Népszabadság, 2002. január (60. évfolyam, 1-26. szám)

2002-01-05 / 4. szám

w 8 NÉPSZABADSÁG MAGYAR TÜKÖR 2002. JANUÁR 5., SZOMBAT Varázslat, csodavárás, mágia Harry Potter-jelenség: szolnoki vita egy közös nyilatkozatról Nyolc Jász-Nagykun-Szolnok megyei egyház, egyházközség vezetője közös nyilat­kozatot adott ki, amelyben a Harry Potter-jelenség, a J. K. Rowling által írt köny­vek, valamint ennek kapcsán az okkult tevékenységek veszélyeire figyelmeztetnek. A kiáltványt a római katolikus, a református, az evangélikus és a metodista egy­ház, valamint az Agape Gyülekezet és az Evangéliumi Gyülekezet szolnoki veze­tői,­ illetve a Jászsági Gyülekezet Egyház és a Jászberényi Keresztény Gyülekezet képviselői írták alá. Ebben egyebek mellett megfogalmazták, hogy álláspontjuk szerint a Harry Potter-jelenség hosszú távon csak nehezen jóvátehető pszichikai és erkölcsi károkat okoz a jelenlegi és az elkövetkező generáció életében az embe­ri életminőség és a kapcsolatok szempontjából. E könyvek alapelve ugyanis sze­rintük az, hogy okkult, sátáni eredetű gyakorlatokat állítanak a problémák megol­dásának mintájaként a gyermekek elé, s ez komoly rombolást végez, azok személyi­ségében. A nyilatkozat megfogalmazói szerint a könyvben sugalmazott tanok leg­alább olyan veszélyesek, mint az általuk szintén okkultizmusnak tartott var­ázslás, jövendőmondás, igézés, szellemidézés, átokmondás, a horoszkópok, az asztr­oló­­gia, az agykontroll, a reiki, a dianetika, a transzcendentális meditáció, a tele­­kinézis, a Krisna-tudat, a telepátia, de megfogalmazásuk szerint ugyanilyen ártal­mas a gyerekek között dúló „Pokémon- és Dragon Ball-őrület is . A nyilatkozatot végső formába öntő Soós Péter, a HIT Gyülekezetéből ko­rábban kivált Evangéliumi Szolnoki Gyülekezet Egyház vezetője elmondta: felhívásukat eljuttatják a Szolnok me­gyei önkormányzat elnökéhez, Szolnok polgármesteréhez, valamint több civil szervezethez, közintézményhez, általá­nos és középiskolához is. Szavai szerint a felhívás közreadásával nem az volt a céljuk, hogy a film és a könyvek forgal­mazóit, valamint a rajongókat megbé­lyegezzék, sokkal inkább a felebaráti szeretet és a gyerekek lelkéért való ag­godalom vezette őket. Úgy fogalmazott, hogy aki félti és óvja a gyermekét, bizo­nyára nem engedi mérgező anyagokkal vagy vadállatokkal játszani. Márpedig - tette hozzá - az okkultizmus is egyfajta szellemi mérget jelent a kialakulatlan személyiségű tizenéves korosztály szá­mára, mert elhiszik, hogy a varázslás, a ráolvasás, a mágia révén az ő problémá­ik is megoldódnak. Kérdésünkre, hogy ő maga látta-e a Harry Potter és a bölcsek köve című fil­met, vagy olvasta-e valamelyik kötetet, Soós Péter nemmel válaszolt. - Nem kell ahhoz embert ölnöm, hogy tudjam, ez a cselekedet erkölcstelen — tette hozzá. - Számomra elég volt a könyvről szóló rövid ismertető és né­hány lelki társam véleménye ahhoz, hogy eldönthessem, ez a történet káros, mert ellentmond a Szentírásnak, és rom­bolja a gyerekek személyiségét. Hamar István, a szolnoki református egyházközség lelkészi hivatalának ve­zetője, aki szintén aláírta a nyilatkoza­tot, valós veszélynek ítéli az okkultiz­mus, a mágia terjedését Magyarorszá­gon. - Tisztában vagyunk azzal, hogy a Harry Potter-könyvek körül kavart vi­lágméretű hisztériát nem tudjuk e felhí­vásunkkal megállítani - mondja a refor­mátus lelkész. - Jómagam ugyan nem foglalkozom közvetlenül gyerekekkel, de hittanoktatóink jelezték: több gyerek­ben érezhető a film miatt kialakult szo­rongás, a csodavárás, az, hogy a konflik­tusaikat valamilyen varázslat útján sze­retnék gyorsan megoldani. Ez vélemé­nyem szerint rendkívül veszélyes, mert a valóságban később mindig kiderül, hogy a ráolvasásos módszerek nem működ­nek, s a sikertelenség láttán a gyerekek pszichikailag is összeroppanhatnak. Hamar István kérdésemre válaszolva elismerte: ő maga nem olvasta a köny­vet, de olyan emberek véleményére ala­pozza a nézetét, akik ismerik a filmet vagy a történetet, és akiknek az értékíté­letében teljes mértékben megbízik. Szoboszlai Zsolt szociológus négy gyermeket nevel, közülük a legkisebb tíz-, a legnagyobb húszéves. A MTA szolnoki intézetét vezető kutató a Harry Potter-könyvek nagy rajongója. Tapasz­talata szerint a gyerekei is élvezettel ol­vasták ezeket a történeteket. - Már akkor megvettük a könyveket, amikor még nem volt körülötte ekkora reklámkampány - tudom meg Szobosz­lai Zsolttól. - Ha külföldön jártunk, ak­kor ezt hoztuk ajándékba a gyerekeinknek. A húsz­éves nagy fiamon kívül mindhárom csemetémnek saját példánya van az ed­dig megjelent kiadvá­nyokból. A tizennégy éves fiam angolul és né­metül is olvassa, ez pedig a nyelvtudását fejleszti. A szociológus szerint J. K. Rowling könyvei­ben semmivel sincs több varázslás vagy csoda, mint akár egy Andersen-, akár egy Grimm-történet­­ben. Hozzátette: az ünne­pek alatt a család két nagymamája is megnézte a filmet, s az kifejezetten tetszett nekik. Később a nagyszülők elmentek a szolnoki belvárosi katoli­kus plébánián megtartott karácsonyi szentmisére, ahol a fentebb említett nyilatkozatot aláíró plé­bános épp a Harry Potter-könyvek ellen agitált, s óvta a híveket attól, hogy elol­vassák. - Úgy vélem, hogy a könyvek hatását meglehetősen eltúlozza az egyház. Ha egy rosszul megírt könyvről vagy unal­masan elkészített filmről lenne szó, ak­kor ugyanis aligha lenne ilyen népszerű - állítja Szoboszlai Zsolt. Kállai Mária, a szolnoki Szan­­daszőlősi Általános Iskola igazgatója nem tapasztalta, hogy az intézménybe járó gyerekek lelkét megzavarná a Harry Potter-jelenség. - Ha ez bármilyen problémát okozott volna, akkor az a tanórán vagy a szüne­tekben történő beszélgetéseken biztosan kiderül. De ilyenről eddig egyetlen pe­dagógus sem számolt be - mondta az igazgatónő. Nem találkozott a Potter-könyvek mi­att problémákkal küszködő gyerekkel Nánásiné dr. Horváth Edit, a Szolnok Megyei Pedagógiai Intézet pszi­chológusa sem. Szavaiból kiderült: noha nem olvas­ta a kötetet, maga is ér­deklődéssel figyeli, hogy milyen jelenségek kísérik annak megjelenését. A Harry Potter-jelenség veszélyeire figyelmeztető nyilatkozat aláírói közül többen kijelentették: nem akarnak további tiltakozó­­ akciókat szervezni annak érdekében, hogy a köny­vek és a film terjesztését megakadályozzák. Sza­vaik szerint azzal, hogy a nyilatkozatot közreadták, és figyelmeztették ember­társaikat az okkultizmus veszélyeire, ők megtették a kötelességüket. A néhány hete idehaza bemutatott Harry Potter­­filmet egyébként nagy si­kerrel vetítik világszerte. A hazai mo­zikban is sorban állnak a jegyekért. A filmek toplistáját ez az alkotás vezeti: a fővárosban már csaknem 200 ezren lát­ták. A második helyre sorolt filmre alig több mint tízezren váltottak jegyet. Doros Judit Hamar István kérdésemre válaszolva elismerte: ő maga nem olvasta a könyvet, de olyan emberek véleményére alapozza a nézetét, akik is­merik a filmet vagy a történetet, és akiknek az értékítéletében teljes mértékben megbízik. Kántor, Csupati és a felejthetetlen emlékek Az öregúr egyedül ült a szombathelyi kiskocsma asztalánál, de szinte percen­ként odalépett valaki hozzá, hogy meg­szorongassa a kezét vagy meghívja egy pohár borra. Ki lehet ez az ember? - kérdeztem az egyik ismerőstől. - Maga nem ismeri? Ő Csupati, a vi­lághírű nyomozókutyának, Kántornak a gazdája - nézett rám szemrehányóan a csapos, amikor az idős úrról kezdtem faggatni. - Menjen oda hozzá nyugod­tan. A bort szereti az öreg. Csupati arcán mosoly futott át, ami­kor bemutatkoztam, és leültem az asz­talához. - Most azt hiszi, hogy rábukkant a régen elfeledett egykori hősre, a magá­nyos farkasra, aki bánatában egyedül iszik egy kocsmában, mi? Ki kell áb­rándítanom, mert 52 éve élek boldog házasságban a feleségemmel, aki gye­reket szült nekem, ők pedig unokákkal ajándékoztak meg. Az idén töltöm be a hetvenharmadik évemet, és nincs okom panaszra. Tóth Tibort harminc év óta mindenki Csupatinak hívja. Akkor jelent meg először a Kántor nyomoz című könyv, amely a híres rendőrkutya történetét dolgozta fel. Azóta a Kántor-könyveket számos nyelvre lefordították, és több tízmillió példányt adtak el belőlük szer­te a világon. Kántor gazdáját, Tóth Ti­bort a könyv szerzője, Szamos Rudolf keresztelte el Csupatinak. - Először utáltam, hogy mindenki Csupatiként kezdett emlegetni, aztán megszoktam a dolgot. Ma már legtöbb­ször Csupati bácsinak szólítanak, az igazi nevemet sokan nem is ismerik. Pedig a könyv és különösen a belőle ké­szült tévéfilm Csupatija teljesen más fi­gura, mint én. Például nem vagyok any­­nyira szerencsétlen alak. Tóth Tibor egy kis Vas megyei falu­ban született, de élete nagy részét Szombathelyen töltötte. Kovácsnak ta­nult, és néhány évet el is töltött a szak­májában, aztán 21 évesen beállt rendőr­nek. Az igazi fordulatot azonban az 1953-as év hozta meg az életében: a fe­lettesei őt küldték fel Budapestre, ahol megyénként egy-egy ember vehetett részt az ország első nyomozókutya-ki­képzésén. - Ma is pontosan emlékszem a nagy találkozásra - emlékszik Tóth Tibor. - Én nem kapkodtam, mint a többiek, in­kább nyugodtan járkáltam a boxok előtt, és figyeltem a kutyákat. Kántor reagált a legintenzívebben a hangomra és a mozdulataimra. Valójában egymást választottuk ki. Akkor persze még nem tudhattam, hogy a féléves németjuhász mekkora tehetség, az csak a három hó­napos kiképzésen derült ki. Csupati és a kutyája iskolaelsők let­tek, majd megkezdték szolgálatukat a Vas Megyei Rendőr-főkapitányság bűnügyi osztályán. Kántorra és a gaz­dájára nehéz évek köszöntöttek: a fo­lyamatos ügyelet miatt egyetlen napot sem voltak szabadságon. A Kántor­könyvek a nyomozókutya legnagyobb és legbonyolultabb ügyeit örökítették meg, a hétköznapok azonban kevésbé voltak változatosak. - Rögtön az első munkánk egy tyúk­lopás tettesének a kézrekerítése volt — mondja Tóth Tibor. - Legtöbbször egyébként bolti tolvajok nyomában jár­tunk, de több tucatszor előfordult, hogy különböző munkahelyeken nekünk kel­lett megtalálnunk az öltözői szarkákat. Kántornak persze mindegy volt, hogy hétpróbás gazembereket, gyilkosokat vagy kisstílű csalókat keresünk-e, őt csak a kutatás szenvedélye hajtotta. Kántort kizárólag dicsérő szavakkal lehetett jutalmazni, cukorkára vagy egyéb jutalomra nem volt szüksége. A siker mindig feldobta, kudarc esetén vi­szont valósággal kedélybeteggé vált. Kántor nemcsak a szimatmunkában volt utolérhetetlen, de a munkabírásá­ról is legendák keringtek. - A csúcs egy másfél napos üldözés volt, amikor több mint száz kilométert tettünk meg gyalog egy körözött bűnö­ző nyomában, mire sikerült őt utolér­nünk - emlékszik Csupati. - Akkor még én is bírtam az iramot, pedig ahogy közeledtünk a keresett személy­hez, Kántor egyre erősebben és gyor­sabban húzott. Mindig láttam rajta, ha közel értünk a célhoz, mert olyankor a nagy izgalomtól felállt a hátán a szőr. Gyakran előfordult, hogy a folyama­tos nyomozás és kutatás miatt Kántor napokig nem jutott ennivalóhoz. Úgy lett kiképezve, hogy Csupatin kívül senkitől sem fogadott el semmit, sőt idegen tányérból még akkor sem evett, ha azt a gazdája rakta elé. - A tányérját nem hordhattam ma­gammal, így ha távol voltunk az ott­hontól, kizárólag a tenyeremből etet­hettem - mondja Tóth Tibor. - Kántor egyébként attól volt különleges kutya, hogy az őseitől kizárólag jó tulajdonsá­gokat örökölt. Egyetlen negatív jellem­vonására sem emlékszem. Csupati egyébként szívesen olvassa a Kántor-könyveket, amelyek szerinte az eseményekhez hűen dolgozták fel kö­zös munkájuk történetét. A nyugalma­zott főhadnagy a Kántor-filmet is sze­reti. Azt azonban sietve kijelenti: a fil­mesek gyakran eltértek a valóságtól: a vásznon látott eseményeknek legfel­jebb a hatvan százaléka történt meg a valóságban. Kántor a magyar bűnüldözés történe­tének legeredményesebb nyomozóku­tyája. Tizenegy éves szolgálata alatt 536 esetben vett részt bűncselekmé­nyek felderítésében - 279 alkalommal sikeresen. Munkája során 1,2 millió fo­rintnyi betörésből és lopásból származó értéket szerzett vissza. - Kántor a fénykorában verhetetlen volt, minden szakmai versenyt meg­nyert, igaz, öregkorára elfáradt az izomzata, emiatt lelassult egy kicsit - mondja Tóth Tibor. - Aztán 1964 ápri­lisában éppen egy bűnözőt üldöztünk a Fertő tónál, amikor a vizenyős területen egy a határzár miatt elhelyezett aknára lépett. Olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy az állatorvos azonnal elaltatta. Egy üveg konyakkal és száz szál piros rózsával búcsúztam tőle. Kántort halála után kitömték, és a Bűnügyi és Rendőrség-történeti Múze­umban helyezték el. Csupati még tíz évig dolgozott kutyás rendőrként, Kán­tor lánya, Elli lett a társa. A húszéves terepmunka a rendőrt is megviselte: 1974-ben Tóth Tibor fél évig nyomta a kórházi ágyat, mivel a lábai felmondták a szolgálatot. Felgyógyulása után irodai munkát kapott, de azt már nem tudta teljes szívvel végezni. Végül 47 évesen, főhadnagyként nyugdíjazták. - Lassan huszonöt éve vagyok nyug­díjas, de nem szoktam unatkozni. Rend­szeresen járok élménybeszámolókra, de előadok szakmai továbbképzéseken, kutyakiképző iskolákban, sőt tanulmá­nyokat, cikkeket jelentetek meg a szak­mai folyóiratokban - mondja Csupati. Tóth Tibor úgy tartja: egész életének meghatározó élménye volt a Kántorral töltött tizenegy év. Nemcsak szakmai­lag volt kiemelkedő számára a sztárku­tyával közösen végzett évtizednyi mun­ka, de anyagilag is akkor alapozta meg a jövőjét: a sikeres elfogások után ugyanis Csupati rendszeresen pénzju­talmat kapott a feletteseitől. - Nem vagyok érzelgős típus, és nem is szeretek beszélni arról, hogy mit je­lentett számomra Kántor. De amikor nagy ritkán a múzeumban járva meglá­tom a kitömött kutyámat, könnybe lá­bad a szemem. Ő másoknak legenda, nekem viszont a barátom volt. Cseri Péter A legendás németjuhász... ...és egykori gazdája, Tóth Tibor A vámospércsi cseléd - Végeztem a fürdőszobában, fiatalúr. Folytathatom a konyhával? Ezt Margó, a vámospércsi cseléd kér­dezte tőlem, és a szokatlan megszólítás hallatán felállt a hátamon a szőr. Miért fiatalul az engem ez az ötven év körüli, szürke hajú asszony, akinek én a fia le­hetnék? És miért olyan alázatos a hang­ja, mint a halk szavú szobalányoknak a háború előtti fekete-fehér filmekben? És hogy jövök én ahhoz, hogy hanyag test­tartással az ajtófélfának támaszkodva azt válaszoljam neki: - Igen, Margó, folytassa csak a kony­hában, legyen olyan kedves. Margó Vámospércsről jár be Debre­cenbe házakhoz takarítani, mosni, abla­kot pucolni, mosogatni, s ha kell, még meg is főz. Ezért nevezi magát tárgyila­gosan „vámospércsi cselédnek”. Nekem egy fogorvos ajánlotta őt, amikor a dol­gos női kezeket nélkülöző otthonom rendetlen állapotára panaszkodtam. - Nem tudok rendesen felmosni, por­szívózni utálok, képtelenség három szo­bát rendben tartani egyedül - mondtam, mire a doktor megadta Margó telefon­számát. - Hozzánk már három éve jár - vere­gette meg a vállam. - Megbízhatsz ben­ne. A vámospércsi cseléd óránként ötszáz forintot kért a takarításért, de kikötötte, hogy minimum nyolc órát dolgozik a la­kásban. - Tetszik tudni, nekem az nem éri meg, ha csak öt órát dolgozom - mond­ta a telefonban. - Akkor inkább be se megyek Debrecenbe. Egyébként miféle felmosószereket, vízkőoldókat és bakté­riumölő granulátumokat tart otthon, fia­talúr? - Tessék? Hogy mondta? — kérdeztem vissza, mert először nem értettem ezt a fiatalutazást. Nekem ezt a szót még sen­ki sem mondta. Az asszony magyarázni kezdte: - Úgy látom, az anyagot nekem kell szállítani. Nézze csak, én megveszek mindent, ami egy lakás felpucolásához kell, a fiatalúr pedig utólag rendezi a számlát. Jó lesz így? A megbeszélt napon, pénteken Margó degeszre tömött kosárral érkezett, pon­tosan reggel nyolc órakor. - Mutassa meg, mit hol találok, fiatal­úr. - Hogy tetszik gondolni? - kérdez­tem, mire az asszony türelmesen elismé­telte: - Mutassa meg, mit hol találok, fiatal­úr. A porszívót, felmosóruhát, vödröt, lapátot és a többit. Tetszik tudni, a taka­rításhoz. Kissé lehajtott fejjel állt előttem, a karjait keresztbe fonta maga előtt, és lesütötte a szemét. Azt gondoltam, most megmondom neki, hogy menjen haza inkább. Kifizetek neki nyolc órát, csak ne álljon már előttem lesütött szemmel egy asszony, aki az anyám le­hetne, és ne beszéljen már ilyen aláza­tosan velem, mert én ettől a hangtól ki­ütést kapok. De nem akartam megbántani azzal, hogy azonnal elküldöm. Talán azt gon­dolná, hogy első látásra nem bízom meg benne. S különben is, még a végén visz­­szamondaná a fogorvosnak, hogy mi­lyen bizalmatlan ember vagyok én. Vagy ami még rosszabb, megharagudna ma­gára a dokira is, hogy miféle lehetetlen alakoknak ajánlja őt. Nagyot sóhajtottam, és bevonultam a dolgozószobába. Két óra elteltével Mar­gó engedélyt kért, hogy a munkát a szo­bák után a fürdőszobában, majd a kony­hában folytathassa. Az engedélyt előzé­kenyen megadtam, majd néhány udvari­asnak szánt kérdést tettem föl neki a munkájára vonatkozóan. Szűkszavú vá­laszokat adott, láthatólag nem volt ked­ve beszélgetni. Elmondta, hogy öt-hat éve él takarításból, tucatnyi állandó ügy­fele van, akihez havonta jár, és jóval több olyan, aki csak nagyobb ünnepek előtt veszi igénybe a szolgálatait. Hiva­talosan rokkantnyugdíjas, és a takarítás­ból származó jövedelme után nem adó­zik. Ennyit tudtam meg róla. Délután há­rom órára minden ízében ragyogott a la­kás, igaz, addig Margó egy pillanatra sem ült le. Még csak nem is evett. Leve­tette rózsaszínű munkaköpenyét, be­gyűrte az üres kosarába, és így szólt: - Tetszik tudni, fiatalúr, én legalább nyolc óra hosszára vállalok munkát, és... Siettem megnyugtatni. - Persze, kifizetem azt a fennmaradó egy órát is, ne tessék aggódni. Meg a tisztítószereket is. - Akkor az összesen hétezerötszáz fo­rint lesz - mondta Margó. Amikor eltet­te a pénzt, megkérdezte: - Mikor jöjjek legközelebb, fiatalúr? - Nem tudom, majd telefonálok - dü­nnyögtem. Nem mondtam meg neki, hogy soha többé nem fogunk találkozni. Kácsor Zsolt

Next