Népszabadság, 1999. november (57. évfolyam, 254-279. szám)

1999-11-26 / 276. szám

NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 1999. NOVEMBER 26., PÉNTEK 13 ________Film________ VIP-rejtvények Hónapok óta megy már a megdolgozás: a márciusban elhunyt mester, Stanley Kubrick utolsó filmjével vannak teli a képeslapok, „cenzúrázott vagy cenzúrá­­zatlan (softpornó) változat?”, „a halál előtti üzenet a szerelemről, vagy befeje­zetlen mestermű?”, „minden idők leg­szexisebb párja” - mondják a főcímek, így aztán nem csoda, hogy a Tágra zárt szemek című mozira én is olyan kíván­csi lettem, mint egy kamasz. Hát, mit mondjak, meg van csinálva. Nicole Kidman, a feleség egy kis reggeli kokó után valami kitalált - vagy igazi? - flört történetét meséli férjének (Tom Cruise), amitől az beindul, és fel akarja kutatni az éjszaka meg a szex másik, árnyékos oldalát. A pár szép, sikeres és természe­tesen tehetős, semmi baj nincs - mégis lerágod a körmöd az izgalomtól: a törté­net az erotikus fantáziálás, a rémálom és Kubrick-féle barokkos őrületek kö­zött pendlizik, de közben nincs vér, a főszereplők nem csalják meg egymást, szex se igen fordul elő (legalábbis nem úgy, ahogy mesélték). És mégis. Csak tudnám, mitől? Arthur Schnitzler századfordulós no­vellája adta az ötletet az ezredforduló pszichózisának megjelenítésére. (A for­gatókönyv írója , Frederic Raphael - ál­lítólag figyelmeztette Kubrickot, hogy nem lehet az 1900-as bécsi történetet a mai New Yorkba átültetni, annyira meg­változtak a szokások, az élet- és testfilo­zófiák. Mire Kubrick csak annyit mon­dott a telefonba, írd csak nyugodtan, nem változott semmi...) Nála többször van úgy, hogy egy abszolút normális embert valami kizökkent a megszokott kerékvágásból, aztán nem tud visszata­lálni, egyre távolabb kerül önmagától, egyre jobban elmerül valami rémség­ben. Most mondd meg, olyan nagy ügy, hogy ha a társad valami marhaságot ál­modott, attól még nem kell elmenni a rossz emberek közé, ahol majdnem ott hagyod a fogad... . Mert itt a rossz emberek nem akárkik: a felső tízezer (vagy legfelső kétszáz?, szóval a VIP-népek) házibulijába csöp­pen mindenféle kalandok után, ahol - valami Casanova-utánzatként - épp fe­kete miséznek, persze az ezredforduló­nak megfelelő­ színházias, szuper high­­tech változatban. (Egyébként innen tö­rölték ki azt a pár percet, ha tudni aka­rod...) Az nem derül ki, hogy Tom Cruise mit akar itt - csak sétál a hatal­mas termekben a csodanők és álarcosok között, lefeküdni sem itt, sem az éjszaka egyéb kalandjaiban nem kívánkozik, felteszem, Kidmant szeretné, de már nem megy az se, mit tegyünk? Nem csoda, hogy a nézelődő le is bukik - itt izgulni kell -, többen is megütik a boká­jukat, hogy a zártkörűbe más is bepil­lantott, Cruise megússza egy figyelmeztetéssel. Ki őrzi meg a szerel­met, kérdezné a film, ha ilyen egyszerű lenne. És látszatra itt a válasz is: Kidman meg az örök női. Valójában Kubrick sze­rint ez túlságosan töré­keny anyag, ha nagyon pátyolgatják, az is baj, és persze Cruise-nak se ké­ne butaságokat fantáziál­­nia. És egyáltalán: nem kell megsértődni saját ál­mainkon. Mert ezeken túl még annyi minden van - például a test, Kubrick nagy Rejtvénye -, meg az élet mint társasjáték, sza­kadékok, melyeket észre se veszünk. Kötéltánc,­ ami vagy sikerül, vagy nem. Ez a mozi tele van kér­désekkel, ám voltaképp egyikre sincs válasz. Ta­lán, mert a végső políro­­zásra már nem adatott idő. Talán jobb is így, egy kupacban egy csomó titok: az erotika mint az álmok csapdája, s a sze­mek árulása, a szemeké, melyek vala­hogy mindig kitekintenek az ölelésből, mint itt a fotón Kidman, az erotika banalizálódása, a szenvedélyek lepusz­tulása. Nagy művészek valahogy így mennek el, a mű, amit itt hagynak, za­varba hoz, idegesít, mert oly könnyűnek látszik. Aztán kínlódhatsz vele egy dara­big. (Forgalmazza az InterCom) Almási Miklós Nicole Kidman és Tom Cruise Gyémánthajsza Amerikában állítólag abból az ötletből lesz film, amelyet a forgatókönyvíró annyi idő alatt el tud mesélni a producer­nek, amíg az egy házibulin a toalettben, a piszoár előtt tartózkodik. Ugyanis ak­kor nincs hova menekülnie. Ha a produ­cer úgy jön ki a mellékhelyiségből, hogy az ötletember nem ért a történet végére, akkor a filmötlet megbukott, és a már el­készült forgatókönyvet ki lehet hajítani a szemétbe. Az Állj, vagy lövök című amerikai vígjáték ötletgazdája annak idején talán még ki sem használta a lehetséges időt. A sztori szerint Miles, a jópofa bűnöző egy peches gyémántrablás után rendőrkézre kerül, de zsákmányát még idejében elrejti egy épülő irodaház szellőzőrendszerében. Két év múlva jókedvűen, szép reményekkel szaba­dul, ám kellemetlen meg­lepetés várja. Az irodaház közben elkészült, és a ke­rületi rendőrőrsnek ad otthont. Miles dü­höng egy keveset, aztán­ rendőrnek öltö­zik és belóg. Innentől végre elkezdődhet a gegparádé. Les Mayfield, a film rendezője látható­lag nem akarja megreformálni a holly­woodi vígjáték műfaját. Nagy dumás né­ger fiatalembert választ a címszerepre, szúrós tekintetű bűnözőt a kegyetlen el­lenfél szerepére, és sok-sok kedves, de azért mérsékelten idióta figurát bújtat be­le a rendőregyenruhákba. Jellemek nin­csenek, jellegzetes alakok vannak, akiken jókat lehet röhögni: lassú felfogású rend­őrpalánta, kétbalkezes bűnöző és ripacs­­kodó rendőrfőnök. Mayfield minden zic­cert leüt, a gépezet működik, a rendező­nek sikerül mulatságosabb filmet össze­raknia, mint legutóbb, amikor Flubber cí­mű infantilis vígjátékával rukkolt elő. A néger fiatalember, aki könnyedén hülyét csinál egy egész kerületi rendőr­őrsből, sokunknak ismerős. Az Armageddon című kasszasiker rendező­je, Michael Bay négy évvel ezelőtt sze­repet adott első játékfilmjében, a Bad Boysban két feltörekvő fekete színész­nek. Egyikük, a magas és jóképű Will Smith rövid idő alatt az USA első számú kedvence lett, míg filmbeli partnere, a kevésbé langaléta Martin Lawrence ed­dig szerényen meghúzódott a második vonalban. Most, hogy Mayfield filmjében végre ő az abszolút sztár, legin­kább arra kell vigyáznia, hogy kellően különböz­zön a vígjátékok fekete királyától, Eddie Mur­­phytől. Mindketten lökik a sódert, fürgék, jópofák, és egyaránt kemény fic­kók, de úgy érzem, Miles figurája sebezhetőbb és érzékenyebb azoknál a vagány fiúknál, akiket Murphy szokott életre kelteni. Az Állj, vagy lövök alapötlete nem is­meretlen a magyar közönségnek. Rejtő Jenő A szőke ciklon című regénye szinte ugyanebből építkezik. Rejtőnél szórakoz­tató és izgalmas a meseszövés, Mayfield a színészi játékkal és a látványos jelene­tekkel próbálja elfedni a történet fogyaté­kosságait. A rendező meg sem kísérli tá­gítani a műfaj határait, a szlalomozó au­tós ügyességével megkerüli a komolyabb konfliktusokat. Miles sohasem kerül olyan helyzetbe, amelyben a gyémánt megszerzéséért túl sokat kellene feladnia önmagából. Az Állj, vagy jövök könnyed balett: nem maradandó munka, de két­ségtelenül kellemes vígjáték, amely elűz­heti egy borongós téli délután nyomott hangulatát. (Forgalmazza az InterCom) Dóka Péter Mayfield a színészi játékkal és a látványos jelenetekkel próbálja elfedni a történet fogyatékosságait. Három társulat egy épületben Tervezik a szabadkai színház rekonstrukcióját A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején Zombortól Kikindán át Nagy­­becskerekig szinte mindegyik vajdasági színházépületet felújították, a Szabadkai Népszínház otthonára mégsem került sor. Mostanában híre kelt, hogy végre felújít­ják, sőt, kibővítik a műemlék épületet. Igazgatóját, Kovács Frigyest kérdeztük meg, mikorra valósulhatna meg a re­konstrukció. - Több mint két évtizede húzódik a színház átépítésének, illetve bővítésének ügye - válaszolta. - A sorsa hasonlít a magyar Nemzeti Színházéra. A végkime­rülésig halasztódik, addig-addig, amed­dig mindenki belefárad, belefásul. Mit sem jelentett, hogy már annak idején is készen volt a makettje. Semmi sem lett belőle. A háború kitörése előtt merült fel újra komolyabban a rekonstrukció, ame­lyet szakaszosan végeztek volna el, 2001- re tervezték az épület egy részének átadá­sát. Szinte megvalósíthatónak tűnt ez az álom. Az évad elején bemutatták a mű­szaki rajzokat, terveket. E szerint tavasz­­szal első lépésben elkezdenék a színház egyes részeinek a bontását. - Hogyan lehetséges, hogy az átépítés nem esett kútba a háború miatt? - Attól tartok, hogy a tervek bemutatá­sa inkább politikai taktika volt. Az épület felújításának lehetőségét meglobogtatták az emberek előtt, akik csak a bombázá­sok okozta károkat látják mindenütt. Romba dőlt az egész ország gazdasága, meglepődnék, ha éppen egy színházépít­kezés valósulna meg. Persze, ez nem a mostani városvezetésen múlik, amely egyrészt magyar, másrészt érzékenyebb a kultúrára. De amíg ez a hatalom van az országban, aligha lehet számítani a re­konstrukcióra. Ha valami csoda folytán megváltozna a politikai helyzet, talán ak­kor lenne reális. - Mekkora költségvetésű beruházás lenne? És milyen forrásokból jönne létre? - Ötven- és hetvenmillió márka körüli összeget igényelne. A háború előtt úgy egyeztek meg, hogy ennek az egyik felét a város, a másik felét a szerbiai művelő­désügyi minisztérium biztosítaná. Ez a megállapodás változatlanul érvényes. Ha megvalósulna a beruházás, akkor a szín­ház udvarának beépítésével alakítanának ki egy négy-ötszáz férőhelyes nagyter­met. Abból a nagyteremből pedig, ame­lyik ma használhatatlan állapotban van, az eredeti küllemét helyreállítva koncert­terem lenne. És megmaradna a kisterem és a zsebszínpad. Vagyis lenne négy hely, amely közönséget fogadna. S az épület­ben létrehoznának próbatermeket is, amelyek most egyáltalán nincsenek. - Szavaiból azt veszem ki, meglehető­sen áldatlanok a mostani körülmények - kétségbeejtőek. Az is látja, aki csak kívülről nézi az épületünket. Jelenlegi ál­lapotában nem díszére, hanem csúfságára válik az ezelőtt pár esztendővel felújított, szecessziós városközpontnak, a sétálóut­ca, a városháza, a könyvtár, a Zsolnay­­kerámiával díszített kút környezetének. Benne pedig teljesen lepusztult a nagyte­rem, a tetején méteres átmérőjű hézagok vannak. Ott már régóta nem lehet játsza­ni. Egyetlen kétszáz férőhelyes kistermen osztozik a Szabadkai Népszínház szerb és magyar társulata. S egy ideje befogad­tuk a Kosztolányi Színházat is, amelynek soha nem volt saját otthona. A maguk számára ki is alakítottak egy ötven férő­helyes zsebszínpadot a házban. - Hogyan viselik el ezt a társbérleti-al­bérleti helyzetet? - A szerbekkel egy kicsi színpadon marakodunk. Ezért nemcsak a nappalo­kat használjuk ki, hanem az éjszakákat is. Kiszámoltuk: hatszázötven napra lenne szükségünk, hogy mindketten kényelme­sen elférjünk. Hiszen vállaltuk, mi is, a szerb társulat is, hogy évente négy-öt be­mutatót tartunk. Nyolcvan előadást ját­szanak a szerbek, mi pedig százat. A Népszínház magyar társulata mindig vaj­dasági jellegű volt, de pénzszűke miatt nem tudunk tájolni. Az Illyés Alapítvány támogatja, hogy itt-ott mégiscsak meg­forduljunk vidéken. A „kosztolányisok­­nak” végképp nehezen jut hely, ők időn­ként más városban is készülnek produk­cióra, mint afféle ambuláns színház. Most azon fáradozunk, hogy ezt a stúdiószínházat kivigyük az épületből, de nincs hová. - Vagyis a bérlő Kosztolányi Színház­nak különösen kényes a helyzete? - Az, hogy két magyar társulat is van, ellenségeskedést szül a városban, a több­ségi nemzet szemében szálka. 1985-ben volt egy „hatalomátvétel”, afféle kommu­nista puccs a Szabadkai Népszínházban, amely voltaképp megszüntette a szerb és a magyar társulat különállását. Mind jogi­lag, mind gyakorlatilag megszűnt a ma­gyar kompánia. A színészek elmentek, külföldre távoztak vagy szakmát változ­tattak. Mi, akik maradtunk, 1994-ben hoztuk létre a Kosztolányi Színházat, de szinte a „levegőben”, épület nélkül. Ez af­féle művészeti demonstráció volt. A kosz­­tolányisoknak máig nincs saját együtte­sük. Produkciókra jönnek össze, alkal­manként szerződnek. Ami igencsak meg­nehezíti a színészek egyeztetését. Ezért kevesebbet tudjuk játszani az előadásain­kat. Hiszen ők is csinálják a maguk reper­­toárját, mi is a magunkét. Sűrű átfedések vannak, amit az ősszel megrendezett Vaj­dasági Színházi Napokon a budapesti kö­zönség is érzékelhetett. Például Péter Fe­renc, aki a Kosztolányi Színház igazgató­ja, nemcsak a két kosztolányis előadásban játszotta a főszerepet, hanem a miénkben is. Nem is érti mindenki, miért melenge­tek a keblemen „ellenszínházat”. - És miért? - Mert valójában szó sincs ellenszín­házról, semmiféle rivalizálásról. Az el­múlt tíz évben rengeteg színész hagyta el a Vajdaságot. Jelenleg mintegy száz szí­nészre lenne szükség, ehelyett huszonva­­lahányan vagyunk. Ami tulajdonképpen egy társulatnyi, de három színházban. Abban reménykedünk, hogy feltöltődnek ezek a társulatok. Az újvidéki se egész még, a miénk sem, s a Kosztolányinak is lenne saját kompániája. Mint minden vaj­dasági színház, a megmaradásáért fog­gal-körömmel harcolunk. Mert, ha meg­szűnnének, lemondanánk róluk, talán so­ha többé nem születnének újra. Bogácsi Erzsébet Ötven-hetvenmillió márkába kerülne a felújítás mti-fotó Scultéty János építész 1844 októberében vetette fel a gondolatot, hogy Sza­badkán színház épüljön. A város 1847-ben kérte és kapta meg az állandó színház építési engedélyét. A Városi Színház alapkövét 1848 márciusában helyezték el, de a munkálatokat csak 1853-ban tudták érdemben elkezdeni. 1854. december 16-án nyitották meg az új színházat, amelyet Scultéty János tervezett klasszicista stílusban, szcenikai berendezéseit Telepi György ké­szítette. Többször is végeztek felújítást az épületen: 1891-ben a gázvilágí­tást, 1894-ben a villanyt vezették be, 1904-ben bővítették a nézőteret. Máig kiderítetlen okból, 1915 márciusában kiégett az épület. A fából készült bel­ső, a páholysorok és az erkélyek porrá lettek, csak a nézőtér feletti vasbeton kupola és a falak maradtak meg. A színházzal egybeépült Pest Szállodát azonban megkímélte a tűz, annak a báltermét alakították át kisebb színház­teremmé, ahol 1915. november 18-tól fogadták a közönséget. Az üszkös fa­lak több mint tizenegy évig rontották a város főterének szépségét. A helyre­állított épületet csak 1927. január 12-én nyitották meg. A jugoszláviai ma­gyarság első állandó színháza 1945 szeptemberében alakult meg Magyar Népszínház néven. A ma már Szabadkai Népszínház nevet viselő társulat az egykori Városi Színház épületében játszik. 1985 óta azonban nem használ­ják a veszélyessé vált nagytermet. I KÉRJÜK, hívja a Népszabadság automata előfizetői­­ ügyfélszolgálatának zöld számát: 0 6 (80) ha Ön szeretné \ © előfizetni a Népszabadságot ?" ___________ © előfizetését meghosszabbítani vagy Magyarország legkedveltebb napilapja © az előfizetéssel kapcsolatos kérését, véleményét megosztani velünk. A lap kiadói előfizetési díja negyedévre 3132 Ft, fél évre 6264 Ft, egy évre 12 528 Ft. *A hívás Önnek ingyenes, a díjat a Népszabadság fizeti.

Next