Népszabadság, 2001. április (59. évfolyam, 77-100. szám)
2001-04-07 / 82. szám
Fejér Bácher Iván Barátom, kollégám, Fejér Gábor fényképkönyvét lapozgatom mélán. Látom, az album legkorábbi képe 1970-ben készült. Fejér Gábor tizenhat éves volt akkor. Több mint harminc évet fotózott be-ki-le-fel-meg-el-át-rá ez a fiatalember. Benne is van a harminc év a fotókban. De hát ez még nem oly különleges dolog. Egy MTI-nél, Népszavánál, Határőr című és megszámlálhatatlan egy-két évet megélő egyéb lapnál, s végül a Népszabadságnál dolgozó fotóstól, egy mindenféle stúdióstól és mindenféle ösztöndíjastól, egy KISZ-díjastól, egy sokat és sokfelé utazó, de itt élő és itt keccsölő magyar fotóstól ez a minimum, ami elvárható. Mi legyen benne képeiben egy ilyen fotósnak, ha nem az eltelt harminc év? Több, legyen benne több. Van is több. Benne van a képekben a technikai tudás, de hát ez is kötelező minimum a magyar fotográfusok jobb köreiben. (Legfeljebb az Iparművészeti vonatkozó szakán nem veszik szigorúan az efféle követelményeket, de hát ott művészeket képeznek, nem fotósokat, ugye. És még onnan is került ki már fotós.) Fejér Gábor törekszik valamiféle epikai többre is, képregényeket fotóz. Párhuzamos sorozatot készített a két éjszakai rabszolgakasztról, a szövőlányokról és az éji táncosnőkről, egy-egy évig kísérgette masinájával Ferencsik Jánost és Fischer Annie-t, van nevezetes sorozata május elsejéről, újabb Lauder-iskoláról, New Yorkról, Pekingről, hajnali Budapestről. De még ez sem ritkaság, minden fotós törekszik erre, sorozatra, ebből lehet csak vernisszázs, album, más efféle fontos, önéletrajzba lajstromozható eset. De Fejér fotóiban benne zeng halkan még valami állandó hang, valami orgonapont is. Kiket is fotóz Fejér? Szövőlányokat és bártáncosnőket, Fischer Annie-t és feleséget, öreg munkásőr párt és Mátyás téri lányt. Mi bennük közös? Úgy érzem, a „pilártalanság”. Hogy egyik sincs topon. Valamenynyien menedzseletlenek. Nem magukat csinálták, és nem csinálta meg őket se senki. Magát a dolgot csinálták vagy csinálják magáért. Nem eladásra. Sem magukat, sem munkájuk gyümölcsét nem eladásra szánták. Ma már egy Fischer Annie, ha élne, éhen lenne halva. Csak zongorázásból megélni? Nem adni egyetlenegy interjút sem soha? Nem lenni öles fényképpel óriásplakáton? Nem buzizni Heti hetesben? Csak zongorázni? Nevetséges! Fejér efféle szívbemarkolón nevetséges embereket vesz le. A puritán, a keresetlen, az eszköztelen embert látja meg Fejér jó szeme a szövőlányban, a cigány fiúban, a vasutastisztben és Ferencsik Jánosban egyként. És a megfáradt Kádár Jánosban is. Mert a másik láthatatlan elem, ami összedrótozza a harminc év alatt készített képeket, az a fáradtság. Fejér főként fáradt figurákat fotózik. És a kevés, „embertelen” kép is fáradt végtelenül. Elárvulva csillognak a hajnali Budapest, a buli, a mámor utáni Budapest kövei. Azt írják a lapok - félő, maholnap ez is azt írja majd -, hogy valami új kezdődik, valami szép, diadalmas, magasztos. Fejér Gábor képei azt sugallják: valaminek végképp vége van. Valaminek, ami nem volt éppen túl szép, meglehet. De benne éltünk. Fejér Gábor — Fényképtár, 16. kötet Intern Kiadó Éjszakai műszak. Részlet a sorozatból, 1978 Ferencsik János a Mozart-Requiem tévéfelvételén, 1983 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2001. ÁPRILIS 7., SZOMBAT 31 BENEY ZSUZSA Eurydiké (Részlet egy ciklusból) Újrateremtette testem és lelkem a semmi alaktalan tömegéből egy pontból a térben, mely mégse tér. Milyen lehettem?Átlátszó, üres kép? Megrémülten taszított el magától. Ugyanúgy történt mind a két teremtés? És ugyanolyan lesz mindkét halál is? A semmiből csavarodott a test egy csepp lélekre, mint méz önmagára. Másodszor víz, repedt üvegpohár. E második élet tapinthatatlan. A lét vékonyabb, vagy az ujjhegyek nem érzik textúráját az anyagnak? Jönni, menni, árny a dolgok között lap szerint rávetülni fehérre, feketére. Nem én tűntem el mögötte, hanem ő vált köddé, homállyá énelőttem. Úgy nézett a szemembe mint tükörbe önmaga vágyát látta meg - de én nem tudtam: életem ez vagy halálom. ----------------------------------------♦----------------------------------------Beney Zsuzsa (1930) József Attila-díjas, legutóbbi kötete A két part címmel tavaly jelent meg az Argumentumnál. KARAFIÁTH ORSOLYA Exit music Snittek helyett a házad elsötétül, szívedben rettegés van, vér valódi. Távolból fegyverek s kocsik zaja próbál a némaságon áthatolni. Dermedten állsz, és egyre várod őt. Leljen már meg. Gyulladjon végre lámpa! Halkuljon el e tiszta félelem falakból áradó szimfóniája! És snitt. És indulsz szerteszét, semerre. Csapódó ágak, ismeretlen út. Az üldöződ már azt hinnéd, leráztad a hajtűkanyar, s megint elédbe jut. A fék csikordul és te felsikoltasz, aláfestésként pár szívdobbanás. Elér, te érzed, ez csak ócska thriller, irányítód egy másik sávra vált, s a snitt után majd esküvői bál lesz. Van férjed is: ím egy valódi férfi! Menyasszonytánc, s te őrülten pörögsz, száz fény próbál szédült szemedbe férni... és mintha várnád már a szöktetést: történjen vadregényes és halálos. Történjen meg, és végre épp veled. Megtörténő veszély rántson magához, és újabb s újabb snittig tartson el. Hajoljon néha át paródiába, vetítsen egy másik nőt is beléd, kalandjának magad legyél az ára. Legvégül úgyis múlik majd ez is — sötét vásznán a stáblistád se látszik. De akkor is tudjad, hogy jó, mikor végére érsz, eltelve zsúfolásig... -----------------------------------------♦—------*----------------------------- Karafiáth Orsolya (1976) első kötete Lotte Lenya titkos éneke címmel 1998-ban jelent meg a Norannál. Metaforákkal Gyáni Gábor: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése A tudomány nem gondolkodik, nyilatkozta híres-hírhedt diktumában Heidegger. Ha e bölcsesség igazat állít, akkor mint tudomány nem gondolkodik a történettudomány sem. Nem problematizálja tehát saját tevékenységét, és nem határozza meg saját alapfogalmait, nem reflektálja önnön tárgyát és önnön módszereit. Kutatásaiba veszve nem teszi föl magának a kérdést: tudományosnak számító eljárásai hogyan függnek össze a feltételekkel, melyek között egykor tudománnyá szerveződött, a feltételek változása pedig milyen hatással lesz ezekre az eljárásokra. Teszi anélkül, hogy tudná, mit tesz. Gyáni Gábor tanulmánykötete pontosan ebből a felismerésből született meg. Darabjai problematizálnak, reflektálnak és kérdéseket tesznek föl, tudatosítani igyekeznek tehát, voltaképpen mit is tesz a történettudomány, amikor a dolgát végzi. A tanulmánykötet persze, ahogy lenni szokott, különféle alkalmakból született és különféle célokból készített írásokat fog egybe. Nem esetlegesen összegereblyézett dolgozatok válogatása mégsem: szemléletében és anyagában figyelemre méltó egységet mutat háttérben a posztmodern korszakváltással, előtérben a történetírás tudományossá válásával és tudományosságának megkérdőjeleződésével. Posztmodern korszakváltás? A háttérben természetesen ez áll: a modern tudományos világkép megrendülése, a nagy elbeszélések összeomlása, a nagy betűs történelemnek apró történetekben való föloldódása. A tanulmányírót nem önmagában a posztmodern kondíció érdekli, a posztmodern kondíció élménye nélkül azonban föl sem vetődnének a történettudomány őt érdeklő problémái. A történetírás tudományossá válása? Az emberi világ egészének előrehaladó időbeli mozgásaként fölfogott, célirányos folyamatot képező és racionálisan megragadható történelemfogalma szükséges hozzá, valamely nemzeti kollektívum múltból a jelenbe, a jelenből pedig a jövőbe irányuló fejlődésének rajzával. A történetírás tudományosságának megkérdőjeleződése? Akkor kell szembenézni vele, amikor megrendülnek a tudományosság alapját képező hitek: az egyetemesség, a célirányosság, a racionalitás fogalmai, meg a nemzeti kollektívum kizárólagosságának elképzelése. Gyánit igazán ez foglalkoztatja. Mit tesz, és mit tehet hát mégis a történész, ha a mestersége tudományosságának korábbi meggyőződését föl kell is adnia? A vizsgálódások gazdag anyagából villantsunk föl csupán egyet: a kortársi amerikai történelemfilozófus, Hayden White „metatörténelmi” elméletének értékelését. A történész, ugye, White „metatörténelmében” nem annyira a tudóshoz, mint inkább az íróhoz hasonlít. Nem megtalálja tehát a múltat, objektív ábrázolást közölve róla: kutatásai nyomán maga elé képzelt vízióját adja csupán, az irodalommal rokon, kompozíciós szabályok szerint elrendezett és retorikai eszközökkel megformált narratívját megalkotva. Mindez, magyarázza Gyáni, nem valamiféle parttalan relativizmussal fenyegető önkény megnyilvánulása, a tény és a fikció kárhozatos összemosása, a komoly tudomány elleni alattomos támadás, gyalázatos szentségtörés. Nem, azt tudatosítja csupán, amit a posztmodern kondíció nyomán úgyis tudunk , hogy tudniillik történeteink, így a történetíró történetei is, nem az egyedül igaz beszámolók a valóságról. A történelem rejtett értelmének föltételezése merő illúzió, e rejtett értelem meglelésének kísérlete pedig hasztalan törekvés. A tudomány, amely nem gondolkodik? Gyáni nem Heideggert idézi, hanem - figyeljünk oda Németh Lászlót. „Tudományos igazságaink jó része metafora. Baj ez? Éppen nem. Csak tudjuk is azután a metaforáról, hogy metafora.” A mai történész, fűzi hozzá Gyáni, egyet kell hogy értsen a tegnapi íróval. Igen, így van: mind több tudományos igazságunkról kell bevallanunk, nem egyéb metaforánál. A „tudományos” történetírás nem a múlt megközelítésének valamiféle egyedülvaló formája: a múltra vonatkozó tudományos diskurzust nem választják el éles határok az emlékezet munkájától. A helyzet azonban mégsem reménytelen. Ha a „történettudomány” nem úgy tudomány is, ahogy addig hittük és reméltük róla, attól még működőképes szellemi vállalkozás maradhat. Az a belátás ez, amelyet a kortársi filozófia reflektált posztmodernnek nevez. A posztmodern kondíció nyomán e szerint nem feladnunk kell modern értékeinket, csak éppen reflektáltan kell tekintenünk rájuk. Metaforáink között megbízhatóan el fogunk igazodni. (Napvilág Kiadó) Perecz László