Népszabadság, 2002. augusztus (60. évfolyam, 178-203. szám)
2002-08-26 / 198. szám
NÉPSZABADSÁG MAGYAR TÜKÖR 2002. AUGUSZTUS 26., HÉTFŐ Kemenceeladásból végkielégítés ? Hollóházán nem kapnak újabb esélyt a volt gyári munkások - Össze kellene fognunk - fogja marokra félig telt sörösüvegét a hollóházi presszóban a kopott kertésznadrágot viselő szikár férfi, miközben másik kezével hasztalan kotorászik újabb érmék után zsebe mélyén: az utolsó százforintost az imént nyerte el tőle a játékgép. Lemondóan legyint, azután a mellette ácsorgó alacsonyabb férfihoz fordul: - Hallod, Józsi, szervezzünk valami akciót. Odamegyünk vagy harmincan a gyárkapu elé, leülünk, és nem engedjük, hogy elvigyék a kemencét. Addig nem, amíg ki nem adják a pénzünket! - Mit tehettem volna? - csattan fel a Józsinak szólított őszülő hajú férfi. - Szerinted, mit tehettem volna? Nem adhattam ki a pénzeteket, ha egyszer nem volt egy fillérje sem a cégnek! - Pedig azt kellett volna - dörmögi a másik. - Te amolyan főnökféle voltál, valamit csinálhattál volna! A falu nagyobbik italmérésében időnként találkoznak a kisebbik hollóházi porcelángyár egykori dolgozói. A magasabbik, ötvenes éveiben járó vékony férfi Koleszár József korongozó, volt üzemi tanácsi tag. Társa Smigelszki József, aki üzemvezetőként dolgozott a cégnél, amelynek német tulajdonosai három évvel ezelőtt megfeledkeztek hollóházi alkalmazottaikról. Korábban lapunkban is beszámoltunk arról, hogy a két hollóházi porcelángyár közül a kisebbik üzem alkalmazottait sorsára hagyta a cég német tulajdonosa. A Hutschenreuther cég hat évvel ezelőtt vásárolta meg a hollóházi porcelángyár egyik használaton kívüli kisebb üzemét. 1997-ben a magasabb fizetség reményében a porcelángyár mintegy száz dolgozója döntött úgy, hogy átmegy a német tulajdonú kft.-hez. A két üzem között rövid idő alatt ellenséges hangulat alakult ki, hiszen a német cég dolgozói 70-80 ezer forintot is megkerestek, míg a régi gyár alkalmazottai ugyanazért a munkáért csak 40 ezret kaptak. A létszámot később 130 fővel növelték, így a második porcelángyárban már 230-an dolgoztak. Néhány hónap után a Hutschenreuther vállalatot megvásárolta az ugyancsak német Winterling AG, amely 1999-ben csődöt jelentett. Miközben a németországi központ felszámolása megkezdődött, a magyarországi leányvállalat sorsáról senki nem intézkedett. A munka leállt. A gyár papíron tovább működött, a kifizetetlen számlák, és az egyre növekvő köztartozások néhány hónap alatt kétszázmilliót meghaladó adóssággá összegződtek. A dolgozók öt hónapig nem kaptak fizetést. Formailag változatlanul alkalmazottnak számítottak, épp csak fizetést sem kaptak. A kilépéssel elveszítették volna végkielégítésüket, ráadásul a munkaügyi központ sem folyósíthatott volna ellátást az akkori jogszabályok szerint annak, aki maga adta fel állását. Furcsa csapda volt ez. A kisebbik porcelángyár felszámolása hosszú hónapok után indult csak meg, és azóta sem zárult le. A felszámolóbiztos megszüntette a dolgozók munkaviszonyát, többségük nyilvántartott munkanélküli lett. A nekik járó pénzből 127 ezer forintos előleget kaptak az állami bérgarancia alapból. Követeléseik nagyobb részére azóta is hiába várnak. Egy időben abban bíztak, hogy a felszámolóbiztos újraindítja az üzemet, és a működő gyárat fogja eladni, az azóta eltelt két év alatt azonban ezzel kapcsolatos reményeik szertefoszlottak. Különösen azután, hogy kiderült: a felszámolás során egyre több termelőeszközt vett át a nagyobbik porcelángyár. - A Hutschenreuther régi öntőformái ott vannak már az üzemben - újságolta egy nap az egykori üzemi tanácsi tagoknak Koleszár József, akit határozott idejű megbízási szerződéssel, korongozó munkakörbe minimálbérrel vettek föl a nagy gyárba. - Megismertem a volt öntőformáinkat. A faluban most azt beszélik: a porcelángyár tárgyalásokat kezdett a kemence megvásárlásáról is. A kisebbik üzem dolgozói úgy gondolják: a kemence az utolsó komoly értéket képviselő vagyon a volt munkahelyükön. Eladása az utolsó esélyük, hogy megkaphassák a nekik járó pénzt. A kemence a gyár leállásakor százmillió forintos értéken szerepelt a leltárban. A kisebbik porcelángyár egykori alkalmazottai az üzem bezárása után hónapokig összejártak. Tippeket adtak egymásnak, hogyan lehet még kevesebb pénzből kihúzni. Akinek például Sátoraljaújhelyen akadt dolga, valamilyen vizsgálatra bement az SZTK-ba, hogy kifizessék az oda-vissza útra szóló hatszáz forintos buszjegyet. Eltelt ugyan egy fél nap a rendelőben, de a társadalombiztosítás fizette az utazást. Ahogy teltek a hónapok, úgy ritkultak az összejövetelek. - A kétszázharminc dolgozóból nyolcvanan laktunk itt, Hollóházán - próbál rögtönzött számvetést készíteni Smigelszki József. - Először azokkal szakadt meg a kapcsolat, akik más településen élnek, az ő sorsukról ma már szinte semmit nem tudunk. A fiatalabbak elmentek. Lehettek vagy negyvenen, akik Budapestre vagy a Dunántúlra költöztek. Tíz-egynéhány embert egy takarító kft. foglalkoztat, a porcelángyár ugyanis leépítette ezt a tevékenységet. Valamikori matricázók, kézifestők műanyag játékfigurákat, egyedi dísztárgyakat vagy matyó mintákat festenek megalázó darabbérért. Kovács Bandi, a volt előmunkásunk meghalt. Saját kis festődét csinált otthon a melléképületben, egy éjszaka kigyulladt a kazánja, összeégett a tűzben. A történet folytatásából megtudom: három embert leszázalékoltak, én vagyok az egyik. A többiekről szinte mindent tud Smigelszki József, aki az önkormányzat szociális bizottságának vezetője, rendszeresen folyósítják nekik a szociális segélyt. Az utóbbi egy évben a porcelángyár három-négy hónapra behívja őket, amikor sok a megrendelés, vagy a régi dolgozók szabadságra mennek, határozott idejű megbízással minimálbérrel felveszi a régi embereket. Amikor ez letelik, tovább folyósítják nekik a fejenként 12 ezer forintos segélyt. Szűcs János annak idején az egyik legjobban kereső matricázó volt a Hutschenreuther Kft.-nél. Keresetéből olyan kiadásokra is futotta, hogy életbiztosítást kössön, vagy havi 30 ezer forintos részlettel részt vegyen egy lakásvásárlásra szerveződött vásárlói csoportban. Miután a társaság tulajdonosai sorsukra hagyták dolgozóikat, a fiatalember elmaradt a harmincezer forintos befizetésekkel, később a díjfizetési hátraléka miatt megszűnt a biztosítása is. A munkaügyi központban szakácsnak tanult, nemrégiben a hollóházi önkormányzat alkalmazta a községi konyhán minimálbérért. Koleszár Józsefet és feleségét egy éve behívták a porcelángyárba. Egykori munkahelyük, ahol több mint huszonöt évet dolgoztak korongozóként - és ahonnan hat évvel ezelőtt átléptek a „német” üzemhez - most minimálbért és határozott idejű megbízási szerződést kínált nekik. - A lányunk egy évig kimaradt a középiskolából - mondja Koleszárné. - Tizenkilenc éves, de csak most megy majd negyedikbe. Egyszerűen nem tudtuk fizetni a taníttatását. Buszbérlet, kollégium, könyvek, zsebpénz. Huszonnégyezer forintból éltünk hárman, míg a gyárba be nem hívtak minket. Szégyenszemre nemegyszer megtörtént, hogy a hetvenöt éves anyám segített ki minket a nyugdíjából. Harminckét éve léptem be a hollóházi porcelángyárba, huszonhat évig egy helyen dolgoztam. Akkor egy rossz döntést hoztam. Vannak, akik félévente váltogatják a munkahelyeiket. Mi, akik otthagytuk a porcelángyárat a magasabb fizetés reményében, egyszer hoztunk rossz döntést. Úgy tűnik, ezen a vidéken nem ad második esélyt a sors. Tavaly, amikor elkezdték fölvenni az egykori Hutschenreuther-alkalmazottakat, volt bennem annyi büszkeség, hogy nem mentem be a gyárba könyörögni, megvártam, amíg eszébe jutok valakinek odabent. Eltartott egy ideig, de behívtak minket is. A szerződésem most augusztus végéig szól. Romhányi Tamás Tippeket adtak egymásnak, hogyan lehet még kevesebb pénzből kihúzni. Smigelszki József volt üzemvezető a leállított gyárban fotó: mti 7