Népszabadság, 2002. január (60. évfolyam, 1-26. szám)

2002-01-05 / 4. szám

NÉPSZABADSÁG KULTÚRA 2­0­0­2. JANUÁR 5., SZOMBAT 10 Erős személyiségek kellenek Valló Péter a soproni színház élén Ritkán történik meg, hogy egy színigaz­gató felálljon a székéből évad közben. Pontosabban szólva: olyankor, amikor még évekre szólna a mandátuma. Ez tör­tént nemrégiben a soproni társulatnál, amelyet Mikó István vezetett. A színház­­igazgatói jogokkal rendelkező művészeti vezetői és főrendezői tisztet ezentúl Valló Péter tölti be. - Mintegy évtizede annak, hogy Mikó Istvánnal, illetve a társulatával vendég­rendezőként együtt dolgozom. Még az Arizonában kezdődött, ahol egy Dür­­renmatt-drámát vittem színre. S amikor a Tháliává alakuló színházukból kiebru­­dalták őket, a kapcsolat nem szakadt meg. Évadonként legalább egyszer, de koprodukciók esetén kétszer is rendez­tem Sopronban, ahol mindig jól éreztem magam. Bár hirtelen ért Mikó István döntése, mégsem érzem teljesen várat­lannak. -Miért? - Mindig volt egy komikus színészi élete, amit a színigazgatás mellett sem adott fel. S a társulatánál nemcsak ját­szott, hanem rendezett is. Amikor pedig volt egy szabad estéje, máshol lépett fel. És Sopron kétszázhúsz kilométerre van Budapesttől. Ez így sok volt. Azt mond­ja, belefáradt. És nincs rá okom, hogy mást higgyek, mint amit mondott. De mert gyakran jártam ott, a fülembe jutot­tak elégedetlenkedő hangok is. Részint a városi vezető értelmiség köréből, de a színészek közül is. Ezek a hangok két­­három éve felerősödtek. - Mi volt az alapja az elégedetlenség­nek? - A színházzal az történt szerintem, ami a házasságokkal szokott. Az évek múltával veszítenek az érzelmi tartalé­kaikból, értékeikből. És tudjuk, azok a társulatok, amelyek nem követnek el mindent, nem törekszenek arra szinte az önkívületig, hogy újjászülessenek, azok megkopnak, s a változó időknek aligha tudnak megfelelni. Eleinte hihetetlen névsoruk volt egy vidéki színházhoz ké­pest. De lassacskán elhagyogatták a fe­délzetet olyanok, mint Székhelyi József, Gáti Oszkár, Szombathy Gyula vagy Trokán Péter. Ott nekem is volt egy kis kompániám, amelyik nem csonkult, sérült annyira, hogy ne lehetett volna be­tapasztani a sebeket. Sejt­hető, hogy szabad kezem is volt. Így nem lehetett okom arra, hogy hűtlenné váljak. - Most e hűség jutalma a megbízatás. Hogyan ke­rült sor a felkérésére? - Ami viszont igencsak váratlanul ért. Hiszen nem pályáztam, nem jelentkez­tem érte, nem volt rá szükségem. De iga­zat szólva, mindig is használták annak az előnyét, hogy van rálátásom az egészre. Vagyis többre tartottak igényt annál, mintsem létrehozzak egy-egy sikeres előadást. Ezeknek egyébként az is volt a céljuk, hogy segítsenek egy vidéki vá­rosba honosítani egy fővárosi gyökerű színházat. S egybe-másba csakugyan be­kapcsolódtam, mint amikor a fertőrákosi barlangszínház művészeti koncepcióját kellett leadni. -Most viszont a legelső feladata a kő­színház műsorának ter­vezése. A műfaji arányokon módosít? - Lépésről lépésre lehet jó programot csinálni. Legyen népszerű, de egy kicsi­vel több érték, irodalom. A nagyszínház­ban változatlanul két magvasabb, verete­­sebb drámát ígérünk, valamint két vígjá­tékot és két zenés műfajú előadást, ope­rettet vagy musicalt. Ám egy művelődé­si házat éppen most építenek át kong­resszusi központtá, ahol lesz egy kis ka­maraszínházunk. S ott huszadik századi magyar és külföldi szerzőktől mutatunk be három színművet. Amin még változ­tatok, az a rendezői kar. Ez a legfőbb. Eddig nemigen voltak fiatalok, inkább csak bátortalan kísérletként bukkantak fel. — Erősíti a színészgárdát is? Amire több esélye lehet, mint más vidéki teátru­mok vezetőinek. Hiszen egyedi módon a soproni színház próbái a fővárosban folynak, ahol a színésznép zöme él. — Így igaz. Ezért könnyebb találnunk neves színészeket. Annak idején, vagyis amikor az Arizonából ide­jöttek, éppen ez volt az az elgondolás, amelyikre ala­poztak. Csakhogy a meg­valósulás időközben a visszájára fordult, és in­kább elszivárogtak, mint idekötődtek volna a leg­jobbak. Most huszonkilenc színészlelket számolunk, s vannak még stúdiósaink, elsőévesek. Ez nem kevés. Ezen a társulati létszámon csökkentenék, mert akkor több vendéget tudok hívni. Szeretném, ha erős, karizmatikus személyiségekre épülő társulatom volna. És visszatérnék ahhoz a gyakorlathoz is, hogy egyes előadások koprodukciók legyenek. Akár a Radnóti Színház művészeivel vagy a Dunaújváro­si Kamaraszínházzal. Ezáltal nagyobbak is lennének az előadásszámok. És költsé­get tudnék kímélni. - Tudvalevő, hogy a soproni Petőfi Színház egy kabáté részeként működik. Előnyt vagy hátrányt jelent ez a sajátos helyzet? - Ami az anyagiakat illeti, helytelen volna panaszkodnom. Járok én másutt is vidéken, sehol sincs sok pénz. De itt nem vagyunk olyan szegények, hogy az gátat szabna a valamirevaló művészi munkának. Az emlegetett kabátéhoz tartozik az a nagy közművelődési épü­let, ahol megnyitjuk a kamaratermün­ket. A fertőrákosi barlangszínház is, amelyik operajátszóhellyé válhat, be is adtam rá egy közös fogalmazványú pá­lyázatot. S van még az úgynevezett Fes­tőterem, ahol szerintem ugyancsak megtalálhatná a helyét a színház. Bár az én megbízatásom csak a Petőfi Színház­ra szól, ha már itt vagyok, bizonyára más kérdésekben is lehet szavam. Lá­tom, hogy mintegy trösztösítették a vá­rosi kulturális életet. Nem szeretném megítélni, ez jó-e vagy rossz. Egyelőre a jót látom benne. Mert nagyobb moz­gásteret nyújt egy színházi embernek. És sem a város, sem a kabáré vezetői még semmilyen lépésemet nem vétóz­ták meg. - Amikor hallottam a kinevezésének hírét, úgy interpretálták, hogy a soproni­aknak aligha kell attól tartaniuk, hogy Valló Péter túl sokat lesz ott. Hiszen az egyik legtöbbet vállaló rendező, nemkü­lönben a Radnóti Miklós Színház művé­szeti vezetője. - A városi politikusoknak az volt a legfőbb kifogásuk, hogy Mikó István nem tartózkodott eleget ott, nem volt mindig jelen a helybeli kulturális és köz­életi eseményeken. Vagyis a legeslegelső dolog, amire hitet kellett tennem, hogy én ott leszek mindezeken. Mert úgy gon­dolják, egy színigazgatónak ez is tiszte. Ezentúl nyilván kevesebbet fogok ven­dégrendezni. És nem vállaltam volna ak­kor sem, ha nem gondoljuk át a jövendőt Bálint Andrással, akivel másfél évtizede zavartalan az együttműködésünk a Rad­nóti Miklós Színházban. Most arra jutot­tunk, hogy ez az új helyzet mindkét szín­háznak előnyös lehet. Mert megjelenési lehetőséget, munkát tudunk biztosítani olyanoknak, akiket sokra tartunk, szere­tünk. Bogácsi Erzsébet Nem vagyunk olyan szegények, hogy az gátat szabna a valamirevaló művészi munkának. „Karizmatikus személyiségekre épülő társulatot szeretnék” Úgy tűnik, hogy az RTL Klub az utóbbi napokban olyan játékszerre talált, amely végre, életében először leköti a figyel­mét, és amelyben megtestesülni látja a televíziózás lényegét. Persze az is megle­het, hogy olyan szigorú, bonyolult, sze­mélyi kapcsolatokat sem megvető, átté­teles gazdasági-szponzori-kereskedelmi­­reklám-barter esküt tett a televíziós tár­saság, amely kíméletlen televízió-lefeje­zéssel fenyeget, ha nem kerül adásba na­ponta háromszor a Párizs-Dakar-rali két magyar résztvevője, és mindezek mellett nem említik meg a két hőst jószerével minden saját készítésű műsorban. A kiterjedt és körültekintő médiaak­ciónak eddig egyetlen igazán pozitív kö­vetkezménye, hogy egy nagyobb csator­nán lehet látni Gyulai Balázst, aki mű­sorvezetőként dolgozik a nagyravágyó projektben. Gyulai kicsit szárazabb, me­revebb és érdektelenebb ugyan, mint új­korában volt, de még mindig nézhetőbb és valóságosabb jelenség sok műsorve­zető társánál. Persze még néhány ehhez hasonló felemelő feladat, és ő is elkopik végérvényesen, nekünk pedig bele kell Televízió törődnünk, hogy a média ilyen: eszi a lel­keket. A Párizs-Dakar-rali napi műsor­áradat egyébként gondosan kivitelezett, nyilván autós-szakmai szempontokból hiteles, kívülről legalábbis annak látszik, és még az is a műsor előnyére írandó, hogy a homogén témát igyekszik a leg­több oldalról, a legszínesebb módokon megmutatni. Az egészből én csak azt nem értem, hogy mitől lett ez az ügy ilyen eget rengetően nagy dolog. Voltak már honfitársaink máskor is különös helyzetekben, embert próbáló magassá­gokban, veszélyes kalandokban, még­sem láttuk őket naponta többször a kép­ernyőn. Leginkább az esetlegesség zavar en­gem az RTL Klub buzgalmában. Erre lett pénz, szponzori étvágy, és nyilván sze­mélyes érdekekből most teremtődött meg olyan erős kör, hogy képernyőre kelljen küldeni a dolgot. Mi meg nézzük, és nyeljük, mint kacsa a nokedlit. Mintha nem a tartalom, hanem az anyagi körül­mények szerkesztenék a televízió prog­ramját - mondom álnaivan, valójában keserűen és ostoba romantikával. Mert ugye nem gondolja senki, hogy a Párizs-Dakar-rali olyan izgalmas, hogy napi többszöri bejelentkezést és elmélyült stúdióbeszélgetéseket érde­mel. Nem gondolhatja, mert nem olyan érdekes. Ez a műsorból világosan lát­szik. Folyik a küzdelem. A versenyző­páros interjúiból a technikai részlete­ken túl egyetlen dolog derül ki. Szalay Balázs, a tapasztalt versenyző egysze­rűen és hitelesen, míg az újdondász Palik László mórikálva, túladagolt gesztusokkal, hiteltelenül nyilatkozik. Mintha zavarban lenne új szerepében. És valóban nem lehet tudni, ki is ő eb­ben a történetben: szent megszállott vagy a követelőző pr-nak odavetett konc. Míg eldöntjük ezt az országos dilem­mát, a gyakori bejelentkezések alatt néz­hetjük a turisztikai felvételeket, ahogy autók és motorok szlalomoznak a csodá­latos homokdűnék között, a tágas égbolt alatt. Télire való, szép képek, megnyug­tatják a szemet­­ és az akadékoskodó té­vénézői lelkeket. Krausz Barnabás Salut, l’artiste! Gabriel Farkas­­ élt 79 évet Nem hívtál vissza! „Művész Úr, itt va­gyok Párizsban, mit szólnál egy ebédhez Lippnél” - hangzott az üzenetem. Nem hívott vissza. Az újságból tudtam meg, hogy meghalt. „Gabriel Farkas: un combattant pour la liberté” - címzett a Figaro. Te nem a „szabadság harcosa voltál”, hanem egy szabad ember. Gurunk vagy. Egypáran, „növendéke­id” közül ismerjük egymást, az olvasó ismeri azoknak a nevét, kik inspirálód­­tak a „Művész Úrtól”, tisztelték, jó volt Vele lenni: Mitterand, Chirac, Pompi­dou, Beregevoi és a legnagyobb francia gazdasági vezetők követték őt. Magyar volt. 1943-ban letartóztatják, mert zsidó és kommunista volt. 1944-ben megszökik, ellenállás - majd mint a Vö­rös Hadsereg tagja felszabadítja Budapes­tet. Párizsban tanul. Greco, Sartre, Camus és a Science Pop (a politikai tudományok egyeteme - amelynek sokkal később ta­nulója, majd diplomása voltam. Ez utolsó megjegyzés azért fontos, mert ekként tu­dom, hogy azokkal töltöttük diákévein­ket, akik tegnap [és ma] a gazdasági és politikai életet vezetik Franciaországban­, Gabriel Párizsban. Közben Pesten a Rajk-per. Gabriel politikai menedékjo­got kér Párizsban. Budapesten a bíróság halálra ítéli. Ha Gabriel mondott valamit, annak súlya volt. Mielőtt beszélni kezdett vol­na, csendet tartott, majd mosoly ült az arcára. Barátságos, önironikus, kedves mosoly. Jól érezted magad. Hallgattad. (Néha, Gabriel, három általam imá­dott íróra emlékeztetsz, hisz mindhár­mat hallgatták, s emellett halálra vagy börtönre ítélték - s minden, mint egy in­cidens, egy kávéházi sztori maradt meg bennünk. Kesselre, Arthur Koestlerre és persze Malraux-ra gondolok.) És a sztori csak most kezdődik! Há­rom napra a leszerződtetésed után a France Soir első oldalán kinek a cikke jelenik meg? Eltalálták: Gábrielé. Most már 5-7 millió ember és az ország URAI hallgatták, olvasták, mit mond! 56-ban Pesten van. A Nyugat megérti, hogy ez nem egy fasiszta forradalom, hanem igazi forradalom. Ő mondta ki. Rá hivatkoztak. Gabriel! Te, aki fiatal korodban kom­munista voltál! Sartre, Camus, Gide, Vian, Greco, József Attila, Ady, Radnó­ti és persze Thomas Mann arra neveltek, hogy mélyen nézz... és mondd meg. A France Soir főszerkesztője lettél, és min­den politikai, gazdasági hatalom Téged kérdezett: mi legyen? Valamikor 91-ben anyám felhív. Azt mondja, hogy látott valakit a televízió­ban, és azzal az illetővel nekem össze kell jönnöm. Anyám kívánsága persze parancs volt nekem. A véletlen úgy hozta, hogy kitaláltam, egy július 14-ét (Bastille-napot) kell Bu­dapesten csinálnunk. Ma bevallom­­ az akkori Intercontinental (ma Mariott) ötö­dik emeletén laktam. Ott elöl. És egy vá­gyam támadt: legyen a Lánchíd kék-fe­­hér-piros egy este. Imádom a Lánchidat, és kék-fehér-piros vágyat kelt bennem. És összehoztak Veled. És együtt, Művész Úr - megcsináltuk. Azóta a barátságunk. Salut, l’artiste! André Szőts Baj­át millenniumi múzeumot kap MTI-JELENTÉS Az elmúlt év utolsó napján lejárt Nemeskürty István millenniumi kor­mánybiztos és hivatalának megbízatása. Kováts Flórián, a Magyar Millennium Kormánybiztosi Hivatalának vezetője elmondta: a hivatal 1999-től 2001 végé­ig összesen 5 milliárd 334 millió forintot használt fel. Valamivel több mint 1500 támogatási szerződést kötöttek, amelyek révén 3 milliárd 873 millió forintot osz­tottak szét. Egyéb állami kezdeménye­zésű feladatokra - például a Millenniu­mi Emlékzászlók készíttetésére, az olva­sókönyvek kiadására, emlékművek állí­tására, rendezvények költségeire­­ 883 millió forintot, a hivatal működési ki­adásaira pedig 577 millió forintot fordí­tottak. Elkészült az az emlékkönyv is, amelyben az ünnep kapcsán szervezett programokat, eredményeket összegzik. Az Ünnepel az ország - A Magyar Mil­lennium emlékkönyve 2000—2001 cí­mű kötet (amelyet a Kossuth Kiadó adott ki) karácsonykor már kapható volt a nagyobb könyváruházakban. Az ötezer példányban megjelent kiadvány­ból négyezret hivatalos címzettekhez juttattak el. A millenniumi zászlót elsőként átve­vő Komárom-Esztergom megyei Baja­­ton múzeum létesül a millenniumi támo­gatásokkal született kiadványok bemu­tatására. A Magyar Nemzeti Múzeum fotótárában helyezik el viszont azokat a felvételeket, amelyeken a millenniumi összegekből készült műalkotásokat, szobrokat, festményeket, épületeket örökítették meg. Amint azt az MTI a Miniszterelnöki Hivatal sajtóosztályától megtudta, a ma­gyar államiság ezer évének megünnep­lésével kapcsolatban előkészítés alatt áll egy kormányhatározat. Megjelent Társadalomelméleti és kulturális lap XXXI. évfolyam, 1. szám­ ára- 297 Ft íi I n r I íi 1 n in li n I Spiró György Elsötétítés Beszégetés Günter Grass-szal Vitányi Iván Létezik-e homogén nemzetfogalom? Dessewffy Tibor Z. Karvatics László Az Új Törvénykönyv Információs háború SzEKFt'i BALÁzs-interjú Sarkam Kovács Ferenc A szupermarket, mint a népek barátságának elitere Jogsértések az iskolában Pogonyi Lajos Egy­ pesti fiú

Next