Népszabadság, 1999. november (57. évfolyam, 254-279. szám)
1999-11-26 / 276. szám
NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 1999. NOVEMBER 26., PÉNTEK 13 ________Film________ VIP-rejtvények Hónapok óta megy már a megdolgozás: a márciusban elhunyt mester, Stanley Kubrick utolsó filmjével vannak teli a képeslapok, „cenzúrázott vagy cenzúrázatlan (softpornó) változat?”, „a halál előtti üzenet a szerelemről, vagy befejezetlen mestermű?”, „minden idők legszexisebb párja” - mondják a főcímek, így aztán nem csoda, hogy a Tágra zárt szemek című mozira én is olyan kíváncsi lettem, mint egy kamasz. Hát, mit mondjak, meg van csinálva. Nicole Kidman, a feleség egy kis reggeli kokó után valami kitalált - vagy igazi? - flört történetét meséli férjének (Tom Cruise), amitől az beindul, és fel akarja kutatni az éjszaka meg a szex másik, árnyékos oldalát. A pár szép, sikeres és természetesen tehetős, semmi baj nincs - mégis lerágod a körmöd az izgalomtól: a történet az erotikus fantáziálás, a rémálom és Kubrick-féle barokkos őrületek között pendlizik, de közben nincs vér, a főszereplők nem csalják meg egymást, szex se igen fordul elő (legalábbis nem úgy, ahogy mesélték). És mégis. Csak tudnám, mitől? Arthur Schnitzler századfordulós novellája adta az ötletet az ezredforduló pszichózisának megjelenítésére. (A forgatókönyv írója , Frederic Raphael - állítólag figyelmeztette Kubrickot, hogy nem lehet az 1900-as bécsi történetet a mai New Yorkba átültetni, annyira megváltoztak a szokások, az élet- és testfilozófiák. Mire Kubrick csak annyit mondott a telefonba, írd csak nyugodtan, nem változott semmi...) Nála többször van úgy, hogy egy abszolút normális embert valami kizökkent a megszokott kerékvágásból, aztán nem tud visszatalálni, egyre távolabb kerül önmagától, egyre jobban elmerül valami rémségben. Most mondd meg, olyan nagy ügy, hogy ha a társad valami marhaságot álmodott, attól még nem kell elmenni a rossz emberek közé, ahol majdnem ott hagyod a fogad... . Mert itt a rossz emberek nem akárkik: a felső tízezer (vagy legfelső kétszáz?, szóval a VIP-népek) házibulijába csöppen mindenféle kalandok után, ahol - valami Casanova-utánzatként - épp fekete miséznek, persze az ezredfordulónak megfelelő színházias, szuper hightech változatban. (Egyébként innen törölték ki azt a pár percet, ha tudni akarod...) Az nem derül ki, hogy Tom Cruise mit akar itt - csak sétál a hatalmas termekben a csodanők és álarcosok között, lefeküdni sem itt, sem az éjszaka egyéb kalandjaiban nem kívánkozik, felteszem, Kidmant szeretné, de már nem megy az se, mit tegyünk? Nem csoda, hogy a nézelődő le is bukik - itt izgulni kell -, többen is megütik a bokájukat, hogy a zártkörűbe más is bepillantott, Cruise megússza egy figyelmeztetéssel. Ki őrzi meg a szerelmet, kérdezné a film, ha ilyen egyszerű lenne. És látszatra itt a válasz is: Kidman meg az örök női. Valójában Kubrick szerint ez túlságosan törékeny anyag, ha nagyon pátyolgatják, az is baj, és persze Cruise-nak se kéne butaságokat fantáziálnia. És egyáltalán: nem kell megsértődni saját álmainkon. Mert ezeken túl még annyi minden van - például a test, Kubrick nagy Rejtvénye -, meg az élet mint társasjáték, szakadékok, melyeket észre se veszünk. Kötéltánc, ami vagy sikerül, vagy nem. Ez a mozi tele van kérdésekkel, ám voltaképp egyikre sincs válasz. Talán, mert a végső polírozásra már nem adatott idő. Talán jobb is így, egy kupacban egy csomó titok: az erotika mint az álmok csapdája, s a szemek árulása, a szemeké, melyek valahogy mindig kitekintenek az ölelésből, mint itt a fotón Kidman, az erotika banalizálódása, a szenvedélyek lepusztulása. Nagy művészek valahogy így mennek el, a mű, amit itt hagynak, zavarba hoz, idegesít, mert oly könnyűnek látszik. Aztán kínlódhatsz vele egy darabig. (Forgalmazza az InterCom) Almási Miklós Nicole Kidman és Tom Cruise Gyémánthajsza Amerikában állítólag abból az ötletből lesz film, amelyet a forgatókönyvíró annyi idő alatt el tud mesélni a producernek, amíg az egy házibulin a toalettben, a piszoár előtt tartózkodik. Ugyanis akkor nincs hova menekülnie. Ha a producer úgy jön ki a mellékhelyiségből, hogy az ötletember nem ért a történet végére, akkor a filmötlet megbukott, és a már elkészült forgatókönyvet ki lehet hajítani a szemétbe. Az Állj, vagy lövök című amerikai vígjáték ötletgazdája annak idején talán még ki sem használta a lehetséges időt. A sztori szerint Miles, a jópofa bűnöző egy peches gyémántrablás után rendőrkézre kerül, de zsákmányát még idejében elrejti egy épülő irodaház szellőzőrendszerében. Két év múlva jókedvűen, szép reményekkel szabadul, ám kellemetlen meglepetés várja. Az irodaház közben elkészült, és a kerületi rendőrőrsnek ad otthont. Miles dühöng egy keveset, aztán rendőrnek öltözik és belóg. Innentől végre elkezdődhet a gegparádé. Les Mayfield, a film rendezője láthatólag nem akarja megreformálni a hollywoodi vígjáték műfaját. Nagy dumás néger fiatalembert választ a címszerepre, szúrós tekintetű bűnözőt a kegyetlen ellenfél szerepére, és sok-sok kedves, de azért mérsékelten idióta figurát bújtat bele a rendőregyenruhákba. Jellemek nincsenek, jellegzetes alakok vannak, akiken jókat lehet röhögni: lassú felfogású rendőrpalánta, kétbalkezes bűnöző és ripacskodó rendőrfőnök. Mayfield minden ziccert leüt, a gépezet működik, a rendezőnek sikerül mulatságosabb filmet összeraknia, mint legutóbb, amikor Flubber című infantilis vígjátékával rukkolt elő. A néger fiatalember, aki könnyedén hülyét csinál egy egész kerületi rendőrőrsből, sokunknak ismerős. Az Armageddon című kasszasiker rendezője, Michael Bay négy évvel ezelőtt szerepet adott első játékfilmjében, a Bad Boysban két feltörekvő fekete színésznek. Egyikük, a magas és jóképű Will Smith rövid idő alatt az USA első számú kedvence lett, míg filmbeli partnere, a kevésbé langaléta Martin Lawrence eddig szerényen meghúzódott a második vonalban. Most, hogy Mayfield filmjében végre ő az abszolút sztár, leginkább arra kell vigyáznia, hogy kellően különbözzön a vígjátékok fekete királyától, Eddie Murphytől. Mindketten lökik a sódert, fürgék, jópofák, és egyaránt kemény fickók, de úgy érzem, Miles figurája sebezhetőbb és érzékenyebb azoknál a vagány fiúknál, akiket Murphy szokott életre kelteni. Az Állj, vagy lövök alapötlete nem ismeretlen a magyar közönségnek. Rejtő Jenő A szőke ciklon című regénye szinte ugyanebből építkezik. Rejtőnél szórakoztató és izgalmas a meseszövés, Mayfield a színészi játékkal és a látványos jelenetekkel próbálja elfedni a történet fogyatékosságait. A rendező meg sem kísérli tágítani a műfaj határait, a szlalomozó autós ügyességével megkerüli a komolyabb konfliktusokat. Miles sohasem kerül olyan helyzetbe, amelyben a gyémánt megszerzéséért túl sokat kellene feladnia önmagából. Az Állj, vagy jövök könnyed balett: nem maradandó munka, de kétségtelenül kellemes vígjáték, amely elűzheti egy borongós téli délután nyomott hangulatát. (Forgalmazza az InterCom) Dóka Péter Mayfield a színészi játékkal és a látványos jelenetekkel próbálja elfedni a történet fogyatékosságait. Három társulat egy épületben Tervezik a szabadkai színház rekonstrukcióját A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején Zombortól Kikindán át Nagybecskerekig szinte mindegyik vajdasági színházépületet felújították, a Szabadkai Népszínház otthonára mégsem került sor. Mostanában híre kelt, hogy végre felújítják, sőt, kibővítik a műemlék épületet. Igazgatóját, Kovács Frigyest kérdeztük meg, mikorra valósulhatna meg a rekonstrukció. - Több mint két évtizede húzódik a színház átépítésének, illetve bővítésének ügye - válaszolta. - A sorsa hasonlít a magyar Nemzeti Színházéra. A végkimerülésig halasztódik, addig-addig, ameddig mindenki belefárad, belefásul. Mit sem jelentett, hogy már annak idején is készen volt a makettje. Semmi sem lett belőle. A háború kitörése előtt merült fel újra komolyabban a rekonstrukció, amelyet szakaszosan végeztek volna el, 2001- re tervezték az épület egy részének átadását. Szinte megvalósíthatónak tűnt ez az álom. Az évad elején bemutatták a műszaki rajzokat, terveket. E szerint tavaszszal első lépésben elkezdenék a színház egyes részeinek a bontását. - Hogyan lehetséges, hogy az átépítés nem esett kútba a háború miatt? - Attól tartok, hogy a tervek bemutatása inkább politikai taktika volt. Az épület felújításának lehetőségét meglobogtatták az emberek előtt, akik csak a bombázások okozta károkat látják mindenütt. Romba dőlt az egész ország gazdasága, meglepődnék, ha éppen egy színházépítkezés valósulna meg. Persze, ez nem a mostani városvezetésen múlik, amely egyrészt magyar, másrészt érzékenyebb a kultúrára. De amíg ez a hatalom van az országban, aligha lehet számítani a rekonstrukcióra. Ha valami csoda folytán megváltozna a politikai helyzet, talán akkor lenne reális. - Mekkora költségvetésű beruházás lenne? És milyen forrásokból jönne létre? - Ötven- és hetvenmillió márka körüli összeget igényelne. A háború előtt úgy egyeztek meg, hogy ennek az egyik felét a város, a másik felét a szerbiai művelődésügyi minisztérium biztosítaná. Ez a megállapodás változatlanul érvényes. Ha megvalósulna a beruházás, akkor a színház udvarának beépítésével alakítanának ki egy négy-ötszáz férőhelyes nagytermet. Abból a nagyteremből pedig, amelyik ma használhatatlan állapotban van, az eredeti küllemét helyreállítva koncertterem lenne. És megmaradna a kisterem és a zsebszínpad. Vagyis lenne négy hely, amely közönséget fogadna. S az épületben létrehoznának próbatermeket is, amelyek most egyáltalán nincsenek. - Szavaiból azt veszem ki, meglehetősen áldatlanok a mostani körülmények - kétségbeejtőek. Az is látja, aki csak kívülről nézi az épületünket. Jelenlegi állapotában nem díszére, hanem csúfságára válik az ezelőtt pár esztendővel felújított, szecessziós városközpontnak, a sétálóutca, a városháza, a könyvtár, a Zsolnaykerámiával díszített kút környezetének. Benne pedig teljesen lepusztult a nagyterem, a tetején méteres átmérőjű hézagok vannak. Ott már régóta nem lehet játszani. Egyetlen kétszáz férőhelyes kistermen osztozik a Szabadkai Népszínház szerb és magyar társulata. S egy ideje befogadtuk a Kosztolányi Színházat is, amelynek soha nem volt saját otthona. A maguk számára ki is alakítottak egy ötven férőhelyes zsebszínpadot a házban. - Hogyan viselik el ezt a társbérleti-albérleti helyzetet? - A szerbekkel egy kicsi színpadon marakodunk. Ezért nemcsak a nappalokat használjuk ki, hanem az éjszakákat is. Kiszámoltuk: hatszázötven napra lenne szükségünk, hogy mindketten kényelmesen elférjünk. Hiszen vállaltuk, mi is, a szerb társulat is, hogy évente négy-öt bemutatót tartunk. Nyolcvan előadást játszanak a szerbek, mi pedig százat. A Népszínház magyar társulata mindig vajdasági jellegű volt, de pénzszűke miatt nem tudunk tájolni. Az Illyés Alapítvány támogatja, hogy itt-ott mégiscsak megforduljunk vidéken. A „kosztolányisoknak” végképp nehezen jut hely, ők időnként más városban is készülnek produkcióra, mint afféle ambuláns színház. Most azon fáradozunk, hogy ezt a stúdiószínházat kivigyük az épületből, de nincs hová. - Vagyis a bérlő Kosztolányi Színháznak különösen kényes a helyzete? - Az, hogy két magyar társulat is van, ellenségeskedést szül a városban, a többségi nemzet szemében szálka. 1985-ben volt egy „hatalomátvétel”, afféle kommunista puccs a Szabadkai Népszínházban, amely voltaképp megszüntette a szerb és a magyar társulat különállását. Mind jogilag, mind gyakorlatilag megszűnt a magyar kompánia. A színészek elmentek, külföldre távoztak vagy szakmát változtattak. Mi, akik maradtunk, 1994-ben hoztuk létre a Kosztolányi Színházat, de szinte a „levegőben”, épület nélkül. Ez afféle művészeti demonstráció volt. A kosztolányisoknak máig nincs saját együttesük. Produkciókra jönnek össze, alkalmanként szerződnek. Ami igencsak megnehezíti a színészek egyeztetését. Ezért kevesebbet tudjuk játszani az előadásainkat. Hiszen ők is csinálják a maguk repertoárját, mi is a magunkét. Sűrű átfedések vannak, amit az ősszel megrendezett Vajdasági Színházi Napokon a budapesti közönség is érzékelhetett. Például Péter Ferenc, aki a Kosztolányi Színház igazgatója, nemcsak a két kosztolányis előadásban játszotta a főszerepet, hanem a miénkben is. Nem is érti mindenki, miért melengetek a keblemen „ellenszínházat”. - És miért? - Mert valójában szó sincs ellenszínházról, semmiféle rivalizálásról. Az elmúlt tíz évben rengeteg színész hagyta el a Vajdaságot. Jelenleg mintegy száz színészre lenne szükség, ehelyett huszonvalahányan vagyunk. Ami tulajdonképpen egy társulatnyi, de három színházban. Abban reménykedünk, hogy feltöltődnek ezek a társulatok. Az újvidéki se egész még, a miénk sem, s a Kosztolányinak is lenne saját kompániája. Mint minden vajdasági színház, a megmaradásáért foggal-körömmel harcolunk. Mert, ha megszűnnének, lemondanánk róluk, talán soha többé nem születnének újra. Bogácsi Erzsébet Ötven-hetvenmillió márkába kerülne a felújítás mti-fotó Scultéty János építész 1844 októberében vetette fel a gondolatot, hogy Szabadkán színház épüljön. A város 1847-ben kérte és kapta meg az állandó színház építési engedélyét. A Városi Színház alapkövét 1848 márciusában helyezték el, de a munkálatokat csak 1853-ban tudták érdemben elkezdeni. 1854. december 16-án nyitották meg az új színházat, amelyet Scultéty János tervezett klasszicista stílusban, szcenikai berendezéseit Telepi György készítette. Többször is végeztek felújítást az épületen: 1891-ben a gázvilágítást, 1894-ben a villanyt vezették be, 1904-ben bővítették a nézőteret. Máig kiderítetlen okból, 1915 márciusában kiégett az épület. A fából készült belső, a páholysorok és az erkélyek porrá lettek, csak a nézőtér feletti vasbeton kupola és a falak maradtak meg. A színházzal egybeépült Pest Szállodát azonban megkímélte a tűz, annak a báltermét alakították át kisebb színházteremmé, ahol 1915. november 18-tól fogadták a közönséget. Az üszkös falak több mint tizenegy évig rontották a város főterének szépségét. A helyreállított épületet csak 1927. január 12-én nyitották meg. A jugoszláviai magyarság első állandó színháza 1945 szeptemberében alakult meg Magyar Népszínház néven. A ma már Szabadkai Népszínház nevet viselő társulat az egykori Városi Színház épületében játszik. 1985 óta azonban nem használják a veszélyessé vált nagytermet. I KÉRJÜK, hívja a Népszabadság automata előfizetői ügyfélszolgálatának zöld számát: 0 6 (80) ha Ön szeretné \ © előfizetni a Népszabadságot ?" ___________ © előfizetését meghosszabbítani vagy Magyarország legkedveltebb napilapja © az előfizetéssel kapcsolatos kérését, véleményét megosztani velünk. A lap kiadói előfizetési díja negyedévre 3132 Ft, fél évre 6264 Ft, egy évre 12 528 Ft. *A hívás Önnek ingyenes, a díjat a Népszabadság fizeti.