Népszabadság, 2000. április (58. évfolyam, 77-100. szám)

2000-04-03 / 78. szám

NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 2000. ÁPRILIS 3., HÉTFŐ 9 Nem tagadjuk fizikai valónk Kozma András a klasszikus indiai zenéről A nyolcvanéves Ravi Shankar tisztele­tére rendez ünnepi koncertet április 4- én a Pesti Vigadóban a Calcutta Trió. Az együttes huszonnégy évvel ezelőtt alakult, és Közép-Európában a mai na­pig egyedüliként játszik klasszikus in­diai zenét. 1979 óta hetente működő klubja van a Marczibányi téri Művelő­dési Központban. Kozma Andrást, a trió alapítóját faggattuk. - Szabványkérdés, de fel kell tennem: hogyan jutott eszükbe a hetvenes évek kö­zepén, hogy itt, Magyarországon klasszi­kus indiai zenével foglalkozzanak? - Mindhárman külön-külön jutottunk el ide, jómagam már korábban megma­gyarázhatatlan, furcsa vonzalmat érez­tem India iránt, amikor még nem is tudtam, hogy ilyen zene létezik. A Lorántffy utcai zenei általánosba jártam, klasszikus gitárszakon konzervatóriu­mot végeztem, azaz profi zenész lettem, s amikor tizenéves koromban először hallottam indiai zenét, tudtam, ez, és csak ez az én világom. Persze a hetvenes évek elején Magyarországon az indiai lemezek rendkívüli ritkaságnak számí­tottak. A tanulás akkor vált igazán ko­mollyá, amikor a hetvenes évek második felétől elkezdtünk hosszabb időre kijárni Indiába. - Mennyi időt töltöttek eddig kinn? - Ha mindent összeadok, körülbelül tíz évet éltem Indiában, Szalai Péter kol­légám valamivel kevesebbet. Manapság is minden évben legalább egyszer kime­gyünk. Lehetőség szerint a koncertezés mellett mindig visszatérünk mestereink­hez tanulni, bár sajnos Péter ezt már töb­bé nem teheti meg, mestere, Ustad Alla Rakha egy hónapja halt meg.­­A mostani koncertet a nyolcvanéves Ravi Shankar tiszteletére adják, aki ko­rábban háromszor is járt Magyarorszá­gon, legutóbb 1997-ben, most azonban csak a videokivetítőn lesz jelen. Ő aztán elég sokat tett ennek a zenei kultúrának a népszerűsítéséért.­­ Ravi Shankar kétségbevonhatatlanul az indiai klasszikus zene legnagyobb élő alakja. Ő szerette volna ezt a háromezer éven át elzárt zenei világot a Nyugatnak megmutatni, s bár egyáltalán nem szeret­te ezeket a fesztiválokat, de fellépései­nek az ügy szempontjából mégis nagy volt a hasznuk. - Miben lesz különleges a mostani koncert? - Valószínűleg csak az ő vágáit fogom játszani. Itt nem, a nyugati értelemben vett művekről van szó. A vága zenei le­hetőség, a hagyomány alakítja ki a szer­kezetét, erre épülnek rá bizonyos dalla­mok, dallamfordulatok, díszítmények. A sokféle variációból idővel kiválasztódik a legmegfelelőbb, a legtökéletesebb, majdnem olyanná válik, mint egy euró­pai értelmű mű, csak nem veszíti el a belső szabadságát. Minden zenésznek eszébe juthat ilyen újabb változat, ame­lyet játszani kezd, és ha a zenészközvé­lemény elfogadja, akkor az tovább él. Olyanná válik, mint mondjuk a dzsessz­­ben a standard. Ravi Shankar rágáit - van belőlük legalább tizenöt - sokan is­merik, de egyelőre még csak mi játsz­­szuk, a tanítványai. - Önök ugye észak-indiai klasszikus zenét játszanak? - Igen, de szűkíthetjük a kört. Ravi Shankar egyetlen európai tanítványa­ként nyilvánvaló, hogy az ő gharanáját, azaz stílusát követem. Ezt maihari isko­lának is mondjuk, mivel mesterem mes­tere, Ustad Allauddin Khan - életének 103 esztendeje során - Maiharban, egy közép-indiai kisvárosban élt a leghosz­­szabb ideig. Ravi Shankar 1938-tól 1945-ig szintén itt lakott és tanult. Fur­csa egybeesés: miközben Európában a század legborzalmasabb eseményei zaj­lottak, mesterem ott ült Maiharban, és egész nap csak tanult és zenélt. -Elég sokat játszanak külföldön, In­diában is szinte minden évben. Hogyan fogadják az ottaniak, hogy az ő zenekul­túrájukat egy fehér ember szólaltatja meg? - Ez nem népzene, tehát nem egy szűk értelemben vett, geográfiailag be­határolt etnikum tradícióján alapszik. A zenész lehet sötét bőrű, lehet világos, vagy lehet ferde a szeme, mint Északke­­let-Indiában, vagyis ezek a zenészek egymás nyelvét ugyanúgy nem értik, mint én a szlovákot vagy a svédet. De ahogy Európában is a klasszikus zene ma már közös zenei nyelv, ott az indiai klasszikus zene nyelve a közös. Közel ötvenéves vagyok, 14 éves korom óta ebben élek, nekem ez az anyanyelvem, és így csak ez számíthat. Egy indiai szemében csak az a fontos, hogy én mennyire tanultam meg ezt a tradíciót, mennyire tudom előadni, és mennyi sa­ját invencióm, tehetségem van. —Azt mondta egyszer: a klasszikus in­diai zenében még benne van az, ami az európaiban már, vagy még nincs meg. Pontosan mire gondol?­­ Az indiai klasszikus zenét a világ utolsó nagy élő zenei nyelveként tartja számon a zenetudomány. Az európai klasszikus zenében utoljára a barokk volt ilyen, azóta nagyon sok gyönyörű zene született itt, de élő nyelvként az volt az utolsó korszak. Mikor Bach megírt egy fúgát, se a balkézszólamokat, sem a láb­basszust nem írta le hozzá - ezt később mások tették meg helyette -, mert akko­riban minden zenész tudta, hogy ott mit kell játszani. Közös zenei nyelvet beszél­tek. Említhetném a klasszikus kort is, ahol a kadencia eredetileg arra szolgált, hogy a zenész is kifejthesse véleményét a témáról. De hol hallunk ma egy kaden­­ciát improvizálni valakitől? Mindenki a később leírtakra támaszkodik, és ettől ez a zenei rendszer elveszítette a kicsiny lángot, mely folyamatosan táplálta. Az európai csodálatos zenekultúra, de a mi szemszögünkből nézve egy múzeum márvánnyal kirakott kupolatermében áll középen, piros korláttal elkerítve, felül­ről megfelelő szögből megvilágítva. Odamehetünk hozzá, megcsodáljuk, át­­érezzük, elolvassuk a róla tudni valókat, de nem érinthetjük meg. Az indiai zene viszont él, és benne - ez nagyon lénye­ges - a mai napig nem vált szét a zene­szerző és az előadóművész. -Ez az oka annak, hogy az elmúlt hu­szonnégy évben összesen három lemezük jelent meg? A konzervzene tényleg eny­­nyire nem érdekli? - Nem nagyon. Bár egy vága belső tartalma mindig ugyanaz marad, de mégis mindenki minden alkalommal másként játssza. Ha ezt az ember rögzí­ti, azzal a zene belső értelemben meg­hal. Ugyanakkor azért sem fontos, hogy lemezeket sorozatban adjunk ki, mert úgy érzem, hogy azok a mesterem hang­­felvételeinél nagy valószínűséggel úgy­sem lennének jobbak. Amíg ő él, addig a folyamatos tanulás, fejlődés a fontos. Mint minden „valódi” muzsikus, mi is abban leljük az igazi örömöt, hogy ki­ülünk a színpadra és játszunk, Budapes­ten vagy Bosztonban, az már mindegy. Az is, hogy öt ember ül a nézőtéren, öt­ven, ötszáz vagy ötezer. Ha ezt valaki felveszi, megörökíti, kiadja, lelke rajta, de ez már a zene ipari vetülete, szá­munkra az egyszeri, megismételhetetlen pillanat a fontos.­­ Ezek szerint, aki önöket meg szeret­né hallgatni, az mást nem tehet, mint hogy lemegy hétfőn esténként a Mar­czibányi térre? Sok jövőbeli indiai zene­rajongót veszíthetnek így el. - Valamikor a zene megszólaltatásá­hoz feltétlen szükség volt zenészre. Ma ez nem így van, de mi mégis az előzőből indulunk ki. Ha az ember elmegy egy in­diai koncertre akár Indiában, akár más­hol a világon, akkor az énekes mondjuk időnként vizet iszik, harákol, kifújja az orrát, tehát egy élő ember, aki nem ta­gadja meg fizikai mivoltát. Gondolja el, milyen lenne, ha egy oratórium előadása közben az énekes elkezdene köhécselni vagy orrot fújni? Inkább meghalna a helyszínen, semmint ilyet tenne. Van er­re egy régi mondás: az indiai és az euró­pai zenész kimegy a sivatagba a naple­mentében gyönyörködni. Az európai kétségbeesetten próbálja mindezt a kot­tapapíron megörökíteni, az indiai meg egyszerűen előveszi a fuvoláját és el­kezd játszani. Jávorszky Béla Szilárd Kozma András, a Calcutta Trió alapí­tó tagja FOTÓ: KOVÁCS BENCE _______Színház_______ Alice az AIDS-korszakban Börcsök Enikő hevederbe hasalva körül­repüli a vígszínházi padlástérben a három oldalra ültetett közönség feje felett a né­zőteret, eközben gyermekszoba-halan­­dzsa monológot mond. Így kezdődik Caryl Churchill drámájának, Az iglicnek előadása. Megváltozik a nehézkedési erő. A szavak is könnyedén szárnyalnak a le­vegőbe. A mese is fölrepül a dajkamesék és varázsszövegek elbűbájolóan elkábító világába. Szepantomim. A szavak értel­mesnek hallatszanak, de ravaszdian nem fogalmakat hordoznak, nem a szokvány­cselekmény bonyolításához segédkez­nek. Fogalmilag nem artikulált nyelven brummognak, cicegnek, hörögnek, valla­nak, dalolnak a szereplők. Az emberi kapcsolatok a szétoldott és újrateremtett nyelven mégis átélhetőek. Erősen eroti­kus játék, bár szó sem esik benne a testi szerelemről. Ha oktalanul lefordítani akarnók a színházi költészetet, a magány­ba kivetett asszonyemberek belső törté­nete olvasható ki a játékból. Churchill hangjátékok írásával kezdte pályáját. A párbeszédnek az úgynevezett angolszász staccato kattogását míveli. Megkísértette a verses drámát. Megmo­­dernített Euripidészt. Merített az Erzsé­­bet-kori drámából. Nem múlt el felette nyomtalanul Brecht. A nem lineáris drá­mát oly nagy sikerrel műveli, hogy a fe­minista drámaírók közül átevezhetett Angliából New Yorkba. Az iglic (1994) eredeti angol címe Skriker, de így sincs több értelme a szó­nak, mint nyelvünkön. Az igricből kite­­kerten a fordító Hamvai Kornél lelemé­nye. Hamvai fegyelmezett nekivadult­­sággal tobzódik a graffiti-jelmondatok megfej­elésében, kisiklatott képzettársí­tásokban, értelmes madárnyelvben. Hall­gatva a badarul szenvedélyes párbeszéde­ket, Kálnoky László lendületes Shakes­­peare-paródiáját idézi meg az erős és ér­zéki színpadi nyelv. Máskor nem minden kajánság nélkül nézzük a különféleképpen kialakított színházterekben ugyanúgy játszani a szí­nészeket. Ambrus Mária három oldalról körülülhető, beszédesen szűkszavú játék­terében nem akként játszanak, mintha ku­­kucskálós színpadra kerültek volna: min­den oldalra teljes értékű arcukat csalják a színészek. Kinek-kinek akad a székeken látnivaló. Senki nem marad ki. Itt térre komponálták a játékot. Egymásnak homlokegyenest ellent­mondó jellemvonásokat egységként mu­tat föl Börcsök. Gyermetegen zsarnokos­kodó, mint Kiss Manyi, Sennyei Vera módjára fenséges. Nem királynőjén, de akár egy bankigazgatóné. Ellútítja magát groteszken, mint Gobbi Hilda. Bohóci, akár Dayka Margit. Tragika és clown. Egy személyben Stan és Pan. Valószínű­leg a felsoroltak egyikét sem látta színpa­don. Személyében mégis szépen folytató­dik színészetünk dicső vonala. Balázsovits Edit angyalarcú méregke­verőnő, tiszta tekintettel fondor kínzáso­kon és gyilkosságokon töpreng. Beval­lom, Majsai-Nyilas Tünde kimódoltnak rémlett A mi kis városunkban­­ most mé­lyen őszinte, egyszerűen természetes, erős tehetségnek látszik. A három fősze­replő közül 37-52 apróbb-nagyobb néma és beszélő társadalmi környezetet, hol se­gítőt, hol ellenségeset kerít a játék köré a Pécsi Balett nyugdíjas prímabalerinája, a tündökletes belső gazdagságú Zamóczai Gizella, s a pécsi művészeti szakközépis­kola neveltje, Bozsik Yvette estjeinek fénypontja: Vati Tamás. Sanda és ámuló, rosszindulatú és odaadó tündérek. Két némajátékos tömegjelenetekkel benépe­síti a padlásteret. Amikor megszólalnak, különösen Vati egyenes, moduláció nél­küli, halk artikulációval, bebizonyosodik, mennyire jó színészek a táncosok, tudják a mondat természetes ritmusát, a szüne­tek értékét, a dinamikát. Térbe koordinál­ják a szöveget. Vendégként Zsótér Sándor rendezte az előadást. Néhány szép színházi bűvész­­mutatvány kivételével tisztán, erősen me­séli a fonóbéli modern mesét Benedek Mari ihletett mesejelmezeibe öltöztetett öt játékosával. Mintha minden rendezői kényszerítés nélkül képviselnék saját ma­gatartásukat. S csak onnan érzékelhető az erős kezű rendezés, hogy feszes kapcso­latokban, egymással beszélnek laza szí­nészi szólózás helyett. Aprólékosan ki­dolgozott előadás. A szünet nélküli más­fél órát nem sokalljuk. Gazdag emberi tartományokat nyitnak meg könnyedén a színészek. Gyengédség fogja el a nézőt láttukon. Elhagyva a nézőteret, jobbnak érezzük magunkat, megbocsátóbbnak. Ne túloz­zunk! Csak amíg nézzük őket, addig hisszük jónak magunkat. M. G. P. Majsai-Nyilas Tünde és Börcsök Enikő az előadás egyik jelenetében fotó: mti-Sándor Katalin Bécs tavaszi múzeumi kínálata A Cézanne-kiállításnak nincs igazi rivá­lisa Bécsben: eddig 180 ezren tekintet­ték meg, s bár a kiállítás április 25-én es­te 10 órakor kíméletlenül bezár, a 21. és 24. közötti rendkívüli - 24 órás - nyitva tartás még sokaknak nyújt lehetőséget a látogatásra. Átellenben a Cézanne-kiállításnak he­lyet adó Kunstforummal, a Harrach­­palotában közép-európai kortárs művé­szek mutatkoznak be. A Bank Austria és a Siemens­­ két, a térségben ugyancsak elkötelezett nagy cég vállalkozott a Bécsben oly szívesen emlegetett hídsze­rep képzőművészeti megjelenítésére. A KunstBaum-Mitteleuropa kezdeménye­zés lefordíthatatlan neve utal a közép­európai művészeti helyszínre, nem is leplezve a szponzorok térségbeli terjesz­kedési vágyát, ám e nagyon is gyakorla­tias felhangot kellemesen egészíti ki az efféle műpártolás. A kiállítás nem törek­szik a Modern Művészetek Múzeumá­nak babérjaira, s meg se közelíti a - köz­ben Budapestre költözött - nagy bemu­tató méreteit, de ez nem is célja, s hogy mennyire nem rivalizál, azt bizonyítja: a négy ország - Horvátország, Szlovákia, Szlovénia és Ausztria­­ kortárs alkotói­nak bemutatkozásához készült kataló­gus előszavát Hegyi Loránd írta. A Harrach-palotában egyébként jelen van néhány, az Aspektusok/pozíciók kiállí­táson is szereplő művész, köztük Dániel Fischer, Németh Ilona, Ivana Keser. A Bank Austria és a Siemens első közös akciója csak a kezdet: a második sza­kaszba bevonják a cseh és a magyar le­ányvállalatokat, amelyek - amint ezt Bécsben hozzáteszik, az üzletmenettől függően - ugyancsak bekapcsolódnak a kezdeményezésbe. Emellett szó van a kortárs művészeknek létesítendő ösz­töndíjakról, a határon átnyúló csere­programokról - vagyis a térség gazdasá­gi előnyeit alaposan kihasználó cégek a jelek szerint most már mecénási szerep­kört is vállalnak. (A kiállítás június ele­jéig van nyitva.) Chaim Soutine francia expresszionista kiállításával ünnepli fennállásának tize­dik évfordulóját a Zsidó Múzeum. Az 1893-ban született litván származású fes­tő Franciaországban és Amerikában is­mertebb, mint Közép-Európában, pedig korai csendéletei, majd a húszas évektől kezdve az egzisztencializmus jegyeit mu­tató alkotásai figyelemre méltóak. Ezt a hiányt próbálja most pótolni a bécsi mú­zeum június elejéig nyitva tartó kiállítása, amely a 40 Soutine-képpel egyidejűleg Jean Egger és Hermann Nitsch alkotásai­ból is bemutat egy válogatást, és a látoga­tó számára egyértelművé teszi a stílusbe­li és tartalmi rokonságot. Tematikus kiállításra invitál a Bécsi Történeti Múzeum, amely a freudi álom­festés századik évfordulója alkalmából a tudattalan világába kalauzolja a látoga­tót. A kiállított festmények mindegyikét az alkotó álma inspirálta, közös voná­suk, hogy mindegyik művészt alvás közben érte a múzsa csókja, s az ébredés után realizált ötletet valósították meg. A tudományos magyarázat a katalógusban A pszichológia és az álom pszichológiá­ja címen kapott helyet. Figyelemre mél­tó művek szerepelnek a válogatásban: Salvador Dali, Max Ernst, René Mag­­ritte, Man Ray, Oskar Kokoschka, Paul Klee és Arnulf Rainer -, de láthatóak an­nak a Szergej Pankejevnek a festményei is, aki csak Farkasember elnevezéssel szerepel a pszichoanalitikai szakiroda­­lomban. Az ideggyógyászati kezelés alatt álló fiatal orosz arisztokratát egyet­len visszatérő álom üldözte: ezt idős ko­rában festette meg, s a kopár fa ágain ülő fehér farkasokat ábrázoló kép most lát­ható a bécsi kiállításon. A látogató Chaplin, Bunuel, Fellini, Tarkovszkij filmjeinek a témába vágó részleteit is láthatja a múzeumban elhelyezett képer­nyőkön. Csak április végéig van nyitva az Ipar­­művészeti Múzeumban a Joseph Beuys munkáiból rendezett kiállítás. A Modern Művészet Múzeuma a Liechtenstein­­potában május 14-ig Klee, Tanguy, Miró tájról alkotott elképzeléseit mutatja be, mintegy száz képen és rajzon. Az építé­szet iránt érdeklődőknek az Albertina kínál csemegét: április 12-től június vé­géig az olasz barokk mestere, Róma fon­tos építője, Francesco Borromini rajzait, modelljeit, terveit, technikai segédesz­közeit mutatja be. És aki végképp nem akar lemaradni az új szenzációról, máris megrendelheti belépőjegyét a Klimt és az európai nőábrázolás című kiállításra, amely szeptembertől Klimt hölgyfest­ményeit Manet, Schiele, Kokoschka, Makart, Munch hasonló témájú alkotá­sainak társaságában mutatja be a Belve­­derében. Bécs, 2000. április Szászi Júlia

Next