Népszabadság, 1999. december (57. évfolyam, 280-305. szám)
1999-12-22 / 298. szám
12 NÉPSZABADSÁG ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK 1999. DECEMBER 22., SZERDA Tíz év, amit magunk mögött hagytunk Néhány nap, és az 1900-as évek utolsó karácsonyának táján pislákolnak a gyertyalángok. Még mérlegelhetjük, kinek takarékoskodtunk egész esztendőben vagy a kilencvenes években, hogy megajándékozhassuk. Alig tíz éve, 1989 júniusában (a mártírhalált halt miniszterelnök temetésén) egy kócos fiatalember arról beszélt, hogy a szimbolikusan elhelyezett üres koporsóban van eltemetve az ő és korosztálya ifjúsága. Tudtuk, hogy igazat szólt, mert nemcsak az ő ifjúsága, hanem a miénk is, sőt szüleinké is ott volt eltemetve. Akkor, azon a temetésen sokan gondoltuk úgy, ha már a mi ifjúságunkat eltemették is, nem hagyhatjuk, hogy gyerekeink, unokáink is hasonló sorsra jussanak. Tíz év alatt nagyot fordult a világ. Tíz éve a hangulatunk reménykedő volt, miközben gazdasági helyzetünk katasztrófával fenyegetett. Most gazdasági helyzetünk - sorstársainkhoz, a tranzitországokhoz képest is, de mondjuk, 1995-ös karácsonyunkhoz képest is - bizakodásra ad okot, hangulatunk a reménytelenséget, a zavarodottságot hordozza. Tíz éve még azt gondoltuk, hogy van esélyünk arra, hogy visszanyerjük a szabadságunkat, és szabad országban, szabad polgárok nemcsak megállíthatjuk a fenyegető gazdasági katasztrófát, hanem szenvedéseinkért még a jobb életet is elnyerhetjük jutalmul. Tíz év alatt megtörtént a csoda. A magyarországi üzleti szektor a világ élvonalába került. A magyar gazdasági növekedés robusztus, ami már nem a vezetőség esetleges személyi kombinációitól függ - mint a megelőző húsz évben, hanem a környezetünk, a fejlett országok gazdasági kilátásaitól. Tíz év alatt „ránk szakadt” a világ. Az áru- és szolgáltatásbőség, a verseny, a gyors felemelkedés és a gyors lesüllyedés itt van kapuinkon belül, láthatjuk, hogy milyen a szabad világ. Tíz év alatt megzavarodtunk. Mi a szabadság áldásait nem ezzel a „globalizációs nagykanállal”, hanem a kádárizmus álszerény kiskanalával szerettük volna elfogyasztani. Mi, felnőttek nem igazodunk ki a legkülönfélébb idegen neveken. Szeretnénk, ha törvény írná elő, hogy a világcégek itt, nálunk „magyarosítsák” a nevüket a mi kedvünkért. Nem értjük, hogy miért nem a Lagzi Lajcsi megy minden tévécsatornán, és hogy miért mások a hírmagyarázatok. Nem értjük, hogy lehet egy suhancnak Mercedese, amikor mi még az életünk megtakarítása árán vásárolt Trabantot sem tudjuk levizsgáztatni. Nem értjük, hogy tudnak a mi gyerekeink kiigazodni ezen a zavarodott világon, ahol minden a feje tetején áll. Tíz év alatt sok rossz karácsonyt játszottak velünk. Örülnünk kellett nagyszüleink, dédapáink játékainak. Ezt talán még magunktól is megtettük volna, de hivatalból kellett örülnünk nekik. Szabadon örültünk volna annak, hogy megélhettük a Szovjetunió és a szovjet rendszer kádári szelídített változatának az agóniáját, és a hatalmas puffadó, rothadó test nem temetett maga alá. Szabadon és lelkiismeretfurdalás nélkül örültünk volna annak, hogy végre elővehette az, akinek megmaradt, a családi képeket, ereklyéket, de örültünk annak is, hogy eldugott értékeinket már nemcsak a repedt falú nappaliban, hanem Zürich és Bécs gazdag polgárházaiban is kiállítják. Szabad hazánkban alig voltak olyan politikusok, akik megengedték volna, hogy szabadon örüljünk. Még az a csodált, tíz évvel ezelőtti temetésen szabadelvűen bátor fiatalember is szigorúan összevonta bozontos szemöldökét, ha mi csak a magunk kedve szerint szabadon engedtük gyerekeinket, hadd játsszanak, amivel szeretnek. Az aktuális állampapa vagy állammama a mi ajándékcsomagunkba rejtve magának vett villanyvonatot, és körülültette velünk a terepasztalt, mi meg nézhettük, milyen örömöt jelent neki a nekünk vett ajándék. Tíz éve azt hittük, hogy értjük, mi történik. Sohasem hittük véglegesnek, hogy nekünk „szelíd oroszokká” kell lennünk, mégis meglepetés volt, hogy ez a bornírtság, a fekete autók, az éjféli csengetés, a kacsintó, vállát rángató kopasz öregember, a határon túlra került rokonainktól való több tízezer kilométeresre hízott távolság úgy érhet véget, hogy még a saját életünkben megélhetjük. Nem hittük, hogy ahogy a müncheni, bécsi, párizsi, New York-i polgárok, mi is megtervezhetjük saját jövőnket, és nem tervezik meg nekünk. Tíz éve nem hittük, de szerettünk volna hinni abban, hogy a „keleti blokkba” való bezártságunk elviselése után, kis megszabadulásunk után „jutalmul” elvesztett éveinket is visszakaphatjuk. Reménykedtünk, ahogyan hirtelen fölébredtünk ebből a borzasztó rémálomból, a hamisan szirupos Kádárszocializmusból, újra ébren, itt, Budapesten, Miskolcon vagy Jánkmajtison is a Bécsből ismert tiszta, kockás terítőjű kisvendéglőben isszuk majd a hideg, habzó sört, vásárolunk a hazai Mariahilferen. Azt hittük, hogy valaki majd pénzt ad nekünk, hogy kiválthassuk a „zártból” álmainkat, ha pedig már értékesítette azokat az álmokat valakinek a becsüs, akkor vehetünk helyette másikat, kicsit kopottabbat, szerényebbet, de a miénket. Sok politikus ígérte ezt. Majd elengedi a „Nyugat” az adósságainkat. Majd megsegítenek eddigi szenvedéseinkért. Majd megfizetik az árát ott, „Nyugaton”, hogy mi voltunk az ő védőbástyájuk lassan ezer éve. Tíz éve még reménykedtünk, de lassan megszoktuk, hogy a nyugati segítség ide települő vállalatok formájában, a modern termelés és technológia, az ottani fegyelem és figyelem alakjában érkezik. Csak néhány „bedöglött akna” hirdette a Fórumon, hogy ez nem így van, meg vasárnap reggel a kávé és vécé között hallhattuk az ellenkezőjét. A vasárnap reggeli gyorsjárat alatt mindkettő kiürült, és megtisztult gyomorral ülhettünk a rántott hús mellé. Azután hirtelen újra - bár jól fésülten - hallhattuk a valahai fiatalembert, aki ugyanazt ígérte, mint amit már megemésztettünk. Új bevásárlóközpontról beszélt, ahol minden olcsón lesz kapható, és egyszerre válthatjuk ki a zaciból álmainkat. Sokan mentünk látni a császár új ruháját, az új bevásárlóközpontba. Sokan meg is váltottuk a valóban olcsó, ingyenes belépőt. Csak lassan derült ki, hogy jól „bevásároltunk.” Egy éve itt várjuk a parkolóban, hogy kinyissák a bejáratokat. Tíz éve még voltak álmaink, de magunkban hittünk, és nem az álmainkban. Ma már nincsenek álmaink, de magunkban sem hiszünk. Tíz éve még azt hittük, hogy végre merünk elmenni a falakig, és már nem a sötétben tapogatózva, keressük a falakat. Ma már tudjuk, hogy nem mi mentünk el a falakig, hanem a falak jöttek hozzánk közelebb. Az a világ, amiben tíz éve éltünk, a múlté, csak ott marad meg a nemzetállamok nyomorúságos biztonsága, ahol nacionalista, fundamentalista vezérek, hordák és „yuppie-maffiák” uralkodnak. Ott gyakorolhatja az áruk, a tőkék, az eszmék, az értékek fölött árumegállító jogait a nemzetállam, ahol egyetlen más „piacon” sem értékesíthető termékeiket széles tömegek igyekeznek a nyakába sózni. Tíz éve még nem volt fogyóban remény. A szegény Dzsoni és Afnika című filmben statisztaként focizó kócos hajú, szókimondó fiatalember is hordozta. Az Ipiapacs, a hírheded rabló bandájából még a Világhírű SC-t is megverő remek focicsapadá átvedlő rablók egyikeként személyében is képviselte a népmeséi felemelkedést. Drukkoltam neki, pedig a város rendőrkapitánya a meccs közben gyanakodva nézegetle a bűnügyi nyilvántartót, ismerősnek tetszett neki Ipiapacs csapatából egy-két focista. A mesékben ismert helyzetek kínálnak kiemelkedést - még a statisztáknak is de csak akkor, ahogy a mesében Lázár Ervin mondatja a mesélő édesapával, ha felismerjük, hogy mindenkinek van valamihez tehetsége. A tehetségéről kétkedve kérdező, mesét hallgató kislánynak is azt mondja a mesélő: „Te például jól tudsz kérdezni!” Ha nemcsak Lázár Ervint, hanem Lukács Györgyöt is olvassuk, akkor tudjuk, hogy a tehetség 90 százalékban szorgalom és tíz százalékban jellem kérdése. Hm... Tíz éve is, meg sokszor ma is beugrottunk annak, hogy a csodák segítenek, és nem a munka, az ötlet, a gondolat, az összefogás, a méltányosság, a szolidaritás. Nem mondhatjuk, hogy a lakosság döntő többsége tudná, hogy abba a kikötőbe, ahová tart, csak kemény munkával, szapora evezőcsapásokkal futhat be. Azt sem tudja nagyon sokunk, hogy legfeljebb gyerekei ismerkedhetnek meg a vágyott partok gyümölcseivel. Ha nemcsak magunkra, hanem gyerekeinkre is gondolunk, akkor bármennyire fárasztó is, beleköpünk a tenyerünkbe. Mert a valódi csoda az lehet, ha gyerekeink ifjúságát nem zárja be a csodavárás üres koporsója. Tíz éve tudtuk, hogy „sírni csak a győztesnek szabad!” (Székely Éva), de nem gondoltuk, hogy valóban győztesek lehetünk. Nincs még egy ország, amelyik olyan gyorsan zárkózott volna fel a világ legfejlettebb országaihoz. De éppen, mert győztes lett országunk a gyors átalakulás kínjait nem vállaló, fontolva haladó, a szükséges műtéteket elhalasztó országok között, nagy lett a sírás. Nem lehet mindenki győztes. Aki nem tanulta meg a betűvetést, a számtant, aki anyanyelvén is csak hibásan beszél, hogyan állta volna a versenyt a totálissá fajult és felgyorsult világban? Az elbliccelt órák, elvesztegetett évek, évtizedek után még keserűbb a feketeleves azoknak, akik látják, hogy már aligha lehet a halasztott és mulasztott évek sorát pótolni. Ilyenkor szoktak feltűnni a kuruzslók, akik elhitetik: nem baj, hogy sekély sekély hátán, nem baj, hogy évtizedekig pénzünket nem termelő, környezetszennyező üzemekbe fektették, ott herdálták el; nem baj, hogy osztott tantervű iskolákba, elszigetelt településekbe kényszerítettek, most jöhet a magyar csoda. A magyar feltámadás igéit mormogók nem az elmulasztott évek pótlására, a már eddig is alig bírható takarékoskodás és okos beruházások fokozására szólítanak fel, hanem a csodavárásra, meg a pókokkal, a vizigótokkal, a biciklistákkal való leszámolásra. Felelőst, és nem megoldást ígérnek. Szerencse, hogy fülünket legalább már félig viasszal tömtük be. Tíz év múlva, ha visszagondolunk erre a karácsonyra, jó volna nem szégyenkezve emlékezni arra, hogy elszalasztottuk a lehetőséget, magunkra és gyerekeinkre zártuk a nemzetállam bezárkózásra is alkalmas, de reményeket is elzáró sorompóját. Jó volna hinni abban, hogy nemcsak azok hiszik, hogy lehet tisztes versenyben kiemelkedve jólétben élni, akik jó előre viasszal tömték be füleiket a magyar politikusok szirénhangjaira. Jó volna hinni, hogy a magyar politika nem ziháló, löttyedt húsú, hasban vállas madonnák bemutatója, akik joggal félnek a szépségversenyek szigorú zsűrijétől, ezért tagadják a versenyt, és nemzeti ereklyeként védik saját bájaikat. Jó volna hinni abban, hogy gyerekeinknek és unokáinknak lesznek még szép napjaik, nem zárjuk el előlük a verseny, a tisztesség, a teljesítmény, a jellem és a remény útját. Csillag István közgazdász MARABU RAJZA Tapsolók valóban voltak Tapsoló brigád ideológiai harcállásban címet kapott írásában Horváth J. Ferenc, aki „a Szövetség a Baloldal Megújulásáért” szóvivőjeként írta alá magát, lapjuk december 16-i számában ismertette, miként látta ő a rendezvényt. A szövetség Villányi úti meg nem hirdetett, de nyílt programját A zsidókérdés és/vagy antiszemitizmus Magyarországon, 1999 — hetekkel ezelőtt rendezték, és a Vasárnapi Újság teljes húsz percet közvetített belőle az engem meghívó Kemény Csaba filozófus, vitapartnerem és Pécsi Ágnes egyiptológus, a vita moderátora teljes megelégedettségére. Az a levél, amelyben a szövetség nevében ők ketten meghívtak a vitára, a rendszerváltás után kapott leveleim egyik legszebb, legemberibb példánya. Mint írták, felbosszantotta őket, hogy a Nap-kelte egyik adásából kiderült, sem Moldova György, sem Tamás Gáspár Miklós, sem Kasza László nem vállalta a TV 3 felkérését a velem folytatandó vitára. „Mindannyian magyarok vagyunk, ha a nemzet egészét érintő kérdésekben szubjektív előítéletek miatt nem vagyunk hajlandók egymással tisztességes dialógust folytatni, függetlenül attól, hogy milyen világnézeti, politikai felfogásunk van, akkor aligha tudunk kimozdulni a jelenlegi közéletünk gyűlölködő, sárdobáló és - talán ezért is - egy helyben vergődő »milliőjéből«” - írták. Üdítő hang az illiberális intolerancia „rohadt fasiszta”, „rohadt nyilas” kerepelésének háttérzajában. A szövetség -szociáldemokrata, szocialista és kommunista értelmiségiek 1998 februárjában alakult társasága - úgy határozott, hogy elkerülendő a tömegjeleneteket, az előadást nem hirdeti meg, de a sajtót meghívja, és természetesen saját tagjait is. A meghívásra a Vasárnapi Újság vevő volt. Nem a szövetség hibája, hogy a 16 Óra vagy a balliberális - és a konzervatív sajtó - nem mutatott érdeklődést. Pécsi Ágnes példásan vezette a vitát. Amikor Horváth J. Ferenc úr sűrűn gépelt szövegéből már a hatodik perchez ért, a közönség türelmetlensége nőttön-nőtt. Ezután kezdődött a beletapsolás. Tizenkét perc után a kötélidegzetűnek tűnő Pécsi Ágnesnek is elfogyott a türelme, és leállította az MTV rendszerváltást megelőző korszakának híradós főszerkesztőjét. Nem tudom, a közönség hányadrésze volt bal- vagy jobboldali, erről senki sem hord igazolást magánál, és ezt ideológiai őrök a bejáratnál nem ellenőrizték. Az tény, hogy sokan jöttek oda az előadás után hozzám, és melegen szorongatták a kezem. Kemény Csabával - akivel felfedeztük, hogy egy börtönben ültünk a Kádár-rendszerben és Pécsi Ágnessel, akivel gyakori mexikói útjaink jelentettek azonnali közös élményt, barátságot kötöttünk. A nagyon fiatalos, hatvannyolc éves Kemény elhatározta, hogy négyéves lányomból majd baloldalit farag. Az ég adjon neki hosszú életet, hogy megpróbálhassa. Lovas István Nem értem Horváth J. Ferencet. Ugyanannak a rendezvénynek voltunk résztvevői - mi több -, szervezői a Villányi úton, mégis másként látjuk az eseményeket. Persze hogy bennünk is voltak kérdések: mi lesz itt? De a rendezvény, minden előzetes félelemmel szemben, nyugodt, higgadt légkörben, „anyázások”, tapsolóbrigádok nélkül zajlott le. Az írja Horváth J. Ferenc, hogy „az eseményre kivonul a rádiótól az általunk meg sem hívott Vasárnapi Újság”. Több baloldali és független napilappal (például Népszabadság) együtt meghívtuk a Vasárnapi Újságot, de csak számukra volt „hírértéke” az összejövetelnek, csak ők voltak kíváncsiak a vitára. Megjegyzem, korrekt módon, másodpercre egyforma időt adva közvetítették dr. Kemény Csaba megnyitóját és dr. Lovas István vitaindítóját. Nem az volt a cél, hogy azonnal meggyőzzük egymást. Amit akartunk, elértük, kulturáltan vitatkoztunk két-három órát. A vita levezető elnökeként, egyformán szót adtam a jelentkezőknek, bal- és jobboldaliaknak. Pécsi Ágnes Horváth J. Ferenc kollégám, a Szövetség a Baloldal Megújulásáért Elméleti Politikai Műhely műhelytanácsának tagja é s mint ilyen, egyben ügyvivője is - egyéni, szubjektív véleményét fejtette ki Tapsolóbrigád ideológiai harcállásban címmel. Gondolom, ezt a - egy krimiparódiához is illő - címet a szerkesztőség adta, mert nem felel meg a valóságnak. A vita tanulságai: az antiszemitizmus élő, érdeklődést és talán túlzott emóciókat kiváltó probléma ma Magyarországon. Félre kell tennünk kölcsönösen a tőlünk eltérő véleményű személyek elleni gyűlölködést. Végül - és ezt magunknak, a baloldali meggyőződésűeknek mondanám - erre érzelmileg is, szakmailag, eszmeileg is alaposan fel kell készülnünk. Kemény Csaba Nem véletlen, nem is meglepő, hogy Lovas úr és én másként láttuk a rendezvényt, sőt másként is emlékezünk rá. Hogy a „kötélidegzetű” Pécsi Ágnes miért nem ugyanazt látta-hallotta, mint én és sokan mások, az bizony rejtély. S az is, miért bagatellizálja a történteket. Az én feladatom volt a szövetség nevében a sajtó meghívása, és listámon csak napilapok szerepeltek. A Vasárnapi Újság ott volt, tehát valaki hívta. Rendben. Ám Pécsi Ágnes többes száma indokolatlan. Nem én hívtam meg a MIÉP-es budai urakat és hölgyeket sem, akik beletapsikoltak a Lovas úr nézeteit cáfoló felszólalásokba. Szervezetten, vagy csak hangoskodva? Ki így élte át, ki amúgy. Egyetértettem Lovas úr meghívásával, a vita híve vagyok, de az „üdítő hangú” levél szövegezésénél nem voltam jelen. Felszólalásomban tényeket és érveket soroltam ötödannyi ideig, mint amennyi Lovas úr rendelkezésére állt. Hozzám is sokan odajöttek, és egyetértettek érvelésemmel. Másrészt háborogtak, hogy a vitavezető nem hagyta befejezni a gondolatsort. Horváth J. Ferenc Kétezer: álom és valóság Wiesel Iván/ Év végi rendcsinálás közben akadt kezembe Fritz Baade nyugatnémet jövőkutató 1961-ben megjelent Versenyfutás a 2000. évig c. könyve. Nagy kíváncsisággal újraolvastam, keresve, hogy a szerző által 40 évvel ezelőtt elképzelt világot visszaigazolja-e napjaink valósága. A vékonyka könyv fő vonulatként a két eltérő világrend: a kapitalista és a szocialista (kommunista) tömb várható versenyét írja le a szerző. És arra az akkor egyáltalán nem meglepő következtetésre jutott, hogy az általa elítélt kommunista világ hatalmi pozíciói 2000-ig jelentősen növekednek. Óriásit tévedett. De a hatvanas években melyik jövőkutató, politológus merte volna azt állítani, hogy a szocialista világrendszer 2000-ig eltűnik, összeomlik? Magam másokkal együtt ennek eshetőségére csak akkor mertem bátortalanul gondolni, amikor a gorbacsovi reformtervek rendre kudarcot vallottak. Baade pontosan eltalálta a világ népességének alakulását az ezredfordulón: hatmilliárd embert jósolt. Tiszteletre méltóan szembeszállt a malthusi tannak, amely szerint a Föld eltartóképessége alacsonyabb, mint a népesség növekedése. Felismerte, hogy a Föld olyan feltáratlan élelmiszer-tartalékokkal rendelkezik, amelyeknek megfelelő szervezettségű mozgósításával talán 38 milliárd embert is el tudna tartani. A könyv jelentős része a világ nyersanyag- és energiagazdálkodásának hosszú távú, a harmadik évezredbe átnyúló prognózisával foglalkozik. A szerző elutasítja azokat a próféciákat, amelyek szerint a nyersanyag- és energiakészletek gyorsan kimerülnek, és 2000- ben ezekből már hiány lesz. Ebben igaza lett. Tévedett viszont az atomenergia megítélésében, mert békés hasznosítását gazdasági-technikai szempontból nem tekintette 2000 előtt lehetségesnek. Nem igazolták a tények Bande ama feltételezését, hogy a XX. század második fele az acélfelhasználás rohamos növekedésének kora lesz. Úgy számította, 2000-ben a Földön 2,8 milliárd tonna acélt fognak felhasználni. Ma már jól látható, hogy a világnak jövőre nem lesz szüksége 800 millió tonna acélnál többre. A szerző nem hitt a műanyagok gyors elterjedésében. Nem látta előre a termékek méretének zsugorodását, amelynek következtében kevesebb acélt kell beépíteni. Nem számított arra sem, hogy a fegyverkezés mérséklődik, illetve, hogy a modern hadászati eszközök bevezetése egyúttal az acél utáni kereslet szűkülésével jár majd. Sajnos, nem vált valósággá Baade feltételezése, hogy a fejlődő országok problémái - a túlnépesedés, az élelmiszer-termelés hiánya, illetve alacsony hatékonysága, az egészségügy, az oktatás színvonalának elmaradása stb. — jelentős mértékben enyhülnek. Nem lett igaza abban, hogy 2000-ben már senki sem fog éhezni a Földön. Szemben az ő elképzelésével, a Világbank egyik jelentése szerint jelenleg 1,2 milliárd ember éhezik a világon, és nem várható, hogy tíz éven belül ezt a számot felére lehetne csökkenteni. Döbbenetesen hatott rám a könyv egyik fejezetének címe: Megéri-e az emberiség a 2000. esztendőt? Visszagondolva az ötvenes-hatvanas évekre, a szerző kérdésfeltevését indokoltnak lehet tekinteni. Ezekben az esztendőkben vált nyilvánvalóvá, hogy olyan borzalmas, nagy hatékonyságú fegyverrel, mint az atom- és hidrogénbomba, elvileg el lehet pusztítani az emberiséget, valamint az is, hogy a vezető politikusok még nem tudták felmérni és főleg kezelni a veszélyt. A világ nagy szerencséje, hogy az értelem felülkerekedett a szellemi és lelki sötétségen, és a pusztulás veszélye ma már - ha nem tűnt is el teljesen — lényegesen kisebb, mint a XX. század derekán volt. Baade nagyon naivan és félően ír a világűr meghódításáról, nem érzékeli kellően tudományos és gazdasági jelentőségét. Kijelenti, hogy nem más bolygókat kell meghódítani, hanem a Földön kell rendet teremteni. Az űrkutatás eredményei napjainkban messze meghaladták az általa feltételezetteket. Nagyon örülök, hogy rátaláltam a könyvre. Nemcsak azért, mert az előrejelzések és a valóság ütköztetése mindig izgalmas dolog, hanem azért is, mert újból meggyőződtem, hogy a merész előrelátás segít eligazodni a világ dolgainak megítélésében.