Népszabadság, 2002. augusztus (60. évfolyam, 178-203. szám)

2002-08-26 / 198. szám

NÉPSZABADSÁG MAGYAR TÜKÖR 2002. AUGUSZTUS 26., HÉTFŐ Kemenceeladásból végkielégítés ? Hollóházán nem kapnak újabb esélyt a volt gyári munkások - Össze kellene fognunk - fogja marok­ra félig telt sörösüvegét a hollóházi presszóban a kopott kertésznadrágot vi­selő szikár férfi, miközben másik kezé­vel hasztalan kotorászik újabb érmék után zsebe mélyén: az utolsó százforin­tost az imént nyerte el tőle a játékgép. Lemondóan legyint, azután a mellette ácsorgó alacsonyabb férfihoz fordul: - Hallod, Józsi, szervezzünk valami ak­ciót. Odamegyünk vagy harmincan a gyárkapu elé, leülünk, és nem engedjük, hogy elvigyék a kemencét. Addig nem, amíg ki nem adják a pénzünket! - Mit tehettem volna? - csattan fel a Józsinak szólított őszülő hajú férfi. - Szerinted, mit tehettem volna? Nem ad­hattam ki a pénzeteket, ha egyszer nem volt egy fillérje sem a cégnek! - Pedig azt kellett volna - dörmögi a másik. - Te amolyan főnökféle voltál, valamit csinálhattál volna! A falu nagyobbik ital­mérésében időnként talál­koznak a kisebbik holló­házi porcelángyár egykori dolgozói. A magasabbik, ötvenes éveiben járó vé­kony férfi Koleszár József korongozó, volt üzemi ta­nácsi tag. Társa Smigelsz­ki József, aki üzemveze­tőként dolgozott a cégnél, amelynek né­met tulajdonosai három évvel ezelőtt megfeledkeztek hollóházi alkalmazot­­taikról. Korábban lapunkban is beszámoltunk arról, hogy a két hollóházi porcelángyár közül a kisebbik üzem alkalmazottait sorsára hagyta a cég német tulajdonosa. A Hutschenreuther cég hat évvel ezelőtt vásárolta meg a hollóházi porcelángyár egyik használaton kívüli kisebb üzemét. 1997-ben a magasabb fizetség reményé­ben a porcelángyár mintegy száz dolgo­zója döntött úgy, hogy átmegy a német tulajdonú kft.-hez. A két üzem között rö­vid idő alatt ellenséges hangulat alakult ki, hiszen a német cég dolgozói 70-80 ezer forintot is megkerestek, míg a régi gyár alkalmazottai ugyanazért a munká­ért csak 40 ezret kaptak. A létszámot ké­sőbb 130 fővel növelték, így a második porcelángyárban már 230-an dolgoztak. Néhány hónap után a Hutschenreuther vállalatot megvásárolta az ugyancsak né­met Winterling AG, amely 1999-ben csődöt jelentett. Miközben a németorszá­gi központ felszámolása megkezdődött, a magyarországi leányvállalat sorsáról senki nem intézkedett. A munka leállt. A gyár papíron tovább működött, a kifizetetlen számlák, és az egyre növekvő köztartozások néhány hó­nap alatt kétszázmilliót meghaladó adós­sággá összegződtek. A dolgozók öt hó­napig nem kaptak fizetést. Formailag változatlanul alkalmazottnak számítot­tak, épp csak fizetést sem kaptak. A kilé­péssel elveszítették volna végkielégíté­süket, ráadásul a munkaügyi központ sem folyósíthatott volna ellátást az akko­ri jogszabályok szerint annak, aki maga adta fel állását. Furcsa csapda volt ez. A kisebbik porcelángyár felszámolá­sa hosszú hónapok után indult csak meg, és azóta sem zárult le. A felszámo­lóbiztos megszüntette a dolgozók munkaviszo­nyát, többségük nyilván­tartott munkanélküli lett. A nekik járó pénzből 127 ezer forintos előleget kaptak az állami bérgarancia alapból. Követeléseik nagyobb részére azóta is hiába várnak. Egy időben abban bíztak, hogy a fel­számolóbiztos újraindítja az üzemet, és a működő gyárat fogja eladni, az azóta el­telt két év alatt azonban ezzel kapcsola­tos reményeik szertefoszlottak. Különö­sen azután, hogy kiderült: a felszámolás során egyre több termelőeszközt vett át a nagyobbik porcelángyár. - A Hutschenreuther régi öntőformái ott vannak már az üzemben - újságolta egy nap az egykori üzemi tanácsi tagok­nak Koleszár József, akit határozott idejű megbízási szerződéssel, korongozó munkakörbe minimálbérrel vettek föl a nagy gyárba. - Megismertem a volt ön­tőformáinkat. A faluban most azt beszélik: a porce­lángyár tárgyalásokat kezdett a kemence megvásárlásáról is. A kisebbik üzem dolgozói úgy gondolják: a kemence az utolsó komoly értéket képviselő vagyon a volt munkahelyükön. Eladása az utolsó esélyük, hogy megkaphassák a nekik já­ró pénzt. A kemence a gyár leállásakor százmillió forintos értéken szerepelt a leltárban. A kisebbik porcelángyár egykori al­kalmazottai az üzem bezárása után hóna­pokig összejártak. Tippeket adtak egy­másnak, hogyan lehet még kevesebb pénzből kihúzni. Akinek például Sátoral­jaújhelyen akadt dolga, valamilyen vizs­gálatra bement az SZTK-ba, hogy kifi­zessék az oda-vissza útra szóló hatszáz forintos buszjegyet. Eltelt ugyan egy fél nap a rendelőben, de a társadalombizto­sítás fizette az utazást. Ahogy teltek a hónapok, úgy ritkultak az összejövete­lek. - A kétszázharminc dolgozóból nyolc­­vanan laktunk itt, Hollóházán - próbál rögtönzött számvetést készíteni Smi­gelszki József. - Először azokkal szakadt meg a kapcsolat, akik más településen él­nek, az ő sorsukról ma már szinte semmit nem tudunk. A fiatalabbak elmentek. Le­hettek vagy negyvenen, akik Budapestre vagy a Dunántúlra költöztek. Tíz-egyné­­hány embert egy takarító kft. foglalkoz­tat, a porcelángyár ugyanis leépítette ezt a tevékenységet. Valamikori matricázók, kézifestők műanyag játékfigurákat, egye­di dísztárgyakat vagy matyó mintákat festenek megalázó darabbérért. Kovács Bandi, a volt előmunkásunk meghalt. Sa­ját kis festődét csinált otthon a mellék­­épületben, egy éjszaka kigyulladt a ka­zánja, összeégett a tűzben. A történet folytatásából megtudom: három embert leszázalékoltak, én va­gyok az egyik. A többiekről szinte min­dent tud Smigelszki József, aki az önkor­mányzat szociális bizottságának vezető­je, rendszeresen folyósítják nekik a szo­ciális segélyt. Az utóbbi egy évben a por­celángyár három-négy hónapra behívja őket, amikor sok a megrendelés, vagy a régi dolgozók szabadságra mennek, ha­tározott idejű megbízással minimálbérrel felveszi a régi embereket. Amikor ez le­telik, tovább folyósítják nekik a fejen­ként 12 ezer forintos segélyt. Szűcs János annak idején az egyik legjobban kereső matricázó volt a Hutschenreuther Kft.-nél. Keresetéből olyan kiadásokra is futotta, hogy életbiz­tosítást kössön, vagy havi 30 ezer forin­tos részlettel részt vegyen egy lakásvá­sárlásra szerveződött vásárlói csoport­ban. Miután a társaság tulajdonosai sor­sukra hagyták dolgozóikat, a fiatalember elmaradt a harmincezer forintos befize­tésekkel, később a díjfizetési hátraléka miatt megszűnt a biztosítása is. A mun­kaügyi központban szakácsnak tanult, nemrégiben a hollóházi önkormányzat alkalmazta a községi konyhán­­ mini­málbérért. Koleszár Józsefet és feleségét egy éve behívták a porcelángyárba. Egykori munkahelyük, ahol több mint huszonöt évet dolgoztak korongozóként - és ahon­nan hat évvel ezelőtt átléptek a „német” üzemhez - most minimálbért és határo­zott idejű megbízási szerződést kínált ne­kik. - A lányunk egy évig kimaradt a kö­zépiskolából - mondja Koleszárné. - Ti­zenkilenc éves, de csak most megy majd negyedikbe. Egyszerűen nem tudtuk fi­zetni a taníttatását. Buszbérlet, kollé­gium, könyvek, zsebpénz. Huszonnégy­ezer forintból éltünk hárman, míg a gyár­ba be nem hívtak minket. Szégyenszem­re nemegyszer megtörtént, hogy a het­venöt éves anyám segített ki minket a nyugdíjából. Harminckét éve léptem be a hollóházi porcelángyárba, huszonhat évig egy helyen dolgoztam. Akkor egy rossz döntést hoztam. Vannak, akik fél­évente váltogatják a munkahelyeiket. Mi, akik otthagytuk a porcelángyárat a magasabb fizetés reményében, egyszer hoztunk rossz döntést. Úgy tűnik, ezen a vidéken nem ad második esélyt a sors. Tavaly, amikor elkezdték fölvenni az egykori Hutschenreuther-alkalmazot­­takat, volt bennem annyi büszkeség, hogy nem mentem be a gyárba könyö­rögni, megvártam, amíg eszébe jutok va­lakinek odabent. Eltartott egy ideig, de behívtak minket is. A szerződésem most augusztus végéig szól. Romhányi Tamás Tippeket adtak egymásnak, hogyan lehet még kevesebb pénzből kihúzni. Smigelszki József volt üzemvezető a leállított gyárban fotó: mti 7

Next