Népszabadság, 2003. április (61. évfolyam, 76-100. szám)

2003-04-19 / 92. szám

28 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2003. ÁPRILIS 19., SZOMBAT Tradíció és újítás a baloldalon Az első magyar szociáldemokrata program századik évfordulóján Andor László Földes György Knausz Imre Száz évvel ezelőtt, 1903 áprilisában szü­letett meg a szociáldemokrata párt első programja. Ezzel a tettel a magyar szociál­demokrácia megmutatta, hogy többre tö­rekszik a bérmunkások gazdasági, szociá­lis érdekeinek védelménél, a belátható jö­vőben alapjaiban akarja megváltoztatni a fennálló társadalmi berendezkedést. Elő­deink egy évszázaddal ezelőtt új utat java­soltak az egész magyar társadalom, a nemzet számára: szakítást a feudális ma­radványokkal és a kapitalizmussal. Miért kellene várni az utóbbival? Miért kellene sorrendet képezni, ha mindkettőt múlttá lehet tenni a többség akaratából - tették fel a kérdést a magyar progresszió képvi­selői Ady Endrétől Szabó Ervinig. Véle­ményük abban egyezett, hogy a „megló­dult” változások miatt egymásra torlódott struktúrák egyszerre lassítják a gazdasági fejlődést és zárják ki a társadalom na­gyobbik, elnyomott, kizsákmányolt részét a közös ügyek intézéséből. A Magyaror­szági Szociáldemokrata Párt elsősorban a munkásság politikai képviselőjének te­kintette önmagát, s mint ilyen, osztálypárt volt, és egy világmozgalom részeként igyekezett hazát szerezni az elnyomottak­nak és kizsákmányoltaknak. Elődeink úgy gondolták, hogy nem célszerű erő­szakkal beavatkozni a történelem meneté­be - az idő nekik dolgozik. A haladás, ha nem is automatikusan, de utat tör magá­nak. A feladat a társadalom meggyőzése arról, hogy lehet humanizált társadalmi és gazdasági viszonyok között élni. Mind­ezen célok pedig elérhetők a demokrati­kus jogok megszerzésével és tényleges többségi gyakorlásával. A XX. század elején a szociáldemokraták úgy vélték, hogy a képviseleti demokrácia és a parla­mentarizmus fontos eszköz a győzelem­hez vezető úton. De többet akartak a poli­tikai elitek egymást váltó uralmánál: a kö­zös ügyek közös intézését. A XX. század végén az útját kereső ma­gyar baloldal a szociáldemokratizálásban jelölte meg a maga modernizációjának programját. Ez nemcsak a kortárs szociál­demokrata erőkkel való kapcsolatépítést jelenti, hanem a hazai hagyományok fel­elevenítését is. A modell- majd a rend­szerváltás szükségességének felismerése a XX. század végén egyet jelentett a de­mokratizálással. Ezzel a baloldal szakított az állampárti gyakorlattal, megteremtve a lehetőséget a visszatérésre az évtizedeken át háttérbe szorított szociáldemokrata el­vekhez és politizáláshoz. Az 1990-es választásokon minden bal­oldali irányzat vereséget szenvedett. Nem kellett azonban sok időnek eltelnie ahhoz, hogy a baloldal politikai értelemben ma­gára találjon. A magyar társadalom azon része, amely félt a kapitalizmustól és fő­ként annak vad változatától, védelmet ke­resett. Akik baloldali érzelműek voltak, erős és hatékony politikai érdekképvise­letre vágytak, s ezt a Magyar Szocialista Párttól kapták meg. A baloldal 1994-ben a nép jelentős részének akaratából, minden­féle külső segítség nélkül és igazi szabad választásokon győzött. Ám ugyanaz az elégedetlenség, amely a választásokon szelet fújt a baloldal vitorlájába, a győze­lem után mint nehezen megoldható fel-Andor László közgazdász, Földes György történész, Knausz Imre oktatáskutató. A tanulmány teljes szövege az április végén megjelenő Egyenlítő című társadalomkritikai folyóirat 1. számában lesz olvasható, adatok sokasága jelentkezett. Egyszerre nehezedett az országra a válságkezelés követelményrendszere, a tőkehiány és az integrációs elvárások, a nemzetközi köz­vélemény bizalmának megszerzése, amely a tőkebeáramlás és az integrációs igényeink iránti fogadókészség elenged­hetetlen feltétele volt. Hatalomra jutva az MSZP nehéz körül­mények közé került. Nem állt ugyanis a baloldali-liberális kormány rendelkezésé­re elégséges eszköz és forrás, hogy val­lott-hirdetett értékei alapján orvosolhassa az évtizedes gazdasági problémákat, és enyhíthessen a társadalmi feszültségeken. Két dolgot azonban mindenképpen bizo­nyított az 1994—1998 közötti időszak: a magyar szocialisták elkötelezettségét a demokrácia és a nemzet ügyében. A hatal­mat önként megosztotta, tiszteletben tar­totta az ellenzék jogait, a parlament ellen­őrző szerepét, társadalmi partnerséget ajánlott a munkavállalóknak és a munka­adóknak. A kormány gazdasági-társadal­mi megállapodás megkötését javasolta a válságkezeléssel együtt járó konfliktusok kivédése, tompítása céljából. Tettek soka­sága tanúsítja a békés átmenettől, a párt belső életéig, az ellenzéki magatartástól a kormányzási stílusig, hogy a magyar bal­oldal csakis a politikai szabadság kereté­ben és annak tiszteletben tartásával tud és kíván tevékenykedni. Ma új helyzet van: nagyot változott a vi­lág az utóbbi fél évtizedben. Új a helyzet az országon belül is. Ez a helyzet a válasz­tások megnyerésével jött létre. Kedvező változás, hogy a magyar gazdaság, ha még nem is erős, de fejlődőképes állapot­ban van. Új perspektívát kínál az uniós tagság. Mindez esélyt ad a választási ígé­retek betartására és a programhoz igazodó kormányzásra. A társadalom elsősorban a gazdasági eredmények, az életszínvonal alakulása, az életkörülmények változása alapján ítél majd a második szocialista-liberális kor­mány teljesítményéről. Túl ezen, a ma­gyar társadalom választ vár több fontos kérdésre:­­ Mit kezdenek a szocialisták az előző másfél évtizedben kialakult társadalmi igazságtalanságokkal és egyenlőtlensé­gekkel? Hogyan szereznek érvényt annak az elvnek, mely szerint akarják ugyan a piacgazdaságot, de nem akarják a piaci társadalmat? - Mit kezd, mire jut hazánk az unióval? Ugyanazok a rétegek lesznek-e csatlako­zás vesztesei, amelyek a rendszerváltásé voltak? - Hogyan látjuk a globalizált világ fej­lődését? Milyen álláspontot foglaljunk el a nemzetközi biztonság kérdésében?­­ Mit teszünk nemzeti értékeink, kö­zösségünk megőrzése és megújítása érde­kében? Miként akarjuk az egyéni szabad­ság, autonómia érvényesülési terét növel­ni a következő időszakban a gazdaságon túl is? A kormányzati hatalom birtokában a magyar szociáldemokrácia hosszú idő után először jut igazi lehetőséghez, hogy alapértékeiknek megfelelő politikát foly­tasson a gazdaságban, a szociális ellátá­sok területén és a kultúrában is. Nagy hiba lenne, ha megújulás címén és a középre kerülés vágyától hajtva a szocialista párt feloldaná ideológiai arculatát, és lemon­dana értékei markáns megjelenítéséről, akaratlanul is azt sugallva, hogy egy ré­szük felett eljárt az idő. Száz éve hirdetett először átfogó társa­dalomalakító programot a magyar szociál­demokrácia. Kritikus elődeink a kapitaliz­mus hátrányaitól való megszabadulás le­hetőségét csak annak meghaladásában látták. Mi, most, egy évszázad tanulságai­val és az­ utóbbi bő egy évtized tapasztala­taival a hátunk mögött a tőkés piacgazda­ság reformálásában, humanizálásában és demokratizálásában látjuk a szociálde­mokrácia feladatait. Elérkezett az idő, és a kormányzati hatalom birtokában, az uniós csatlakozás küszöbén itt a lehetőség, hogy a demokratikus magyar baloldal néhány alapkérdésben tisztázza és megfogalmaz­za álláspontját. A hidegháború befejeződésével a világ gazdasági és politikai arculata jelentősen megváltozott. Átrendeződtek a nemzetkö­zi erőviszonyok, növekszik az államok és népek egymásrautaltsága, de a viszonyok korántsem kiegyensúlyozottak. A fejlődés vitathatatlan és a világgazdaságba történő bekapcsolódás nélkül elképzelhetetlen, de a nyitottság nem garantálja a felzárkózást, és súlyos társadalmi és ökológiai terhet rak a fejlődni igyekvő országokra. A gazdasági szerkezet átalakulása nem­csak a periférián és a félperiférián okoz problémákat. Foglalkoztatási problémák jellemzik a legfejlettebb országok gazda­ságát, nehezen kezelhetőek a pénz- és tő­kemozgások, nagyok a vagyoni, jövedel­mi különbségek, újratermelődik a sze­génység. Tovább folyik az előnyök és hát­rányok akkumulálódása a világban és a társadalmakon belül is. Ma a gazdasági növekedés fenntartásá­hoz szükséges források biztosítása és az alulfejlett régiók felől érkező fundamenta­lista fenyegetés elhárítása áll a legfejlet­tebb országok külpolitikájának közép­pontjában. Hasonló nehézséget okoz a nukleáris fegyverekkel rendelkező nemze­tek közötti konfliktusok kezelése. Azok az országok, amelyek válságba kerülnek és gazdaságilag kiszolgáltatottnak érzik ma­gukat a rájuk kényszerített versenyfeltéte­lek között, könnyen destabilizálhatják a nemzetközi viszonyokat. Biztonságosabb, a kis nemzetekkel szemben méltányosabb és igazságosabb világrendet szeretnénk. Ma már sokan elfogadják, amit a szoci­áldemokraták (Brandt, Palme és mások) mindig is gondoltak: a globalizáció követ­keztében a világrend korrekcióra szorul. Új jogi és intézményi szabályozást igényel a biztonság, az államok közötti kapcsolat és a nemzetközi vállalatok tevékenysége. Célszerű változtatni a tőkeáramlás és ke­reskedelem rendszerén a kisebb országok fejlődése és a váratlan tőkeátcsoportosítás­ból fakadó hátrányok mérséklése érdeké­ben. Erősíteni kell mindazokat a fórumo­kat és intézményeket, amelyek az emberi­ség közös érdekeit tudatosítják, és módot adnak a közös cselekvésre a fenyegető ve­szélyekkel szemben - legyen szó ökoló­giai katasztrófáról, háborús uszításról, más országokat is magával sodró pénzügyi összeomlásról. Az Európai Unió egy új fejlődési modell megtestesítője a világrendszerben. Az in­tegráció mai formája az európai népek vá­lasza a globalizációra, és jóval többet je­lent az ahhoz köthető puszta alkalmazko­dásnál. Ebben a modellben a piacgazda­ságban rejlő energiák kiaknázása mellett a területek közötti fejlettségbeli különbsé­gek csökkentése, a társadalmi egyenlőt­lenségek kordában tartása és kiegyensú­lyozása a cél. A szuverenitás önkéntes és kölcsönös korlátozása részvételi lehető­séghez juttatja a nagyobb és minden népet érintő kérdések eldöntésében a tagorszá­gokat. Az Európai Unió kapujának megnyitása a közép- és kelet-európai országok előtt azt tükrözi, hogy Nyugat-Európa vezetői belátták: hosszabb távon megtérül, ha fej­lődési és felzárkózási esélyt adnak e tér­ségnek. Ebből azonban nem következik automatikusan a siker. A jogharmonizá­ción, a működő tőkét vonzó klíma megte­remtésén túl a vállalkozóknak és munka­­vállalóknak meg kell tanulniuk az új játék­­szabályokat, használniuk kell az új forrá­sokat, és új érdekérvényesítési technikákat kell elsajátítaniuk. Magyarország belépése nagyrészt lezár­ja az 1989-ben indult rendszerváltást, de ismét mozgásra készteti az egész társadal­mat, a köz- és a magánszférát egyaránt. Egyesülésünk Európa többi országával nem feledtetheti, hogy jelentős a fejlődési hátrányunk. Területi elhelyezkedésünk, adottságaink, sajátosságaink okán marad­nak külön gazdasági érdekeink is. Szociáldemokrataként azokhoz célsze­rű csatlakoznunk az európai politikai pa­lettán, akik fellépnek a szervezet munkájá­nak átláthatóbbá, demokratikusabbá téte­léért. Egyetértünk azzal, hogy a teljes fog­lalkoztatás szempontja döntő súlyt kapjon a közösségi prioritásokban. A kormány­zatnak eszközök sokaságával, óvatos gaz­daságpolitikával kell segítséget nyújtania a csatlakozásból fakadó előnyök kihaszná­lásában. A rendszerváltással elkerülhetetlenül együtt járó folyamatokkal részben magya­rázható, hogy a demokratikus baloldal ép­pen az elveinek megfelelő társadalompoli­tikával maradt idáig adós. A szociálde­mokrata újrakezdés részének tekinthető, hogy 2002-ben a szocialista-liberális kor­mány komoly lépésekre határozta el ma­gát, melyek lényege a pedagógusok, egészségügyi dolgozók, köztisztviselők, közalkalmazottak középrétegbeli státusá­nak megerősítése. Nem szabad azonban ezen a ponton megállni. Meg kell mutatni, hogy a baloldal nemcsak a középosztály­ról gondolkodik másként, mint a jobboldal - éppen azért, mert nem csak középosz­tályban gondolkodik -, hanem a társada­lom egészéről. A magyar szociáldemokráciának vilá­gossá kell tennie, miként képzeli a szélső­ségesen egyenlőtlen társadalmi viszonyok korrekcióját, a kirekesztődés megállítását, a státusvesztők, az alsó osztályba szorul­tak integrálását, a jóléti rendszer jövőjét és reformját. A magyar baloldal nem enged­heti meg, hogy az előző évtizedben szer­zett előnyök monopóliumokká rögzülje­nek a legerősebb társadalmi csoportok ke­zében, hogy ne lehessen kiegyenlítődés, hogy az esélyek ne pusztán a már meg­szerzett pozíciók szerint oszoljanak meg az egyének, a családok között. Éppen az elmúlt évtizedek neoliberális gyakorlata mutatta meg, hogy a piac nem mindenható. Magyarországon a gazdaság fejlődése féloldalas, a közép- és kisvállal­kozások messze elmaradnak a külföldi kézben lévő nagyvállalatoktól; a hozzá­adott érték, az export jelentős részét az utóbbiak állítják elő. Még mindig jelentő­sek az infrastrukturális elmaradások, a me­zőgazdaság, a vidék még komoly átalaku­lás előtt áll, miközben vészesen fogy az idő az uniós normák és követelmények ha­tálybalépéséig. Ma is óriásiak a területi kü­lönbségek, és rendkívül eltérőek a tőke­vonzási képességek. Több térségben ma is feszítő probléma a munkanélküliség, ugyanakkor sok helyütt hiányzik a képzett munkaerő. Ilyen körülmények között nem lehet lemondani az aktív gazdaság- és fog­lalkoztatáspolitikáról. A gazdaság humanizálásához tartozik a munkavállalói jogok védelme, a kollektív érdekérvényesítés, a szakszervezetek mű­ködési feltételeinek javítása, a gazdasági és szociális érdek-képviseleti lehetőségek kiszélesítése. Olyan jóléti politikára van szükség, amely gyarapítja a humán erőfor­rást, javítja a szaktudást, és összekapcsoló­dik az esélyt teremtő gazdaság- és foglal­koztatáspolitikával, oktatással és jövede­lem-újraelosztással, a társadalmi igazsá­gosságra törekvéssel. A szociáldemokrá­cia a középosztály kiszélesítése mellett esélyeket, emberi körülményeket akar te­remteni a ma súlyos megélhetési gondok­kal küzdő társadalmi rétegek számára is. Száz évvel ezelőtt a progresszív erők és a baloldal nemcsak a munkásosztályt, ha­nem az egyéneket is fel akarták szabadí­tani. Elődeink felismerték: valóságos dön­tési lehetőségekhez akkor jut az ember, ha olyan tudással rendelkezik, amelynek se­gítségével képes értékelni helyzetét. Ez a tudás több a szakismeretnél, mert képes a gyakorlati életben felhalmozott tapasztala­tok értékelésére, az alternatívák közötti választásra. Korunkban újraértelmeződik egyén és közösség, polgár és állam kapcsolata, a jo­gok és kötelességek viszonya. Felfogá­sunkban a közösség, az állam mint az egyént segítő tényező működik, felelőssé­get visel tagjai sorsáért. És fordítva: az egyén sem csak önmagáért felel. Ebben az értelemben az iskola felkészít a majdani politikai döntések meghozatalára, a külön­böző értékrendek megismerésére és egy­mással történő szembesítésére, a közélet­ben való részvételre, az érdekérvényesí­tésre, a kollektív érdekvédelemre, egyszó­val az állampolgári létre. A kommunikáció új és technológiailag rendkívül hatékony formái nagy segítséget jelenthetnek, de rabul is ejthetnek. Nagy előny a gyors tájékozódási képesség, a gyors helyzetfelismerés a mai világban, de önálló elemzés, a felkínált lehetőségek hosszú távú hatásainak mérlegelése nélkül az egyén könnyen kiszolgáltatottá válik a mediatizált világ manipulációinak. Ezért sem mondhat le a ma iskolája a humán műveltségről, az emberi lét történelmi, irodalmi és művészeti olvasatáról. Gyors ütemben változó világunkban az is­kola nemcsak a morális és állampolgári eszmények felől néz komoly fenyegetés­sel szembe. Rengeteg új ismeret kezdi ki a tankönyveket. Ennél is nagyobb problé­ma, hogy nemcsak a szellemi ismeretek avulnak, nemcsak az információs techno­lógia, a kommunikáció alakul át egyik napról a másikra, hanem egész életünk. Egyre kevésbé világos az, hogy tulajdon­képpen mire is kell felkészítenie az iskolá­nak. Inkább az látszik bizonyosnak, hogy a folyamatos tanulás képességét célszerű az iskolában kifejleszteni. Mai közoktatá­sunk azonban továbbra is a mennyiség te­rén fut versenyt, „a minden fontosat meg kell tanítani” elv alapján működik, holott egyre nyilvánvalóbb, hogy önvizsgálat nélkül ezt a célt nem lehet megvalósítani. Nem kerülhető meg a tananyag rendszeres felülvizsgálata, ebben a műveltség min­denkori értelmezését célzó szakmai viták nyújthatnak segítséget. Az iskola azonban sem struktúrájában, sem működési elveiben nem lehet a folya­matos átalakulás állapotában. Nem lehet a pedagógusokat reformokkal folyamatos nyomás alatt tartani. De nem is szabad polgárháborúra kényszeríteni őket a mé­diával. Egyik oldalról erősíteni kell a mű­velt ember és az embert felemelő művelő­dés szerepét és súlyát a médiában; másik oldalról az iskolának is alkalmazkodnia kell, bekapcsolódnia az ifjúsági kultúrába, az ott születő értékeket elfogadnia. Olyan iskolát akarunk, amely képes alkalmaz­kodni a gyerekekhez. Más szavakkal: az esélyegyenlőséget és a műveltséget terem­tő, multikulturális, nyitott és befogadó, vagyis szolidáris iskolát. Ez persze akkor lehetséges, ha az iskola legalább olyan gazdag, mint környezete, tanárai megbe­csültek, és „megéri” nekik megfelelni e követelményeknek. A „mi iskolánk” nevelői tisztában van­nak azzal, hogy hiába vagyunk elkötele­zettek bizonyos értékek mellett, azoknak érvényt csak tudás, műveltség birtokában szerezhetünk. Ez az iskola a felelősség, autonómia és az identitás megteremtése jegyében folytatja nevelő tevékenységét. Száz évvel a hátuk mögött, másfél évtized­del a rendszerváltás kezdete után a magyar szociáldemokraták nem több, hanem jobb piacgazdaságot, igazságosabb társadalmat akarnak. Ebben a társadalomban a ver­senyben részt vevő, de egymással szolidá­ris emberek maguk alakíthatják sorsukat. Idejét érezzük az újításnak a baloldalon, a szocialista politikában, ami nem lehet si­keres a célok újrafogalmazása nélkül. Té­ziseinkben nem a teljességre törekedtünk, hanem a demokratikus és modern baloldal főbb cselekvési irányait igyekeztünk kör­vonalazni. Szociáldemokrata népgyűlés a múlt század elején a Torontál megyei Csatádon fotó: magyar kódex

Next