Népszabadság, 2000. november (58. évfolyam, 256-280. szám)
2000-11-06 / 259. szám
10 NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 2000. NOVEMBER 6., HÉTFŐ _________Színház__________ Utánjátszó-Schwajda Amikor Schwajda György két részben játszott egyfelvonásosának előadásán az Új Színházban egy táskarádióból fölhangzik Máriássy Judit hangja, hogy a munkába induló dolgozóknak Joris Ivensről, a filmtörténet legunalmasabb filmrendezőjéről, a kétszeres nemzetközi békedíjas és NDK művészeti díjas holland dokumentarista személyiségéről csevegjen: kiderült, a Himnusz történelmi drámává öregedett. Megírtakor — 1977 - szocialista abszurdnak készült. Időszerűnek rémlett 1989-ben a Játékszínben Eperjes Károly és Hernádi Judit főszereplésével a mostani előadást is színpadra állító Taub János beckettizálásában is. Mára azonban történelmi dráma lett, akár Kisfaludy Károlytól A tatárok Magyarországon, vagy idősb Dumas darabja, a Házasság XV Lajos alatt. A Himnusz nem ment ki a divatból. A divat ment ki belőle. Elhagyta a művet létrehívó kor. Nem ágyazódnak többé a szereplők és az előadás saját történelmi idejükbe, amit Schwajda szélsőségig provokált, de egyben elfogadott. Az egyfelvonásos feszültségét a ki nem mondott szavaktól kapta. Az elnyelt igazságokat a néző tette magában hozzá. Taub rendezése leszámolni látszik a szocializmusnak nevezett világgal függetlenül attól, engedi-e a keze alá került színdarab. Schwajda munkás-groteszkjei rendre szatirikus indíttatásúak, de nem kíméletlenek: a képtelenné tágított ötlet mélyén érzelmesség húzódik meg. A rabszolgaként kizsákmányolt munkásosztály helyzetében félreérthetetlenné fogalmazta: eltompulásukért nem mások a felelősek. A lumpenlétet a szerző szeretetteli megértéssel rajzolta. Ellen-pozitív hősöket teremtett. Szesztől tompa, egyhangú élettől elszürkült, készen vett ruhákban járó, készen kapott mondatokkal társalkodónak mutatta a vezető osztályt. Schwajda balról támadott. Felelősségre vonta az úgynevezett munkáshatalmat: mit tettek valójában a munkásosztálylyal. Szarkazmusa és érzelmes pátosza tette, hogy Schwajda darabjainak ötlete látszólag megtörik. Úgy rémlik, mintha erős ötletei kifáradnának, s pótlékokkal kellene megtámasztani. Ritkán oldják meg előadások egységben a kaján és a részvételi mosolyt. Taub olvasta a Himnuszt. Rendezte már sikerrel. Most nem vette számításba az eltelt idő dramaturgiai bedolgozását. Schwajdát átírta a történelem. Felülírta fordulatait. Taub most is tévéreklámokkal tagolja az előadást (kellemetlenségüket fokozza a fülbontó hangerő), szembeállítja a mai reklámokat a tegnapi politikai rádióadásokkal. Ezek darabon kívüli járulékos elemek. S csak az teszi anyagszerűen mulatságossá, hogy a táskarádió csakis lábbal dobbantásra szólal meg vagy hallgat el. A Neil Simon vígjátékából merített játékötlet nevetést kelt a nézőtéren. Szépen kidolgozott a színészi duett. Taub elnyújtott részletezéssel hordatja színészeivel színre az eltompult robotot, az ismétlődéseket, az örökkévalóságnak tetsző napi egyhangúságot. Az Április 4. szocialista brigád tagjait, brigádvezetőjét, a kis szerepek (Tanácsi előadó, Polgárné, Rendőr) megszemélyesítőit a rendező azonban más játékmodorban viszi a játékba. Azt a valóságfölöttiséget akarja elérni velük, ami az átépített szolnoki színház ünnepi előadását annyira siralmassá tette a maga átírta Liliomfival vagy a Művész Színház nyitóestjét élvezhetetlenné elhibázott Koldusopera-rendezésével. A legleleplezőbb a rendező kimódolt, játékra ráerőszakolt megoldásaira, hogy az idegen elemeket lelöki magáról az előadás: amíg a főszereplők beszélnek, a segédszemélyzet előzékenyen hátat fordít, a körfüggönyt merően nézve, kivárja végszavát. Kisfalussy Bálintnak mégis jut egy komikus betétszám. A testes rendőr képtelen átjutni Vayer Tamás történelmi múltban ábrázolt jelzett díszletajtaján, szuszakolja magát, fölakad a két léc között, hitelesen kínlódik. Szürrealista bohóctréfa. Nagy-Kálózy Eszterről régóta gyanítható, hogy nem klasszikus drámák naivája, hanem mai darabok fanyar és gúnyos hősnője, vagy hogy régi színházi kategóriát alkalmazzunk: nem nemzeti színházi, hanem magánszínházi színész. Jobb magas sarkú cipőben, mint koturnusban, és jobban illik rá Bakó Ilona hálóing és lágertrikó közötti toprongya, semmint, ha krinolinban lépne színre. Eperjes Károly játékszínbeli és új színházi Józsefét összevetni nincs mód, fejlődött-e egykori alakítása, módosult-e, megváltozott-e poentírozó rendszere, mélyült-e az a gúnyos - egyszerre kint és egyszerre bentről ábrázoló — módszere, amivel A munkást színre mintázza. A szerző Józsit Az embernek szövegezte meg, mint ahogy feleségét, Arankát Az asszonynak, de helyesebb volna A munkásnak és A munkásnénak nevezni őket. Eperjes és Nagy- Kálózy nem képletet mintáznak. Nem stílust játszanak. Nem politikai nézeteiket játsszák el. Bábszínházi vaskossággal, vásári bohózatok rikító eszközeit magukra öltve embert ábrázolnak a rendezés időben eltévedt politikai hozzászólása helyett. M. G. P. Nagy-Kálózy Eszter és Eperjes Károly FOTÓ: MTI - SÁNDOR KATALIN Ezópus nyelve játszotta egy politikai kurzus, egy ósdi szellemiség, s ebből a szerepkörből az elmúlt tíz esztendőben nem is tudott kitörni. S talán éppen ezért ma már bírálatok se nagyon érik. A levélnek azonban nyilvánvalóan nem ez a hosszú vitairat volt a lényegi mondandója. Hanem az, hogy a levél írója többször, hang-Vajon miért nem lehet tíz esztendővel a rendszerváltás után nyíltan fogalmazni? súlyosan, s ezt a fölolvasó - most már elárulhatom: Sinkovits Imre - külön is hangsúlyozta, Nemzetinek nevezte az intézményt, amelyet megszólított. Holott az már két hónapja a Pesti Magyar névre hallgat. Ezt a nevezetet a levél nem is említi. Valójában pedig éppen ez, amit nem értek. Az elhallgatás időnként nagyon súlyos stiláris eszköz. Kiváltképp olyankor, ha az író olyasmit hallgat el, amiről nem szabad beszélni. Céloz rá, de ki nem ejti a tilalmas szót. A diktatúrában való beszéd egyik leghatásosabb eszköze. Nemcsak a közlendő tartalomra hívja föl a figyelmet, de a szabadság, a szókimondás lehetőségének hiányára is. Sütő András ennek évtizedeken át nagy mestere volt. S most ismét ezzel az eszközzel él. Vajon miért? Mi kényszeríti arra, hogy ne mondja ki: nem teszik neki a névváltoztatás, nem ért egyet azzal, hogy a szívéhez oly közel álló társulattól elvették a kitüntető címet s vele a rangot? Miért kell a ma ellenzéki szellemiséget hoszszan szidalmazó szövegbe csomagolni - mert hát erről van itt szó — a kormány egy intézkedésének bírálatát? Vajon miért nem lehet tíz esztendővel a rendszerváltás után nyíltan fogalmazni, megmondani, hogy bármennyire utálja is a pesti értelmiség kozmopolita, nemzetietlen szellemét, a hozzá sokkal közelebb álló jobboldali kurzusnak ezzel az intézkedésével nem tud egyetérteni? Annyira megszokta Sütő András a diktatúrában elkerülhetetlen ezópusi beszédet, hogy képtelen leszokni róla? Vagy mégsem azt akarta mondani, amit az imént summáztam? Akkor kiváltképp hasznosabb lett volna a nyílt beszéd. Zappe László Már az is szokatlan volt, hogy az érkező nézőket leeresztett vasfüggöny fogadta. Lassan eljött a rendes kezdési idő — hét-nyolc perccel hét óra után -, és a vas még mindig nem ment föl. Hanem kijött a színház egyik nagy öregje, a nemzet tizenkettőjének egyike, kezében papírokkal, és közölte: Sütő András levelet írt a színház évadnyitójára, amelyet most föl fog olvasni. És föl is olvasta. A mintegy tízpercnyi szöveg első részében a kitűnő író ismert emelkedett stílusában megemlékezett arról, hogy mennyire otthon érezte magát mindig is ebben a színházban, mennyire jó volt neki, hogy itt játszották a darabjait. Majd még hosszasabban szidalmazta e színház bírálóit. Akik úgymond, azt vetik e társulat szemére, hogy politizál. S hosszan bizonygatta a levél a politizáló, közéleti, az elkötelezett színház létjogát. Mindezzel tulajdonképpen még egyet is érthetnék, ha nem emlékeznék makacsul úgy, hogy a színházat ért bírálatok - amíg egyáltalán érték bírálatok — másról szóltak. Egyrészt szakmai-művészi színvonalról, korszerűségről, a rangjához illő szerepről, no meg arról, hogy ezt a színházat magához ragadta, kis. * / Vivendi Telecom Hungary