Népszabadság, 2002. március (60. évfolyam, 51-75. szám)

2002-03-23 / 69. szám

24 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2­0­0­2. MÁRCIUS 23., SZOMBAT F­ölbillentett médiaegyensúly Közszolgálat helyett kormánypárti műsorfolyam „Orbánék kezdettől fogva a kiegyensúlyozás politikáját folytatták, különösebb szé­­gyenlősség nélkül, kemé­nyebb eszközökkel, mint an­nak idején az Antall-kor­­mány.” „...a Fidesz-vezetés megtanulta, hogy nem függ­het a liberális médiaértelmi­ségtől. Meg kell törni őket. Új struktúrát kell kialakíta­ni” - vélekedik Debreczeni József politológus-közíró és Tamás Pál szociológus össze­állításunkban, amelyben az elmúlt négy év legfontosabb változásait tekintettük át az elektronikus közmédiában. Haszán Zoltán Varsányi Gyula Sokszor úgy is érzem, mintha vágyakoz­va mondanák, mint hogyha hiányozna sokaknak, hogy Magyarországon ma nincs médiaháború. Én nagyon remélem, hogy nem is lesz. Úgy látszik, a Magyar Televízióban sikerült végre a kuratóri­umnak meghozni azokat a személyi dön­téseket, amelyek előfeltételét jelentik a televízió rendbetételének - mondta Or­bán Viktor miniszterelnök 1999. június 2-án a Kossuth rádió reggeli hírmagazin­jában, akkor már szokásos szerdai inter­júi egyikében. Jellemző szavak, orbáni mondatok. Részben már elhangzásukkor sem fedik a valóságot, részben pedig a későbbiek­ben beteljesületlen vágyakat fejeznek ki. 1999 júniusában olyannyira médiahábo­rú van, hogy már hónapok óta folyik a csata a közmédiumok felügyelete körül a kormányoldal és a baloldali-liberális el­lenzék között, miután a Fidesz - MPP vezette parlamenti koalíciós többség az év januárjában kizárólag kormánypárti tagokból álló elnökséget nevezett ki a Magyar Televízió Közalapítvány kurató­riumának élére. A miniszterelnök június elején már meg is dicséri e féloldalas ve­zetésű testületet, hogy „végre” - Szabó László Zsolt, akkor még alelnök, au­gusztustól már elnök személyében - ki­nevezte azt a vezetőt, aki majd rendbe te­szi a köztévét. Hogy mit tesz valójában, arról a későbbiekben lesz szó. Most ma­radjunk a médiaháborúnál. Törésvonal: 1993-94 Abban minden bizonnyal megegyezik a hazai közvélemény valamennyi hanga­dója, hogy a Fidesz kormányra kerülésé­vel új médiakép és médiapolitika kö­szöntött az országra. Ennek kialakulása a szakértőket is izgatta, izgatja.­­ A Fidesz az egész magyar politikai rendszerben újdonságnak számító inno­vációt próbált ki - vélekedik Tamás Pál szociológus. - Magyarországon először kísérelt meg médiapárt lenni. Az MSZP bonyolult történetű néppárt, médiaképe, akárhogy is vesszük, egyfajta emelt szintű agitprop. Az MDF és az SZDSZ pedig kifejezetten értelmiségi elitpárt volt, erős, de nem igazán modern média­képpel, egyfajta posztdisszidens fölfo­gással. Az SZDSZ és bizonyos mértékig az MDF népi szárnya a nyolcvanas évek ellenálló időszakában készen kapta a Szabad Európa Rádió nyilvánosságát. Úgy gondolták, a média az ő szócsövük, nem kell érte szaladni, nyújtózkodni, még csak érthetően sem kell beszélni, elég, ha elmondják, amit akarnak, az rögtön érdekes és megjelenik. Nem gon­dolkodtak el azon, hogy megváltozott a helyzet, és mit kellene nemcsak a mé­diapolitikában, hanem a közlemények­ben is másként fogalmazni. Hogyan kell kommunikálni, ha már nincs fölöttük az „ellenálló” szent glóriája. A szakértő szerint a Fidesz már a ki­lencvenes évek elején is más volt, ami­kor még nem hirdette magát jobboldali­­konzervatívnak. — Nem volt igazi pártja, nem voltak tömegei, ezért kényszerből lett újító. Az újragondolásban az Orbán­­csapat ügyesnek bizonyult, megtanulta, hogyan kell frappánsan fogalmazni, ho­gyan kell magát a médiában eladni. Volt azonban egy jelentős mozzanat 1993—94-ben, amikor a budapesti liberá­lis értelmiség kezdett kiábrándulni az SZDSZ-ből, nem rokonszenvezett a kommunistákból lett szocialistákkal, és a Fideszben látta a reményét. Föl is húz­ta a pártot negyvenszázalékos népszerű­ségre. Ez a lelkesedés azonban hamar alábbhagyott, mert a Fidesz nem állt a mégiscsak az MSZP felé tájékozódó SZDSZ mellé, és a liberális értelmiség ejtette a fiatal demokratákat. Ennek kö­vetkeztében a Fidesz-vezetés megtanul­ta, hogy nem függhet ettől a liberális médiaértelmiségtől. Meg kell törni őket. Új struktúrát kell kialakítani. Ebből származik a Fidesz új médiavíziója, amely nem csupán kiegyensúlyozást je­lent, hanem nagymértékben az elektro­nikus médiára való összpontosítást an­nak érdekében, hogy visszafordíthatat­lanná tegyék a folyamatot. 1993-94-et törésvonalnak tekinti Debreczeni József politológus-közíró is, aki a rendszerváltás utáni első parlamen­ti ciklusban az MDF országgyűlési kép­viselőjeként, később mint az MDNP de­legáltja, az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) tagjaként, jelenleg pe­dig a testület panaszbizottsági tagjaként közeli tapasztalatokat szerzett a média­­politika változásáról. - A kormányzó Fidesznek eleve más volt az alapállása, mint elődeinek - emlí­ti. - Például, hogy nem lehet elfogadni azokat a liberális alapelveket, amelyek általában a nyugati médiára jellemzők, mert Magyarországon egy posztkommu­nista állapot van, a média szerkezetét, erőviszonyait nagyrészt a diktatúra ide­jéből örökölte. Megmaradt ugyanaz a sajtóstruktúra, a rádióban és a televízió­ban is hegemón szerepben van a balolda­li szellemiség. Tehát nyíltan meghirdet­ték a média kiegyensúlyozásának prog­ramját, amihez Antall József is eljutott, miután konszenzuskeresése kudarcba fulladt, és nem sikerült a médiatörvény­ben megállapodnia, sőt a tévé, rádió ügyében éles konfrontációra került sor az ellenzékkel. Antall próbálkozott azzal is, hogy ellenmédiát hoz létre, a kiegyensú­lyozás helyett az ellensúlyozást kísérelte meg az Új Magyarország című napilap, a Duna TV létrehozásával, illetve Nahlik és Csúcs alelnökök kineveztetésével az MTV-be és a Magyar Rádióba. Orbánék kezdettől fogva a kiegyensúlyozás politi­káját folytatták, különösebb szégyenlős­­ség nélkül, keményebb eszközökkel, mint annak idején az Antall-kormány. Ez jellemezte a ciklus első két-három évét. „Kormányhivatalnokok, mint én is, nem mindig szeretik azt, amit látnak vagy hallanak a médiában. De a média nem a kormány ellensége. Mindkettő a maga módján a köz érdekében cselek­szik. Nekem, mint kormányhivatalnok­nak, az a dolgom, hogy informáljam a médiát, és nem az, hogy ellenőrizzem.” Mindezt nem magyar politikus, hanem a 2000 márciusában hivatalban levő buda­pesti amerikai nagykövet, Peter Tufo nyi­latkozza, más hasonló, az ellenzéknek is megszólalási lehetőséget sürgető meg­jegyzéssel együtt. Orbán Viktor az éteren keresztül, 2000. március 15-én illetékte­len minősítésnek nevezi Tufo bírálatát. Bár a nagykövet utólag levélben igyek­szik tisztázni, hogy nem kíván beavat­kozni a magyar belpolitikai életbe, jelzi azt is, hogy a média körüli vita árthat Magyarország külföldi hírnevének. A nagykövet jóslata igaznak bizonyul. A Nemzetközi Újságíró Szövetség egy évvel később budapesti vizsgálódása alapján 61 oldalas összegzést ad ki, amelyben egyebek között azt állítja: Or­bán Viktor kormánya új médiaháborút indított, és olyan mértékben akarja érvé­nyesíteni illetéktelen politikai befolyá­sát, hogy ezzel már a szólásszabadságot veszélyezteti. Az elektronikus közmédia, különösen a közszolgálati televízió a megsemmisülés szélére került a politikai manipuláció és az illetékes hatóságok tu­datos felelőtlensége miatt - fogalmaz a szakmai szervezet, amely a megállapítá­sait megküldi az Európai Unió bizottsá­gának és az Európa Tanácsnak is. A jövőbe látó Tufónak persze nem volt olyan nehéz dolga: a nyilatkozat idején ugyanis már javában folyt a háború a médiumok gazdasági-pénzügyi folyama­tait ellenőrző, és ami ennél is fontosabb, az intézmények elnökeinek megválasztá­sára vagy éppen leváltására jogosult ku­ratóriumok körül. A testületek elnöksége feletti befolyásért a médiatörvény súlyos ellentmondásait és parlamenti többségét kihasználó kormányoldal küzdött a bé­nult, más eszköz híján kivonulásokkal tiltakozó ellenzékkel. A végeredmény nem volt kétséges. Átlépték a határokat Az első lépésnél „A meghatározó euró­pai médiatestületek összehasonlítása” cí­mű egyetemi szakdolgozatát 1998. októ­berben megvédő Deutsch Tamás jelszava érvényesült, amely szerint „minden párt ellenzéki, amelyik nincs benne a kor­mányban”. Ez volt a választások utáni új helyzet első rendező elve a kuratóriu­mokban. A médiatörvény azonos arányú képviseletet biztosít a testületekben a kormánypártoknak, illetve az ellenzék­nek. A választások után azonban az a sa­játos helyzet állt elő, hogy légüres térbe kerültek a parlamentből kihullott KDNP és az MDNP kurátorai. A törvény szerint fennmarad a kuratóriumi négyéves man­dátum a delegáló pártfrakciók megszű­nése után is. A két néppárt egykori dele­gáltjait mind az ellenzéki, mind a kor­mányoldal elhárította, hiszen a médiatör­vény kiegyensúlyozó logikája szerint ve­lük szemben delegálni lehetett újabb ta­gokat a kuratóriumokba. Végül a Fidesz­­logika érvényesült a parlamenti vokso­lásnál, és újabb kormánypárti delegáltak kaphattak helyet a testületekben, kéthar­madosra duzzasztva ezzel a jobboldal képviseletét. (Tették ezt annak ellenére, hogy az MDNP elnöke, Pusztai Erzsébet egy ideig a Fidesz-kormányzat tagja, ál­lamtitkár volt.) Ez a bővítés a Magyar Rádiót, a Duna TV-t és a Magyar Távira­ti Irodát érintette. A Magyar Televízió kuratóriuma kimaradt a körből. A külön­állás alapvető oka, hogy az MTV ekkor több mint fél éve tulajdonosi testület nél­kül működött. A korábban bal- és jobb­oldali kompromisszum eredményeként megválasztott Peták István elnököt me­­nesztő kuratórium ugyanis nem tudott egyezségre jutni az intézmény új vezető­jének személyéről, ezért feloszlatta ma­gát. A pótlást az Országgyűlés nem ol­dotta meg. Egyes ellenzéki vélemények szerint azért, mert a felállítandó új testü­letből már kimaradtak volna a vitatott státusú néppártosok, így a kétharmados jobboldali többséget nem lehetett volna kialakítani. Akik így gondolták, tévedtek. Az MTV-kuratórium elnöksége ugyanis 1999 februárjában napirendre került a parlamentben, és ezzel új modell alakult ki: a kétharmados jobboldali többség he­lyett százszázalékos kormányoldali. A médiatörvényben előírt minimális lét­szám (4 kormánypárti + 4 ellenzéki el­nökségi kurátor) alapján járó négy hely elosztásáról ugyanis nem tudtak meg­egyezni az ellenzéki pártok: az MSZP a parlamenti részvétele arányában két je­löltet állított, de a legkisebb párt, a MIÉP is ugyanennyit. Az SZDSZ delegáltjával együtt így öt jelölt, eggyel több volt az ellenzéki oldalon, a Fidesz két, a kisgaz­dák és az MDF egy-egy jelöltjével szem­ben. Áder János házelnök pedig az ellen­zéki közös jelölés elmaradására hivat­kozva csak a kormánypárti delegáltakat szavaztatta meg. Felhasználva a MIÉP taktikáját, ez lett a példa a kormányoldal számára a többi kuratórium felállításakor is, miután lejárt az előző, felduzzasztott testületek mandátuma. A csonka kuratóriumi elnökségek kérdéses legitimációja miatt az MSZP és az SZDSZ is jogorvoslatot kezdeménye­zett. Az Alkotmánybíróság dodonai döntést hozott, amelyből mind az ellen­zéki, mind a kormánypártok saját igazu­kat olvasták ki. Érdemben azonban sem­mi sem változott. Végül az alapítványo­kat felügyelő ügyészség vezetője, Györ­gyi Kálmán hosszas huzavona után tör­vénysértőnek mondta ki a csonka kura­tóriumok megalakítását. A házelnök azonban nem minősítette ügydöntőnek a legfőbb ügyész állásfoglalását, mire Györgyi Kálmán lemondott tisztségéről. A közmédiumok kuratóriumai azóta is ebben a felállásban működnek, az e kö- ■ . MTV: a „kivégzés” volt a fontos TÉVÉK KÖZÖNSÉGARÁNYA FŐMŰSORIDŐBEN 1997-2001 (18-49 évesek, százalékban) Forrás: AGB Hungary NÉPSZABADSÁG-grafika MR: a vasárnapi vendég FOTÓ: BÁNHALMI JÁNOS FOTÓ: SZABÓ BERNADETT Debreczeni József Tamás Pál TÉVÉK TEVES NAPI KÖZÖNSÉGARÁNYA (teljes lakosság, százalékban)

Next