Népszabadság, 1999. december (57. évfolyam, 280-305. szám)

1999-12-22 / 298. szám

12 NÉPSZABADSÁG ÉRVEK, VÉLEMÉNYEK 1999. DECEMBER 2­2., SZERDA Tíz év, amit magunk mögött hagytunk Néhány nap, és az 1900-as évek utolsó karácsonyának táján pislákolnak a gyer­tyalángok. Még mérlegelhetjük, kinek ta­karékoskodtunk egész esztendőben vagy a kilencvenes években, hogy megajándé­kozhassuk. Alig tíz éve, 1989 júniusában (a mártír­halált halt miniszterelnök temetésén) egy kócos fiatalember arról beszélt, hogy a szimbolikusan elhelyezett üres koporsó­ban van eltemetve az ő és korosztálya if­júsága. Tudtuk, hogy igazat szólt, mert nemcsak az ő ifjúsága, hanem a miénk is, sőt szüleinké is ott volt eltemetve. Akkor, azon a temetésen sokan gondoltuk úgy, ha már a mi ifjúságunkat eltemették is, nem hagyhatjuk, hogy gyerekeink, uno­káink is hasonló sorsra jussanak. Tíz év alatt nagyot fordult a világ. Tíz éve a hangulatunk reménykedő volt, mi­közben gazdasági helyzetünk katasztrófá­val fenyegetett. Most gazdasági helyze­tünk - sorstársainkhoz, a tranzitorszá­gokhoz képest is, de mondjuk, 1995-ös karácsonyunkhoz képest is - bizakodásra ad okot, hangulatunk a reménytelenséget, a zavarodottságot hordozza. Tíz éve még azt gondoltuk, hogy van esélyünk arra, hogy visszanyerjük a szabadságunkat, és szabad országban, szabad polgárok nem­csak megállíthatjuk a fenyegető gazdasá­gi katasztrófát, hanem szenvedéseinkért még a jobb életet is elnyerhetjük jutalmul. Tíz év alatt megtörtént a csoda. A ma­gyarországi üzleti szektor a világ élvona­lába került. A magyar gazdasági növeke­dés robusztus, ami már nem a vezetőség esetleges személyi kombinációitól függ - mint a megelőző húsz évben, hanem a környezetünk, a fejlett országok gazdasá­gi kilátásaitól. Tíz év alatt „ránk szakadt” a világ. Az áru- és szolgáltatásbőség, a verseny, a gyors felemelkedés és a gyors lesüllyedés itt van kapuinkon belül, láthatjuk, hogy milyen a szabad világ. Tíz év alatt megzavarodtunk. Mi a sza­badság áldásait nem ezzel a „globali­­zációs nagykanállal”, hanem a kádáriz­mus álszerény kiskanalával szerettük vol­na elfogyasztani. Mi, felnőttek nem iga­zodunk ki a legkülönfélébb idegen neve­ken. Szeretnénk, ha törvény írná elő, hogy a világcégek itt, nálunk „magyaro­sítsák” a nevüket a mi kedvünkért. Nem értjük, hogy miért nem a Lagzi Lajcsi megy minden tévécsatornán, és hogy mi­ért mások a hírmagyarázatok. Nem ért­jük, hogy lehet egy suhancnak Mercedese, amikor mi még az életünk megtakarítása árán vásárolt Trabantot sem tudjuk levizsgáztatni. Nem értjük, hogy tudnak a mi gyerekeink kiigazodni ezen a zavarodott világon, ahol minden a feje tetején áll. Tíz év alatt sok rossz karácsonyt ját­szottak velünk. Örülnünk kellett nagyszü­­leink, dédapáink játékainak. Ezt talán még magunktól is megtettük volna, de hi­vatalból kellett örülnünk nekik. Szabadon örültünk volna annak, hogy megélhettük a Szovjetunió és a szovjet rendszer kádári szelídített változatának az agóniáját, és a hatalmas puffadó, rothadó test nem teme­tett maga alá. Szabadon és lelkiismeret­­furdalás nélkül örültünk volna annak, hogy végre elővehette az, akinek megma­radt, a családi képeket, ereklyéket, de örültünk annak is, hogy eldugott értékein­ket már nemcsak a repedt falú nappali­ban, hanem Zürich és Bécs gazdag pol­gárházaiban is kiállítják. Szabad hazánk­ban alig voltak olyan politikusok, akik megengedték volna, hogy szabadon örül­jünk. Még az a csodált, tíz évvel ezelőtti temetésen szabadelvűen bátor fiatalem­ber is szigorúan összevonta bozontos szemöldökét, ha mi csak a magunk kedve szerint szabadon engedtük gyerekeinket, hadd játsszanak, amivel szeretnek. Az ak­tuális állampapa vagy állammama a mi ajándékcsomagunkba rejtve magának vett villanyvonatot, és körülültette velünk a terepasztalt, mi meg nézhettük, milyen örömöt jelent neki a nekünk vett ajándék. Tíz éve azt hittük, hogy értjük, mi tör­ténik. Sohasem hittük véglegesnek, hogy nekünk „szelíd oroszokká” kell lennünk, mégis meglepetés volt, hogy ez a bornírt­­ság, a fekete autók, az éjféli csengetés, a kacsintó, vállát rángató kopasz öregem­ber, a határon túlra került rokonainktól való több tízezer kilométeresre hízott tá­volság úgy érhet véget, hogy még a saját életünkben megélhetjük. Nem hittük, hogy ahogy a müncheni, bécsi, párizsi, New York-i polgárok, mi is megtervez­hetjük saját jövőnket, és nem tervezik meg nekünk. Tíz éve nem hittük, de sze­rettünk volna hinni abban, hogy a „keleti blokkba” való bezártságunk elviselése után, ki­­s megszabadulásunk után „jutal­mul” elvesztett éveinket is visszakap­hatjuk. Reménykedtünk, ahogyan hirte­len fölébredtünk ebből a borzasztó rém­álomból, a hamisan szirupos Kádár­szocializmusból, újra ébren, itt, Buda­­­­pesten, Miskolcon vagy Jánkmajtison is a Bécsből ismert tiszta, kockás terítőjű kisvendéglőben isszuk majd a hideg, hab­zó sört, vásárolunk a hazai Mariahilferen. Azt hittük, hogy valaki majd pénzt ad ne­künk, hogy kiválthassuk a „zártból” ál­mainkat, ha pedig már értékesítette azo­kat az álmokat valakinek a becsüs, akkor vehetünk helyette másikat, kicsit kopot­­tabbat, szerényebbet, de a miénket. Sok politikus ígérte ezt. Majd elengedi a „Nyugat” az adósságainkat. Majd megse­gítenek eddigi szenvedéseinkért. Majd megfizetik az árát ott, „Nyugaton”, hogy mi voltunk az ő védőbástyájuk lassan ezer éve. Tíz éve még reménykedtünk, de lassan megszoktuk, hogy a nyugati segítség ide települő vállalatok formájában, a modern termelés és technológia, az ottani fegye­lem és figyelem alakjában érkezik. Csak néhány „bedöglött akna” hirdette a Fóru­mon, hogy ez nem így van, meg vasárnap reggel a kávé és vécé között hallhattuk az ellenkezőjét. A vasárnap reggeli gyorsjá­rat alatt mindkettő kiürült, és megtisztult gyomorral ülhettünk a rántott hús mellé. Azután hirtelen újra - bár jól fésülten - hallhattuk a valahai fiatalembert, aki ugyanazt ígérte, mint amit már meg­emésztettünk. Új bevásárlóközpontról be­szélt, ahol minden olcsón lesz kapható, és egyszerre válthatjuk ki a zaciból álmain­kat. Sokan mentünk látni a császár új ru­háját, az új bevásárlóközpontba. Sokan meg is váltottuk a valóban olcsó, ingye­nes belépőt. Csak lassan derült ki, hogy jól „bevásároltunk.” Egy éve itt várjuk a parkolóban, hogy kinyissák a bejáratokat. Tíz éve még voltak álmaink, de ma­gunkban hittünk, és nem az álmainkban. Ma már nincsenek álmaink, de magunk­ban sem hiszünk. Tíz éve még azt hittük, hogy végre merünk elmenni a falakig, és már nem a sötétben tapogatózva, keres­sük a falakat. Ma már tudjuk, hogy nem mi mentünk el a falakig, hanem a falak jöttek hozzánk közelebb. Az a világ, ami­ben tíz éve éltünk, a múlté, csak ott marad meg a nemzetállamok nyomorúságos biz­tonsága, ahol nacionalista, fundamenta­lista vezérek, hordák és „yuppie-maffiák” uralkodnak. Ott gyakorolhatja az áruk, a tőkék, az eszmék, az értékek fölött áru­megállító jogait a nemzetállam, ahol egyetlen más „piacon” sem értékesíthető termékeiket széles tömegek igyekeznek a nyakába sózni. Tíz éve még nem volt fogyóban re­mény. A szegény Dzsoni és Afnika című filmben statisztaként focizó kócos hajú, szókimondó fiatalember is hordozta. Az Ipiapacs, a hírheded rabló bandájából még a Világhírű SC-t is megverő remek focicsapadá átvedlő rablók egyikeként személyében is képviselte a népmeséi fel­­emelkedést. Drukkoltam neki, pedig a vá­ros rendőrkapitánya a meccs közben gya­nakodva nézegetle a bűnügyi nyilvántar­tót, ismerősnek tetszett neki Ipiapacs csa­patából egy-két focista. A mesékben is­mert helyzetek kínálnak kiemelkedést - még a statisztáknak is de csak akkor, ahogy a mesében Lázár Ervin mondatja a mesélő édesapával, ha felismerjük, hogy mindenkinek van valamihez tehetsége. A tehetségéről kétkedve kérdező, mesét hallgató kislánynak is azt mondja a mesé­lő: „Te például jól tudsz kérdezni!” Ha nemcsak Lázár Ervint, hanem Lukács Györgyöt is olvassuk, akkor tudjuk, hogy a tehetség 90 százalékban szorgalom és tíz százalékban jellem kérdése. Hm... Tíz éve is, meg sokszor ma is beugrot­tunk annak, hogy a csodák segítenek, és nem a munka, az ötlet, a gondolat, az összefogás, a méltányosság, a szolidari­tás. Nem mondhatjuk, hogy a lakosság döntő többsége tudná, hogy abba a kikö­tőbe, ahová tart, csak kemény munkával, szapora evezőcsapásokkal futhat be. Azt sem tudja nagyon sokunk, hogy legfel­jebb gyerekei ismerkedhetnek meg a vá­gyott partok gyümölcseivel. Ha nemcsak magunkra, hanem gyerekeinkre is gondo­lunk, akkor bármennyire fárasztó is, bele­köpünk a tenyerünkbe. Mert a valódi cso­da az lehet, ha gyerekeink ifjúságát nem zárja be a csodavárás üres koporsója. Tíz éve tudtuk, hogy „sírni csak a győztesnek szabad!” (Székely Éva), de nem gondoltuk, hogy valóban győztesek lehetünk. Nincs még egy ország, amelyik olyan gyorsan zárkózott volna fel a világ legfejlettebb országaihoz. De éppen, mert győztes lett országunk a gyors átalakulás kínjait nem vállaló, fontolva haladó, a szükséges műtéteket elhalasztó orszá­gok között, nagy lett a sírás. Nem lehet mindenki győztes. Aki nem tanulta meg a betűvetést, a számtant, aki anya­nyelvén is csak hibásan beszél, ho­gyan állta volna a versenyt a totálissá fajult és felgyorsult világban? Az el­bliccelt órák, elvesztegetett évek, évtizedek után még keserűbb a fe­keteleves azoknak, akik látják, hogy már aligha lehet a halasztott és mulasztott évek sorát pótolni. Ilyenkor szoktak feltűnni a kuruzslók, akik elhitetik: nem baj, hogy sekély se­kély hátán, nem baj, hogy évtizedekig pénzünket nem termelő, környezet­­szennyező üzemekbe fektették, ott her­dálták el; nem baj, hogy osztott tantervű iskolákba, elszigetelt településekbe kény­szerítettek, most jöhet a magyar csoda. A magyar feltámadás igéit mormogók nem az elmulasztott évek pótlására, a már ed­dig is alig bírható takarékoskodás és okos beruházások fokozására szólítanak fel, hanem a csodavárásra, meg a pókokkal, a vizigótokkal, a biciklistákkal való leszá­molásra. Felelőst, és nem megoldást ígér­nek. Szerencse, hogy fülünket legalább már félig viasszal tömtük be. Tíz év múlva, ha visszagondolunk erre a karácsonyra, jó volna nem szégyenkez­ve emlékezni arra, hogy elszalasztottuk a lehetőséget, magunkra és gyerekeinkre zártuk a nemzetállam bezárkózásra is al­kalmas, de reményeket is elzáró sorom­póját. Jó volna hinni abban, hogy nem­csak azok hiszik, hogy lehet tisztes ver­senyben kiemelkedve jólétben élni, akik jó előre viasszal tömték be füleiket a ma­gyar politikusok szirénhangjaira. Jó volna hinni, hogy a magyar politika nem ziháló, löttyedt húsú, hasban vállas madonnák bemutatója, akik joggal félnek a szépség­­versenyek szigorú zsűrijétől, ezért tagad­ják a versenyt, és nemzeti ereklyeként vé­dik saját bájaikat. Jó volna hinni abban, hogy gyerekeinknek és unokáinknak lesznek még szép napjaik, nem zárjuk el előlük a verseny, a tisztesség, a teljesít­mény, a jellem és a remény útját. Csillag István közgazdász MARABU RAJZA Tapsolók valóban voltak Tapsoló brigád ideológiai harcállásban címet kapott írásában Horváth J. Ferenc, aki „a Szövetség a Baloldal Megújulásá­ért” szóvivőjeként írta alá magát, lapjuk december 16-i szá­mában ismertette, miként látta ő a rendezvényt. A szövetség Villányi úti meg nem hirdetett, de nyílt programját­­ A zsidó­kérdés és/vagy antiszemitizmus Magyarországon, 1999 — he­tekkel ezelőtt rendezték, és a Vasárnapi Újság teljes húsz per­cet közvetített belőle az engem meghívó Kemény Csaba filo­zófus, vitapartnerem és Pécsi Ágnes egyiptológus, a vita mo­derátora teljes megelégedettségére. Az a levél, amelyben a szövetség nevében ők ketten meghív­tak a vitára, a rendszerváltás után kapott leveleim egyik leg­szebb, legemberibb példánya. Mint írták, felbosszantotta őket, hogy a Nap-kelte egyik adásából kiderült, sem Moldova György, sem Tamás Gáspár Miklós, sem Kasza László nem vállalta a TV 3 felkérését a velem folytatandó vitára. „Mind­annyian magyarok vagyunk, ha a nemzet egészét érintő kérdé­sekben szubjektív előítéletek miatt nem vagyunk hajlandók egymással tisztességes dialógust folytatni, függetlenül attól, hogy milyen világnézeti, politikai felfogásunk van, akkor alig­ha tudunk kimozdulni a jelenlegi közéletünk gyűlölködő, sár­dobáló és - talán ezért is - egy helyben vergődő »milliőjéből«” - írták. Üdítő hang az illiberális intolerancia „rohadt fasiszta”, „rohadt nyilas” kerepelésének háttérzajában. A szövetség -szociáldemokrata, szocialista és kommunista értelmiségiek 1998 februárjában alakult társasága - úgy határozott, hogy el­kerülendő a tömegjeleneteket, az előadást nem hirdeti meg, de a sajtót meghívja, és természetesen saját tagjait is. A meghívás­ra a Vasárnapi Újság vevő volt. Nem a szövetség hibája, hogy a 16 Óra vagy a balliberális - és a konzervatív sajtó - nem mu­tatott érdeklődést. Pécsi Ágnes példásan vezette a vitát. Amikor Horváth J. Fe­renc úr sűrűn gépelt szövegéből már a hatodik perchez ért, a közönség türelmetlensége nőttön-nőtt. Ezután kezdődött a be­­letapsolás. Tizenkét perc után a kötélidegzetűnek tűnő Pécsi Ágnesnek is elfogyott a türelme, és leállította az MTV rend­szerváltást megelőző korszakának híradós főszerkesztőjét. Nem tudom, a közönség hányadrésze volt bal- vagy jobbol­dali, erről senki sem hord igazolást magánál, és ezt ideológiai őrök a bejáratnál nem ellenőrizték. Az tény, hogy sokan jöttek oda az előadás után hozzám, és melegen szorongatták a kezem. Kemény Csabával - akivel felfedeztük, hogy egy börtönben ül­tünk a Kádár-rendszerben­­ és Pécsi Ágnessel, akivel gyakori mexikói útjaink jelentettek azonnali közös élményt, barátságot kötöttünk. A nagyon fiatalos, hatvannyolc éves Kemény elhatá­rozta, hogy négyéves lányomból majd baloldalit farag. Az ég adjon neki hosszú életet, hogy megpróbálhassa. Lovas István Nem értem Horváth J. Ferencet. Ugyanannak a rendezvénynek voltunk résztvevői - mi több -, szervezői a Villá­nyi úton, mégis másként látjuk az esemé­nyeket. Persze hogy bennünk is voltak kérdések: mi lesz itt? De a rendezvény, minden előzetes félelemmel szemben, nyugodt, higgadt légkörben, „anyázá­sok”, tapsolóbrigádok nélkül zajlott le. Az írja Horváth J. Ferenc, hogy „az esemény­re kivonul a rádiótól az általunk meg sem hívott Vasárnapi Újság”. Több baloldali és független napilappal (például Népszabad­ság) együtt meghívtuk a Vasárnapi Újsá­got, de csak számukra volt „hírértéke” az összejövetelnek, csak ők voltak kíváncsi­ak a vitára. Megjegyzem, korrekt módon, másodpercre egyforma időt adva közvetí­tették dr. Kemény Csaba megnyitóját és dr. Lovas István vitaindítóját. Nem az volt a cél, hogy azonnal meggyőzzük egy­mást. Amit akartunk, elértük, kulturáltan vitatkoztunk két-három órát. A vita leve­zető elnökeként, egyformán szót adtam a jelentkezőknek, bal- és jobboldaliaknak. Pécsi Ágnes Horváth J. Ferenc kollégám, a Szö­vetség a Baloldal Megújulásáért Elmé­leti Politikai Műhely műhelytanácsá­nak tagja é s mint ilyen, egyben ügyvi­vője is - egyéni, szubjektív vélemé­nyét fejtette ki Tapsolóbrigád ideológi­ai harcállásban címmel. Gondolom, ezt a - egy krimiparódiához is illő - cí­met a szerkesztőség adta, mert nem fe­lel meg a valóságnak. A vita tanulságai: az antiszemitizmus élő, érdeklődést és talán túlzott emóció­kat kiváltó probléma ma Magyarorszá­gon. Félre kell tennünk kölcsönösen a tő­lünk eltérő véleményű személyek elleni gyűlölködést. Végül - és ezt magunknak, a baloldali meggyőződésűeknek monda­nám - erre érzelmileg is, szakmailag, eszmeileg is alaposan fel kell készül­nünk. Kemény Csaba Nem véletlen, nem is meglepő, hogy Lovas úr és én másként láttuk a rendez­vényt, sőt másként is emlékezünk rá. Hogy a „kötélidegzetű” Pécsi Ágnes miért nem ugyanazt látta-hallotta, mint én és sokan mások, az bizony rejtély. S az is, miért bagatellizálja a történteket. Az én feladatom volt a szövetség ne­vében a sajtó meghívása, és listámon csak napilapok szerepeltek. A Vasárna­pi Újság ott volt, tehát valaki hívta. Rendben. Ám Pécsi Ágnes többes szá­ma indokolatlan. Nem én hívtam meg a MIÉP-es budai urakat és hölgyeket sem, akik beletapsikoltak a Lovas úr nézeteit cáfoló felszólalásokba. Szerve­zetten, vagy csak hangoskodva? Ki így élte át, ki amúgy. Egyetértettem Lovas úr meghívásá­val, a vita híve vagyok, de az „üdítő hangú” levél szövegezésénél nem vol­tam jelen. Felszólalásomban tényeket és érveket soroltam ötödannyi ideig, mint amennyi Lovas úr rendelkezésére állt. Hozzám is sokan odajöttek, és egyetértettek érvelésemmel. Másrészt háborogtak, hogy a vitavezető nem hagyta befejezni a gondolatsort. Horváth J. Ferenc Kétezer: álom és valóság Wiesel Iván/ É­v végi rendcsinálás közben akadt ke­zembe Fritz Baade nyugatnémet jö­vőkutató 1961-ben megjelent Verseny­­futás a 2000. évig c. könyve. Nagy kí­váncsisággal újraolvastam, keresve, hogy a szerző által 40 évvel ezelőtt el­képzelt világot visszaigazolja-e napja­ink valósága. A vékonyka könyv fő vonulatként a két eltérő világrend: a kapitalista és a szo­cialista (kommunista) tömb várható ver­senyét írja le a szerző. És arra az akkor egyáltalán nem meglepő következtetésre jutott, hogy az általa elítélt kommunista világ hatalmi pozíciói 2000-ig jelentő­sen növekednek. Óriásit tévedett. De a hatvanas években melyik jövő­kutató, politológus merte volna azt állí­tani, hogy a szocialista világrendszer 2000-ig eltűnik, összeomlik? Magam másokkal együtt ennek eshetőségére csak akkor mertem bátortalanul gondol­ni, amikor a gorbacsovi reformtervek rendre kudarcot vallottak. Baade pontosan eltalálta a világ né­pességének alakulását az ezredfordulón: hatmilliárd embert jósolt. Tiszteletre méltóan szembeszállt a malthusi tannak, amely szerint a Föld eltartóképessége alacsonyabb, mint a népesség növekedé­se. Felismerte, hogy a Föld olyan feltá­ratlan élelmiszer-tartalékokkal rendel­kezik, amelyeknek megfelelő szervezett­ségű mozgósításával talán 38 milliárd embert is el tudna tartani. A könyv jelentős része a világ nyers­anyag- és energiagazdálkodásának hosszú távú, a harmadik évezredbe át­nyúló prognózisával foglalkozik. A szer­ző elutasítja azokat a próféciákat, ame­lyek szerint a nyersanyag- és energia­­készletek gyorsan kimerülnek, és 2000- ben ezekből már hiány lesz. Ebben igaza lett. Tévedett viszont az atomenergia megítélésében, mert békés hasznosítását gazdasági-technikai szempontból nem tekintette 2000 előtt lehetségesnek. Nem igazolták a tények Bande ama feltételezését, hogy a XX. század máso­dik fele az acélfelhasználás rohamos növekedésének kora lesz. Úgy számítot­ta, 2000-ben a Földön 2,8 milliárd ton­na acélt fognak felhasználni. Ma már jól látható, hogy a világnak jövőre nem lesz szüksége 800 millió tonna acélnál többre. A szerző nem hitt a műanyagok gyors elterjedésében. Nem látta előre a termé­kek méretének zsugorodását, amelynek következtében kevesebb acélt kell beépí­teni. Nem számított arra sem, hogy a fegyverkezés mérséklődik, illetve, hogy a modern hadászati eszközök bevezetése egyúttal az acél utáni kereslet szűkülésé­vel jár majd. Sajnos, nem vált valósággá Baade feltételezése, hogy a fejlődő országok problémái - a túlnépesedés, az élelmi­szer-termelés hiánya, illetve alacsony hatékonysága, az egészségügy, az okta­tás színvonalának elmaradása stb. — je­lentős mértékben enyhülnek. Nem lett igaza abban, hogy 2000-ben már senki sem fog éhezni a Földön. Szemben az ő elképzelésével, a Világbank egyik jelen­tése szerint jelenleg 1,2 milliárd ember éhezik a világon, és nem várható, hogy tíz éven belül ezt a számot felére lehetne csökkenteni. Döbbenetesen hatott rám a könyv egyik fejezetének címe: Megéri-e az em­beriség a 2000. esztendőt? Visszagon­dolva az ötvenes-hatvanas évekre, a szerző kérdésfeltevését indokoltnak lehet tekinteni. Ezekben az esztendőkben vált nyilvánvalóvá, hogy olyan borzalmas, nagy hatékonyságú fegyverrel, mint az atom- és hidrogénbomba, elvileg el lehet pusztítani az emberiséget, valamint az is, hogy a vezető politikusok még nem tudták felmérni és főleg kezelni a ve­szélyt. A világ nagy szerencséje, hogy az értelem felülkerekedett a szellemi és lel­ki sötétségen, és a pusztulás veszélye ma már - ha nem tűnt is el teljesen — lénye­gesen kisebb, mint a XX. század derekán volt. Baade nagyon naivan és félően ír a világűr meghódításáról, nem érzékeli kellően tudományos és gazdasági jelen­tőségét. Kijelenti, hogy nem más bolygó­kat kell meghódítani, hanem a Földön kell rendet teremteni. Az űrkutatás ered­ményei napjainkban messze meghalad­ták az általa feltételezetteket. Nagyon örülök, hogy rátaláltam a könyvre. Nemcsak azért, mert az előre­jelzések és a valóság ütköztetése mindig izgalmas dolog, hanem azért is, mert új­ból meggyőződtem, hogy a merész elő­relátás segít eligazodni a világ dolgai­nak megítélésében.

Next