Népszabadság, 2003. szeptember (61. évfolyam, 203-228. szám)

2003-09-01 / 203. szám

NÉPSZABADSÁG KÜLPOLITIKA - ÁLLÁSPONT 2003. SZEPTEMBER 1., HÉTFŐ 3 Hullámsírban egy tengeralattjáró Kilenc orosz matróz halt meg - Sugárveszély nem fenyeget SZALAI ZOLTÁN MOSZKVAI TUDÓSÍTÓNK Szombaton vontatás közben elsüllyedt az orosz Északi Flotta egy szétbontásra váró, K-159 jelzésű atom-tengeralattjá­rója. A fedélzetén tartózkodó tízfős le­génységből mindössze egyetlen embert, Makszim Cibulszkij főhadnagyot sikerült élve kimenteni. Az úgynevezett 627-es osztályba tar­tozó K-159-est négy évtizeddel ezelőtt építették. A hajót tizennégy évvel ezelőtt vonták ki a hadrendből és azóta várt a szétbontásra. Az üzemképtelen tenger­alattjárót két ponton segítségével von­tatták a Murmanszk közelében lévő Polarnij város hajójavító üzemébe, ahol a tervek szerint eltávolították volna az atomreaktor aktív zónáját. Szombat haj­nalban azonban a viharos időben elsza­kadt a vontatókötél, a pontonokról levá­ló tengeralattjáró pedig a Kuldin­­szigetektől három kilométerre elsüly­­lyedt. A hajótest jelenleg 238 méter mé­lyen, enyhén a bal oldalára dőlve fek­szik. Szakértők szerint nem fenyeget su­­gárveszély, ugyanis a reaktor megfelelő­en biztosítva van. A leselejtezett tenger­alattjáró fedélzetén fegyverek, torpedók nem voltak. Az azonnal a helyszínre érkező Szergej Ivanov védelmi miniszter szerint a tragédiát minden bizonnyal az emberi hanyagság okozta.­­ Az elemi könnyel­műség, az orosz vakszerencsébe vetett hit kétségtelenül tetten érhető ez esetben is - hangsúlyozta a miniszter az Usztyinov marsall rakétacirkáló fedélze­tén. Az orosz médiának nyilatkozó szak­értők megerősítették, hogy a vontatás idején tilos lett volna bárkinek is az irá­­nyíthatatlan tengeralattjáró fedélzetén tartózkodni. Amennyiben azonban még­is múlhatatlanul szükséges lett volna, akkor a matrózokat különleges védőru­hával kellett volna felszerelni. A megme­nekült Cibulszkij főhadnagy korántsem mellesleg annak köszönhetően tudott mintegy két órán keresztül életben ma­radni a hideg vízben, hogy melegen volt öltözve. Egy vele együtt kimenekült ten­gerész társa viszont a szeme láttára fa­ ■ NEM EGY ÚJABB KURSZK gyott halálra a tengerben. Cibulszkijt a kórházban felkereste Szergej Ivanov is, aki bátorságáért egy ún. parancsnoki órát ajándékozott a főhadnagynak. Az éppen olaszországi látogatáson tartózkodó Vlagyimir Putyin elnök min­denre kiterjedő vizsgálatot sürgetett a tragédia ügyében. Az Északi Flotta kato­nai ügyészsége már meg is indította a nyomozást. Viktor Kravcsenko, az orosz haditengerészet vezérkari főnöke az NTV televíziónak úgy nyilatkozott, hogy a K-159-est mindenképpen kieme­lik a hullámsírból. Megfigyelők szerint az orosz haditengerészet egyedül erre aligha képes. Oroszországnak - stíluso­san szólva - ezúttal sem sikerült „megúsznia" a fe­kete augusztust. Három évvel és 18 nappal a Kurszk tragédiája után el­süllyedt egy újabb atom­tengeralattjáró, a K-­ 59- es is. Igazságtalan lenne persze egyenlőségjelet tenni a két baleset közé, hiszen - a helyszínt leszá­mítva - a körülmények teljesen különbözőek. A Kurszk az Északi Flotta egyik legmodernebb egy­sége volt, miközben a négy évtizedes K-159-es önerőből már úszni sem tudott. A három évvel ez­előtti tragédiát egy berob­bant torpedó okozta, a mostanit egy elszakadt hajókötél. Talán az is megkockáztatható, hogy, ha nem lett volna 2000. augusztus 12-e, a 118 emberéletet követelő Kurszk-dráma, akkor a K-l 59-es elsüllyedése sem kerül most az újsá­gok címoldalára. Külön fintora a sorsnak, hogy a K-l 59-es a lehető leg­rosszabb pillanatban süly­­lyedt el az orosz diplomá­cia szempontjából. A Berlusconi olasz kor­mányfő szardíniai tenger­parti birtokán vendéges­kedő Putyin elnököt útjá­ra elkísérte a Moszkva ra­kétacirkáló is. A hadihajó az előzetes tervek szerint nemcsak az államfőt biz­tosította, de az orosz flot­ta nyugati imázsát is emelte volna. Augusztus azonban - ha az utolsó pillanatban is - ezúttal is közbeszólt. (Sz. Z.) A K-­ 59-es egy archív felvételen TÁVIRATI STÍLUSBAN KOLUMBIAI KORMÁNYATTAK Legkevesebb tizenkét gerilla vesztette életét a kolumbiai hadsereg legutóbbi támadásában, amely során a katonák felszámolták a fegyveres ellenzékiek hat táborát is. (AFP) TŰZHARCOK INDIÁBAN Legalább hat személy vesztette életét szombaton az indiai fennhatóság alá tartozó Kasmír közigazgatási székhe­lyén indiai katonák támadásában. A ro­hamot egy olyan épület ellen indították, amelyből feltehetőleg az indiai parla­menti épület ellen két éve végrehajtott támadást irányították. Eközben két isz­lám szélsőségest lőttek le a biztonsági erők Újdelhiben egy tűzharcban. (MTI) VÍZUM KELL MAJD INDONÉZIÁBA Indonézia október 1-jétől a legtöbb kül­földi látogató (köztük a magyar utazók) számára is megszünteti a rövid idejű tartózkodásra mostanáig biztosított ví­zummentes beutazás lehetőségét. Jakarta azt tervezi, hogy harmincdollá­ros vízumdíjat kér a harmincnapos, nem megújítható, egyszeri tartózkodá­sért. (MTI) IDÉZŐJEL „A mentőakciók vagy sikeresek vagy meg sem szabad őket indítani." Ingrid Bétancq írt kalimbiai politikus, aki másfél éve várja, hogy kiszabadítsák a gerillák fogságából. FÓKUSZ Peru és a múlt kísértete Csaknem hetvenezer áldozatot követelt az 1980-tól 2000-ig tartó politikai erő­szak Peruban - állítja a dél-amerikai or­szágban életre hívott Igazság és Megbé­kélési Bizottság, amely pénteken adta át hatezer oldalas jelentését Alejandro Toledo elnöknek. A bizottság kétéves vizsgálata során Peru 530 lakókörzeté­ben több mint 16 ezer tanú­­vallomást rögzített, egyebek között 4600 rejtett sírra buk­kant. A bizottság jelentésében 32 ezer halottat nevesített, ám állítása szerint az áldo­zatok száma legalább 69 280 volt, beleszámítva az eltűn­teket is. Az összesített adat több mint kétszerese a ko­rábban becsültnél. A Peru el­maradottabb, Ayacucho központú tartományában 1980-tól fegy­veres harcot hirdető maoista gerilla­szervezet, a Sendero Luminoso (Fényes Ösvény) a felelős közvetlenül a gyilkos­ságok 54 százalékáért. A fanatikus ter­rorra ugyancsak erőszakkal válaszoló kormányzatok - Belaunde Terry, Alan García, majd Alberto Fujimori elnökök - fegyveres erőit terheli a felelősség a ha­lálesetek további majd egyharmadáért, míg a titkosszolgálat által szervezett és felfegyverzett „önvédelmi" milíciákat további tíz százalékáért. A másik olda­lon, a városi harcra szakosodott balol­dali Túpac Amaru gerillamozgalom - amely Limában a japán követ reziden­ciáján végrehajtott túszejtéssel tett szert kétes nemzetközi hírnévre - a bizottság szerint viszont a gyilkosságoknak csak 1,5 százalékát követte el. Egyébként az áldozatok négyötöde a vidékiek, há­romnegyede pedig a nincstelen kecsua indiánok köréből került ki, miután a Sendero Luminoso őket akarta fenyege­tésekkel a forradalom oldalára állítani, a hadsereg pedig erőszakkal szándéko­zott „felégetni" a maoista gerillák hát­országát. A bizottság közöl­te, hogy a főügyészségnek átadja annak a 120 személy­nek a listáját, akiket felelős­nek tartanak a két évtized politikai erőszakának bűn­tetteiért. Latin-Amerika országai sorra számot vetnek a közel­múlt bal- és jobboldali poli­tikai erőszakával: Argentí­na, Chile, Salvador, Guate­mala után a sebeket a bizott­sági jelentés most Peruban tépi fel. A bi­zottság elnöke szerint elengedhetetlen, hogy Peru társadalma őszintén szem­benézzen „a nemzeti szégyennel". A la­kosságot azonban itt is megosztja az utólagos felelősségre vonás kérdése. A jobboldal szerint a katonatisztek meg­­hurcolásával valójában az egykori ge­rillákat mentenék fel. További vádpont, hogy a gazdasági válsághelyzet miatt népszerűtlen Toledo elnök szeretné gyengíteni potenciális ellenfeleit. Hi­szen Alan García már jelentkezett, s a korrupció, pénzmosás és egyéb vádak elől Japánban menedéket találó Fujimo­ri volt diktátor-elnöktől sem idegen a visszatérés gondolata, hogy induljon a következő elnökválasztáson. O. S. GY Szemcsés fotográfia KRAJCZÁR GYULA M­agyarok az utóbbi időben szinte csak csodálkozni járnak Kínába. Nem jönnek igazán sokan, viszont annál inkább csodálkoznak. A miniszterelnök most népes delegációjában elhozott egy kritikus tö­meget, volt is ámuldozás. Évek óta nincs az az újságcikk, film, könyv, amely el tudná hitetni a magyarokkal, hogy ami itt történik, az valami egészen rendkívüli, s alapvetően változtatja meg a világot. Mások ezt tudják. Néme­tek, franciák, amerikaiak, ausztrálok annyian vannak itt, hogy letapossák egymást. Üzletemberek, kutatók, szerencselovagok, diákok, nyelvtanulók, turisták, életművészek özönlenek Kínába, ki csak azért, hogy lássa, ki azért, mert meg akarja ütni a főnyereményt. Mi, magyarok, s persze románok, szlovákok, lengyelek, csehek is az elmúlt másfél évtizedben annyira el vol­tunk foglalva saját szemétdombunk kurkászásával, egymás lökdösésével, hogy a világ legtermészetesebb módján azonosítottuk a világot a saját pro­vinciánkkal. Ez egyébként normális, csak kissé önveszélyes. Még az a magyarságon belüli csöppnyi populáció, amelynek valami köze volt hajdanán a kínai kapcsolathoz, az sem tudta megőrizni kínai pozícióit, kontaktusait. A széle­sebb közvélemény Kína-képe pedig nem alkalmas arra, hogy vonzó, inten­zív kapcsolatokra ösztönözzön. A szegény, köpködő, bicikliző Mao-hívők tömegeinek képéhez, akiket, szegényeket véghetetlenül elnyomorított a kulturális forradalom, azóta valamelyest csak a Tienanmen téri események motívuma kapcsolódott, bár az is csak futólag, mert akkor mi éppen a ma­gunk terein zajló eseményekkel voltunk elfoglalva. S esetleg még az, hogy a kínai az az embertípus, amely minden találkozásnál bevezetés nélkül, kímé­letlenül elad nekünk egy tornacipőt. Rólunk viszont a másik oldalon nem alakult ki igazán új kép, csak a régi fakult. A nehezen kivehető, szemcsés fo­tográfián egy értelmes, vérbő reformokkal próbálkozó régi családi barát lát­ható, csak már nincs a famíliában senki, aki személyesen is találkozott vol­na vele. Az már-már fájdalmas, hogy szinte mindennap olyan kínai fiatalok­kal találkozik az ember, akik még Magyarország nevét sem hallották. Szokásunk szerint most is mondunk mindenfélét Medgyessy Péter pe­kingi látogatásáról. Mondjuk áttörésnek, új kezdetnek, s mondjuk formális, tiszta protokollnak. Hisszük, hogy mostantól minden megváltozik, s kár­hoztatjuk a miniszterelnököt, hogy nem csatolta el haladéktalanul Tibetet a Kínai Népköztársaságtól, pedig arra járt. S ez, mármint a kakofon hab­­latyolás, valószínűleg így is marad, hiszen mindannyiunknak megvan az az előítéletünk, hogy nekünk, s sajnos csak nekünk, nincsen előítéletünk. Ez nagyjából rendben is van, az élet ilyen. Medgyessy látogatása azonban meg­történt, s így mostantól már egy új keretben, új feltételek mellett mondhatja mindenki a magáét. Ebben az értelemben­­mindenképpen fordulópontot ho­zott ez a vizit. Hogy többek szerint nagyon protokollárisra sikeredett a tár­gyalássorozat, az azt hiszem, nagyon természetes, hiszen alig-alig vannak a két félnek ügyei egymással. Schröder fel tudott szállni Sanghajban a német technológia által épített maglevvasútra, Medgyessy viszont még egy Buda­pestre közvetlenül repülő gépre sem. Életszerű gondolatnak tűnik, hogy Magyarország regionális ugródeszká­juk lehetne a kínaiaknak Európa felé. Arról nem vagyok száz százalékig meggyőződve, hogy otthon ennek mindenki felhőtlenül örülne, de a kí­naiak nagyon alkalmazkodóképesek, s van is tapasztalatuk azokról a hely­zetekről, amelyekben a feléjük áradó szeretet nem egyenletes. Amit tovább­ra sem látok tisztán, hol és kik ácsolnák a magyarok ugródeszkáját Kína és Ázsia felé. S meg is kell fontolni ezt a beruházást, mert ha elkészülne, arról valakiknek el is kellene ugorniuk. Elvitatkozták TANÁCS ISTVÁN H­a valaki ellop százmillió forintot, nem biztos, hogy kiderül, nem biz­tos, hogy rábizonyítják, nem biztos, hogy megbüntetik - de az leg­alább biztos, hogy annyi pénzt ellopni bűncselekmény. Ám mit lehet kezdeni azzal, ha valakik „elvitatkoznak" ugyanennyit? Mint tették azt a határőrség képviselői és bizonyos Almira Kft., amely a határőrség helymeg­határozó és bevetésirányító rendszerének kiépítését vállalta. A végén az or­szág emiatt esik el százmillió forint PHARE-támogatástól. A vállalkozó azt nyilatkozta, azért nem haladtak a munkával, mert a határőrség nem volt hajlandó bizonyos adatokat kiadni, ami a schengeni követelményeknek megfelelő rendszer létrehozásához szükséges lett volna. A határőrség sze­rint viszont a kft. támasztott folyton új feltételeket. Az egyik fél arra hivat­kozik, hogy az EU-delegáció megbízott szervezete nekik adott igazat, a má­sik ellenben arra, hogy egy szakértői vizsgálat szerint őnekik van igazuk. A következmény azonos azzal, mintha nem elvitatkoztak, hanem ellopták volna a pénzt: százmillió forint kár éri a költségvetést. Jogi következmény persze nincs, elvitatkozni lehet akárhány milliót. A példa egyáltalán nem egyedülálló, és már most borítékolni lehet, hogy minél közelebb kerülünk az Európai Unió támogatási alapjaihoz, an­nál több százmilliót fognak elvitatkozni. Emlékezzünk csak az előcsatla­kozási SAPARD-támogatás elbírálására alkalmas hivatal kálváriájára: évek múltak el úgy, hogy a magyar kormány egyszerűen képtelen volt lét­rehozni egy eurokonform szervezetet. Az idén nyáron sikerült csak kiutal­ni az első támogatásokat, erősen valószínű, hogy ott is sok millióra rúg majd az az összeg, amit megszerezhettünk volna, de ott marad az Európai Unió kasszájában. Ezért is tragikus látni azt a mélységesen alacsony színvonalú botránypo­litizálást, ami a szemünk előtt zajlik. Közben ugyanis nyilvánvaló, nem ma­rad idő, energia, figyelem arra, hogy a kenetteljes szavakkal elkoptatott, de valóban történelmi lehetőséget kihasználjuk. Brókerügyben lassan tudomá­nyos fokozatot szerezhetne az ország apraja-nagyja, aközben a tejtermelők fórumán elhangozhat az a javaslat, hogy mi magyarok töröljük el a kvóta­­rendszert, szüntessük meg a terméktanácsokat, korábban is megvoltunk nélkülük, ezután is megleszünk. Miközben a támogatásra jogosult magya­rok többsége képtelen egy közepesen bonyolult adatlapot kitölteni, a szak­­tanácsadói hálózat vagy egyáltalán nem működik, vagy minden ciklusban azzal szórakozik a kormányzat, hogy ide-oda szervezi például a falugazdá­szokat. Azt viszont máig sem értik nálunk, hogy miért nem jó, ha ugyanaz a személy ellenőrzi a projekt végrehajtását, aki a pályázatot írta a jogosult he­lyett. Ehelyett annyiból áll az európai felkészülés, hogy ha esik az eső, azért követelnek kártérítést, ha nem esik, akkor meg azért, így aztán lesz itt majd veszni hagyott pénz bőven, mert rivalizáló hivatal­nokok szívatják egymást, vagy packáznak vállalkozókkal, míg le nem jár­nak a határidők. Megtehetik következmények nélkül, mert nem az ő pén­zük bánja: előbb-utóbb úgyis teljesíteni kell a schengeni követelményeket, és az adófizetők másra is fordítható pénzéből fedezni például a most veszni hagyott PHARE-támogatást. A politika dolga lenne, hogy rákényszerítse az apparátusokat, szakmai szervezeteket a lehetőségek kihasználására. Félő azonban, hogy a jelenlegi politikai garnitúra szemében sem látszik az olyan nagy bűnnek, ha valakik „elvitatkoznak" százmillió forintot.

Next