Népszabadság, 2002. október (60. évfolyam, 229-254. szám)

2002-10-30 / 253. szám

10 NÉPSZABADSÁG FÓRUM 2002. OKTÓBER 30., SZERDA G­yanítom, hogy a szocialisták és a szabad demokraták nem kis rész­ben azért nyerték meg a tavaszi válasz­tást, mert kézzelfogható jelét adták an­nak, hogy az adócsökkentést komolyan gondolják: ennek egyik formája lett vol­na az eva, az egyszerűsített vállalkozási adó, mely tekintetbe vette volna, hogy nem kis számban vannak Magyarorszá­gon olyan, főleg szellemi tevékenységet végző vállalkozások, amelyek relatíve alacsony bevételt termelnek, viszont még ehhez képest is elenyésző a költ­séghányaduk, ráfordításaik nagyobb ré­szét tehát a különböző adófajták teszik ki. Nekik ügyeskedniük kell, költsége­ket „termelni”, hogy ne fizessék ki a ga­tyájukat is Állam Bácsinak, ki tudja, mi­re. Az eva, amely lényegét tekintve egy­fajta átalányadózás, erre kínált volna megoldást. Állam Bácsi azt mondta vol­na: add ide a másfél dézsmát, cserébe nem kérdezem, milyen költségeid van­nak, te pedig megszabadulsz az állandó gyomorgörcstől. Az ígéretes kezdet után mára eljutot­tunk oda, hogy az evát több foglalkozási ágban éppen azok nem vehetik majd igénybe, akiknek a kedvéért tulaj­donképpen kitalálták. Természetesen sa­ját foglalkozásom helyzetének átgondo­lása vezetett erre a következtetésre. Ezért lehet, hogy néhányan, akik meg­tisztelnek e sorok elolvasásával, legyin­­teni fognak, na persze, majd még sajnál­ni fogom az ügyvédeket. A helyzet azonban az, hogy az ügyvédekről mint dúsgazdag ingyenélőkről táplált hiede­lem téves, az ügyvédek között ma - már csak létszámuk miatt is - kemény ver­seny folyik, ami természetesen leszorítja szolgáltatásaik árát. Másrészt korántsem csak az ügyvédeket és a hozzájuk hason­ló foglalkozást végzőket (közjegyzőket, szabadalmi ügyvivőket, önálló bírósági végrehajtókat) érintik a következőkben vázolt problémák. Az eva igénybevételének egyik felté­tele az, hogy az adózó az evával érintett adóévet megelőző két évben változatlan szervezeti formában működjön. Nyil­vánvaló, hogy a Pénzügyminisztérium­nak e szabály beiktatásával az volt a cél­ja, hogy elkerülhető legyen a különböző nagyvállalkozások szétaprózása olyan kis cégekre, amelyek egyenként már nem lépik túl az eva választása szem­pontjából felső határt jelentő 15 millió forintos éves bruttó árbevételt. Így per­sze minden kezdő vállalkozás a kis ma­gyar lelemény, és ennek eredményekép­pen a kis magyar gyanakvás áldozata lesz. Ám nem szükségszerű, hogy ez minden foglalkozási ágban így legyen. Vannak ugyanis olyan szakmák, ame­lyek esetében a vállalkozási tevékeny­ség végzésének feltétele nem pusztán az elhatározás, hanem egyrészt egy kép­zettség megszerzése (nem csupán az egyetemi diploma, hanem rendszerint a többéves gyakornokoskodás után lete­hető szakvizsga is) és a köztestületi tag­ság. Ezek hiányában az adott tevékeny­ség (jogszerűen) nem végezhető. Ily módon a fiatal, kezdő ügyvédek vagy közjegyzők (akik, higgyék el, nem ke­resnek olyan jól) nyilvánvalóan nem tudják teljesíteni a kétévi működésre vo­natkozó szabályt. De - s a probléma ezért mutat túl a mi szakmánkon - ugyanez igaz a kezdő állatorvosra, házi­orvosra és gyógyszerészre is, mindösz­­szesen feltehetően több tízezer emberre. Pedig az eva - a kormánypártok ere­deti szándékai szerint - mások mellett nekik is alternatívát kívánt volna nyújta­ni. Hiszen ők tipikusan abba a vállalko­zói körbe tartoznak, amelyen az eva se­gített volna. A dolgok jelenlegi állása szerint azonban egyelőre kimaradnak az olcsóbb állam s a csökkenő közterhek megígért jótéteményeiből, a Pénzügy­minisztérium ugyanis köti az ebet a ka­róhoz, holott a probléma egy félmonda­tos módosítással megoldható lett volna. Talán még most sem késő a törvényja­vaslat hibáit korrigálni, s akkor nem tűn­ne úgy, hogy az új kormánypártok is a Fidesznek a választási program és a kor­mányprogram különbözőségéről szóló tanítását vallják. Nehéz-Posony Márton ügyvédjelölt Hova lett az eva?­ ju­k A 4- 8 \! - Az egyszerűsített vállalkozói adó se rossz, de nem tudod, hogyan lehet hoz­zájutni egyszerűsített vállalkozói jövedelemhez? marabu rajta Megmondom a vallásomat - Vallása, felekezete? - Micsoda? - Az mi? - Ez egy keleti világvallás. Pontosabban annak az egyik ága. - Inkább azt mondja meg, hogy minek keresztelték! - Azt miért kellene megmon­danom? - Hogy beírjam a vallását! - Megmondtam a vallásomat. - De nincs ilyen megjelölés. Azt nem tudom beírni. Ez a párbeszéd alig másfél éve zajlott egy pesti belvárosi lakás­ban egy népszámláló és egy épp összeírás alatt álló magyar állam­polgár között. A derék honpolgár, miközben bizonygatta, hogy az ő vallása létezik, noha nem jár együtt kereszteléssel, azon tűnő­dött, hogy az összeíró vajon szán­dékosan nem akarja a kérdőíven feltüntetni az ő vallását, vagy egy­szerűen nem készítették fel arra, hogy milyen felekezetek képvise­lőivel találkozhat munkája során. A megjátszott, vagy valós értet­lenkedés számára azért is megle­pő volt, mert a szóban forgó vallás híveinek száma, társadalmi támo­gatottsága és médiajelenléte alap­ján mindenképp a tíz legismer­tebb hazai egyház közé tartozik. Aztán elszégyellte magát a pol­gár, hogy szándékosságot sejt e tudatlanság mögött, és segíteni próbált a siető összeírónak. - Hagyja, akkor majd én be­írom, hiszen - ahogy ön is mond­ta -, én is kitölthetem az ívet. - Inkább én írom be. - De mit ír be? - Amit mondott. - Le tudja írni? - Hmmm... Patthelyzet alakult ki. Az ösz­­szeíró nem akarta átadni a kérdő­ívet, a meglepett összeírt pedig ra­gaszkodott ahhoz, hogy vallásá­nak általa említett formája szere­peljen az íven. A népszámláló vé­gül elrohant. Nem volt ideje ilyen részletekkel foglalkozni, hiszen jövedelme az összeírtak számától függ. Az összeírt pedig úgy érez­te, hogy visszaéltek az idejével, visszaéltek a pénzével - hisz vég­tére is az izgága biztost részben az ő adójából fizették és főként visszaéltek állampolgári jogaival. Vajon mi az oka annak, hogy nem lehetett az általa megjelölt vallást vita és győzködés nélkül megje­lölni? Vajon az miért nem szere­pelt a lehetséges (értsd a kérdező számára is nyilvánvaló) válaszok között, ha már egyszer rákérdez­tek? Vajon hány összeírtnak en­gedte a biztos, hogy ő töltse ki e kényes rubrikát? Vajon hány ösz­­szeírt nevezett meg eleve köny­­nyen elfogadható felekezeti hova­tartozást, csakhogy elkerülje a ké­nyelmetlen magyarázkodást, vagy a kellemetlen emlékeket? És egyáltalán miért kellett a nép­számlálási kérdőívre felvenni a felekezeti hovatartozást? Csak re­ménykedni tudott, hogy ez a -legjobb esetben is — ellentmondá­sos kategória nem kerül majd fel­dolgozásra. Csalódnia kellett. Az össze­gyűjtött adatok befolytak a Köz­ponti Statisztikai Hivatalba, ahol tudományosnak mondott szem­pontok alapján vallási csoportokat határoztak meg és elemeztek ki. Az összeírt állampolgár ezeket látván pedig azon tűnődött, hogy ő vajon a „más istenhiten alapuló vallások”, vagy „az örök világtör­vényt hirdető vallások” követői között szerepel, hiszen teista val­lása istentől eredő örök világtör­vényt is hirdet. Vajon ki és hogyan dolgozta fel a begyűjtött adato­kat? És mire volt jó ez az egész? A 2001. év vége felé, ahogy kö­zeledett a költségvetési törvény tárgyalása, világossá vált, hogy nemcsak egy türelmetlen össze­­íróról­­és néhány, később pub-M­ost azoké a pártoké a parlamenti többség, amelyek tavaly határozottan felemelték szavukat az állam világnézeti semlegességét sértő törvénnyel szemben. likussá váló tudományos bakiról) van szó a népszámlálás vallási kérdésénél. Ennél sokkal többről: az állam világnézeti semlegessé­gének csorbulásáról, amely a kü­lönböző egyházaknak juttatott ál­lami támogatás kivételező elosz­tásában nyilvánul meg. Az akkori kormány ugyanis - mit sem tö­rődve tekintélyes nemzetközi szervezetek, a brüsszeli Human Rights Without Frontieres (Embe­ri Jogok Határok Nélkül) vagy az oxfordi International Association for Religious Freedom (Nemzet­közi Vallásszabadsági Szervezet) emberjogi aggályaival, az akkori ellenzéki pártok, az MSZP és az SZDSZ tiltakozásával - megsza­vaztatta, hogy az egyházaknak juttatandó hitéleti támogatás álla­mi kiegészítése ne az adófelaján­lók, hanem a népszámlálási ada­tok arányában történjen felosztás­ra az egyházak között. Ezzel je­lentősen átrendeződtek az állami kiegészítések addig hatályos és az állampolgár szabad választásán nyugvó elosztási rendszerében ki­alakult arányok. Mégpedig egy tudományos szempontból igen erősen megkérdőjelezhető adat­­felvétel alapján. A népszámlálás nem­­terjedt ki a vallásosság vagy a vallás gyakor­lásának vizsgálatára” (KSH), és nem arra kérdezett rá, hogy az ál­lampolgár kit akar támogatni, ha­nem arra vonatkozott, hogy mely „egyházhoz, felekezethez, vallási közösséghez tartozónak vallja ma­gát”. S mint tudjuk, e kettő között igen jelentős különbségek adód­hatnak. Felmerül például a kérdés, hogy ha a népszámlálás szerint a lakosság hetven százaléka katoli­kus, akkor a közülük kikerülő több millió adófizető közül vajon miért csak háromszázezer gondolta azt, hogy adója egy százalékának fel­ajánlásával támogatja az egyházat? Elgondolkodtató. Az összeírásra ráadásul túlfű­tött hangulatban került sor, ami­kor tévéklippek és óriásplakátok buzdítottak a nagy egyházakhoz való tartozás „megvallására”, mi­közben más felekezetek az össze­írás ellen tiltakozva egyenesen el­tanácsolták híveiket a válaszadás­tól. A vallási hovatartozás alapve­tően személyes ügye a népszám­lálás alkalmával politikai mani­­fesztáció jellegét kezdte ölteni. Az állami paternalizmus ebben az ügyben is megkérdőjelezte az állampolgárok nagykorúságát, mégpedig egy olyan ügyben, melyben szigorúan érvényesülnie kellene az állam világnézeti sem­legessége alkotmányos elvének. A korábbi szabályozás tisztelet­ben tartotta az állampolgárok sza­bad akaratát, amennyiben a polgár az adója egy százalékának fel­fagy fel nem­ ajánlásával el tud­ja dönteni, hogy kíván-e támogat­ni valamely egyházat vagy feleke­­zetet, és ha igen, melyiket. A 2001-es törvény ehhez ké­pest nyilvánvalóan visszalépés je­lentett, hiszen abban a törvényho­zói akarat az állampolgár szabad döntését „korrigálta” egy enyhén szólva kétes adatbázis alapján. A kurtán­ furcsán összeírt állampol­gár pedig még sokkal kellemetle­nebből érezte magát, amikor látta, hogyan használták fel az adatait, hogyan korlátozták az akaratát, hogyan rövidítették meg a feleke­­zetet, amelyhez tartozik. Most újra költségvetési törvény készül. Most azoké a pártoké a parlamenti többség, amelyek ta­valy határozottan felemelték sza­vukat az állam világnézeti semle­gességét sértő törvénnyel szem­ben. Most még van mód annak ki­javítására, hiszen az csak 2003 ja­nuárjával lép életbe. Később azonban már nagyon-nagyon ne­héz lesz. A legnagyobb egyházak ugyanis szerzett jogon követelni fogják az igencsak megemelt tá­mogatást, ami komoly tehertételt jelenthet a költségvetésnek. Ez pedig elcsendesítheti az állampol­gári akarat tiszteletén alapuló ere­deti rendszer visszaállítását szor­galmazó hangokat. Állampolgárunkat átverték. Beengedte lakásába az államot, hogy az a közjó érdekében fel­mérhesse őt. Az állam azonban visszaélt a bizalmával, és a szerzett adatokat nem arra hasz­nálták fel, amire kérték. Az állam­polgár most újra reménykedik. Itt az idő, hogy beváltsák az ígéretü­ket azok, akik egy éve kiálltak az érdekében. Reméli, hogy tartják a szavukat. Sonkoly Gábor történész B­abarczy Eszternek a Kertész Imréről és életművéről kö­zölt kolumnás cikkét olvasva (Nobel-dilemma - itt az alka­lom, október 19.) kedvem tá­madt biztatóan átkarolni az ifjú s bizonyára csinos esztétát, a sze­mébe nézni, és azt mondani: „Fel a fejjel! Bennünket, magyarokat még az ág is húz, de több is ve­szett Mohácsnál! Irodalmunk egyik legnagyobbja ugyan No­­bel-díjat kapott, de majd csak ki­heverjük!” Nem hiszem, hogy Babarczy Eszter ugyanennyire elkesere­dett volna, ha a mai magyar iro­dalom egy másik jeles alkotóját tüntette volna ki a stokholmi bi­zottság. Csak hát, bármily ke­véssé indokolta is az érvényes „magyar irodalmi kánon”, a díjat Kertész Imre kapta meg, akinek munkássága mindenekfelett a huszadik századi európai törté­nelem máig felfoghatatlan kol­lektív tragédiájának, a holoka­­usztnak a feldolgozására, a múlt­tal való szembenézés követelmé­nyére épül. Ez az esztétikai ábrá­zoláson túlmutató igény ébreszt azután kétségeket a hermeneu­­tikailag képzett esztétában: „A szembenézés igénye ...valami tö­­redelem, valami meghajlás, va­lami melldöngetés és meakulpá­­zás felhangját hordozza. A ...szembenézés igénye finom változat a bűnök és bűnösök, ál­dozatok és tettesek visító versen­gésére a magyar közéletben, amelyet nagyon is jól ismertünk már.” A jeles szerző a „gondo­­lattalanság, az érzelmi hisztéria, a fel-feltörő agresszív védekezés és a manipulatív technikák” áramlataitól fél, „amelyeket pri­mitív célokra primitív emberek” mozgósítanak. Megfellebbezhe­tetlenül jelenti ki: „A magyar kultúrának nincs szüksége bűn­tudatra, és sokkal gazdagabb an­nál, sokkal merészebb és európa­ibb, semhogy a bűntudat kultúrá­jának elfojtásait és rítusait gya­korolja.” Látható, hogy mitől tart Babarczy Eszter, és milyen ve­szélyre akar figyelmeztetni: nem szeretné, ha a nyolcvanas évek közepén általa „csodálatos, ma­­níroktól mentes egzisztencialista regényként” olvasott Sorstalan­­ság, illetve szerzőjének Nobel­­díja kapcsán elszabadulnának az indulatok, és parttalanná válna a diskurzus az áldozatok összemé­­ricskéléséről, illetve a bűnökért viselt felelősségről. Higgyék el, én ugyanezt sze­retném. Riaszt a gondolat, hogy a Nobel-díj kapcsán újra feltá­mad egy érzelmektől fűtött, de sehova sem vezető, tartalmatlan közhelyek és megrendítő tanú­­vallomások hordalékát maga előtt görgető vita. Meggyőződé­sem szerint a Nobel-díj bizottság és a nyugati közvélemény nem erre buzdít a kitüntetéssel, ha­nem arra, hogy az Európai Unió­ba való belépésünk küszöbén, a harmadik évezred elején végre megfelelő távolságból, elegendő empátiával, ugyanakkor mégis tárgyilagosan vizsgáljuk meg a holokauszt okainak, illetve az ér­te viselt felelősségnek a kérdé­sét. Közvéleményünk ezzel bi­zonyíthatja, hogy képes túllépni a politikai sztereotípiákon, és konszenzust tud teremteni az eu­rópai kultúra legnagyobb tragé­diájának megítélésében. Kertész Imre maga mondta ne­kem legnagyobb regényéről, a Sorstalanságról, hogy azt „sem­miféle politikai célra nem lehet felhasználni”. Teljesen igaza van: a megrendítően szép szöveg azért annyira hiteles, mert eluta­sítja a holokauszt minden utóla­gos értelmezését, és hitelesen idézi fel a zsidók, különösen az 1944-ben, tehát a háború végén deportált magyar zsidók korabeli érzéseit, akik semmit sem értet­tek abból, ami velük történik. Ilyen értelemben Kertész Imre Nobel-díja nemcsak a magyar zsidóság világszerte viszonylag kevéssé ismert tragédiájára irá­nyítja rá a figyelmet, hanem azt is tudatosíthatja a világ közvéle­ményében, hogy a magyar zsidók sorsának megismerése, illetve megértése kulcsot adhat az euró­pai holokauszt feldolgozásához. De térjünk most vissza az esz­tétához, Babarczy Eszterhez, pontosabban a „posztmodern vi­láglátáshoz”, melynek képvise­lői az utóbbi két évtizedben vitát kezdtek a népirtás ábrázolásáról, miután konstatálták, hogy az ér­telmezés terén a „moralizáló an­­tifasizmus” intellektuális tartalé­kai kimerültek. Felismerték, hogy a történelemtudomány, il­letve a pszichológia továbbra sem boldogul a „kemény dió­val”, a holokauszttal, és képvise­lői évtizedek elteltével még min­dig képtelenek konszenzusra jut­ni a legalapvetőbb kérdésekben. Hayden White amerikai „posztmodern történész” ma­gyarra lefordított művei népsze­rűek a hazai filozófusok és eszté­ták között, akik a Sorstalanság­­ban Babarczy Eszterhez hason­lóan csak „egy maníroktól men­tes egzisztencialista regényt” lát­tak. White ismeretesen azt állít­ja, hogy „nincsenek történelmi tények”, következésképp ezek okait sem lehet rekonstruálni. A történetírás az ő felfogása szerint nem egyéb, mint „narráció”, melynek hitelességét mindenek­előtt esztétikai minősége hatá­rozza meg. Ilyen értelemben a részleteiben feltárhatatlan és amúgy is korlátozottan doku­mentálható holokauszt csak a ró­la szóló irodalmi alkotásokban és filmekben létezik, melyeknek előállásához nincs szükség sem valódi élményekre, sem pedig új, eddig ismeretlen dokumentu­mokra. Én ezt a megközelítést a holokauszt „esztétikai rela­­tivizálásának” tartom, ami telje­sen használhatatlan Kelet-Euró­pában, ahol még velünk él az el­pusztított zsidók millióinak em­léke. Ez a megfontolás azonban nem tartotta vissza a magyar ér­telmiség jeleseit attól, hogy a ki­lencvenes években áradozzanak White-ról, bár jellemző módon az egyik neki szentelt kötetet a történész a „nagyszülei emléké­nek” ajánlotta. S az sem lephet meg senkit, hogy a White kétes teóriáit illusztráló „holokauszt­­témájú” kisregény szerzője - aki egyébként előszeretettel ír kü­lönféle történelmi korokban ját­szódó és az olvasóval „bújócskát játszó” műveket - szintén ren­delkezik néhány, a származásuk miatt elpusztított felmenővel... Tényleg ne lenne más eszköz a holokauszt, mindenekelőtt az okok és a felelősség problémájá­nak elemzésére, mint a médiá­ban lejáratott, végtelenségig el­koptatott „antifasiszta moralizá­­lás” és az értelmiségi elit berkei­ben népszerű „esztétikai-filozó­fiai relativizmus”? Kertész Imre életműve bizonyítja, hogy van. Talán a Nobel-díj ráirányítja a hazai közvélemény figyelmét az új megközelítéseket tartalmazó társadalomtudományi, minde­nekelőtt történeti és szociálpszi­chológiai irodalomra, ami az utóbbi évtizedekben született. Próbáljuk meg tudatosítani: nem folytathatjuk le az elkerülhetet­lenül szükséges, tisztázó vitát közelmúltunkról úgy, mintha a holokauszt másnapján, mondjuk 1948 őszén lennénk, közvetlenül azután, hogy Bibó István nagy­szerű tanulmánya megjelent a Válasz című folyóiratban. És 1975 tavasza is visszavonhatat­lanul elmúlt, amikor a Sorstalan­­ságot a Szépirodalmi Kiadó vég­re megjelentette azután, hogy a Magvető igazgatója, Kardos György évekkel azelőtt elutasí­totta. Aczél György barátja, har­cos- és rabtársa a Kertész Imré­nek írott visszaküldő levélben, bár a témát „iszonyatosnak és megrázónak” nevezte, megfor­málását „rosszízűnek” és az „ol­vasókat sértőnek” tartotta. Babarczy Eszter cikke szerint: „szükségünk van megismerésre, ráismerésre, az érzelmi azonosu­lás és távolság játékaira, de ab­szolút »mi« érzésekre és »mi« dicsfényre egyfelől, abszolút bűntudatra és önmegsemmisítés­re másfelől nincs szükségünk”. Kardos György nem a Sorstalan­­ság irodalmi értékét nézte, ha­nem a kiadása nyomán esetleg feltámadó viták ellen volt kifo­gása. Babarczy Eszter viszont nem tagadja, hogy remekműről van szó, de attól tart, hogy a mű­vészi befogadáson túlmenő dis­kurzusra ad alkalmat a Nobel­­díj. Lehet, hogy a kiváló esztéta nem tesz mást, mint hogy poszt­modern érveivel megspékelve megismétli Kardos György el­utasítását? Pelle János a Heti Válasz szerkesztője A bűntudat rítusai

Next