Népszabadság, 2002. január (60. évfolyam, 1-26. szám)
2002-01-05 / 4. szám
w 8 NÉPSZABADSÁG MAGYAR TÜKÖR 2002. JANUÁR 5., SZOMBAT Varázslat, csodavárás, mágia Harry Potter-jelenség: szolnoki vita egy közös nyilatkozatról Nyolc Jász-Nagykun-Szolnok megyei egyház, egyházközség vezetője közös nyilatkozatot adott ki, amelyben a Harry Potter-jelenség, a J. K. Rowling által írt könyvek, valamint ennek kapcsán az okkult tevékenységek veszélyeire figyelmeztetnek. A kiáltványt a római katolikus, a református, az evangélikus és a metodista egyház, valamint az Agape Gyülekezet és az Evangéliumi Gyülekezet szolnoki vezetői, illetve a Jászsági Gyülekezet Egyház és a Jászberényi Keresztény Gyülekezet képviselői írták alá. Ebben egyebek mellett megfogalmazták, hogy álláspontjuk szerint a Harry Potter-jelenség hosszú távon csak nehezen jóvátehető pszichikai és erkölcsi károkat okoz a jelenlegi és az elkövetkező generáció életében az emberi életminőség és a kapcsolatok szempontjából. E könyvek alapelve ugyanis szerintük az, hogy okkult, sátáni eredetű gyakorlatokat állítanak a problémák megoldásának mintájaként a gyermekek elé, s ez komoly rombolást végez, azok személyiségében. A nyilatkozat megfogalmazói szerint a könyvben sugalmazott tanok legalább olyan veszélyesek, mint az általuk szintén okkultizmusnak tartott varázslás, jövendőmondás, igézés, szellemidézés, átokmondás, a horoszkópok, az asztrológia, az agykontroll, a reiki, a dianetika, a transzcendentális meditáció, a telekinézis, a Krisna-tudat, a telepátia, de megfogalmazásuk szerint ugyanilyen ártalmas a gyerekek között dúló „Pokémon- és Dragon Ball-őrület is . A nyilatkozatot végső formába öntő Soós Péter, a HIT Gyülekezetéből korábban kivált Evangéliumi Szolnoki Gyülekezet Egyház vezetője elmondta: felhívásukat eljuttatják a Szolnok megyei önkormányzat elnökéhez, Szolnok polgármesteréhez, valamint több civil szervezethez, közintézményhez, általános és középiskolához is. Szavai szerint a felhívás közreadásával nem az volt a céljuk, hogy a film és a könyvek forgalmazóit, valamint a rajongókat megbélyegezzék, sokkal inkább a felebaráti szeretet és a gyerekek lelkéért való aggodalom vezette őket. Úgy fogalmazott, hogy aki félti és óvja a gyermekét, bizonyára nem engedi mérgező anyagokkal vagy vadállatokkal játszani. Márpedig - tette hozzá - az okkultizmus is egyfajta szellemi mérget jelent a kialakulatlan személyiségű tizenéves korosztály számára, mert elhiszik, hogy a varázslás, a ráolvasás, a mágia révén az ő problémáik is megoldódnak. Kérdésünkre, hogy ő maga látta-e a Harry Potter és a bölcsek köve című filmet, vagy olvasta-e valamelyik kötetet, Soós Péter nemmel válaszolt. - Nem kell ahhoz embert ölnöm, hogy tudjam, ez a cselekedet erkölcstelen — tette hozzá. - Számomra elég volt a könyvről szóló rövid ismertető és néhány lelki társam véleménye ahhoz, hogy eldönthessem, ez a történet káros, mert ellentmond a Szentírásnak, és rombolja a gyerekek személyiségét. Hamar István, a szolnoki református egyházközség lelkészi hivatalának vezetője, aki szintén aláírta a nyilatkozatot, valós veszélynek ítéli az okkultizmus, a mágia terjedését Magyarországon. - Tisztában vagyunk azzal, hogy a Harry Potter-könyvek körül kavart világméretű hisztériát nem tudjuk e felhívásunkkal megállítani - mondja a református lelkész. - Jómagam ugyan nem foglalkozom közvetlenül gyerekekkel, de hittanoktatóink jelezték: több gyerekben érezhető a film miatt kialakult szorongás, a csodavárás, az, hogy a konfliktusaikat valamilyen varázslat útján szeretnék gyorsan megoldani. Ez véleményem szerint rendkívül veszélyes, mert a valóságban később mindig kiderül, hogy a ráolvasásos módszerek nem működnek, s a sikertelenség láttán a gyerekek pszichikailag is összeroppanhatnak. Hamar István kérdésemre válaszolva elismerte: ő maga nem olvasta a könyvet, de olyan emberek véleményére alapozza a nézetét, akik ismerik a filmet vagy a történetet, és akiknek az értékítéletében teljes mértékben megbízik. Szoboszlai Zsolt szociológus négy gyermeket nevel, közülük a legkisebb tíz-, a legnagyobb húszéves. A MTA szolnoki intézetét vezető kutató a Harry Potter-könyvek nagy rajongója. Tapasztalata szerint a gyerekei is élvezettel olvasták ezeket a történeteket. - Már akkor megvettük a könyveket, amikor még nem volt körülötte ekkora reklámkampány - tudom meg Szoboszlai Zsolttól. - Ha külföldön jártunk, akkor ezt hoztuk ajándékba a gyerekeinknek. A húszéves nagy fiamon kívül mindhárom csemetémnek saját példánya van az eddig megjelent kiadványokból. A tizennégy éves fiam angolul és németül is olvassa, ez pedig a nyelvtudását fejleszti. A szociológus szerint J. K. Rowling könyveiben semmivel sincs több varázslás vagy csoda, mint akár egy Andersen-, akár egy Grimm-történetben. Hozzátette: az ünnepek alatt a család két nagymamája is megnézte a filmet, s az kifejezetten tetszett nekik. Később a nagyszülők elmentek a szolnoki belvárosi katolikus plébánián megtartott karácsonyi szentmisére, ahol a fentebb említett nyilatkozatot aláíró plébános épp a Harry Potter-könyvek ellen agitált, s óvta a híveket attól, hogy elolvassák. - Úgy vélem, hogy a könyvek hatását meglehetősen eltúlozza az egyház. Ha egy rosszul megírt könyvről vagy unalmasan elkészített filmről lenne szó, akkor ugyanis aligha lenne ilyen népszerű - állítja Szoboszlai Zsolt. Kállai Mária, a szolnoki Szandaszőlősi Általános Iskola igazgatója nem tapasztalta, hogy az intézménybe járó gyerekek lelkét megzavarná a Harry Potter-jelenség. - Ha ez bármilyen problémát okozott volna, akkor az a tanórán vagy a szünetekben történő beszélgetéseken biztosan kiderül. De ilyenről eddig egyetlen pedagógus sem számolt be - mondta az igazgatónő. Nem találkozott a Potter-könyvek miatt problémákkal küszködő gyerekkel Nánásiné dr. Horváth Edit, a Szolnok Megyei Pedagógiai Intézet pszichológusa sem. Szavaiból kiderült: noha nem olvasta a kötetet, maga is érdeklődéssel figyeli, hogy milyen jelenségek kísérik annak megjelenését. A Harry Potter-jelenség veszélyeire figyelmeztető nyilatkozat aláírói közül többen kijelentették: nem akarnak további tiltakozó akciókat szervezni annak érdekében, hogy a könyvek és a film terjesztését megakadályozzák. Szavaik szerint azzal, hogy a nyilatkozatot közreadták, és figyelmeztették embertársaikat az okkultizmus veszélyeire, ők megtették a kötelességüket. A néhány hete idehaza bemutatott Harry Potterfilmet egyébként nagy sikerrel vetítik világszerte. A hazai mozikban is sorban állnak a jegyekért. A filmek toplistáját ez az alkotás vezeti: a fővárosban már csaknem 200 ezren látták. A második helyre sorolt filmre alig több mint tízezren váltottak jegyet. Doros Judit Hamar István kérdésemre válaszolva elismerte: ő maga nem olvasta a könyvet, de olyan emberek véleményére alapozza a nézetét, akik ismerik a filmet vagy a történetet, és akiknek az értékítéletében teljes mértékben megbízik. Kántor, Csupati és a felejthetetlen emlékek Az öregúr egyedül ült a szombathelyi kiskocsma asztalánál, de szinte percenként odalépett valaki hozzá, hogy megszorongassa a kezét vagy meghívja egy pohár borra. Ki lehet ez az ember? - kérdeztem az egyik ismerőstől. - Maga nem ismeri? Ő Csupati, a világhírű nyomozókutyának, Kántornak a gazdája - nézett rám szemrehányóan a csapos, amikor az idős úrról kezdtem faggatni. - Menjen oda hozzá nyugodtan. A bort szereti az öreg. Csupati arcán mosoly futott át, amikor bemutatkoztam, és leültem az asztalához. - Most azt hiszi, hogy rábukkant a régen elfeledett egykori hősre, a magányos farkasra, aki bánatában egyedül iszik egy kocsmában, mi? Ki kell ábrándítanom, mert 52 éve élek boldog házasságban a feleségemmel, aki gyereket szült nekem, ők pedig unokákkal ajándékoztak meg. Az idén töltöm be a hetvenharmadik évemet, és nincs okom panaszra. Tóth Tibort harminc év óta mindenki Csupatinak hívja. Akkor jelent meg először a Kántor nyomoz című könyv, amely a híres rendőrkutya történetét dolgozta fel. Azóta a Kántor-könyveket számos nyelvre lefordították, és több tízmillió példányt adtak el belőlük szerte a világon. Kántor gazdáját, Tóth Tibort a könyv szerzője, Szamos Rudolf keresztelte el Csupatinak. - Először utáltam, hogy mindenki Csupatiként kezdett emlegetni, aztán megszoktam a dolgot. Ma már legtöbbször Csupati bácsinak szólítanak, az igazi nevemet sokan nem is ismerik. Pedig a könyv és különösen a belőle készült tévéfilm Csupatija teljesen más figura, mint én. Például nem vagyok anynyira szerencsétlen alak. Tóth Tibor egy kis Vas megyei faluban született, de élete nagy részét Szombathelyen töltötte. Kovácsnak tanult, és néhány évet el is töltött a szakmájában, aztán 21 évesen beállt rendőrnek. Az igazi fordulatot azonban az 1953-as év hozta meg az életében: a felettesei őt küldték fel Budapestre, ahol megyénként egy-egy ember vehetett részt az ország első nyomozókutya-kiképzésén. - Ma is pontosan emlékszem a nagy találkozásra - emlékszik Tóth Tibor. - Én nem kapkodtam, mint a többiek, inkább nyugodtan járkáltam a boxok előtt, és figyeltem a kutyákat. Kántor reagált a legintenzívebben a hangomra és a mozdulataimra. Valójában egymást választottuk ki. Akkor persze még nem tudhattam, hogy a féléves németjuhász mekkora tehetség, az csak a három hónapos kiképzésen derült ki. Csupati és a kutyája iskolaelsők lettek, majd megkezdték szolgálatukat a Vas Megyei Rendőr-főkapitányság bűnügyi osztályán. Kántorra és a gazdájára nehéz évek köszöntöttek: a folyamatos ügyelet miatt egyetlen napot sem voltak szabadságon. A Kántorkönyvek a nyomozókutya legnagyobb és legbonyolultabb ügyeit örökítették meg, a hétköznapok azonban kevésbé voltak változatosak. - Rögtön az első munkánk egy tyúklopás tettesének a kézrekerítése volt — mondja Tóth Tibor. - Legtöbbször egyébként bolti tolvajok nyomában jártunk, de több tucatszor előfordult, hogy különböző munkahelyeken nekünk kellett megtalálnunk az öltözői szarkákat. Kántornak persze mindegy volt, hogy hétpróbás gazembereket, gyilkosokat vagy kisstílű csalókat keresünk-e, őt csak a kutatás szenvedélye hajtotta. Kántort kizárólag dicsérő szavakkal lehetett jutalmazni, cukorkára vagy egyéb jutalomra nem volt szüksége. A siker mindig feldobta, kudarc esetén viszont valósággal kedélybeteggé vált. Kántor nemcsak a szimatmunkában volt utolérhetetlen, de a munkabírásáról is legendák keringtek. - A csúcs egy másfél napos üldözés volt, amikor több mint száz kilométert tettünk meg gyalog egy körözött bűnöző nyomában, mire sikerült őt utolérnünk - emlékszik Csupati. - Akkor még én is bírtam az iramot, pedig ahogy közeledtünk a keresett személyhez, Kántor egyre erősebben és gyorsabban húzott. Mindig láttam rajta, ha közel értünk a célhoz, mert olyankor a nagy izgalomtól felállt a hátán a szőr. Gyakran előfordult, hogy a folyamatos nyomozás és kutatás miatt Kántor napokig nem jutott ennivalóhoz. Úgy lett kiképezve, hogy Csupatin kívül senkitől sem fogadott el semmit, sőt idegen tányérból még akkor sem evett, ha azt a gazdája rakta elé. - A tányérját nem hordhattam magammal, így ha távol voltunk az otthontól, kizárólag a tenyeremből etethettem - mondja Tóth Tibor. - Kántor egyébként attól volt különleges kutya, hogy az őseitől kizárólag jó tulajdonságokat örökölt. Egyetlen negatív jellemvonására sem emlékszem. Csupati egyébként szívesen olvassa a Kántor-könyveket, amelyek szerinte az eseményekhez hűen dolgozták fel közös munkájuk történetét. A nyugalmazott főhadnagy a Kántor-filmet is szereti. Azt azonban sietve kijelenti: a filmesek gyakran eltértek a valóságtól: a vásznon látott eseményeknek legfeljebb a hatvan százaléka történt meg a valóságban. Kántor a magyar bűnüldözés történetének legeredményesebb nyomozókutyája. Tizenegy éves szolgálata alatt 536 esetben vett részt bűncselekmények felderítésében - 279 alkalommal sikeresen. Munkája során 1,2 millió forintnyi betörésből és lopásból származó értéket szerzett vissza. - Kántor a fénykorában verhetetlen volt, minden szakmai versenyt megnyert, igaz, öregkorára elfáradt az izomzata, emiatt lelassult egy kicsit - mondja Tóth Tibor. - Aztán 1964 áprilisában éppen egy bűnözőt üldöztünk a Fertő tónál, amikor a vizenyős területen egy a határzár miatt elhelyezett aknára lépett. Olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy az állatorvos azonnal elaltatta. Egy üveg konyakkal és száz szál piros rózsával búcsúztam tőle. Kántort halála után kitömték, és a Bűnügyi és Rendőrség-történeti Múzeumban helyezték el. Csupati még tíz évig dolgozott kutyás rendőrként, Kántor lánya, Elli lett a társa. A húszéves terepmunka a rendőrt is megviselte: 1974-ben Tóth Tibor fél évig nyomta a kórházi ágyat, mivel a lábai felmondták a szolgálatot. Felgyógyulása után irodai munkát kapott, de azt már nem tudta teljes szívvel végezni. Végül 47 évesen, főhadnagyként nyugdíjazták. - Lassan huszonöt éve vagyok nyugdíjas, de nem szoktam unatkozni. Rendszeresen járok élménybeszámolókra, de előadok szakmai továbbképzéseken, kutyakiképző iskolákban, sőt tanulmányokat, cikkeket jelentetek meg a szakmai folyóiratokban - mondja Csupati. Tóth Tibor úgy tartja: egész életének meghatározó élménye volt a Kántorral töltött tizenegy év. Nemcsak szakmailag volt kiemelkedő számára a sztárkutyával közösen végzett évtizednyi munka, de anyagilag is akkor alapozta meg a jövőjét: a sikeres elfogások után ugyanis Csupati rendszeresen pénzjutalmat kapott a feletteseitől. - Nem vagyok érzelgős típus, és nem is szeretek beszélni arról, hogy mit jelentett számomra Kántor. De amikor nagy ritkán a múzeumban járva meglátom a kitömött kutyámat, könnybe lábad a szemem. Ő másoknak legenda, nekem viszont a barátom volt. Cseri Péter A legendás németjuhász... ...és egykori gazdája, Tóth Tibor A vámospércsi cseléd - Végeztem a fürdőszobában, fiatalúr. Folytathatom a konyhával? Ezt Margó, a vámospércsi cseléd kérdezte tőlem, és a szokatlan megszólítás hallatán felállt a hátamon a szőr. Miért fiatalul az engem ez az ötven év körüli, szürke hajú asszony, akinek én a fia lehetnék? És miért olyan alázatos a hangja, mint a halk szavú szobalányoknak a háború előtti fekete-fehér filmekben? És hogy jövök én ahhoz, hogy hanyag testtartással az ajtófélfának támaszkodva azt válaszoljam neki: - Igen, Margó, folytassa csak a konyhában, legyen olyan kedves. Margó Vámospércsről jár be Debrecenbe házakhoz takarítani, mosni, ablakot pucolni, mosogatni, s ha kell, még meg is főz. Ezért nevezi magát tárgyilagosan „vámospércsi cselédnek”. Nekem egy fogorvos ajánlotta őt, amikor a dolgos női kezeket nélkülöző otthonom rendetlen állapotára panaszkodtam. - Nem tudok rendesen felmosni, porszívózni utálok, képtelenség három szobát rendben tartani egyedül - mondtam, mire a doktor megadta Margó telefonszámát. - Hozzánk már három éve jár - veregette meg a vállam. - Megbízhatsz benne. A vámospércsi cseléd óránként ötszáz forintot kért a takarításért, de kikötötte, hogy minimum nyolc órát dolgozik a lakásban. - Tetszik tudni, nekem az nem éri meg, ha csak öt órát dolgozom - mondta a telefonban. - Akkor inkább be se megyek Debrecenbe. Egyébként miféle felmosószereket, vízkőoldókat és baktériumölő granulátumokat tart otthon, fiatalúr? - Tessék? Hogy mondta? — kérdeztem vissza, mert először nem értettem ezt a fiatalutazást. Nekem ezt a szót még senki sem mondta. Az asszony magyarázni kezdte: - Úgy látom, az anyagot nekem kell szállítani. Nézze csak, én megveszek mindent, ami egy lakás felpucolásához kell, a fiatalúr pedig utólag rendezi a számlát. Jó lesz így? A megbeszélt napon, pénteken Margó degeszre tömött kosárral érkezett, pontosan reggel nyolc órakor. - Mutassa meg, mit hol találok, fiatalúr. - Hogy tetszik gondolni? - kérdeztem, mire az asszony türelmesen elismételte: - Mutassa meg, mit hol találok, fiatalúr. A porszívót, felmosóruhát, vödröt, lapátot és a többit. Tetszik tudni, a takarításhoz. Kissé lehajtott fejjel állt előttem, a karjait keresztbe fonta maga előtt, és lesütötte a szemét. Azt gondoltam, most megmondom neki, hogy menjen haza inkább. Kifizetek neki nyolc órát, csak ne álljon már előttem lesütött szemmel egy asszony, aki az anyám lehetne, és ne beszéljen már ilyen alázatosan velem, mert én ettől a hangtól kiütést kapok. De nem akartam megbántani azzal, hogy azonnal elküldöm. Talán azt gondolná, hogy első látásra nem bízom meg benne. S különben is, még a végén viszszamondaná a fogorvosnak, hogy milyen bizalmatlan ember vagyok én. Vagy ami még rosszabb, megharagudna magára a dokira is, hogy miféle lehetetlen alakoknak ajánlja őt. Nagyot sóhajtottam, és bevonultam a dolgozószobába. Két óra elteltével Margó engedélyt kért, hogy a munkát a szobák után a fürdőszobában, majd a konyhában folytathassa. Az engedélyt előzékenyen megadtam, majd néhány udvariasnak szánt kérdést tettem föl neki a munkájára vonatkozóan. Szűkszavú válaszokat adott, láthatólag nem volt kedve beszélgetni. Elmondta, hogy öt-hat éve él takarításból, tucatnyi állandó ügyfele van, akihez havonta jár, és jóval több olyan, aki csak nagyobb ünnepek előtt veszi igénybe a szolgálatait. Hivatalosan rokkantnyugdíjas, és a takarításból származó jövedelme után nem adózik. Ennyit tudtam meg róla. Délután három órára minden ízében ragyogott a lakás, igaz, addig Margó egy pillanatra sem ült le. Még csak nem is evett. Levetette rózsaszínű munkaköpenyét, begyűrte az üres kosarába, és így szólt: - Tetszik tudni, fiatalúr, én legalább nyolc óra hosszára vállalok munkát, és... Siettem megnyugtatni. - Persze, kifizetem azt a fennmaradó egy órát is, ne tessék aggódni. Meg a tisztítószereket is. - Akkor az összesen hétezerötszáz forint lesz - mondta Margó. Amikor eltette a pénzt, megkérdezte: - Mikor jöjjek legközelebb, fiatalúr? - Nem tudom, majd telefonálok - dünnyögtem. Nem mondtam meg neki, hogy soha többé nem fogunk találkozni. Kácsor Zsolt