Népszabadság, 2003. április (61. évfolyam, 76-100. szám)

2003-04-19 / 92. szám

29 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2003. ÁPRILIS 19., SZOMBAT Az elszabadult hajóágyú Csáki Judit A természetes helyzet az, hogy Verebes István színpadon áll, előadást rendez, esetleg színházat igazgat. Most hirtelen a Radnóti Színházban játszott Calderón­­darab jut eszembe - Az élet álom volt a címe, és Szinetár Miklós rendezte, leg­alább másfél évtizede -, és azt mondom, hogy az „kaptafaügy” volt: a színész színpadon szerepet játszott. A Bozzi is kaptafaügy. Még a rendezés is kaptafa­ügy - a Mágnás Miska, a Radnótiban ját­szott Három nővér, egy-két nyíregyházi Csehov-előadás, és­­ majdnem húsz év­vel ezelőttről — a Játékszínben rendezett Hyppolit vagy a Máli néni, esetleg a szin­tén radnótis Kárpáti Péter-darab, a Szin­gapúr, végállomás. A nyíregyházi szín­házigazgatás­­ szintén a cipész kaptafája. Megkockáztatom, hogy Verebes István mindig színész. Verebes István színész a Heti Hetesben, színész a Nap-keltében, a Szuperbuli műsorvezetőjeként Lagzi Lajcsival, a ValóVilág-villában, a tabloi­­dok címlapján, az interjúiban, a róla ké­szült könyvben, a bíróság folyosóján - még az ipari kamerák előtt is. Í­ó nincs, rendező nincs - a színész meg elszaba­dult hajóágyú, hiszen még színpad sincs. Csak szerep van, de abból több is. A lepedőakrobata. A Heti Hetesben például az egyik a „farokvezérelt tökös legényé”, aki deréktól lefelé mindig kész a riposztra. Engem amúgy ez zavar a leg­kevésbé, nem mintha nem lehetne ezt is jobban játszani, lásd Bajor Imre hason­szőrű alakításait a piás témakörből, de hát istenem... Hanem amikor gyanútlanul és megadón odatartom a képem a következő „ki a legjobb hím a magyar ugaron?” tí­pusú poénja elé, és váratlanul azt kapom, hogy mennyire unja ő az értelmiségi nya­­valygást, akkor ellátom a számat. Mert­hogy ezen az értendő, hogy értelmiségi nyavalygás az, ha valaki nem bírja a való­­ságshow-t és nem ért egyet Verebessel. Az igazság bajnoka. Még ennél is rosz­­szabb szerep az igazságosztóé, mert hogy rémes volt a terrortámadás a WTC ellen, de azért az amerikaiak is leszállhatnának a magas lóról... Tudom én, hogy ebbe és a hasonló mondásokba a virtigli rezonőr csempészi be a legfőbb motivációt, ami rendesen a józan ésszel, ép erkölcsi ér­zékkel, jó ízléssel és a közvélekedéssel való szembemasírozás; tudom azt is, hogy számos színész bármit és bárkit elad egy jónak vélt poénért, de elég akár a He­ti Hetes asztalánál körülnézni, hogy lás­suk: ez nem a szerep szükségszerű része. A showman. Ez a szerep a Szuperbuli című produkcióban játszik. Lajcsi nem showman - ő műsorvezető. Verebes pe­dig a showman klasszikus szerepkörével megy szembe­­ és megcsinálja belőle az anti-showmant, hite szerint legalábbis. Hitem szerint csak az antit. Arra kéne itt elismerően csettinteni, hogy milyen gör­dülékenyen csetlik-botlik az idegen dísz­letek közt: a civilnek kéne tapsolni. Nem annak tapsolnak, hanem Verebesnek. A haza bölcse. Holtverseny van, szo­ros méghozzá, az igazságosztó meg a ha­za bölcse között. Utóbbi megmondja a tu­tit, a frankót. Hogy mikor kell szeretni Dávid Ibolyát, és mikor nem. Hogy ho­gyan csellózott ki vele az SZDSZ, és ak­kor ettől ő most miért húz a tárgyilagos­ba. Vagy hogy bukjon meg a kormány, de ne győzzön az ellenzék. Vagy hogy - mi­csoda plebejus tartás! — az elbukott vá­lasztás után rögtön pozitív fogást kell ke­resni a Viktoron, mert, ugye, ő most alul van... Eléggé szimpla demagógia ez, s mint ilyen, szót sem érdemelne, ha nem lógna ki mögüle szüntelenül a személyes érintettség, ha másként nem, hát a privát glória suvickolásának ambíciójában. Fi­gyeljük csak meg: amikor Verebes látszó­lag határozottan kijelent, akkor is úgy szól, hogy egyetlen kötőszóval — ha a helyzet úgy hozza - ellenkezőjére fordul­hat a mondat. Kicsit állít és kicsit vissza­vesz, ki is mond meg nem is - ez a ko­reográfia. Amúgy nem hiszem, hogy ezt a sablont - a demagógiát mármint­­ em­beri gyávaság vagy félbátorság hozta vol­na létre. Sokkal inkább a felszínesség, a személyiség tartalmi konzisztenciájának hiánya. Viszont ami a formát illeti: Vere­bes a legtehetségesebb formai konzisz­tensek egyike. De a közönség (változó és változékony) kegyét kereső populáris de­magógiának fontos kérdések esnek áldo­zatul. Verebes, sajnos többnyire kapásból és gondolkodás nélkül egyetlen közhely­­lyel elintézi a magyar egészségügyet, az oktatásügyet, a rendőrséget, ha úgy hozza a szerep. A riporter. A Nap-keltében Verebes István riportert játszik. Tudja a pózt, gőze sincs a szakmáról. Kérdezni azért nem tud, mert minden riportalanyáról elsőként (és másodikként) saját maga jut az eszé­be. Saját magát pedig rendre egy másik szerepbe, a nép egyszerű gyermekének skatulyájába helyezi - amely egyrészt be­mutatva sincsen a valóságnak, nemhogy köszönne neki, másrészt a nép egyszerű gyermeke nem szokta faggatni például a Medgyessy Pétert. (Nota bene: Med­­gyessy esetében a szokásosnál jobban ki­ütköztek Verebes kétségtelen gátlásai a szerepformálással kapcsolatban. Igyeke­zett fölkészülni, mint kisfiam a matek té­mazáróra - aztán az eredmény is olyan lett. Egy pofás mikrofonállvány azért lett volna jobb ebben a szerepben, mert nem akasztja meg Medgyessyt a beszédben, hisz ő úgyis tudta, mit akar elmondani, el is mondta. És alighanem kevesebbet mentegetőzik, magáról meg egy szót sem szól.) Az empatikus. A balesetben elhunyt ember hozzátartozóját arról faggatni, hogy „akkor most ne utazzunk?”, való­ban empátiára, együttérzésre vall, akko­rára méghozzá, amekkora megrendülés­től az ember képtelen egy értelmes kér­dést motyogni. Hiszem (vagy remélem), hogy Verebes ilyenkor zavarában nem bír értelmes kérdést kinyögni, alighanem én is így lennék ezzel, de — lásd fentebb — nem nyögök ki semmit. Az éles helyzet riportere - ez amúgy is külön kicsi kaszt a szakmán belül. Oda nem kellene beóva­kodni, mert amatőröknek ott nincs he­lyük. Kevésbé balesetveszélyes, de ugyanez a kategória a minapi Árpa Atti­­la-riport is, ahol még közös nevező is képződött - pedig ez nagy szó (illetve nem is: „aki elszáll, az nem szokta észre­venni”, köpte az aranymondást Árpa, hát ezt meg Verebes nem vette észre, szálka, gerenda, egyebek pedig...) -, szóval azt találta mondani Verebes a feszengő alanynak, hogy „milyen érdekes az én helyzetem, akiket kedvelek, lerántják a leplet azokról, akiket kedvelek”. Vö.: Ár­pa Attila kreatív igazgató volt annál a csatornánál, ahol Verebes jelenlegi ke­nyéradó gazdáinak lojalizál. Ezt meg vö. a fentebbi igazság bajnoka szereppel. De ez semmi. „Milyen büszke vagyok arra, hogy te mint értelmiségi, jóban vagy ve­lem”, így Árpa. Verebes somolyint egyet, majd lejátsszák az „uram, zseni lakik ön­ben, uram, önben nemkülönben” kűrjét. Én meg merengek ezen az értelmiségi vircsafton: akkor most nyavalygunk vagy hízelgünk mi értelmiségiek, így, egymás közt? Az esendő ember (avagy: olyan va­gyok, mint te). Bejön a Nap-keltébe Vágó István, Mészáros Tamás, Sebeők János. A roma lagzis cigányozásról kellene beszél­ni, arra szólhatott a szerkesztői ukáz. Vá­gó nem akar­­ konkurens csatorna műso­ráról véleményt mondani az álmoskönyv szerint és a kereskedelmi tévék közti fluktuációs keringő okán sem tanácsos. Sebeőknek a bálnák jutnak eszébe. Mé­szárosnak viszont az, hogy a valóság­­show-k - mindkettő - a médiamocsok szakkifejezést szülték meg (ezt most én tömörítem így, de nem hiszem, hogy ha­misan), s mire venném a levegőt a tévé előtt, hogy volna itt még egy kérdés, ked­ves Tamás, már mondja is, hogy bizony szégyen minden hírességre, aki reflektál az értelmiségi titulusra, hogy a képét s egyebét adta a villáknak. Verebes­­ a köz­­szolgálati televízió Nap-kelte című politi­kai és egyéb tárgyú magazinja riporteré­nek a szerepében — mentegetőzik, hogy őt bizony a szerződése köti erre-arra, de azért van ám, amit már ő sem, például el­lenállt annak a kérdésnek, hogy „Neked mekkora?”, majd hirtelen följajdul és ki­tör belőle egy másik kérdés: „És miért számít, hogy mennyit keresek?”, noha ott és akkor ezt senki nem firtatta, de neki nyilván föltolultak rossz emlékek. (Ha valaki még egyszer bármilyen cikkben, interjúban, publicisztikában vagy tévé­műsorban azt firtatja, hogy mivel mennyit keres Verebes István, azt kihívom párbaj­ra. Mert én ugyan furtonfurt csak és kizá­rólag Verebestől magától hallom, meny­nyit bántják őt ezért, de már sajnálom nagyon.) A prédikátor, az imidzscsináló. Ezt ki­vált írásban, interjúkban élvezhetjük. A Levél legkisebb fiamhoz című publicisz­tikai sorozat legfőbb jellemzője, hogy annyira kódolt, rejtett - vagy csak zavaros - az apropója, hogy ember legyen a tal­pán, aki kihámozza, mire gondolt a szerző in concreto, amikor a vadkapitalizmus burjánzásán, a politika csúnyaságán, az értékek devalválódásán zsémbelt. A nyi­latkozatokból pedig az derül ki, hogy a béke és Verebes Bazitán lakik, hogy ro­hadt a magyar színház, hogy momentán fut vele a szekér, hogy nem szeret színész lenni, mert limitáltak a képességei. Kár. Mert ha csak a formát tekintem zseniális teljesítmény az övé, mindegy, mit mond, mert attól marad fönn, mint maci a labdán, ahogyan mondja. Az ő bű­vészmutatványának az a poénja, hogy nincsen nyuszi a kalapban. Portréféle Verebes Istvánról A privát glória suvickolásának ambíciója fotó: teknős miklós A Főnök szaga______________ Úgy éltünk mi a trágyadombi kastélyban, mint a kiskirályok. Hazug­ság, amit a Főnökről a lapok annak idején összeírtak, hogy például úgy kegyetlenkedett volna a néppel, mint egy pallosjoggal bíró föl­desúr. Nem szabad hinni az újságíróknak. Azok még az anyjukat is képesek eladni egy-egy jó főcímért, és még csak nem is szégyellik magukat, mert másnapra úgyis elfelejtik az egészet, hogy újabb ha­zugságokon törjék a fejüket. Sokáig cikkeztek például arról a nevezetes augusztus huszadikáról is, amikor tömegverekedés tört ki Trágyadombon, és ötven rendőrt kellett bevetni a nekivadult harcosok megfékezésére. A rendőrök a verekedés után lefoglaltak huszonöt ólmosbotot, három házilag ké­szített szamurájkardot és egy orosz motorfűrészt is, amivel Céklát, a veszedelmes tekintetű álukránt akarta kettévágni valaki a helyi foci­pályán. Az egyik újság azt írta, hogy a földesurat játszó Főnök a falu népét akarta volna megbüntetni azokért a záptojásokért, amiket az augusz­tus huszadikai ünnepségen a fejéhez vágtak. Ugyan. Éppen ellenke­zőleg: a Főnök a szégyenteljes tojásdobálás után a Turuldomb Vitézi Rend kerületi főkapitányaként lovagi fogadalmat tett arra, hogy ke­gyet gyakorol, és nem belezteti ki nyilvánosan az ellene vétkezőket. Sőt! Sőt még azt is megfogadta, hogy Trágyadomb lakosságát nem záratja ki a pártból, pedig megtehette volna, addigra ugyanis az egész falu belépett a Magyaros Magyarok Pártjába, merthogy a Főnök min­den egyes helybéli párttagnak húszezer forintot fizetett negyedéven­te, cserébe annyit kért csupán, hogy minden tisztújításkor őt kellett megválasztani a párt megyei elnökévé. Azon a bizonyos augusztus huszadikán pedig nem is történt semmi különös. Amikor a Főnök a díszemelvényen ünnepileg megemléke­zett államalapító nagy királyunkról, „akinek még korunkban is fellel­ 15. Ne higgyünk az újságíróknak!­ hetők tehetséges utódai, nem is kell messzire mennünk, honfitársaim, hogy a saját környezetükben is felismerjük őket, értve vagyok?”, szó­val amikor ezeket az ünnepséges szavakat a Főnök kimondta, három darab tojás loccsant szét a fején egyszerre. A Főnök nem folytatta a beszédet, némán letörölte a tojásokat ma­gáról, majd leült, mintha mi sem történt volna. A tömegben sem hal­latszott egy pisszenés sem. Trágyadomb népe - úgy is mint a Magya­ros Magyarok Pártjának teljes létszámban jelen lévő helyi szervezete - nem merte nyilvánosan kommentálni az esetet. Nem is volt olyan jó hangulatú az esti mulatozás, ahogy eltervez­tük, pedig mindent megtettünk a sikerért. Aznap este a helyi futball­­pályán a Főnök utasítása szerint óriási sörsátrakban ingyen mértük a sört, ökröket húzattunk nyársra, még zenekart is hozattunk, hogy tán­coljon a nép. A Főnök hatlovas hintón érkezett. Komoran ült a hintó­ban, mintha az őt éljenző tömeget nem is hallaná. Persze később ka­pott érte az újságíróktól, hogy „hintón érkezett, mint egy földesúr”. Na és, kérdem én. Ő fizetett mindent, a sörsátrakat, az ökröket, a ze­nét is. Miért ne érkezhetett volna a helyszínre a saját hatlovas hintá­jával? Sőt még a világítást is mi szolgáltattuk. A futballpálya reflektorai gyengék voltak, ezért a Főnök kihozatta vagy ötven kocsiját a garázs­ból, személyautókat, kamionokat és kisbuszokat vegyesen, felállíttat­ta őket körben a pálya szélén, begyújtaná a motorokat, aztán felkap­csoltatta a fényszórókat. És jön világosság! Micsoda látvány volt! Kár, hogy a kivilágított helyszín egy óra múlva harcmezővé alakult át: pár helyi legényke szokás szerint összeverekedett, mire a Főnök intézkedett, hogy szedjék szét őket, elvégre aznap tett lovagi fogadal­mat, hogy Trágyadombon nem lesz belezés. De amikor a tömegben Cékla megjelent, nemhogy lecsillapodtak volna a felek, egyszeriben ráugrottak vagy húszan. A körben duruzsoló személyautók, kamio­nok és kisbuszok szolgáltatta fényben tisztán kivehető volt a túlerő­vel küzdő Cékla alakja. A Főnök üvöltött a sofőrökkel, „barmok, kapcsoljátok le a világí­tást, nem látjátok, hogy ölik a Céklát?”, mire sorban leálltak a moto­rok, kialudtak a fények, és a sötétben Cékla komótosan pépesre verte a bőrt minden ellenséges arcon. Meg is izzadt alaposan, a csetepaté után megtörölte a homlokát, és csak annyit mondott lihegve, „obje bati, lefőttem, mint a kávé”. Végül is megértettem az indulatait. Azt hiszem, maga sem szeretné, ha orosz motorfűrésszel akarná valaki kettészelni az egyik legszebb magyar állami ünnepen, kedves őrnagy úr. Kácsor Zsolt (Folytatjuk)

Next