként jól tük­rözte a Davar Aher izraeli vicclap, amikor a Sasz-vezetők szájába a következő szöveget adta: „Barak öt miniszteri tárcát kínál nekünk: egy minisztériumot, amelyben egyáltalán nincs lehetőség lopni, kettőt, amelyben erre alig-alig van lehetőség és kettőt, amelyben ne­hezen lehet lopni. Inkább ajánlana nekünk csak két minisztériumot, de olyant, amelyben nyugodtan és normális körülmények között lop­hatnánk.” Déri lemondott, de a Sasznak a kormányban való rész­vétele így is mély csalódást oko­zott, és bizalmatlanságot váltott ki Barak leghűségesebb hívei között. Úgy látszik, hogy Barak szá­molt ezzel. A Sasz bevonásával nyilván takaréklángra tette a belső társadalmi reformokat, feltehe­tően azért, hogy szabadabb keze legyen békepolitikája terén. Ez az egyébként, amit Clinton elnök, az Európai Unió és mindenekelőtt a vezető arab politikusok elvárnak tőle, és ezért fogadták Barak vá­lasztási győzelmét reményteljes fejleményként. Néhány hónapon belül kiderül, előremozdul-e a bé­kefolyamat, vagyis hogy a kor­mánykoalíció összeállításánál jó lóra tett-e Barak. Természetesen - mint ezt egy izraeli hírmagyarázó megjegyezte - ez attól is függ, hogy a másik oldal „nem viselke­dik-e ostobán és csökönyösen”. Mert erre is volt már példa. Tel-Aviv, 1999. július Yehuda Lahav

Next