Népszabadság, 2002. április (60. évfolyam, 76-100. szám)

2002-04-20 / 92. szám

önálló nemzeti lét) kezdetben a pánszerb felfogás dominált, így Podgorica 1997-ig azonosult Belgráddal. Akkor azonban a reformer kormányfőt, Milo Djukanovi­­csot választották elnökké, és megkezdő­dött a távolodás. A pánszerb érzelmek kihűltek, a népesség egynegyedét alkotó albánok és muzulmánok eleve a függet­lenség pártján álltak, a Djukanovics­­csapat pedig arra építette fel legitimáció­ját, hogy megszabadítja Montenegrót a belgrádi gyámkodástól (nem kis utópiz­­mussal abban bízva, hogy a független Montenegró sokkal több nemzetközi se­gélyt kapna). Ezt a politikát támogatta a Nyugat is, mivel a Milosevics-rezsim felbomlasztásának egyik eszközét látta benne, Belgrád pedig, minthogy Koszo­­vóval volt elfoglalva, nem kockáztatta meg a fegyveres beavatkozást, így Djukanovics-kormányzat kiépíthetett egy csaknem független államot, saját vámrendszerrel, külön pénzzel és önálló külpolitikával. A kapcsolatok meglazulására jellem­ző, hogy Montenegró a koszovói háború idején semleges politikát folytatott, és már 1999 augusztusában javaslatot tett a JSZK felszámolására, helyette egy duális szövetség létrehozására. 2000 őszén nem kapcsolódott be a Milosevics-ellenes egységfrontba sem. Milosevics bukása sem változtatott a helyzeten, mert az új belgrádi vezetés föderalista válaszplat­formot dolgozott ki (2001. február), amely csak erősítette a montenegróiak azon hitét, hogy a szerb politika minden­kor hajlamos paternalista módon viszo­nyulni hozzájuk. Montenegró is eljutott tehát oda, ahová tíz évvel korábban a többi elszakadó köztársaság. Azt leszá­mítva, hogy Montenegróban is jelen van a jugoszláv hadsereg, a JSZK már évek óta csak papíron létezik. Mégsem lehet egykönnyen megszüntetni, mert a koráb­bi szecesszióktól eltérően, amikor az egyes nemzetek belső konszenzusra ju­tottak a szétválást illetően, ezúttal belül alakultak ki a törésvonalak: a monteneg­róiak és a szerbek között egyaránt van­nak hívei mind a szétválásnak, mind a közös államnak. A rendezetlen állapotok senkinek sem voltak jók. Djukanovics a függetlenséget nem tudta elismertetni sem a közvéle­mény megosztottsága, sem a megválto­zott nyugati prioritások miatt: már nem a Milosevics-ellenes harc elemét látják tö­rekvéseiben, hanem a dominóeffektus esetleges újabb megindítóját, a kényes koszovói, macedóniai és boszniai egyen­súly felbillentőjét. Belgrád is a közös ál­lam fenntartását szorgalmazta. A tengeri kijárat biztosítása és a belgrádi elit mon­tenegrói származású részének érzelmei mellett ebben elsősorban a stabilitás igé­nye játszott szerepet (ki akarna beruház­ni egy olyan országban, amelynek még a neve meg a határai is bizonytalanok?), valamint Koszovó jövőjének a kérdése. Az ENSZ BT 1999. júniusi, 1244-es szá­mú határozata szerint ugyanis a tarto­mány Jugoszlávia része - de minek lesz a része Koszovó, ha Jugoszlávia meg­szűnik? A kompromisszum A nézeteltérések miatt az is kétséges volt, hogy van-e még egyáltalán kölcsönösen elfogadható modell. A Solana-egyez­­mény (noha egy kissé közelebb áll a belg­rádi elképzelésekhez) igazi kompromisz­­szummá sikeredett, hogy minimálisan elégedettek lehessenek az unionisták, és megőrizhessék reményeiket a független­ségiek. De még így is sokan kritikusan fogadták. Csalódottak a montenegrói függetlenség hívei, olyannyira, hogy a népszavazást már többször beígérő Djukanovics akár el is vesztheti az őszi elnökválasztást. A koszovói albánok el­utasítják a BT-határozat érvényességének kiterjesztését. A kettős gazdasági rend­szer miatt pedig a szerb közgazdászok jó­solnak működésképtelenséget. Az egyezménynek valóban vannak ho­mályos részletei, és leginkább a daytoni Boszniához hasonló államszövetséget vázol fel. Vagyis biztosan nem jelent vég­leges megoldást. De nem is ez a lényeg. Mert lehet, hogy a szerbeknek és monte­­negróiaknak nincs szükségük egy új unió­ra, de egy időt és rendezett átmenetet biz­tosító egyezményre igen. Ezért legalább rövid távon a Solana-kompromisszum előnyös lehet. Montenegró legalizálhatja a félfüggetlenséget, és nemzetközi garan­ciát kapott a népszavazásra. Szerbia ígé­retet kapott arra, hogy Montenegró kivá­lása esetén is érvényes marad a koszovói BT-határozat, a nemzeti és állami egység megőrzésére törekvő Kostunica pedig személyes sikert is elkönyvelhet, amire égető szüksége van a Djindjiccsel vívott harcában. Az EU sikerélménnyel kezd­heti meg az újabb balkáni szerepvállalá­sát. S ami talán a legfontosabb, hogy az eddigi kaotikus állapotok helyett a szerb-montenegrói egyezmény az újra­kezdés vagy a rendezett szétválás elő­segítésével a következő három évben hozzájárulhat a regionális stabilitás bizto­sításához. JUGOSZLÁVIA KIALAKULÁSA ELSŐ JUGOSZLÁVIA MÁSODIK JUGOSZLÁVIA UTÓDÁLLAMOK NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2002. ÁPRILIS 20., SZOMBAT 23 Keresztválasz Füzes Oszkár Ha ügyvédnek állt volna, mindenki jobban jár - morogja csak úgy magá­nak egy jogtudor, ám a terem kicsi, sok újságíró meghallja, és írja is a vi­lágsajtó, hetek óta. A hágai jogász ugyanis egy vádlottá lett szerb kollé­gáról beszél, aki a nemzetközi bíróság színe előtt önmaga ügyvédjeként nem akármilyen teljesítményt nyújt. De nem jogtanácsosként lett világhírű. Meglehet, most erről az oldaláról is elhíresül. Szlobodan Milosevics ott­honosan lubickol az angolszász bünte­tőeljárási jog hullámai között. Az ügyészeket gyakran, de olykor a bírá­kat is kioktatja, amiért persze rendre megfeddik, olykor kikapcsolják a mikrofonját, máskor szinte könyörög­nek neki: térjen a tárgyra. - Mindig azon vagyok - feleli, és már mondja is a következő, logikailag és jogilag hi­bátlan okfejtést, már ha csak a tények­nek azon csoportját nézzük, amelyek őt látszanak igazolni. Ám ezt aligha lehet a szemére hányni, ez az ügyvéd dolga a perben, főleg, ha önmagát vé­di. Még inkább, ha az egész eljárást törvénytelen, koncepciós politikai ki­rakatpernek tartja. A vádirat szerinte nem más, mint drága pénzen bilivel összehordott hazugságtenger, szakmai­lag meg olyan, hogy egy elsőéves jog­hallgató galacsinná gyúrva dobná ki az ablakon. A főtárgyalás elején még úgy tűnt, hogy Milosevics meg sem fog szólalni a bíróság előtt, vagy ha mégis, akkor politikai deklarációkat tesz. Nem így történt. Nem csak így tör­tént. Milosevics nem válaszol, vagy politikai nyilatkozatokat tesz, ha rá nézve terhelő és nehezen cáfolható ál­lításokat hall. Vádlottként joga van eh­hez. Ám ha csak picit is kétségbe von­ható valami, amit a rovására írnak, Milosevics makulátlan ügyvéddé vá­lik. Magát védi, ehhez is joga van. Ah­hoz is, hogy keresztkérdéseket tegyen fel a vád tanúinak. Elképesztően jól keresztkérdez. Mahmut Bakali egyko­ri koszovói albán kommunista pártve­zető a vád tanújaként jelent meg a hár­mas tanácsteremben. Négy óra múlva megszégyenülten távozott, mert az de­rült ki, hogy elvtelen, jellemtelen, megbízhatatlan. Összezavarodott, mellébeszélt, hol így, hol úgy, hol se­hogy nem emlékezett ugyanarra, és még a dátumokat is összekeverte. Ha az ügyészség koronatanúnak szánta, nagyon melléfogott. Milosevics azt „szedte ki” Bakaliból, hogy a koszo­vói albánok valójában mindig kisza­kadni akartak Szerbiából, a szerb-ju­­goszláv elnök csak állama épségét védte. Mi több, amikor a NATO-bom­­bázásoknak véget vetendő, elfogadta a nemzetközi közvetítők ultimátumát, Csernomirgyintől és Ahtissaritól biz­tosítékot kapott: Koszovó Jugoszlávia része marad. Maradt is, papíron vilá­gosan. Akkor hol itt a bűn? Bakali próbálkozik, az albánok jogfosztása, elüldözése, irtása. Nyilvánvaló té­nyekről beszél, Milosevics mégis ízekre szedi. Jogfosztás? A koszovói albánok maguk nem éltek alkotmá­nyos jogaikkal. Elüldözés? A NATO bombái elől menekültek. Irtás? Ugyan már. Hány szerb élt 1998 előtt Koszo­vóban? 360 ezer. Mennyi van most? Hetvenezer. Kit üldöztek és irtottak? Bakali kezdené, hogy na de, és mon­daná a nyilvánvalóan más okokat és tényeket, de ilyenkor Milosevics vagy rögvest visszavedlik sértett vádlottá, vagy témát vált, és megkeresztkérdezi a tanút, ugyan definiálná az apartheid fogalmát, ha már használta. Bakali be­sétál a csapdába, Milosevics pedig fej­ből és hibátlanul idézi a nemzetközi jogi meghatározást, az apartheid töröl­tetik a jegyzőkönyvből. Ekkor már Richard May tanácsve­zető bíróról is azt suttogják, hogy kis­sé elege van az ügyészekből is, akik nagy igyekezetükben nem eléggé pre­cízek. May vasbeton-szilárdságú eljá­rást és támadhatatlan ítéletet akar, tud­va: az egész nemzetközi büntetőbírás­kodás jövőbeli hitele, talán puszta léte is a Milosevics-per hitelességétől függ. Ezt tudja, sőt mondja Carla del Ponte főügyésznő is. A svájci „vasló­­di” nagy érdemeket szerzett abban, hogy Milosevics a hágai bíróság elé került. Ám - már hazájában is így tar­tották - szakmailag legfeljebb köze­pes ügyész. Helyettesei és szakértői pedig olykor tényleg kapkodnak. Hol túl sok, hol túl kevés tanút akarnak be­citálni, hol ezt, hol azt veszik elő a hatvanhat vádpont közül. Politikailag nyilvánvaló, hogy Milosevics szerb pártvezetőként, majd állami vezetőként, és főleg a szerb-ju­­goszláv hadsereg főparancsnokaként felelős mindazokért a rémtettekért, amelyeket szerb katonák, rendőrök, karhatalmisták és szabadcsapatok el­követtek. De ez itt egy bűnper. Itt jo­gilag („minden ésszerű kétséget kizá­róan”), tanúkkal és dokumentumokkal kell bizonyítani, hogy a vádlott dön­téshozói felelősséget visel, tudott alá­rendeltjeinek bűntetteiről, és nem tett semmit ellenük. E pillanatban még a vád a meggyőző tanúkkal és doku­mentumokkal is adós. Akik eljöttek tanúskodni, azokat lásd fent, akik nem, azok közül néhányan öngyilko­sok lettek. Akik még majd jönnek, azokról nem tudni, hoznak-e, hozhat­­nak-e anyagokat a belgrádi archívu­mokból. Eddig nem hozhattak. Ráadá­sul utána Milosevics tanúi következ­nek. Ha ők hozhatnak dokumentumo­kat, ki tudja, mi lesz bennük. Ha nem hozhatnak, a vádlott érvelhet: hol itt a korrekt eljárás? Lesz még izgalom. Papíron a horvátországi háború az ottani szerbek és a horvát állam belső konfliktusa volt, amihez Milosevics­­nek látszólag semmi köze. (Tudjman­­nak annál több.) „Mindenki” tudja, de az ügyészségnek jogilag kell bizo­nyítania, hogy Milosevics tudott a horvátországi szerb szabadcsapatok dúlásairól. Aztán­ papíron Boszniában is egy háromoldalú, helyi polgárhábo­rú zajlott. Inkább polgárok elleni há­ború: a katonák nem annyira az ellen­ség katonái, mint inkább civiljei ellen „harcoltak”. Aminek éppen Milose­vics is segített véget vetni, kezet is fo­gott vele a „nemzetközi közösség” Daytonban és Párizsban. Hogy kirob­bantani is segített, azt megint papírok­kal kellene igazolni. S ha ez sikerül, még akkor sem biztos, hogy a kegyet­lenkedésekért jogilag felelőssé tehető. Koszovóban pedig egy jogellenesen felfegyverzett kisebbség harcolt az ál­lam fegyveres, de törvényes hatóságai ellen. Már a vádirat felolvasásakor kitűnt: az ügyészség abból indul ki, hogy a té­nyekből, az időrendből, Milosevics saját (dokumentált) szavaiból és tettei­ből olyan zárt logikai lánc alakul ki, amely bizonyítja a vádlott bűnösségét. A vádirat felolvasása­ után úgy lát­szott, ez így is van. Ám a vádirat felol­vasásának végére Milosevics rájött: van keresni valója, ha felhagy a bíró­ság bojkottálásával, és szembeszáll a vádirattal. Ha széttépni nem is, de ösz­­szekuszálni képes a láncszemeket. Egy olyan bonyolult politikai-törté­nelmi folyamatban, mint amilyen a volt Jugoszlávia elmúlt tizenöt eszten­dős története, bőven akad nem leegy­szerűsíthető tény, ok és okozat. S ha hozzátesszük a világvezető hatalmak hosszas tévelygéseit a jugoszláv vál­ság „kezelésében”, akkor Milosevics­­nek még esélye is lehet. Legalább ar­ra, hogy kétségeket támasszon a per jogi megalapozottsága ellen. Arra, hogy erkölcsileg áldozatnak állítsa be magát. Se arra mindenképpen, hogy igazolja: nem ő az egyedüli bűnös a „fejesek” közül. Akkor miért csak ő van Hágában? Jó kis keresztkérdés, pedig könnyű rá a válasz. Azért, mert a még élő, akkor állam- és kormány­fők közül nyilvánvalóan ő az egyetlen, aki népirtásra, emberiség elleni bűn­tettekre irányuló állampolitikát folyta­tott és folytattatott embereivel. Tudj­­man már halott, Izetbegovicsot ezzel vádolni nem lehet. De marad még egy keresztkérdés. Lehet, hogy Hasim Thaci koszovói albán vezért is egyszer Hágába idézik? Képletes, de igaz, hogy Hágában Nagy-Szerbia, Nagy-Horvátország és Nagy-Albánia együtt ül a vádlottak padján. Háromféle nemzeti színű ál­arcban, de egy arccal, az erőszakos na­cionalizmus rémképében. Ezúttal Milosevics (egyébként is álságos) Nagy-Szerbiája volt a legerőszako­sabb és legbűnösebb, a horvát, a mu­zulmán és az albán esetben felmerül­het a védekező nacionalizmus ment­sége, de gyakran túllépték a jogos ön­védelem határait. Ám ez történelmi megítélés tárgya. A bűnpernek más a tárgya. Keresztkérdés: szabad-e, érdemes-e ennyi időt, pénzt és munkaerőt arra ál­dozni, hogy egy politikai játszma vesztesének jogi bűnösségét megálla­pítsuk (vagy jogi ártatlanságát állapít­suk meg)? Erre csak „keresztválasz” adható. Milosevics már nem a világ­­politika, hanem a nemzetközi jog ke­zében van. Jó, hogy úgy érzi, ez jó ne­ki. Jó, hogy jó ügyvédje önmagának, ha már nem kért más ügyvédet, akkor a tárgyalás így korrekt. De a legjobb tényleg az, hogy Milosevics már a jog kezében van. Bármi legyen az ítélet, mindenki jobban jár: a jog a világ ügyeinek legjobb védője. Hága, 2002. április

Next