Népszabadság, 2002. április (60. évfolyam, 76-100. szám)

2002-04-20 / 92. szám

24 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2002. ÁPRILIS 20., SZOMBAT A lelkek matematikusa A világ legunalmasabb dokumentumfilmjét forgatták róla, hiszen csak beszél száztíz percen át, ám aki látta, és a film telt házakkal ment, úgy emlékszik, mondandója a mozivászonról is átütő erejű. Előadott a Debreceni Egyetemen, a szövegeit könyv alakban elkapkodták. Feldmár András magyar származású, 1956 óta Kanadában él. Matematikusnak tanult, ám harminchárom éve pszichológusként dolgozik. Kol­légái eretneknek tartják, mert tagadja a pszichiátria hagyományos módszereit, a gyógyszerek mindenhatóságát. Jobban bízik az őszinte beszélgetés erejében. Nem­rég néhány napra újra nálunk jár. Bár soha nem találkoztunk, nem volt hajlandó il­lem szerint magázódni velem. Ugyan már, erre is képtelen vagyok, szögezte le. Federer Ágnes - 1940-ben születtem, három és fél éves voltam, amikor anyámat elvitték Ausch­witzba, apámat pedig munkaszolgálatra. Engem egy fiatal katolikus nő elbújtatott, így éltem túl a háborút. Ötéves koromban szerencsére mindketten visszajöttek, ám hamarosan elváltak. Anyámmal marad­tam Budán, apám Pesten élt, tehát ide-oda járkáltam közöttük. Szerintem akkor szoktam meg ezt az ide-oda járkálást, csak most már a nagyvilágban jövök-me­­gyek, Kanada és Magyarország között. Anyámat „elbírtam” tizenhat éves koro­mig. Az igazság az, hogy 1956-ban én nem a rezsim elől, az anyám elől mene­kültem el az országból. Apám megkér­dezte a forradalom legvégén: nem akarsz Nyugaton tanulni? Erre habozás nélkül rávágtam, de. Jó, válaszolta apám, van egy húgom Torontóban, ha találok valakit, aki át tud vinni a határon, akkor menj! Ilyen egyszerűen történt. Anyám eleinte azt hitte, hogy ez csak egy trükk, apám így akar elvenni tőle. Nagy balhé volt... De végül mégis elmentem. Ausztriából Ang­liába kerültem, onnan a Nemzetközi Vö­röskereszt vitt ki Torontóba. Egyetemet végeztem, matematikus lettem. Eleinte mindenki azt hitte ugyanis, hogy valami zseni vagyok, mivel angolul nem tudtam, mindent a matematika segítségével vezet­tem le. Már majdnem ledoktoráltam Amerikában, amikor rájöttem, hogy nincs benne a szívem. Akkor rájöttem, hogy en­gem inkább a pszichológia érdekel. Feldúlt voltam . Ültél otthon egy kényelmes fotelben, el­gondolkodtál, és egyszer csak felkiáltot­tál: legyen inkább a pszichológia! - Valójában azért kezdett el érdekelni, mert az első két házasságom pontosan három és fél év után felborult. Emiatt na­gyon feldúlt voltam, úgyhogy elmentem egy terapeutához. Kilenc hónapig jártam hozzá, ötször egy héten. Ám nagyon ha­mar rájöttem arra, méghozzá magamtól, hogy valójában „miattam” hagytak el a nők három és fél év után, én vagyok a hi­bás. Hiszen az egész családom magamra hagyott három és fél éves koromban. Mé­lyen, ott bent, nem tudtam elhinni, hogy bármilyen kapcsolat tovább tarthat ennél. Ez nagyon érdekes felfedezés volt. Akkor arra gondoltam, minek ehhez terapeuta? Ezek után persze harmadszor is megnő­sültem, a házasságom már harminchárom éve tart, úgyhogy valóban megtörtem a gonosz varázslatot. Ha pedig az ember a saját bőrén tapasztal meg valamit, akkor másokon is jobban tud segíteni. Mert meg van győződve arról, hogy valóban sikerülhet.­­ Ráadásul nem akármilyen pszicho­­terapeuta lettél. A világ több pontján eretneknek tartanak, hiszen elutasítod a kollégáid módszereit, és hitüket a „cso­dagyógyszerekben". Vannak, akik egye­nesen botrányhősként emlegetnek, mert ha meghívnak valahova előadni, már az első mondataiddal megosztod a hallgató­ságot, a közönség fele feláll, és dühösen kivonul. Akik maradnak, persze szájtátva hallgatnak akár órákon át. Mennyire tu­datos ez a viselkedés? Mindenáron más akarsz lenni, mint a többiek? Vagy való­ban falakat rombolsz le az őszinteséged­del, azzal, hogy csak arról beszélsz, le­gyen szó házasságról, szülő-gyermek kapcsolatról, vagy akár a kábítószerek­ről, amit magad is átéltél, kipróbáltál?­­ Bárkit, aki tényleg szívből beszél, azt általában a fele hallgatóság utálni fogja. Mert az emberek legalább fele bezárta a szívét. Ilyenkor nagyon félelmetes olyan valakit hallgatni, aki még nem tette meg ezt. Nemrég gondolkoztam el róla, hogy az emberekkel különböző szinten lehet kommunikálni, felszínesen, és mélyen is. - Mit jelent az, hogy „mélyen kommu­nikálni"? - Őszintén és szívből, olyan dolgokról beszélni, amelyek tényleg fontosak. Akik felszínesen kommunikálnak, szoronga­nak, ha valaki mélyen közelít hozzájuk. Egy kisgyerek bármilyen nyelvet képes megtanulni. De azért tanul meg éppen an­golul, japánul vagy magyarul, mert a szü­lei úgy beszélnek. És ő nem akar kire­kesztett lenni, egyedül maradni. Csak­hogy nemcsak az adott nyelvet tanulja meg, hanem azt a mélységet is, ahogy a szülei kommunikálnak. Ha ez felszínes, nem maradhat mélyen, mert akkor unat­kozni fog velük. Felveszem a páncélt - Igen ám, de az, aki képes „ mélyen ” kö­zelíteni, nagyon sebezhetővé válik És előbb vagy utóbb meg is fogja sebezni valaki.­­ De ha meg nem vagyok sebezhető, azaz senki nem bánthat, akkor nem is sze­rethet senki. Ha egyszer felveszem a pán­célt, nem tudnak megérinteni. - Honnan lehet tudni, hogy mikor és kivel érdemes „mélyen maradni”? - Én mindig azzal kezdem, hogy nyi­tott vagyok. Mindenkinek megengedem, hogy egyszer bántson. Amíg nem bánt, miért ne legyek nyitott? -Ez már valóban nagyon mélyre vezet, mert mi van akkor, ha valaki olyan sze­rencsétlen, hogy folyamatosan bántó vá­laszokat kap az őszinteségére, és emiatt megkeseredett lesz? - Ezért van sok olyan ember, aki gyógyszereket szed, és depressziósnak tartja magát. A szüleink általában szerep­játékra tanítanak minket. De ez rettenete­sen fárasztó! Huszonnégy órán keresztül nem lehet valakinek a lányát, férjét, any­ját, beosztottját elvárások szerint alakíta­ni. Ebből az elfáradásból ered aztán a de­presszió. Nem tudom, hogyan legyek ön­magam, hiszen állandóan csak mások vá­gyait teljesítem.­­ Sokan vélekednek úgy, hogy életve­szélyes ez a teória. Szinte bagatellizálod a lélek betegségeit, és kizárod, hogy az el­me súlyosabb kórjai gyógyszerekkel is kezelhetők. — De hát ezek nem betegségek! Én pe­dig semmit nem bagatellizálok. Ha vala­kinek agytumora van, azonnal menjen or­voshoz. Ha viszont az élettel van problé­mája, akkor inkább beszélgessen erről valakivel. Egy embertárssal, aki hajlandó részt venni az életében. Aki abban a pilla­natban jobban tudja, hogy mi kell neki, mint önmaga. Semmelweis jut eszembe, aki rájött arra, hogy az orvosok maguk öl­nek, amikor a boncolások után nem mos­nak kezet, és így vizsgálják meg a szülő­nőket. Olvastam azt a levelet, amit a töb­bi orvosnak írt. Nem volt indulatos, meg­értően kérte őket, hogy próbálják meg másképp, aztán majd nézzék meg az eredményét. Ám az orvosok még húsz évig ölték a nőket. Kérdezz meg pszichi­átereket: eltöltöttek-e legalább tíz órát úgy egy skizofrénnel, hogy nem adtak gyógyszert neki? Pedig nagyon érdekes úgy együtt lenni egy skizofrénnel, hogy nem gyógyszerezzük, nem butítjuk le, csupán megvédjük. Önmagától és má­soktól. Nem bánthat senkit, de őt sem bánthatja senki. Én már próbáltam. - De akkor mit kezdjünk azzal, hogy ezt a kórállapotot az orvostudomány sok­szor gyógyíthatatlannak tartja ? - Ez a legrosszabb abban, amit a pszi­chiátria tehet. Kimondja a m­egváltoztat­­hatatlant, jósol. Vannak olyan kultúrák, szokásvilágok, például Srí Lankán, ahol a sámán összehívja a családtagokat, ha va­laki olyan tüneteket mutat, amire mi azt mondjuk, hogy megbolondult. Három napig esznek, isznak, beszélgetnek. A sá­mán közben megpróbálja kifürkészni, megérteni, ki, kivel mit tett, ki sértett meg kit. Meggyőződése ugyanis, hogy a „be­teg” azért szenved, mert valamikor vala­mi történt a családjában, amit nem tudott feldolgozni. Amikor a rokonok aztán ha­zamennek, megbeszéli ezt a szenvedővel. Láss csodát, a legtöbbször eredménnyel. Börtönmentalitás — Nehéz a magyar valósághoz igazítani az elveidet. Azt mondod: gyógyszerek he­lyett meg kell változtatnunk az életünket, azokat a körülményeket, amelyek között élünk. Ez lehet, hogy Amerikában, Kana­dában könnyedén megvalósítható. Az ember máshová költözik, új munkahelyet talál, új életet kezd. Itt szinte reményte­len. Marad az egyetlen és egyszerű kiút: pótszerekkel, gyógyszerrel, alkohollal, kábítószerrel tesszük elviselhetőbbé a lé­tünket. - Ez a börtönmentalitás. Szomorú. Bármilyen élőlény rosszul érzi magát el­lenséges környezetben. De ilyenkor nem pszichoterápiára van szüksége, hanem környezetváltozásra. Az emberek eseté­ben ez alatt elsősorban a kapcsolatokat értem, házasságot, barátságot, szülő­gyermek, avagy munkahelyi viszonyt. Ez mind „a környezet”. Én azt tartom, hogy szeresd magad, ismerd meg magad, és ehhez kreálj magadnak egy megfelelő környezetet. Ha valami rosszul működik az életedben, nem biztos, hogy minden­áron neked kell megváltoznod. Talán csak az a bajod, hogy nem találtad még meg a saját környezetedet. Ilyen a szexua­litás is. Soha nem lehet tudni, hogy mi történik két ember között. Mert minden emberrel más ez az élmény. Tehát hibáz­hat az az orvos, aki úgy kezeli az impo­tenciát, hogy nem kérdezi meg: kivel is vagy te impotens. Próbáltad már mással is? A boldogtalanság legfőbb oka a „hata­lom” nélküliség. Ha nincs elég erőm, az­az hatalmam arra, hogy úgy éljek, ahogy akarok, akkor boldogtalan vagyok. Feldmár András, matematikus-pszichológus fotó: Komaniczky Tivadar Fecskendő a Kilences Peronról Dési András Christophe nagyot kortyol a kávéjából, majd felpattan a székéről. - Bocs’, de most rajtam van a sor - mutat a szemközti falon elhelyezett digi­tális kijelzőre, amelyen a felvillanó 71-es szám megegyezik az összegyűrt cédulán lévővel. A 22 éves, magas fiú - kezében egy becsomagolt fecskendővel és más szükséges steril felszereléssel - eltűnik az ajtó mögött. Nem titok, hogy mi tör­ténik a másik teremben. A kokainfüggő Christophe újabb adagot lő be magának. Néhány perc elteltével meglehetősen ré­­veteg tekintettel lép ki, s ül le az időköz­ben kihűlt kávéhoz. Fél évvel ezelőtt mindez elképzelhetetlen volt a számára, a munka nélküli fiatalember nyilvános vé­cékben, parkokban vagy éppen mélyga­rázslejárókban adta be magának az „anyagot”. A Kilences Peron azonban sok mindent megváltoztatott. A Kilences Peron a genfi főpályaudvar mögött található, a vasút világához csak annyi köze van, hogy a környék a drogo­sok és az utcai dílerek kedvenc terepének számít. A narancssárga színű konténer­ház meglehetősen kirí a környezetből. A múlt év december végén népszavazás eredményeként megnyitott és adófran­kokból finanszírozott épület a genfi kábí­tószer-politika legújabb állomása. Svájc német nyelvű kantonjaiban már több éve létezik hasonló intézmény. A Fixer­­stablinek, szabad fordításban drogosszo­bának nevezett helyen a kábítószer-élve­zők higiénikus és nyugodt körülmények között, a fertőzés veszélye nélkül adhat­ják be maguknak az utcán vásárolt ada­gokat. - Nincsenek illúzióink, ide a kemény drogosok járnak, akik nem nálunk fede­zik fel a bódulat világát - mondja Chan­­tal Berthet, a hivatalosan fogadóhelynek nevezett intézmény helyettes vezetője. A 38 éves szakápoló másfél évtizede foglal­kozik szenvedélybetegekkel. Csaknem azóta, hogy megalakult az őt is foglalkoz­tató genfi AIDS-csoport, az a jelentős részben a genfi kanton által finanszíro­zott civil szervezet, amelynek kezdemé­nyezésére és hároméves kitartó lobbizá­sának köszönhetően létrejött a befecsken­dezési lehetőséget is biztosító drogos­szoba. Svájc nyugat-európai szinten közis­merten liberális politikát követ a kábító­szer-fogyasztókkal szemben. A huszon­hat helvét kanton között Genf mégis kü­lönleges helyet foglal el. Miközben a szá­mos nemzetközi, köztük ENSZ-szerve­­zetnek otthont adó város hűen követi a négy pillérre - a megelőzésre, a gyógyke­zelésre, a szociális segítségnyújtásra és az illegális drogterjesztéssel szembeni hatósági fellépésre­­ épülő berni szövet­ségi irányelveket, az egyébként rendkívül fájdalmas drogkérdés itt sosem volt elke­seredett politikai viták tárgya.­­ A nyolcvanas évek közepén alakult drogpolitikai vegyes bizottságban min­den érdekelt fél, a közegészségügy, az is­kolák, a rendőrség és a civil szervezetek egyaránt képviseltetik magukat. Közösen keressük a legjobb megoldást. A teljes tiltással e problémát nem lehet megszün­tetni, inkább a kockázatcsökkentésre, a társadalmi-családi felvilágosításra he­lyezzük a hangsúlyt - mondja dr. Marina Croquette-Krokar, a genfi egyetemi kór­ház főorvosa és a szenvedélybetegségek­kel foglalkozó központ vezetője. A 400 ezer lakosú Genf helvét viszo­nyok között is gazdag kantonnak számít, amit jól jelez, hogy évente több mint 40 millió svájci frankot (7,1 milliárd forin­tot) költenek a drogkérdés kezelésére. E nem kis összegből 18,5 millió frankot kapnak a rendőri és igazságügyi szervek, a kórházak és más egészségügyi intéz­mények pedig 14,2 milliós támogatásban részesülnek. A társadalmi visszailleszke­dést és más szociális programokat 3,2 millióval, az AIDS-csoportot 1,6 millió­val segítik. Az átfogó programnak kö­szönhetően a háromezer fősre becsült keménydrog-élvező nyolcvan százalékát sikerült „felderíteni”, s valamilyen for­mában rendszeres orvosi ellenőrzés alá vonni. A horvát származású Croquette­ Krokar doktornő fontosnak tartja hangsú­lyozni, hogy a liberális és társadalmi kon­szenzusra épülő drogpolitikai felfogással komoly eredményeket sikerült elérni. Például szívós munkával megváltoztatni a rendőrség hozzáállását. A kábítószer­fogyasztás elvben változatlanul bűncse­lekménynek minősül, ám a genfi rend­őrök ma már nagyon ritkán tesznek felje­lentést a rajtakapott drogosok ellen. Sőt gyakorta előfordul, hogy a járőrök adnak steril, egyszer használatos fecskendőt a „fogyasztóknak”. A genfi AIDS-csoport javaslatára 1991-ben hozták létre azt a különleges buszjáratot, amelynek személyzete - egészségügyi ápolók és szociális munká­sok - Genf kábítószeres forró pontjait jár­va ingyen kezdték el osztogatni az egy­szer használatos fecskendőket, óvszere­ket, előre csomagolt fertőtlenítőkendő­ket. Az akció látványos eredményekkel járt. Míg tíz évvel ezelőtt a drogosok fele osztozott egy-egy injekciós tan, ma már csak 10-15 százalékuk teszi ezt. Hasonló arányban csökkent a HIV-fertőzések szá­ma is. A drogpiaci helyzet változása időköz­ben új helyzetet teremtett. A heroint az elmúlt években fokozatosan kiszorította a kokain, s e szer élvezete akár napi 30-40 belövést is szükségessé tesz. Különösen, hogy az utcán kapható, grammonként 50 frankért kínált kokain meglehetősen „fel­hígított árunak” számít.­­ A dílerek mindent belekevernek, aminek fehér a színe. A laboratóriumi elemzések lisztet, gipszet, de megszáradt ürüléket is kimutattak - mondja Chantal Berthet. A hét minden napján, délután kettőtől este hétig üzemelő drogbetérő egy orvosi rendelő és egy kellemes büfé keveréké­nek képét nyújtja. Az előteret­­ tulajdon­képpen társalkodót — hosszú pult osztja A drogosszoba FOtÓ: VELLEDITS ÉVA

Next