Népszabadság, 2002. január (60. évfolyam, 1-26. szám)
2002-01-05 / 4. szám
NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 2002. JANUÁR 5., SZOMBAT 10 Erős személyiségek kellenek Valló Péter a soproni színház élén Ritkán történik meg, hogy egy színigazgató felálljon a székéből évad közben. Pontosabban szólva: olyankor, amikor még évekre szólna a mandátuma. Ez történt nemrégiben a soproni társulatnál, amelyet Mikó István vezetett. A színházigazgatói jogokkal rendelkező művészeti vezetői és főrendezői tisztet ezentúl Valló Péter tölti be. - Mintegy évtizede annak, hogy Mikó Istvánnal, illetve a társulatával vendégrendezőként együtt dolgozom. Még az Arizonában kezdődött, ahol egy Dürrenmatt-drámát vittem színre. S amikor a Tháliává alakuló színházukból kiebrudalták őket, a kapcsolat nem szakadt meg. Évadonként legalább egyszer, de koprodukciók esetén kétszer is rendeztem Sopronban, ahol mindig jól éreztem magam. Bár hirtelen ért Mikó István döntése, mégsem érzem teljesen váratlannak. -Miért? - Mindig volt egy komikus színészi élete, amit a színigazgatás mellett sem adott fel. S a társulatánál nemcsak játszott, hanem rendezett is. Amikor pedig volt egy szabad estéje, máshol lépett fel. És Sopron kétszázhúsz kilométerre van Budapesttől. Ez így sok volt. Azt mondja, belefáradt. És nincs rá okom, hogy mást higgyek, mint amit mondott. De mert gyakran jártam ott, a fülembe jutottak elégedetlenkedő hangok is. Részint a városi vezető értelmiség köréből, de a színészek közül is. Ezek a hangok kéthárom éve felerősödtek. - Mi volt az alapja az elégedetlenségnek? - A színházzal az történt szerintem, ami a házasságokkal szokott. Az évek múltával veszítenek az érzelmi tartalékaikból, értékeikből. És tudjuk, azok a társulatok, amelyek nem követnek el mindent, nem törekszenek arra szinte az önkívületig, hogy újjászülessenek, azok megkopnak, s a változó időknek aligha tudnak megfelelni. Eleinte hihetetlen névsoruk volt egy vidéki színházhoz képest. De lassacskán elhagyogatták a fedélzetet olyanok, mint Székhelyi József, Gáti Oszkár, Szombathy Gyula vagy Trokán Péter. Ott nekem is volt egy kis kompániám, amelyik nem csonkult, sérült annyira, hogy ne lehetett volna betapasztani a sebeket. Sejthető, hogy szabad kezem is volt. Így nem lehetett okom arra, hogy hűtlenné váljak. - Most e hűség jutalma a megbízatás. Hogyan került sor a felkérésére? - Ami viszont igencsak váratlanul ért. Hiszen nem pályáztam, nem jelentkeztem érte, nem volt rá szükségem. De igazat szólva, mindig is használták annak az előnyét, hogy van rálátásom az egészre. Vagyis többre tartottak igényt annál, mintsem létrehozzak egy-egy sikeres előadást. Ezeknek egyébként az is volt a céljuk, hogy segítsenek egy vidéki városba honosítani egy fővárosi gyökerű színházat. S egybe-másba csakugyan bekapcsolódtam, mint amikor a fertőrákosi barlangszínház művészeti koncepcióját kellett leadni. -Most viszont a legelső feladata a kőszínház műsorának tervezése. A műfaji arányokon módosít? - Lépésről lépésre lehet jó programot csinálni. Legyen népszerű, de egy kicsivel több érték, irodalom. A nagyszínházban változatlanul két magvasabb, veretesebb drámát ígérünk, valamint két vígjátékot és két zenés műfajú előadást, operettet vagy musicalt. Ám egy művelődési házat éppen most építenek át kongresszusi központtá, ahol lesz egy kis kamaraszínházunk. S ott huszadik századi magyar és külföldi szerzőktől mutatunk be három színművet. Amin még változtatok, az a rendezői kar. Ez a legfőbb. Eddig nemigen voltak fiatalok, inkább csak bátortalan kísérletként bukkantak fel. — Erősíti a színészgárdát is? Amire több esélye lehet, mint más vidéki teátrumok vezetőinek. Hiszen egyedi módon a soproni színház próbái a fővárosban folynak, ahol a színésznép zöme él. — Így igaz. Ezért könnyebb találnunk neves színészeket. Annak idején, vagyis amikor az Arizonából idejöttek, éppen ez volt az az elgondolás, amelyikre alapoztak. Csakhogy a megvalósulás időközben a visszájára fordult, és inkább elszivárogtak, mint idekötődtek volna a legjobbak. Most huszonkilenc színészlelket számolunk, s vannak még stúdiósaink, elsőévesek. Ez nem kevés. Ezen a társulati létszámon csökkentenék, mert akkor több vendéget tudok hívni. Szeretném, ha erős, karizmatikus személyiségekre épülő társulatom volna. És visszatérnék ahhoz a gyakorlathoz is, hogy egyes előadások koprodukciók legyenek. Akár a Radnóti Színház művészeivel vagy a Dunaújvárosi Kamaraszínházzal. Ezáltal nagyobbak is lennének az előadásszámok. És költséget tudnék kímélni. - Tudvalevő, hogy a soproni Petőfi Színház egy kabáté részeként működik. Előnyt vagy hátrányt jelent ez a sajátos helyzet? - Ami az anyagiakat illeti, helytelen volna panaszkodnom. Járok én másutt is vidéken, sehol sincs sok pénz. De itt nem vagyunk olyan szegények, hogy az gátat szabna a valamirevaló művészi munkának. Az emlegetett kabátéhoz tartozik az a nagy közművelődési épület, ahol megnyitjuk a kamaratermünket. A fertőrákosi barlangszínház is, amelyik operajátszóhellyé válhat, be is adtam rá egy közös fogalmazványú pályázatot. S van még az úgynevezett Festőterem, ahol szerintem ugyancsak megtalálhatná a helyét a színház. Bár az én megbízatásom csak a Petőfi Színházra szól, ha már itt vagyok, bizonyára más kérdésekben is lehet szavam. Látom, hogy mintegy trösztösítették a városi kulturális életet. Nem szeretném megítélni, ez jó-e vagy rossz. Egyelőre a jót látom benne. Mert nagyobb mozgásteret nyújt egy színházi embernek. És sem a város, sem a kabáré vezetői még semmilyen lépésemet nem vétózták meg. - Amikor hallottam a kinevezésének hírét, úgy interpretálták, hogy a soproniaknak aligha kell attól tartaniuk, hogy Valló Péter túl sokat lesz ott. Hiszen az egyik legtöbbet vállaló rendező, nemkülönben a Radnóti Miklós Színház művészeti vezetője. - A városi politikusoknak az volt a legfőbb kifogásuk, hogy Mikó István nem tartózkodott eleget ott, nem volt mindig jelen a helybeli kulturális és közéleti eseményeken. Vagyis a legeslegelső dolog, amire hitet kellett tennem, hogy én ott leszek mindezeken. Mert úgy gondolják, egy színigazgatónak ez is tiszte. Ezentúl nyilván kevesebbet fogok vendégrendezni. És nem vállaltam volna akkor sem, ha nem gondoljuk át a jövendőt Bálint Andrással, akivel másfél évtizede zavartalan az együttműködésünk a Radnóti Miklós Színházban. Most arra jutottunk, hogy ez az új helyzet mindkét színháznak előnyös lehet. Mert megjelenési lehetőséget, munkát tudunk biztosítani olyanoknak, akiket sokra tartunk, szeretünk. Bogácsi Erzsébet Nem vagyunk olyan szegények, hogy az gátat szabna a valamirevaló művészi munkának. „Karizmatikus személyiségekre épülő társulatot szeretnék” Úgy tűnik, hogy az RTL Klub az utóbbi napokban olyan játékszerre talált, amely végre, életében először leköti a figyelmét, és amelyben megtestesülni látja a televíziózás lényegét. Persze az is meglehet, hogy olyan szigorú, bonyolult, személyi kapcsolatokat sem megvető, áttételes gazdasági-szponzori-kereskedelmireklám-barter esküt tett a televíziós társaság, amely kíméletlen televízió-lefejezéssel fenyeget, ha nem kerül adásba naponta háromszor a Párizs-Dakar-rali két magyar résztvevője, és mindezek mellett nem említik meg a két hőst jószerével minden saját készítésű műsorban. A kiterjedt és körültekintő médiaakciónak eddig egyetlen igazán pozitív következménye, hogy egy nagyobb csatornán lehet látni Gyulai Balázst, aki műsorvezetőként dolgozik a nagyravágyó projektben. Gyulai kicsit szárazabb, merevebb és érdektelenebb ugyan, mint újkorában volt, de még mindig nézhetőbb és valóságosabb jelenség sok műsorvezető társánál. Persze még néhány ehhez hasonló felemelő feladat, és ő is elkopik végérvényesen, nekünk pedig bele kell Televízió törődnünk, hogy a média ilyen: eszi a lelkeket. A Párizs-Dakar-rali napi műsoráradat egyébként gondosan kivitelezett, nyilván autós-szakmai szempontokból hiteles, kívülről legalábbis annak látszik, és még az is a műsor előnyére írandó, hogy a homogén témát igyekszik a legtöbb oldalról, a legszínesebb módokon megmutatni. Az egészből én csak azt nem értem, hogy mitől lett ez az ügy ilyen eget rengetően nagy dolog. Voltak már honfitársaink máskor is különös helyzetekben, embert próbáló magasságokban, veszélyes kalandokban, mégsem láttuk őket naponta többször a képernyőn. Leginkább az esetlegesség zavar engem az RTL Klub buzgalmában. Erre lett pénz, szponzori étvágy, és nyilván személyes érdekekből most teremtődött meg olyan erős kör, hogy képernyőre kelljen küldeni a dolgot. Mi meg nézzük, és nyeljük, mint kacsa a nokedlit. Mintha nem a tartalom, hanem az anyagi körülmények szerkesztenék a televízió programját - mondom álnaivan, valójában keserűen és ostoba romantikával. Mert ugye nem gondolja senki, hogy a Párizs-Dakar-rali olyan izgalmas, hogy napi többszöri bejelentkezést és elmélyült stúdióbeszélgetéseket érdemel. Nem gondolhatja, mert nem olyan érdekes. Ez a műsorból világosan látszik. Folyik a küzdelem. A versenyzőpáros interjúiból a technikai részleteken túl egyetlen dolog derül ki. Szalay Balázs, a tapasztalt versenyző egyszerűen és hitelesen, míg az újdondász Palik László mórikálva, túladagolt gesztusokkal, hiteltelenül nyilatkozik. Mintha zavarban lenne új szerepében. És valóban nem lehet tudni, ki is ő ebben a történetben: szent megszállott vagy a követelőző pr-nak odavetett konc. Míg eldöntjük ezt az országos dilemmát, a gyakori bejelentkezések alatt nézhetjük a turisztikai felvételeket, ahogy autók és motorok szlalomoznak a csodálatos homokdűnék között, a tágas égbolt alatt. Télire való, szép képek, megnyugtatják a szemet és az akadékoskodó tévénézői lelkeket. Krausz Barnabás Salut, l’artiste! Gabriel Farkas élt 79 évet Nem hívtál vissza! „Művész Úr, itt vagyok Párizsban, mit szólnál egy ebédhez Lippnél” - hangzott az üzenetem. Nem hívott vissza. Az újságból tudtam meg, hogy meghalt. „Gabriel Farkas: un combattant pour la liberté” - címzett a Figaro. Te nem a „szabadság harcosa voltál”, hanem egy szabad ember. Gurunk vagy. Egypáran, „növendékeid” közül ismerjük egymást, az olvasó ismeri azoknak a nevét, kik inspirálódtak a „Művész Úrtól”, tisztelték, jó volt Vele lenni: Mitterand, Chirac, Pompidou, Beregevoi és a legnagyobb francia gazdasági vezetők követték őt. Magyar volt. 1943-ban letartóztatják, mert zsidó és kommunista volt. 1944-ben megszökik, ellenállás - majd mint a Vörös Hadsereg tagja felszabadítja Budapestet. Párizsban tanul. Greco, Sartre, Camus és a Science Pop (a politikai tudományok egyeteme - amelynek sokkal később tanulója, majd diplomása voltam. Ez utolsó megjegyzés azért fontos, mert ekként tudom, hogy azokkal töltöttük diákéveinket, akik tegnap [és ma] a gazdasági és politikai életet vezetik Franciaországban, Gabriel Párizsban. Közben Pesten a Rajk-per. Gabriel politikai menedékjogot kér Párizsban. Budapesten a bíróság halálra ítéli. Ha Gabriel mondott valamit, annak súlya volt. Mielőtt beszélni kezdett volna, csendet tartott, majd mosoly ült az arcára. Barátságos, önironikus, kedves mosoly. Jól érezted magad. Hallgattad. (Néha, Gabriel, három általam imádott íróra emlékeztetsz, hisz mindhármat hallgatták, s emellett halálra vagy börtönre ítélték - s minden, mint egy incidens, egy kávéházi sztori maradt meg bennünk. Kesselre, Arthur Koestlerre és persze Malraux-ra gondolok.) És a sztori csak most kezdődik! Három napra a leszerződtetésed után a France Soir első oldalán kinek a cikke jelenik meg? Eltalálták: Gábrielé. Most már 5-7 millió ember és az ország URAI hallgatták, olvasták, mit mond! 56-ban Pesten van. A Nyugat megérti, hogy ez nem egy fasiszta forradalom, hanem igazi forradalom. Ő mondta ki. Rá hivatkoztak. Gabriel! Te, aki fiatal korodban kommunista voltál! Sartre, Camus, Gide, Vian, Greco, József Attila, Ady, Radnóti és persze Thomas Mann arra neveltek, hogy mélyen nézz... és mondd meg. A France Soir főszerkesztője lettél, és minden politikai, gazdasági hatalom Téged kérdezett: mi legyen? Valamikor 91-ben anyám felhív. Azt mondja, hogy látott valakit a televízióban, és azzal az illetővel nekem össze kell jönnöm. Anyám kívánsága persze parancs volt nekem. A véletlen úgy hozta, hogy kitaláltam, egy július 14-ét (Bastille-napot) kell Budapesten csinálnunk. Ma bevallom az akkori Intercontinental (ma Mariott) ötödik emeletén laktam. Ott elöl. És egy vágyam támadt: legyen a Lánchíd kék-fehér-piros egy este. Imádom a Lánchidat, és kék-fehér-piros vágyat kelt bennem. És összehoztak Veled. És együtt, Művész Úr - megcsináltuk. Azóta a barátságunk. Salut, l’artiste! André Szőts Baját millenniumi múzeumot kap MTI-JELENTÉS Az elmúlt év utolsó napján lejárt Nemeskürty István millenniumi kormánybiztos és hivatalának megbízatása. Kováts Flórián, a Magyar Millennium Kormánybiztosi Hivatalának vezetője elmondta: a hivatal 1999-től 2001 végéig összesen 5 milliárd 334 millió forintot használt fel. Valamivel több mint 1500 támogatási szerződést kötöttek, amelyek révén 3 milliárd 873 millió forintot osztottak szét. Egyéb állami kezdeményezésű feladatokra - például a Millenniumi Emlékzászlók készíttetésére, az olvasókönyvek kiadására, emlékművek állítására, rendezvények költségeire 883 millió forintot, a hivatal működési kiadásaira pedig 577 millió forintot fordítottak. Elkészült az az emlékkönyv is, amelyben az ünnep kapcsán szervezett programokat, eredményeket összegzik. Az Ünnepel az ország - A Magyar Millennium emlékkönyve 2000—2001 című kötet (amelyet a Kossuth Kiadó adott ki) karácsonykor már kapható volt a nagyobb könyváruházakban. Az ötezer példányban megjelent kiadványból négyezret hivatalos címzettekhez juttattak el. A millenniumi zászlót elsőként átvevő Komárom-Esztergom megyei Bajaton múzeum létesül a millenniumi támogatásokkal született kiadványok bemutatására. A Magyar Nemzeti Múzeum fotótárában helyezik el viszont azokat a felvételeket, amelyeken a millenniumi összegekből készült műalkotásokat, szobrokat, festményeket, épületeket örökítették meg. Amint azt az MTI a Miniszterelnöki Hivatal sajtóosztályától megtudta, a magyar államiság ezer évének megünneplésével kapcsolatban előkészítés alatt áll egy kormányhatározat. Megjelent Társadalomelméleti és kulturális lap XXXI. évfolyam, 1. szám ára- 297 Ft íi I n r I íi 1 n in li n I Spiró György Elsötétítés Beszégetés Günter Grass-szal Vitányi Iván Létezik-e homogén nemzetfogalom? Dessewffy Tibor Z. Karvatics László Az Új Törvénykönyv Információs háború SzEKFt'i BALÁzs-interjú Sarkam Kovács Ferenc A szupermarket, mint a népek barátságának elitere Jogsértések az iskolában Pogonyi Lajos Egy pesti fiú