Népszabadság, 2003. április (61. évfolyam, 76-100. szám)
2003-04-19 / 92. szám
29 NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGE 2003. ÁPRILIS 19., SZOMBAT Az elszabadult hajóágyú Csáki Judit A természetes helyzet az, hogy Verebes István színpadon áll, előadást rendez, esetleg színházat igazgat. Most hirtelen a Radnóti Színházban játszott Calderóndarab jut eszembe - Az élet álom volt a címe, és Szinetár Miklós rendezte, legalább másfél évtizede -, és azt mondom, hogy az „kaptafaügy” volt: a színész színpadon szerepet játszott. A Bozzi is kaptafaügy. Még a rendezés is kaptafaügy - a Mágnás Miska, a Radnótiban játszott Három nővér, egy-két nyíregyházi Csehov-előadás, és majdnem húsz évvel ezelőttről — a Játékszínben rendezett Hyppolit vagy a Máli néni, esetleg a szintén radnótis Kárpáti Péter-darab, a Szingapúr, végállomás. A nyíregyházi színházigazgatás szintén a cipész kaptafája. Megkockáztatom, hogy Verebes István mindig színész. Verebes István színész a Heti Hetesben, színész a Nap-keltében, a Szuperbuli műsorvezetőjeként Lagzi Lajcsival, a ValóVilág-villában, a tabloidok címlapján, az interjúiban, a róla készült könyvben, a bíróság folyosóján - még az ipari kamerák előtt is. Íó nincs, rendező nincs - a színész meg elszabadult hajóágyú, hiszen még színpad sincs. Csak szerep van, de abból több is. A lepedőakrobata. A Heti Hetesben például az egyik a „farokvezérelt tökös legényé”, aki deréktól lefelé mindig kész a riposztra. Engem amúgy ez zavar a legkevésbé, nem mintha nem lehetne ezt is jobban játszani, lásd Bajor Imre hasonszőrű alakításait a piás témakörből, de hát istenem... Hanem amikor gyanútlanul és megadón odatartom a képem a következő „ki a legjobb hím a magyar ugaron?” típusú poénja elé, és váratlanul azt kapom, hogy mennyire unja ő az értelmiségi nyavalygást, akkor ellátom a számat. Merthogy ezen az értendő, hogy értelmiségi nyavalygás az, ha valaki nem bírja a valóságshow-t és nem ért egyet Verebessel. Az igazság bajnoka. Még ennél is roszszabb szerep az igazságosztóé, mert hogy rémes volt a terrortámadás a WTC ellen, de azért az amerikaiak is leszállhatnának a magas lóról... Tudom én, hogy ebbe és a hasonló mondásokba a virtigli rezonőr csempészi be a legfőbb motivációt, ami rendesen a józan ésszel, ép erkölcsi érzékkel, jó ízléssel és a közvélekedéssel való szembemasírozás; tudom azt is, hogy számos színész bármit és bárkit elad egy jónak vélt poénért, de elég akár a Heti Hetes asztalánál körülnézni, hogy lássuk: ez nem a szerep szükségszerű része. A showman. Ez a szerep a Szuperbuli című produkcióban játszik. Lajcsi nem showman - ő műsorvezető. Verebes pedig a showman klasszikus szerepkörével megy szembe és megcsinálja belőle az anti-showmant, hite szerint legalábbis. Hitem szerint csak az antit. Arra kéne itt elismerően csettinteni, hogy milyen gördülékenyen csetlik-botlik az idegen díszletek közt: a civilnek kéne tapsolni. Nem annak tapsolnak, hanem Verebesnek. A haza bölcse. Holtverseny van, szoros méghozzá, az igazságosztó meg a haza bölcse között. Utóbbi megmondja a tutit, a frankót. Hogy mikor kell szeretni Dávid Ibolyát, és mikor nem. Hogy hogyan csellózott ki vele az SZDSZ, és akkor ettől ő most miért húz a tárgyilagosba. Vagy hogy bukjon meg a kormány, de ne győzzön az ellenzék. Vagy hogy - micsoda plebejus tartás! — az elbukott választás után rögtön pozitív fogást kell keresni a Viktoron, mert, ugye, ő most alul van... Eléggé szimpla demagógia ez, s mint ilyen, szót sem érdemelne, ha nem lógna ki mögüle szüntelenül a személyes érintettség, ha másként nem, hát a privát glória suvickolásának ambíciójában. Figyeljük csak meg: amikor Verebes látszólag határozottan kijelent, akkor is úgy szól, hogy egyetlen kötőszóval — ha a helyzet úgy hozza - ellenkezőjére fordulhat a mondat. Kicsit állít és kicsit visszavesz, ki is mond meg nem is - ez a koreográfia. Amúgy nem hiszem, hogy ezt a sablont - a demagógiát mármint emberi gyávaság vagy félbátorság hozta volna létre. Sokkal inkább a felszínesség, a személyiség tartalmi konzisztenciájának hiánya. Viszont ami a formát illeti: Verebes a legtehetségesebb formai konzisztensek egyike. De a közönség (változó és változékony) kegyét kereső populáris demagógiának fontos kérdések esnek áldozatul. Verebes, sajnos többnyire kapásból és gondolkodás nélkül egyetlen közhelylyel elintézi a magyar egészségügyet, az oktatásügyet, a rendőrséget, ha úgy hozza a szerep. A riporter. A Nap-keltében Verebes István riportert játszik. Tudja a pózt, gőze sincs a szakmáról. Kérdezni azért nem tud, mert minden riportalanyáról elsőként (és másodikként) saját maga jut az eszébe. Saját magát pedig rendre egy másik szerepbe, a nép egyszerű gyermekének skatulyájába helyezi - amely egyrészt bemutatva sincsen a valóságnak, nemhogy köszönne neki, másrészt a nép egyszerű gyermeke nem szokta faggatni például a Medgyessy Pétert. (Nota bene: Medgyessy esetében a szokásosnál jobban kiütköztek Verebes kétségtelen gátlásai a szerepformálással kapcsolatban. Igyekezett fölkészülni, mint kisfiam a matek témazáróra - aztán az eredmény is olyan lett. Egy pofás mikrofonállvány azért lett volna jobb ebben a szerepben, mert nem akasztja meg Medgyessyt a beszédben, hisz ő úgyis tudta, mit akar elmondani, el is mondta. És alighanem kevesebbet mentegetőzik, magáról meg egy szót sem szól.) Az empatikus. A balesetben elhunyt ember hozzátartozóját arról faggatni, hogy „akkor most ne utazzunk?”, valóban empátiára, együttérzésre vall, akkorára méghozzá, amekkora megrendüléstől az ember képtelen egy értelmes kérdést motyogni. Hiszem (vagy remélem), hogy Verebes ilyenkor zavarában nem bír értelmes kérdést kinyögni, alighanem én is így lennék ezzel, de — lásd fentebb — nem nyögök ki semmit. Az éles helyzet riportere - ez amúgy is külön kicsi kaszt a szakmán belül. Oda nem kellene beóvakodni, mert amatőröknek ott nincs helyük. Kevésbé balesetveszélyes, de ugyanez a kategória a minapi Árpa Attila-riport is, ahol még közös nevező is képződött - pedig ez nagy szó (illetve nem is: „aki elszáll, az nem szokta észrevenni”, köpte az aranymondást Árpa, hát ezt meg Verebes nem vette észre, szálka, gerenda, egyebek pedig...) -, szóval azt találta mondani Verebes a feszengő alanynak, hogy „milyen érdekes az én helyzetem, akiket kedvelek, lerántják a leplet azokról, akiket kedvelek”. Vö.: Árpa Attila kreatív igazgató volt annál a csatornánál, ahol Verebes jelenlegi kenyéradó gazdáinak lojalizál. Ezt meg vö. a fentebbi igazság bajnoka szereppel. De ez semmi. „Milyen büszke vagyok arra, hogy te mint értelmiségi, jóban vagy velem”, így Árpa. Verebes somolyint egyet, majd lejátsszák az „uram, zseni lakik önben, uram, önben nemkülönben” kűrjét. Én meg merengek ezen az értelmiségi vircsafton: akkor most nyavalygunk vagy hízelgünk mi értelmiségiek, így, egymás közt? Az esendő ember (avagy: olyan vagyok, mint te). Bejön a Nap-keltébe Vágó István, Mészáros Tamás, Sebeők János. A roma lagzis cigányozásról kellene beszélni, arra szólhatott a szerkesztői ukáz. Vágó nem akar konkurens csatorna műsoráról véleményt mondani az álmoskönyv szerint és a kereskedelmi tévék közti fluktuációs keringő okán sem tanácsos. Sebeőknek a bálnák jutnak eszébe. Mészárosnak viszont az, hogy a valóságshow-k - mindkettő - a médiamocsok szakkifejezést szülték meg (ezt most én tömörítem így, de nem hiszem, hogy hamisan), s mire venném a levegőt a tévé előtt, hogy volna itt még egy kérdés, kedves Tamás, már mondja is, hogy bizony szégyen minden hírességre, aki reflektál az értelmiségi titulusra, hogy a képét s egyebét adta a villáknak. Verebes a közszolgálati televízió Nap-kelte című politikai és egyéb tárgyú magazinja riporterének a szerepében — mentegetőzik, hogy őt bizony a szerződése köti erre-arra, de azért van ám, amit már ő sem, például ellenállt annak a kérdésnek, hogy „Neked mekkora?”, majd hirtelen följajdul és kitör belőle egy másik kérdés: „És miért számít, hogy mennyit keresek?”, noha ott és akkor ezt senki nem firtatta, de neki nyilván föltolultak rossz emlékek. (Ha valaki még egyszer bármilyen cikkben, interjúban, publicisztikában vagy tévéműsorban azt firtatja, hogy mivel mennyit keres Verebes István, azt kihívom párbajra. Mert én ugyan furtonfurt csak és kizárólag Verebestől magától hallom, menynyit bántják őt ezért, de már sajnálom nagyon.) A prédikátor, az imidzscsináló. Ezt kivált írásban, interjúkban élvezhetjük. A Levél legkisebb fiamhoz című publicisztikai sorozat legfőbb jellemzője, hogy annyira kódolt, rejtett - vagy csak zavaros - az apropója, hogy ember legyen a talpán, aki kihámozza, mire gondolt a szerző in concreto, amikor a vadkapitalizmus burjánzásán, a politika csúnyaságán, az értékek devalválódásán zsémbelt. A nyilatkozatokból pedig az derül ki, hogy a béke és Verebes Bazitán lakik, hogy rohadt a magyar színház, hogy momentán fut vele a szekér, hogy nem szeret színész lenni, mert limitáltak a képességei. Kár. Mert ha csak a formát tekintem zseniális teljesítmény az övé, mindegy, mit mond, mert attól marad fönn, mint maci a labdán, ahogyan mondja. Az ő bűvészmutatványának az a poénja, hogy nincsen nyuszi a kalapban. Portréféle Verebes Istvánról A privát glória suvickolásának ambíciója fotó: teknős miklós A Főnök szaga______________ Úgy éltünk mi a trágyadombi kastélyban, mint a kiskirályok. Hazugság, amit a Főnökről a lapok annak idején összeírtak, hogy például úgy kegyetlenkedett volna a néppel, mint egy pallosjoggal bíró földesúr. Nem szabad hinni az újságíróknak. Azok még az anyjukat is képesek eladni egy-egy jó főcímért, és még csak nem is szégyellik magukat, mert másnapra úgyis elfelejtik az egészet, hogy újabb hazugságokon törjék a fejüket. Sokáig cikkeztek például arról a nevezetes augusztus huszadikáról is, amikor tömegverekedés tört ki Trágyadombon, és ötven rendőrt kellett bevetni a nekivadult harcosok megfékezésére. A rendőrök a verekedés után lefoglaltak huszonöt ólmosbotot, három házilag készített szamurájkardot és egy orosz motorfűrészt is, amivel Céklát, a veszedelmes tekintetű álukránt akarta kettévágni valaki a helyi focipályán. Az egyik újság azt írta, hogy a földesurat játszó Főnök a falu népét akarta volna megbüntetni azokért a záptojásokért, amiket az augusztus huszadikai ünnepségen a fejéhez vágtak. Ugyan. Éppen ellenkezőleg: a Főnök a szégyenteljes tojásdobálás után a Turuldomb Vitézi Rend kerületi főkapitányaként lovagi fogadalmat tett arra, hogy kegyet gyakorol, és nem belezteti ki nyilvánosan az ellene vétkezőket. Sőt! Sőt még azt is megfogadta, hogy Trágyadomb lakosságát nem záratja ki a pártból, pedig megtehette volna, addigra ugyanis az egész falu belépett a Magyaros Magyarok Pártjába, merthogy a Főnök minden egyes helybéli párttagnak húszezer forintot fizetett negyedévente, cserébe annyit kért csupán, hogy minden tisztújításkor őt kellett megválasztani a párt megyei elnökévé. Azon a bizonyos augusztus huszadikán pedig nem is történt semmi különös. Amikor a Főnök a díszemelvényen ünnepileg megemlékezett államalapító nagy királyunkról, „akinek még korunkban is fellel 15. Ne higgyünk az újságíróknak! hetők tehetséges utódai, nem is kell messzire mennünk, honfitársaim, hogy a saját környezetükben is felismerjük őket, értve vagyok?”, szóval amikor ezeket az ünnepséges szavakat a Főnök kimondta, három darab tojás loccsant szét a fején egyszerre. A Főnök nem folytatta a beszédet, némán letörölte a tojásokat magáról, majd leült, mintha mi sem történt volna. A tömegben sem hallatszott egy pisszenés sem. Trágyadomb népe - úgy is mint a Magyaros Magyarok Pártjának teljes létszámban jelen lévő helyi szervezete - nem merte nyilvánosan kommentálni az esetet. Nem is volt olyan jó hangulatú az esti mulatozás, ahogy elterveztük, pedig mindent megtettünk a sikerért. Aznap este a helyi futballpályán a Főnök utasítása szerint óriási sörsátrakban ingyen mértük a sört, ökröket húzattunk nyársra, még zenekart is hozattunk, hogy táncoljon a nép. A Főnök hatlovas hintón érkezett. Komoran ült a hintóban, mintha az őt éljenző tömeget nem is hallaná. Persze később kapott érte az újságíróktól, hogy „hintón érkezett, mint egy földesúr”. Na és, kérdem én. Ő fizetett mindent, a sörsátrakat, az ökröket, a zenét is. Miért ne érkezhetett volna a helyszínre a saját hatlovas hintájával? Sőt még a világítást is mi szolgáltattuk. A futballpálya reflektorai gyengék voltak, ezért a Főnök kihozatta vagy ötven kocsiját a garázsból, személyautókat, kamionokat és kisbuszokat vegyesen, felállíttatta őket körben a pálya szélén, begyújtaná a motorokat, aztán felkapcsoltatta a fényszórókat. És jön világosság! Micsoda látvány volt! Kár, hogy a kivilágított helyszín egy óra múlva harcmezővé alakult át: pár helyi legényke szokás szerint összeverekedett, mire a Főnök intézkedett, hogy szedjék szét őket, elvégre aznap tett lovagi fogadalmat, hogy Trágyadombon nem lesz belezés. De amikor a tömegben Cékla megjelent, nemhogy lecsillapodtak volna a felek, egyszeriben ráugrottak vagy húszan. A körben duruzsoló személyautók, kamionok és kisbuszok szolgáltatta fényben tisztán kivehető volt a túlerővel küzdő Cékla alakja. A Főnök üvöltött a sofőrökkel, „barmok, kapcsoljátok le a világítást, nem látjátok, hogy ölik a Céklát?”, mire sorban leálltak a motorok, kialudtak a fények, és a sötétben Cékla komótosan pépesre verte a bőrt minden ellenséges arcon. Meg is izzadt alaposan, a csetepaté után megtörölte a homlokát, és csak annyit mondott lihegve, „obje bati, lefőttem, mint a kávé”. Végül is megértettem az indulatait. Azt hiszem, maga sem szeretné, ha orosz motorfűrésszel akarná valaki kettészelni az egyik legszebb magyar állami ünnepen, kedves őrnagy úr. Kácsor Zsolt (Folytatjuk)