Népszabadság, 1999. december (57. évfolyam, 280-305. szám)
1999-12-22 / 298. szám
NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 1999. DECEMBER 22., SZERDA 11 A többször forduló kocka Sötét gondolatok, gaz előítéletek váltakoznak a lelkiismeret szavaival az Erkel Színház felé menet. Hogy Andrea Bocelli operát nem tud énekelni, ahhoz nem fér kétség. Megjelent a lemeze, el is fogyott abszolút rekord példányszámban - de igazán rossz, amit rajta művel. Most meg idejön, mint valami kamikaze, és mindenkinek be fogja bizonyítani, hogy nem, Verdihez tényleg túl kevés a hangja. Abszolút hakni, beszervezték mellé a Cagliari Opera Zenekarát, jegyzetlen szimfonikusokat, és egy nagy nevet, Lorin Maazelt, aki talán így akarja bepótolni a bécsi újévi koncert lemondásából származó keresetkiesést. Sötét ügy. Luxusautókból anyázzák egymást a parkolókban, díszbe vágta magát a gazdag Budapest, hogy adjon a művészetnek, és ez a Bocelli melletti utolsó érvet is lepöcköli. Igaz, hogy Bocellinek köszönhetően opera szól annál is, aki azelőtt Pavarottiról sem hallott, de annyira azért nem hiányzik, hogy az Aida sírjelenete alatt máskor is megszólaljanak a mobiltelefonok. Az általános rossz benyomást azonban Lorin Maazel odébb vezényli. Pedig a zenekar tényleg közepes, nem jobb, mint az Erkel Színház rezidensei, de bátrabban rosszak. Maazel viszont nagygyá teszi őket. Virtuózan forgatja a pálcát, szórakoztató, ahogy a pálca hegye leír egy kecses nyolcast, aztán rábök az első hegedűsre, hogy te jössz. A hangzás maga a hibák ellenére is tiszta és kiegyensúlyozott, Maazel nem kíván gyorsabb tempókat, mint amilyeneket a hangszeresek elbírnak, mindent hallani, és minden össze van rakva, értelmesek a szólamuk magukban és összefüggéseikben is. Rándul egyet a karmester mutatóujja, és abban a pillanatban reagálnak a második hegedűk, teljes az összhang, már megérte eljönni. De Bocelli még előttünk van. Már jön, Maazel vezeti, megáll a pulpitus mellett és a negatív előítéletek bennem szánalommá változnak, elszorult szívvel nézem, ahogy a lábával tapogatja ki a kis keretet a színpadon, hogy tudja, jó helyen áll. Szinte ez az egyetlen gesztus éneklés közben, nem mozdul, nem emeli a kezét, csak kényszeresen újra és újra meg kell bizonyosodnia arról, hogy ott áll, ahol mondták. Szörnyű a helyzet, az ember átkozza azokat, akik színpadra küldik ezt a szegény fiút, a világtalan is mindig elszigetelt a látók között, és Bocellinél ez a két dolog hatványozódik: ennél jobban már nem lehet egyedül lenni. És persze nem énekel jól. Vékony, kicsi a hang, fogyatékos az énektechnika. Középfekvésben nagyon szép, egyedi színe van, de amint egy magasabb hang közelébe érünk, az egész produkció az operaéneklés ellentétébe megy át. Bocelli egyre vékonyabb, halkabb, jellegtelenebb lesz, ha a szólama felfelé veszi az irányt. A Rigolettóban csak kevés, ahogy énekel, az Aidában már hamis is. A közönség tapsol, mert szeretni akarja őt, de érezhető a csalódás: az igényesebbek szépen veszik is a kabátjukat a szünetben. Pedig van egy üdítően friss, egészséges hang is a színpadon: Lucia Mazzaria. Testes, szőkére festett, fekete ruhás hölgy, hagyományos szopránalkat, jó egészségesen fogja meg a hangokat, és nagyon szép az orgánum, világító, fényes, de mégsem éles. Háromfelé esik az első rész: Maazel virtuóz, lenyűgöző, a megsejthető zsenialitás, Lucia Mazzaria nagyon biztos pont, klasszikus operai teljesítmény, Andrea Bocelli pedig furcsa, zavaró tényező. Ő a név, miatta pengették ki az ezreseket a pénztárnál, de nehéz vele mit kezdeni, mert ő a leggyengébb. A szünet után viszont bekövetkezik az, amire a legkevésbé lehetett számítani: ez a háromféle ember, háromszintű teljesítmény valahogy összeáll. Fogalmam sincs, hogy mi van a jelenség mögött, mi történik ilyenkor. Bocelli nem lett jobb, kicsit oldottabb, nem is hamis, de éppen olyan rosszul énekel, mint az első részben. Mellette a nő csak javul, lenyűgöző a Bohémélet áriájában és a kettősben, ugyanakkor nagyon sportszerű, igyekszik nem túlénekelni a mellette állót. Maazel tényleg fenomenális. Elegáns, úri, irányít, összetart, látszik, hogy a zenekar teljesen megadta magát neki. Ebből a három dologból áll össze az, amit emlékezetes koncertnek hívunk, amihez már nem elég a jó éneklés, kell hozzá a világhír is, mert a közönség nemcsak a zenében fürdőzik, hanem a hírben és a szeretetben is. És hárman együtt ezt össze tudják hozni. Maazel a vezető, Lucia Mazzaria az igazi operai teljesítmény, Bocellit pedig tényleg lehet szeretni. Furcsa érzés. Eddig megőrültem ettől az embertől, nem maga miatt, hanem a körülötte lévő felhajtástól, hogy sokan őt tartják az igazi énekművészetnek, közben pedig ha eljönne próbát énekelni a Magyar Állami Operaházba, teljes joggal mondanák neki, hogy uram, önnek szép a hangja, de még képeznie kell. De itt áll, és azt tudja, amit csak a kivételesek: megszerettetni magát mindenkivel. A partnerne simogatja az arcát, Maazel rázza a kezét, a közönség pedig nem egyszerűen figyel, hanem kritika és fenntartások nélkül elfogadja. Előzetesen arra számítottam, vagy rájövök, hogy mitől jó mégis ez az ember, vagy a hazai közönség jön rá, hogy Andrea Bocelli egyáltalán nem jöhet számításba mint operaénekes. De zenei esemény helyett valami megmagyarázhatatlan és félreismerhetetlen szeretetáradat közepén ülök, ahol az, hogy ki hogyan énekel, egyáltalán nem számít. Tudom, hogy továbbra sem fogom szabadidőmben Bocelli operaáriáit hallgatni. De ezt a koncertet sem felejtem el, amíg élek. Fáy Miklós Andrea Bocelli egyáltalán nem jöhet számításba mint operaénekes. “A Lexikon viszi át a múltat a jövőbe” 1999 db Ezredfordulós Csomagunk az 1-9. kötet áráért* a 10. kötetet is tartalmazza. Ha Ön nov. 1. és dec. 31. között veszi meg az Ezredfordulós Csomagot, a megjelenéskor, 2000 májusában díjmentesen szállítjuk házhoz a tizediket Keresse a Kiadót telefonon, faxon vagy levélben, és mi bővebb tájékoztatás kíséretében megadjuk jelentkezése sorszámát is. * 49 500. Ft Magyar Nagylexikon megjelenés éve: 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 Magyar Nagylexikon Kiadó Rt. 1395 Budapest, Pf. 439. Tel.: 269 0146 Fax: 315 0451 Magyar rock a fa alatt A karácsonyi vásár a hazai könnyűzenei iparban a betakarítás ideje. Megnyílnak végre az egész évben kettőre zárt pénztárcák, kulturálisan, na jó, tömegkulturálisan áldoz a polgár, rászán két-három-négy-ötezer forintot egy-egy CD- re; ajándéknak elég praktikus, könnyen szállítható, csomagolható, plasztikus, igénytelen, nem piszkít a szőnyegre, és ami legfontosabb, semmi fantázia nem kell hozzá. Csak legyen rajta a sláger. A teljes évi zeneforgalom csaknem fele bonyolódik ilyentájt. Erre az időszakra izzítanak mindenre elszánt honi sztárjaink is, hogy fölvegyék a versenyt az elképesztő műfajgazdagságban beömlő nemzetközi kínálattal. (Megjegyzendő, általában sikerrel veszik föl, már ami az eladott példányok számát illeti.) A hazai termés vegyelemzésébe most nem bonyolódunk, tulajdonképpen csoda, hogy a párioló Jimmy kultúrkörön és a Kozsó nevével fémjelzett, nyereségvágyból elkövetett elektroszentimentális környezetszennyezésen kívül még megjelenik egy-két értékelhető album is. Hát most három értékelhetőt értékelünk alant. Nyuszifül (Publo Hunny) A Pablo Hunny zenei programjának körülírására leginkább a Nyuszi ül a fűben kezdetű népi gyermekdal volna alkalmas, annak is a „Hopp, nyuszi hopp!” sora. A nyolcvanas évek végi angol bulizenék (raverock) kései honosítójaként feltűnt zenekart egy darabig még „magyar világsztárnak” vagy legalábbis angolszász piacon valamennyire eladható, azaz eladandó zenekarnak szánták, de hát ez a lehetőség - mint már annyi - elég erősen kimaradt, talán csak egy Cannesba vezető klipsikert érdemes említeni. A hazai közönség szélesebb rétegeihez pedig sosem ért el igazán a roppant egyszerű, roppant magyaros angol nyelven éneklő Pablo Hunny a magyar pophagyományokkal - hála istennek! - nem sokban közösködő, inkább a brit mintát követő zenéje, bármennyire is bulis, jókedvű, ugrálós, teljesen felelőtlen és rém egyszerű. Igen jó, ugrálós kis klubkoncertek, egy-kétszáz fős rajongótábor környékén megrekedt az ügy. A siker- és slágerkényszer viszont meglehetősen nagy lett volna, láthatóan (hallhatóan) nyomasztotta, sőt bénította a Pablót, amely az utóbbi időkben többször került feloszlás közeli állapotba. Ez a lemez afféle menekülési kísérlet és valami önigazolás volna. Letisztultabb hangzásban a régről ismert pablós-tekerős ugrabugra, egy-egy apró ötletre épített dalok, plusz néhány bátortalan kísérlet a nyitásra, kevés dubreggae, rockosabb rock, speed garage, de semmiféle koncepció nem fedezhető fel, inkább a bizonytalanság vagy az összeszedetlenség érződik. Pedig fejlődés volna, hangzásban egyszer, kevéske dalfronton is, szerintem, de akár még a számok közé ültetett poénok is jobbak, mint a korábbi lemezek néhol kifejezetten erőltetett és ciki intermezzót. És itt van még kísérletnek a magyar szöveg (itthon angollal nem lehet jutni semmire, rá kellett döbbenniük, mint mindenki másnak), amit egyáltalán nem neveznek sikeresnek. Amíg esetleg angolul elment paródiának a slágerklisékből és vicces beszólásokból összerángatott dalszöveg, magyarul gagyinak hat. Lehet, hogy mégis célt ér ez a lemez. Összejött talán egy olyan sláger, amelyet én inkább a Publo működésének gyöngébb vonalába sorolnék, de abszolút rádiókompatibilis, simán rongyosra játszhatja akár a Danubius is. És ha ezzel, az 1 000 000 kislánnyal sem kerülnek be a Dáridóba, akkor már soha semmivel. Akkor lehet feloszlani. (Pablo Hunny: alright, IGrecords - Warner) Polgári metál (Mood) A polgár nekiül a paprikás krumplinak este, amíg a gyerek Bud Spencert néz valamelyik kereskedelmin, a vacsorához fölteszi a fejhallgatót, hadd halljuk az új Moodot, hogy áll a metál! És az ember, akit magyar metálzenével sosem lehetett meghatni igazán, azon veszi észre magát, hogy már a második számnál belebólint a szaftba, a hetediknél meg fölugrik az asztaltól, de a szoba közepére, és röhejesebbnél röhejesebb gyógytornamozdulatoktól kísérve énekel egy angol szövegrészletet, aztán léggitárján fájdalmas szólóba kezd. Szegény gyerekből láthatólag elszáll az apja iránt érzett maradék tisztelet is, riadtan futballmeccsre kapcsol. Ne finomkodjunk, minden idők legjobb magyar metállemezéről van szó. Igaz, nem túl erős a mezőny, mondhatni szinte nulla, történelmileg így alakult. Tágítsuk a kört akkor: a magyar rockzene szép és kivételes pillanata ez itten. Olyankor, amikor már senki sem várta. A rockzene Magyarországon kész van. Nagy, büdös, lomha, visszataszító és életképtelen állat. Hagyjuk szegényt! A műfaj doom. Nem metálszakértőknek érdemes megjegyezni, hogy ez a műfaj a fémzenén belül sem túl népszerű, mondhatni underground irányzat. Mint ilyen, erősen tradicionalista, egyrészről szorosan kötődik a hatvanas évek végének ősmetáljához, pontosabban a klasszikus Black Sabbath munkásságához, még pontosabban Tommy Tommy Sabbath-gitáros zseniális dallamaihoz, mindemellett az amerikai dél sötét, fülledt rockzenéjéhez (southern rock) és ezen keresztül természetesen a blueshoz. Az amerikai eredetű műfajban a modernebb idők hardcore punkjainak eltökéltsége, nyersesége és véressége is ott bujkál, és még inkább bejátszik a pszichedelikus-elszállós irányzat. A doomhangzás leglényege a vastagság, a dal, a dallam húzása, szinte obligát megoldás az ikergitározás, tehát dalközpont, feszesség, kőkemény hangzás, mindemellett a himnikus gitár- és énektémák, így természetesen jó adag pátosz, viszont a hagyományos metásra jellemző, szinte parodisztikusan széles gesztusok hiányoznak. Ez underground, lassú, mély és sötét. (Ha „nagy” referenciazenekarokat akarunk rendelni a műfajhoz: Corrosion Of Conformity, Obsessed, Crowbar, Floodgate.) A mi Moodunk 1993-ban indult, mégpedig úgy, hogy két hardcore-zenésznek elege lett a vadulásból, öregnek érezte már magát (huszonegy-két évesen) az ugráláshoz, elhatározta, hogy inkább gyerekkori kedvenceit játssza hobbiból: lassú, vastag metáit. Hogy egészen nagyszerű dalokat tudnak írni, az már az első lemezen, sőt még előtte kiderült. A lelkesen koncertezgető Mood ’96-ra már a legfontosabb hazai metálzenekarrá vált. Az egyetlen fontossá, mondhatjuk. Két kitűnő album után következett el ez a harmadik, a Wombocosmic, amit nem bírok kivenni a lejátszóból hetek óta. Nyugodtan odateszem a kevés magyar rockklasszikus közé. Az egészen nagyszerű dalok végre tisztességgel meg is szólalnak, mondjuk ahhoz képest, hogy Magyarországon száz év múlva sem tudnak majd rendesen metállemezt keverni. Énnekem az ötvennégy perces anyag második fele az igazán megrázó: a katartikus Wombocosmic, a Glow Bum Scream, a Feed To Rise vagy a Breathe The Air simán elférne az emlegetett doomistenek (COC és a többi) legjobb albumain. Háromgyerekes magyartanár-futballedző énekel, irodisták gitároznak vadul és bravúrosan. Ez az életük nekik, a világ legprofibb amatőrei, az eltökéltség, a rendíthetetlenség, a szeretet, az alázat, a tisztaság érződik minden hangon. Boldog emberek. (Mood: Wombocosmic, Hammer Records) Líra és alant (Quimby) Eltűnt a Tom Waits, eltűntek a sanzonok, eltűnt Nick Cave, az angol szövegek, vége mindennek, de van túl: vannak modernista táncritmusok, triphop és acidjazz, és maradt azért valami a régiből: az atmoszféra, a füst, a sötét, az alkohol, a líra, és előbujkál a keringő is néha. A Quimby esetében ki kell mondani az alternatív szót, bármennyire nem jelent semmit, legföljebb ha egy nagy romhalmazt. Na, ezen a romhalmazon perdül most táncra a Quimby. Remek zenekar, komolyan mondom, hétről hétre jobb, ahányszor csak látom őket, mindig előrébb jutnak egy picit. Középpontban egy egészen kivételes tehetségű fiú, különös, karizmatikus rockfigura, Kiss Tibornak hívják, picit Nick Cave-ből, picit Alain Delonból, picit Shane McGowanből, tán még James Deanből és Őze Lajosból is, már hogy el lehet képzelni egy szemmagasságig hideg metlachival bélelt, bádogpultos lét-szoc presszóban kevertezni, és Kossuthot színi, nagyon is él, szóval, aki bőrnadrágban és lestrapált zakóban bolyong egész éjjel nyitva tartó szórakoztató- és vendéglátó-ipari egységek között, aki zenész és festő, meg egy kicsikét, bocsánat, költő is most már, illetve nagyszerű dalszövegíró. Itt aljasul említeni kell a kispálos Lovasi András nevét, mert volnának azért párhuzamok. A Quimby, a Kiss Tibi sokáig csak angolul énekelt, azelőző lemezen kezdett átállni a magyarra, és most kezdi már kapiskálni, merre meg hogyan. Ez az irány pedig Lovasi felé mutat, nem könnyű út tehát, érezni is a bizonytalanságokat, vagyis a szöveg még relatíve gyönge pontja ennek a nagyon erős lemeznek. (Talán Gyáni Leventét kéne leigazolni a Karabélyból...) A két zenekar - mármint a Kispál és a Quimby - tök ugyanaz a kultúrkör, jó barátságban is, egyébként. Tiszta sor, a Quimby „élete lemezét” csinálta meg: kerekebb, szebb, jobb dalok, néhány egészen parádés darab, meg néhány kihagyott ziccer persze. Tánczene ez tehát, ízig-vérig, de aligha lehet reménykedni, hogy kezdeni is tud valamit ezzel a szép, érzelmes, eszes, finom tánczenével a surmó világ. Mindegy. (Quimby: Ékszereimére; Universal Music) Uj Péter Mood: Hegyi Kolos gitáros, Marék Ferenc basszgitáros, Koltai Tamás dobos, Füleki Sándor gitáros. Elöl: Holdampf Gábor énekes mezey gábor felvétele