Népszabadság, 2001. május (59. évfolyam, 101-126. szám)

2001-05-26 / 122. szám

NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2001. MÁJUS 26., SZOMBAT 23 Az eszköztelen állam (2.) Oroszország „európai fordulata” Sz. Bíró Zoltán Szilágyi Ákos Oroszország gazdasági és politikai ha­nyatlásának, az orosz állam eszköztelen­­ségének következményei sokkal dráma­ibb módon mutatkoztak meg az orosz társadalom, mint a külföld előtt, noha ízelítőt - technogén katasztrófák, pénz­ügyi összeomlás és az „orosz maffia” formájában - a Nyugat is kapott belőle. A szovjet örökségből diplomáciai és ka­tonai téren mindenesetre tovább futotta a nagyhatalmi látszat fenntartására, mint a gazdaságban, noha Oroszország kül­politikáját még így is a hátrálás és hát­rálva lavírozás határozta meg tíz éven át. Amilyen kevéssé tudták visszatartani az egymást követő orosz kormányzatok az ország gazdasági és civilizációs hanyat­lását, olyan sikeresnek bizonyult Orosz­ország nemzetközi leértékelődésének el­lensúlyozásában az orosz diplomácia. Az 1990-es évek legelején az oroszor­szági hatalmi elit még komolyan bízott abban, hogy Moszkva és Washington stratégiai partnersége mellett lehetséges egy többpólusú világrendszer kialakítá­sa, amelyben a gyengülő Oroszországra „sarokképző” szerep vár. Ha a világ két­pólusú már nem lehet, legyen többpólu­sú legalább - gondolta Oroszország -, mert ez még mindig jobb a szuperhatal­mi státusát vesztett Oroszországnak (s talán a világnak is), mintha a világrend­­szert egyetlen globális szuperhatalmi központ uralná­­ az Egyesült Államok természetesen. Csakhogy Oroszország általános hanyatlása az 1990-es évek de­rekára már olyan fokot ért el, hogy még egy ilyen „sarokképző” szerep is sok lett volna neki ama többpólusú világrend­­szerben. Arról nem is szólva, hogy maga a nemzetközi rendszer sem nagyon mu­tatta a „többpólusúvá” válás jeleit, in­kább kialakulatlanság és a konkrét kihí­vásokhoz illeszkedő alkalmi szövetsé­gek jellemezték. A mind ideológiai küldetéstudatát, mind befolyásolási eszközeinek nagy ré­szét elvesztett orosz politikai vezetés lé­nyegében két lehetőség között választ­hatott: vagy egyértelműen csatlakozik az új világrend valamelyik létező cent­rumához - legkézenfekvőbb módon Nyugat-Európához —, vagy a kialakult világhatalmi központok között lavírozva próbál időt nyerni, amíg Oroszország új­ból tényleges (s nem névleges) nagyha­talommá válik. Az évtized második felé­re azonban bebizonyosodott, hogy a má­sodik irányvonal - az orosz állam tartós­nak bizonyuló eszköztelensége folytán - nem követhető és kockázatosabb is, hi­szen tele van előreláthatatlan elemekkel. Az 1990-es évek végén mind több tekin­télyes moszkvai szakértő tanácsolta az orosz vezetésnek, hogy ideje felhagynia mindenfajta nagyhatalmi különút illúzió­jával. Oroszországnak lehetőleg ki kell maradnia a világhatalmi konfrontációk­ból, és fel kell hagynia­­ a nagyhatalmi erőfedezet híján egyre komolytalanab­­bul ható - dörgedelmes retorikával. Rö­viden: második „út” Oroszország szá­mára nem létezik. Az egyetlen lehetőség a szűkös erőforrások koncentrálása az orosz gazdaság konszolidálása érdeké­ben. Ez a „neo-izolacionista”­­ a külpo­litikai kötelezettségvállalást az ország gazdasági érdeke alá rendelő - irányzat az évtized végére egyre népszerűbb lett, noha nem vált egyeduralkodóvá. Ehhez képest Putyin elnökségének el­ső esztendeje sokakban azt a benyomást keltheti, mintha Moszkva nagyhatalmi ambíciói megint föléledőben lennének. Mintha az új orosz hatalom másfajta ma­gatartást részesítene előnyben, mint a vi­lághatalmi játszmákból való kimaradás izolacionista hívei. Valójában nem erről van szó. Az elmúlt egy-másfél évben Oroszország külpolitikai magatartása egyáltalán nem lett konfrontatívabb, mint amilyen korábban volt. Sőt, mintha most már tudatosan is ki akarna maradni azokból a helyi konfliktusokból, rende­zési feladatokból, amelyeknek kizárólag nagyhatalmi vagy külpolitikai tétjük van, közvetlen gazdasági hozadékuk viszont semmi: csak viszik a pénzt, nem hozzák. Márpedig Oroszországnak még ahhoz sincs elég pénze, hogy saját kontingenst tartson fenn Koszovóban, csakis ENSZ- pénzen kíván e nemzetközi rendfenntar­tó vállalkozásban részt venni. Ha közelebbről megnézzük, akkor a külkapcsolatok újrarendezése, bizonyos területeken pedig újraélesztése mögött minden esetben a pőre gazdasági érdek munkál, nem pedig birodalmi álmok vagy presztízsszempontok. Ilyen vissza­vágyódások sokkal inkább a Jelcin-érá­ban tűntek föl az orosz külpolitikában, noha az egymást váltó külügyi csapatok ennek ellenére sem sérelmi politikát folytattak. Ma azonban még e presztízs­politika elemeit is nehéz lenne felfedez­ni a külpolitikai vonalvezetésben. Nem könnyű persze Oroszországot a pragma­tikus, haszonleső, minden rubelt fogá­hoz verő „kereskedőállam” szerepében elképzelnünk. A helyzet mégis az, hogy Putyin el­nök látványos külföldi útjai, a szovjet időkből örökölt, ám tíz éven át nem léte­zőnek tekintett kapcsolatok felújítása - többek között Kubával, Vietnammal, Észak-Koreával, sőt legújabban egyes afrikai országokkal, illetve a Kínával, Indiával és Iránnal eddig is ápolt kap­csolatok megerősítése - minden esetben elsődlegesen vagy kizárólagosan gazda­sági célokat szolgáltak: visszaszerezni a régi szovjet hitelekből annyit, amennyit és úgy, ahogy még lehet, illetve eladni ezeken a piacokon mindazt, amit más piacokon nem, vagy csak nagyon nehe­zen lehetne. Putyinék merkantilista külpolitikai pragmatizmusának az a vadító üzenete Oroszország számára, hogy mostantól minden rubel (avagy dollár) számít. Még az is, amit a nyugati űrturisták fi­zetnek be az államkasszába, sőt azok a dollárszázmilliók is, amelyeket a nuk­leáris hulladékok elszállításáért, tárolá­sáért és feldolgozásáért a Nyugat haj­landó Oroszországnak fizetni. Az állam mindent elkövet bevételeinek maxima­lizálásáért (a 13 százalékos társasági adó bevezetésével még az adófizetési kedvet is sikerült ugrásszerűen növel­nie). Minden pénznek helye van. Pénz­ügyi-gazdasági téren az orosz állam egy esztendő óta mindinkább „néme­­tes” jelleget ölt, s ennek csak külső jele a „német alkatelem” megerősödése a politikai elitben (a „szentpéterváriak” előretörése, Germán Gref, Alfred Koch és mások karrierje). Mindenesetre nem­hiába adta múlt év végén Németország­ban megjelent Putyin-könyvének Ale­xander Rahr Oroszország-szakértő ezt az alcímet: Der „Deutsche” im Kreml. (A Spiegel idei május 21-i számában tette közzé - hatalmas diplomáciai bot­rányt kavarva - annak a magánbeszél­getésnek a titkos jegyzőkönyvét, me­lyet Schröder kancellár márciusi washingtoni látogatásakor folytatott Bush elnökkel, s amelyben bőven esik szó Oroszországról és Putyinról is. Minden fenntartásuk mellett Bush és Schröder egyetértettek abban, hogy Putyinnak ez idő szerint nincs alterna­tívája. „Putyin — mondja Schröder — hosszú távon a piacgazdaság és a de­mokratikus politikai berendezkedés ki­építésére törekszik és ebben számíthat támogatásunkra. Ugyanakkor nyitott kérdés, képes lesz-e valóban felülkere­kedni a régi, a szovjet mentalitás jegye­it magukon viselő eliteken.”) A Putyin-érával kezdődő külpolitikai aktivitás kétségtelenül új ambíciókról árulkodik, ám ezek merőben pragmatikus gazdasági, és nem restaurációs birodalmi ambíciók. Oroszország számára létkér­dés, hogy a következő pár évben kijusson az adósságcsapdából, bekapcsolódhasson a világkereskedelembe (legalább azzal, amije van: nyersanyagokkal, fegyverek­kel, űrtechnológiával, mérhetetlen terüle­ti kiterjedésével), hogy előteremtse az infrastrukturális beruházásokhoz szüksé­ges forrásokat, és elősegítse a külföldi be­fektetések növelését. Az Oroszországban zajló politikai fordulat külügyi téren is ennek a célnak van alárendelve. Putyin külpolitikájából még a retorika szintjén is hiányzik mindenféle nagyhatalmi handa­­bandázás, fityiszmutogatás, gorombaság vagy csínytevő kópéság, amely Jelcintől - mint magyarul most megjelent emlék­iratai is tanúsítják — nem volt idegen. Nem hiányzik viszont belőle a szuvereni­tás méltóságának retorikája. De még ezt a retorikát sem az önrendelkezés tegnapi értelmezése ( „szuverén vagyok, tehát azt teszek, amit akarok”), hanem mai nem­zetközi jogi értelmezése hatja át: a szuve­renitás elismerésének előfeltétele a nem­zetközi szabályok elfogadása. Ennek megfelelően szuverén az az ország, amelynek demokratikus politikai rend­szere van, érvényesülnek az emberi jo­gok, sajtószabadság van stb. A terroriz­mus, a korrupció, bűnözés elleni harc ugyancsak nemzetközi szabály. Kérdés persze, hogy Putyin veretes euroretoriká­­ja köszönő viszonyban van-e napi politi­kai gyakorlatával? Véleményünk szerint, egyelőre legalábbis, igen, bár e köszönő viszonyon túlmenően még nagyon távol attól, hogy a szép elvek és a hatalmi gya­korlat, ha konfliktusokkal is, összhang­ban legyen egymással. Hasonlóképp nem valamiféle birodal­mi reintegráció rejtett vágya, hanem a gazdasági önérdek, a haszonszerzés munkál Moszkva FÁK-térséggel kap­csolatos politikája mögött. Az utóbbi hónapokban szembetűnően felgyorsult az egykori szovjet belső periféria egyes államainak közeledése Moszkvához. De ezt egyetlen esetben sem Moszkva poli­tikai vagy katonai nyomása váltotta ki, hanem mindig a gazdasági helyzet, amely a szóban forgó utódállamokban túlzás nélkül katasztrofálisnak mondha­tó. Abban, hogy Moszkva épp Fehér­oroszországra, Moldovára és Ukrajnára tud leginkább politikai vonzerőt gyako­rolni, ebben nemcsak az említett orszá­gok belpolitikai fejleményei, illetve sú­lyos gazdasági és szociális gondjai ját­szanak közre, hanem az a fontos körül­mény is, hogy épp ezek az államok tud­tak gazdaságilag a legkevésbé leválni Oroszországról. Esetükben Moszkva nem egyszerűen a legfontosabb, hanem lényegében alternatíva nélküli gazdasá­gi partner maradt­­ egy évtizeddel a Szovjetunió összeomlása után is. Ami tehát történik, az fölfogható úgy is, mint a politikai és gazdasági kapcsolatok szimmetriájának helyreállítása. Moszkva az évtized elején még rend­kívüli várakozásokkal tekintett az Egye­sült Államokkal kialakítandó „stratégiai partnerségre”, hogy aztán 1994 elejétől folyamatosan revízió alá vonja korai atlantizmusának illúziókkal teli tévedé­seit. Az évtized végén a Bush-admi­­nisztráció már azt üzeni Moszkvának, hogy szegény és jelentéktelen hatalom. Olyan állam, amellyel nincs sok tárgyal­­nivalója. Egyébként is — sugallja az új washingtoni magatartás­­ ideje Moszk­vában is hozzászokni ahhoz, hogy Oroszország egy a többi hatalom közül. A külkapcsolatok újrarendezése, bizonyos területeken pedig újraélesztése mögött minden esetben a pőre gazdasági érdek munkál, nem pedig birodalmi álmok vagy presztízsszempontok. Moszkvát - a jelek szerint - nem érte felkészületlenül az „amerikai kihívás”. Bizonyos értelemben még „jól is jött” neki, hiszen új külpolitikai stratégiájá­nak lényege éppen az, hogy „a gazdaság minden, a nagyhatalmi presztízs sem­mi”. Vagyis csak akkor van értelme bár­miféle nagyhatalmi játszmába belebo­csátkozni, ha gazdaságilag megéri. Ez esetben viszont nincs az az Egyesült Ál­­lamok, amely megállíthatná. A moszk­vai hatalmi elit jó ideje tisztában van Oroszország gyengeségével, és intenzí­ven keresi ennek ellenszerét. Ilyen ellen­szernek tűnik most az európai kapcsolat. A putyini Oroszország megpróbál leg­alább ebben a viszonyrendszerben tartós előnyöket kínáló gazdasági és politikai kapcsolatokat kiépíteni. Oroszország mindenesetre már a re­torika szintjén sem „amerikanizálódni” akar, mint még az 1990-es években, ha­nem „európaizálódni”. Jellemző, mit válaszolt Putyin ez év március elején „on-line” sajtóértekezletén az Oroszor­szág és az Európai Unió kapcsolatát fir­tató kérdésre: „Reálisan kell néznünk a dolgokat. Napjaink Egyesült Európája — bonyolult organizmus. Meglehetősen szigorú szabályok uralkodnak itt, és nem hinném, hogy Oroszország mai ál­lapotában mindenben meg tudna felelni ezeknek a szabályoknak. Mindenesetre mind Oroszországot, mind gazdaságát azokhoz a szabályokhoz igazodva fog­juk átalakítani, amelyek ma az európai kontinensen vannak érvényben, mely­nek az Oroszországi Föderáció elvá­laszthatatlan alkotórészét képezi. A ke­let-európai országoknak az Európai Unióba való fölvétele kapcsán az egyet­len kérésünk partnereinkhez az volt, hogy csatlakozásukkal - legalább egy ideig még - ne sorvadjanak el azok a különleges kapcsolatok, amelyek Oroszországhoz fűzik őket. Ez a kéré­sünk európai partnereinknél megértésre talált, amiért igen hálásak vagyunk ne­kik. Éppen ez jogosít fel minket arra a reményre, hogy hosszabb távon - mind jobban megközelítve az európai normá­kat és szabványokat - a fejlődés egy kö­vetkező fázisában majd mi is az Egye­sült Európa teljes jogú részévé válha­tunk.” Röviden: a modell és az irány immár Nyugat-Európa, s nem az Egye­sült Államok. Oroszország ráébredt, hogy hosszabb távon még nagyhatalmi súlyát is csak Európa részeként őrizheti meg, annak az Európának árrészeként, amely minden atlantisága és amerikani­­zálódása ellenére távolságot tart az Egyesült Államoktól, büszke saját iden­titására, és kész meg is védeni azt. Bár­mily tréfásnak hat is, az oroszok „anti­­amerikanizmusa”, ha elhidegülésüket az „amerikai fejlődési modelltől” és az Egyesült Államoktól annak neveznénk, ma abban áll, hogy „európaiaknak” vallják magukat: „tudják, mi, európaiak — mondják az oroszok az amerikaiaknak — egy kicsit mások vagyunk!” Oroszország „európai fordulata” e pillanatban nem annyira abból a szem­pontból érdekes, sikeres lesz-e vagy le­het-e Oroszország európaizálásának e legújabb kísérlete (végtére még azt sem tudhatjuk, sikeres lesz-e az európai nem­zetállamok „európaizálása”, amennyi­ben ezen a nemzetállami identitások, sa­játos normák, szuverenitások leépítését, illetve más szintekre áthelyeződését ért­jük­. Ami ennél is fontosabb, hogy ez az elsődlegesen gazdaságilag motivált - és Oroszország elerőtlenedéséből, az orosz állam eszköztelenségéből fakadó - Eu­rópa felé fordulás egyáltalán bekövetke­zett, és Putyin taktikai manővereinek és stratégiai erőfeszítéseinek, Oroszország céljainak új értelmezési keretéül szolgál — külpolitikában és belpolitikában, gaz­daságpolitikában és katonapolitikában egyaránt. Paradox módon Oroszország közelebb került hozzánk, mint az 1990- es években bármikor. Persze lehet, hogy ez a közelség a következő pillanatban - például a jelenlegi gazdasági reformkur­zus kudarca esetén — hirtelen olyan tá­volságba lendíti Oroszországot Eu­rópától, mint még soha. Egyelőre azon­ban Oroszország „liberális nacionalis­ta” kurzusának képviselői az „orosz rendszer” általános válságából kivezető utat az európai gazdasági és állammo­­dellben és az Európai Unióhoz való kö­zeledésben látják. Legfőbb ambíciójuk nem az, hogy Oroszország szuperhata­lom, világhatalom, nagyhatalom, ha­nem virágzó európai gazdasági hatalom legyen. Még az is lehet, hogy sikerül nekik. A csecsenek elleni háború miatt négyszázezren váltak földönfutóvá FOTÓ: MTI/AP - JURIJ TUTOV Vlagyimir Putyin elnököt hellyel kínálja az EU-csúcson Göran Persson svéd kormányfő fotó: mti /epa- anatolij malcev

Next