Népszabadság, 2000. április (58. évfolyam, 77-100. szám)
2000-04-03 / 78. szám
NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 2000. ÁPRILIS 3., HÉTFŐ 9 Nem tagadjuk fizikai valónk Kozma András a klasszikus indiai zenéről A nyolcvanéves Ravi Shankar tiszteletére rendez ünnepi koncertet április 4- én a Pesti Vigadóban a Calcutta Trió. Az együttes huszonnégy évvel ezelőtt alakult, és Közép-Európában a mai napig egyedüliként játszik klasszikus indiai zenét. 1979 óta hetente működő klubja van a Marczibányi téri Művelődési Központban. Kozma Andrást, a trió alapítóját faggattuk. - Szabványkérdés, de fel kell tennem: hogyan jutott eszükbe a hetvenes évek közepén, hogy itt, Magyarországon klasszikus indiai zenével foglalkozzanak? - Mindhárman külön-külön jutottunk el ide, jómagam már korábban megmagyarázhatatlan, furcsa vonzalmat éreztem India iránt, amikor még nem is tudtam, hogy ilyen zene létezik. A Lorántffy utcai zenei általánosba jártam, klasszikus gitárszakon konzervatóriumot végeztem, azaz profi zenész lettem, s amikor tizenéves koromban először hallottam indiai zenét, tudtam, ez, és csak ez az én világom. Persze a hetvenes évek elején Magyarországon az indiai lemezek rendkívüli ritkaságnak számítottak. A tanulás akkor vált igazán komollyá, amikor a hetvenes évek második felétől elkezdtünk hosszabb időre kijárni Indiába. - Mennyi időt töltöttek eddig kinn? - Ha mindent összeadok, körülbelül tíz évet éltem Indiában, Szalai Péter kollégám valamivel kevesebbet. Manapság is minden évben legalább egyszer kimegyünk. Lehetőség szerint a koncertezés mellett mindig visszatérünk mestereinkhez tanulni, bár sajnos Péter ezt már többé nem teheti meg, mestere, Ustad Alla Rakha egy hónapja halt meg.A mostani koncertet a nyolcvanéves Ravi Shankar tiszteletére adják, aki korábban háromszor is járt Magyarországon, legutóbb 1997-ben, most azonban csak a videokivetítőn lesz jelen. Ő aztán elég sokat tett ennek a zenei kultúrának a népszerűsítéséért. Ravi Shankar kétségbevonhatatlanul az indiai klasszikus zene legnagyobb élő alakja. Ő szerette volna ezt a háromezer éven át elzárt zenei világot a Nyugatnak megmutatni, s bár egyáltalán nem szerette ezeket a fesztiválokat, de fellépéseinek az ügy szempontjából mégis nagy volt a hasznuk. - Miben lesz különleges a mostani koncert? - Valószínűleg csak az ő vágáit fogom játszani. Itt nem, a nyugati értelemben vett művekről van szó. A vága zenei lehetőség, a hagyomány alakítja ki a szerkezetét, erre épülnek rá bizonyos dallamok, dallamfordulatok, díszítmények. A sokféle variációból idővel kiválasztódik a legmegfelelőbb, a legtökéletesebb, majdnem olyanná válik, mint egy európai értelmű mű, csak nem veszíti el a belső szabadságát. Minden zenésznek eszébe juthat ilyen újabb változat, amelyet játszani kezd, és ha a zenészközvélemény elfogadja, akkor az tovább él. Olyanná válik, mint mondjuk a dzsesszben a standard. Ravi Shankar rágáit - van belőlük legalább tizenöt - sokan ismerik, de egyelőre még csak mi játszszuk, a tanítványai. - Önök ugye észak-indiai klasszikus zenét játszanak? - Igen, de szűkíthetjük a kört. Ravi Shankar egyetlen európai tanítványaként nyilvánvaló, hogy az ő gharanáját, azaz stílusát követem. Ezt maihari iskolának is mondjuk, mivel mesterem mestere, Ustad Allauddin Khan - életének 103 esztendeje során - Maiharban, egy közép-indiai kisvárosban élt a leghoszszabb ideig. Ravi Shankar 1938-tól 1945-ig szintén itt lakott és tanult. Furcsa egybeesés: miközben Európában a század legborzalmasabb eseményei zajlottak, mesterem ott ült Maiharban, és egész nap csak tanult és zenélt. -Elég sokat játszanak külföldön, Indiában is szinte minden évben. Hogyan fogadják az ottaniak, hogy az ő zenekultúrájukat egy fehér ember szólaltatja meg? - Ez nem népzene, tehát nem egy szűk értelemben vett, geográfiailag behatárolt etnikum tradícióján alapszik. A zenész lehet sötét bőrű, lehet világos, vagy lehet ferde a szeme, mint Északkelet-Indiában, vagyis ezek a zenészek egymás nyelvét ugyanúgy nem értik, mint én a szlovákot vagy a svédet. De ahogy Európában is a klasszikus zene ma már közös zenei nyelv, ott az indiai klasszikus zene nyelve a közös. Közel ötvenéves vagyok, 14 éves korom óta ebben élek, nekem ez az anyanyelvem, és így csak ez számíthat. Egy indiai szemében csak az a fontos, hogy én mennyire tanultam meg ezt a tradíciót, mennyire tudom előadni, és mennyi saját invencióm, tehetségem van. —Azt mondta egyszer: a klasszikus indiai zenében még benne van az, ami az európaiban már, vagy még nincs meg. Pontosan mire gondol? Az indiai klasszikus zenét a világ utolsó nagy élő zenei nyelveként tartja számon a zenetudomány. Az európai klasszikus zenében utoljára a barokk volt ilyen, azóta nagyon sok gyönyörű zene született itt, de élő nyelvként az volt az utolsó korszak. Mikor Bach megírt egy fúgát, se a balkézszólamokat, sem a lábbasszust nem írta le hozzá - ezt később mások tették meg helyette -, mert akkoriban minden zenész tudta, hogy ott mit kell játszani. Közös zenei nyelvet beszéltek. Említhetném a klasszikus kort is, ahol a kadencia eredetileg arra szolgált, hogy a zenész is kifejthesse véleményét a témáról. De hol hallunk ma egy kadenciát improvizálni valakitől? Mindenki a később leírtakra támaszkodik, és ettől ez a zenei rendszer elveszítette a kicsiny lángot, mely folyamatosan táplálta. Az európai csodálatos zenekultúra, de a mi szemszögünkből nézve egy múzeum márvánnyal kirakott kupolatermében áll középen, piros korláttal elkerítve, felülről megfelelő szögből megvilágítva. Odamehetünk hozzá, megcsodáljuk, átérezzük, elolvassuk a róla tudni valókat, de nem érinthetjük meg. Az indiai zene viszont él, és benne - ez nagyon lényeges - a mai napig nem vált szét a zeneszerző és az előadóművész. -Ez az oka annak, hogy az elmúlt huszonnégy évben összesen három lemezük jelent meg? A konzervzene tényleg enynyire nem érdekli? - Nem nagyon. Bár egy vága belső tartalma mindig ugyanaz marad, de mégis mindenki minden alkalommal másként játssza. Ha ezt az ember rögzíti, azzal a zene belső értelemben meghal. Ugyanakkor azért sem fontos, hogy lemezeket sorozatban adjunk ki, mert úgy érzem, hogy azok a mesterem hangfelvételeinél nagy valószínűséggel úgysem lennének jobbak. Amíg ő él, addig a folyamatos tanulás, fejlődés a fontos. Mint minden „valódi” muzsikus, mi is abban leljük az igazi örömöt, hogy kiülünk a színpadra és játszunk, Budapesten vagy Bosztonban, az már mindegy. Az is, hogy öt ember ül a nézőtéren, ötven, ötszáz vagy ötezer. Ha ezt valaki felveszi, megörökíti, kiadja, lelke rajta, de ez már a zene ipari vetülete, számunkra az egyszeri, megismételhetetlen pillanat a fontos. Ezek szerint, aki önöket meg szeretné hallgatni, az mást nem tehet, mint hogy lemegy hétfőn esténként a Marczibányi térre? Sok jövőbeli indiai zenerajongót veszíthetnek így el. - Valamikor a zene megszólaltatásához feltétlen szükség volt zenészre. Ma ez nem így van, de mi mégis az előzőből indulunk ki. Ha az ember elmegy egy indiai koncertre akár Indiában, akár máshol a világon, akkor az énekes mondjuk időnként vizet iszik, harákol, kifújja az orrát, tehát egy élő ember, aki nem tagadja meg fizikai mivoltát. Gondolja el, milyen lenne, ha egy oratórium előadása közben az énekes elkezdene köhécselni vagy orrot fújni? Inkább meghalna a helyszínen, semmint ilyet tenne. Van erre egy régi mondás: az indiai és az európai zenész kimegy a sivatagba a naplementében gyönyörködni. Az európai kétségbeesetten próbálja mindezt a kottapapíron megörökíteni, az indiai meg egyszerűen előveszi a fuvoláját és elkezd játszani. Jávorszky Béla Szilárd Kozma András, a Calcutta Trió alapító tagja FOTÓ: KOVÁCS BENCE _______Színház_______ Alice az AIDS-korszakban Börcsök Enikő hevederbe hasalva körülrepüli a vígszínházi padlástérben a három oldalra ültetett közönség feje felett a nézőteret, eközben gyermekszoba-halandzsa monológot mond. Így kezdődik Caryl Churchill drámájának, Az iglicnek előadása. Megváltozik a nehézkedési erő. A szavak is könnyedén szárnyalnak a levegőbe. A mese is fölrepül a dajkamesék és varázsszövegek elbűbájolóan elkábító világába. Szepantomim. A szavak értelmesnek hallatszanak, de ravaszdian nem fogalmakat hordoznak, nem a szokványcselekmény bonyolításához segédkeznek. Fogalmilag nem artikulált nyelven brummognak, cicegnek, hörögnek, vallanak, dalolnak a szereplők. Az emberi kapcsolatok a szétoldott és újrateremtett nyelven mégis átélhetőek. Erősen erotikus játék, bár szó sem esik benne a testi szerelemről. Ha oktalanul lefordítani akarnók a színházi költészetet, a magányba kivetett asszonyemberek belső története olvasható ki a játékból. Churchill hangjátékok írásával kezdte pályáját. A párbeszédnek az úgynevezett angolszász staccato kattogását míveli. Megkísértette a verses drámát. Megmodernített Euripidészt. Merített az Erzsébet-kori drámából. Nem múlt el felette nyomtalanul Brecht. A nem lineáris drámát oly nagy sikerrel műveli, hogy a feminista drámaírók közül átevezhetett Angliából New Yorkba. Az iglic (1994) eredeti angol címe Skriker, de így sincs több értelme a szónak, mint nyelvünkön. Az igricből kitekerten a fordító Hamvai Kornél leleménye. Hamvai fegyelmezett nekivadultsággal tobzódik a graffiti-jelmondatok megfejelésében, kisiklatott képzettársításokban, értelmes madárnyelvben. Hallgatva a badarul szenvedélyes párbeszédeket, Kálnoky László lendületes Shakespeare-paródiáját idézi meg az erős és érzéki színpadi nyelv. Máskor nem minden kajánság nélkül nézzük a különféleképpen kialakított színházterekben ugyanúgy játszani a színészeket. Ambrus Mária három oldalról körülülhető, beszédesen szűkszavú játékterében nem akként játszanak, mintha kukucskálós színpadra kerültek volna: minden oldalra teljes értékű arcukat csalják a színészek. Kinek-kinek akad a székeken látnivaló. Senki nem marad ki. Itt térre komponálták a játékot. Egymásnak homlokegyenest ellentmondó jellemvonásokat egységként mutat föl Börcsök. Gyermetegen zsarnokoskodó, mint Kiss Manyi, Sennyei Vera módjára fenséges. Nem királynőjén, de akár egy bankigazgatóné. Ellútítja magát groteszken, mint Gobbi Hilda. Bohóci, akár Dayka Margit. Tragika és clown. Egy személyben Stan és Pan. Valószínűleg a felsoroltak egyikét sem látta színpadon. Személyében mégis szépen folytatódik színészetünk dicső vonala. Balázsovits Edit angyalarcú méregkeverőnő, tiszta tekintettel fondor kínzásokon és gyilkosságokon töpreng. Bevallom, Majsai-Nyilas Tünde kimódoltnak rémlett A mi kis városunkban most mélyen őszinte, egyszerűen természetes, erős tehetségnek látszik. A három főszereplő közül 37-52 apróbb-nagyobb néma és beszélő társadalmi környezetet, hol segítőt, hol ellenségeset kerít a játék köré a Pécsi Balett nyugdíjas prímabalerinája, a tündökletes belső gazdagságú Zamóczai Gizella, s a pécsi művészeti szakközépiskola neveltje, Bozsik Yvette estjeinek fénypontja: Vati Tamás. Sanda és ámuló, rosszindulatú és odaadó tündérek. Két némajátékos tömegjelenetekkel benépesíti a padlásteret. Amikor megszólalnak, különösen Vati egyenes, moduláció nélküli, halk artikulációval, bebizonyosodik, mennyire jó színészek a táncosok, tudják a mondat természetes ritmusát, a szünetek értékét, a dinamikát. Térbe koordinálják a szöveget. Vendégként Zsótér Sándor rendezte az előadást. Néhány szép színházi bűvészmutatvány kivételével tisztán, erősen meséli a fonóbéli modern mesét Benedek Mari ihletett mesejelmezeibe öltöztetett öt játékosával. Mintha minden rendezői kényszerítés nélkül képviselnék saját magatartásukat. S csak onnan érzékelhető az erős kezű rendezés, hogy feszes kapcsolatokban, egymással beszélnek laza színészi szólózás helyett. Aprólékosan kidolgozott előadás. A szünet nélküli másfél órát nem sokalljuk. Gazdag emberi tartományokat nyitnak meg könnyedén a színészek. Gyengédség fogja el a nézőt láttukon. Elhagyva a nézőteret, jobbnak érezzük magunkat, megbocsátóbbnak. Ne túlozzunk! Csak amíg nézzük őket, addig hisszük jónak magunkat. M. G. P. Majsai-Nyilas Tünde és Börcsök Enikő az előadás egyik jelenetében fotó: mti-Sándor Katalin Bécs tavaszi múzeumi kínálata A Cézanne-kiállításnak nincs igazi riválisa Bécsben: eddig 180 ezren tekintették meg, s bár a kiállítás április 25-én este 10 órakor kíméletlenül bezár, a 21. és 24. közötti rendkívüli - 24 órás - nyitva tartás még sokaknak nyújt lehetőséget a látogatásra. Átellenben a Cézanne-kiállításnak helyet adó Kunstforummal, a Harrachpalotában közép-európai kortárs művészek mutatkoznak be. A Bank Austria és a Siemens két, a térségben ugyancsak elkötelezett nagy cég vállalkozott a Bécsben oly szívesen emlegetett hídszerep képzőművészeti megjelenítésére. A KunstBaum-Mitteleuropa kezdeményezés lefordíthatatlan neve utal a középeurópai művészeti helyszínre, nem is leplezve a szponzorok térségbeli terjeszkedési vágyát, ám e nagyon is gyakorlatias felhangot kellemesen egészíti ki az efféle műpártolás. A kiállítás nem törekszik a Modern Művészetek Múzeumának babérjaira, s meg se közelíti a - közben Budapestre költözött - nagy bemutató méreteit, de ez nem is célja, s hogy mennyire nem rivalizál, azt bizonyítja: a négy ország - Horvátország, Szlovákia, Szlovénia és Ausztria kortárs alkotóinak bemutatkozásához készült katalógus előszavát Hegyi Loránd írta. A Harrach-palotában egyébként jelen van néhány, az Aspektusok/pozíciók kiállításon is szereplő művész, köztük Dániel Fischer, Németh Ilona, Ivana Keser. A Bank Austria és a Siemens első közös akciója csak a kezdet: a második szakaszba bevonják a cseh és a magyar leányvállalatokat, amelyek - amint ezt Bécsben hozzáteszik, az üzletmenettől függően - ugyancsak bekapcsolódnak a kezdeményezésbe. Emellett szó van a kortárs művészeknek létesítendő ösztöndíjakról, a határon átnyúló csereprogramokról - vagyis a térség gazdasági előnyeit alaposan kihasználó cégek a jelek szerint most már mecénási szerepkört is vállalnak. (A kiállítás június elejéig van nyitva.) Chaim Soutine francia expresszionista kiállításával ünnepli fennállásának tizedik évfordulóját a Zsidó Múzeum. Az 1893-ban született litván származású festő Franciaországban és Amerikában ismertebb, mint Közép-Európában, pedig korai csendéletei, majd a húszas évektől kezdve az egzisztencializmus jegyeit mutató alkotásai figyelemre méltóak. Ezt a hiányt próbálja most pótolni a bécsi múzeum június elejéig nyitva tartó kiállítása, amely a 40 Soutine-képpel egyidejűleg Jean Egger és Hermann Nitsch alkotásaiból is bemutat egy válogatást, és a látogató számára egyértelművé teszi a stílusbeli és tartalmi rokonságot. Tematikus kiállításra invitál a Bécsi Történeti Múzeum, amely a freudi álomfestés századik évfordulója alkalmából a tudattalan világába kalauzolja a látogatót. A kiállított festmények mindegyikét az alkotó álma inspirálta, közös vonásuk, hogy mindegyik művészt alvás közben érte a múzsa csókja, s az ébredés után realizált ötletet valósították meg. A tudományos magyarázat a katalógusban A pszichológia és az álom pszichológiája címen kapott helyet. Figyelemre méltó művek szerepelnek a válogatásban: Salvador Dali, Max Ernst, René Magritte, Man Ray, Oskar Kokoschka, Paul Klee és Arnulf Rainer -, de láthatóak annak a Szergej Pankejevnek a festményei is, aki csak Farkasember elnevezéssel szerepel a pszichoanalitikai szakirodalomban. Az ideggyógyászati kezelés alatt álló fiatal orosz arisztokratát egyetlen visszatérő álom üldözte: ezt idős korában festette meg, s a kopár fa ágain ülő fehér farkasokat ábrázoló kép most látható a bécsi kiállításon. A látogató Chaplin, Bunuel, Fellini, Tarkovszkij filmjeinek a témába vágó részleteit is láthatja a múzeumban elhelyezett képernyőkön. Csak április végéig van nyitva az Iparművészeti Múzeumban a Joseph Beuys munkáiból rendezett kiállítás. A Modern Művészet Múzeuma a Liechtensteinpotában május 14-ig Klee, Tanguy, Miró tájról alkotott elképzeléseit mutatja be, mintegy száz képen és rajzon. Az építészet iránt érdeklődőknek az Albertina kínál csemegét: április 12-től június végéig az olasz barokk mestere, Róma fontos építője, Francesco Borromini rajzait, modelljeit, terveit, technikai segédeszközeit mutatja be. És aki végképp nem akar lemaradni az új szenzációról, máris megrendelheti belépőjegyét a Klimt és az európai nőábrázolás című kiállításra, amely szeptembertől Klimt hölgyfestményeit Manet, Schiele, Kokoschka, Makart, Munch hasonló témájú alkotásainak társaságában mutatja be a Belvederében. Bécs, 2000. április Szászi Júlia