Népszabadság, 2003. szeptember (61. évfolyam, 203-228. szám)
2003-09-01 / 203. szám
NÉPSZABADSÁG KÜLPOLITIKA - ÁLLÁSPONT 2003. SZEPTEMBER 1., HÉTFŐ 3 Hullámsírban egy tengeralattjáró Kilenc orosz matróz halt meg - Sugárveszély nem fenyeget SZALAI ZOLTÁN MOSZKVAI TUDÓSÍTÓNK Szombaton vontatás közben elsüllyedt az orosz Északi Flotta egy szétbontásra váró, K-159 jelzésű atom-tengeralattjárója. A fedélzetén tartózkodó tízfős legénységből mindössze egyetlen embert, Makszim Cibulszkij főhadnagyot sikerült élve kimenteni. Az úgynevezett 627-es osztályba tartozó K-159-est négy évtizeddel ezelőtt építették. A hajót tizennégy évvel ezelőtt vonták ki a hadrendből és azóta várt a szétbontásra. Az üzemképtelen tengeralattjárót két ponton segítségével vontatták a Murmanszk közelében lévő Polarnij város hajójavító üzemébe, ahol a tervek szerint eltávolították volna az atomreaktor aktív zónáját. Szombat hajnalban azonban a viharos időben elszakadt a vontatókötél, a pontonokról leváló tengeralattjáró pedig a Kuldinszigetektől három kilométerre elsülylyedt. A hajótest jelenleg 238 méter mélyen, enyhén a bal oldalára dőlve fekszik. Szakértők szerint nem fenyeget sugárveszély, ugyanis a reaktor megfelelően biztosítva van. A leselejtezett tengeralattjáró fedélzetén fegyverek, torpedók nem voltak. Az azonnal a helyszínre érkező Szergej Ivanov védelmi miniszter szerint a tragédiát minden bizonnyal az emberi hanyagság okozta. Az elemi könnyelműség, az orosz vakszerencsébe vetett hit kétségtelenül tetten érhető ez esetben is - hangsúlyozta a miniszter az Usztyinov marsall rakétacirkáló fedélzetén. Az orosz médiának nyilatkozó szakértők megerősítették, hogy a vontatás idején tilos lett volna bárkinek is az irányíthatatlan tengeralattjáró fedélzetén tartózkodni. Amennyiben azonban mégis múlhatatlanul szükséges lett volna, akkor a matrózokat különleges védőruhával kellett volna felszerelni. A megmenekült Cibulszkij főhadnagy korántsem mellesleg annak köszönhetően tudott mintegy két órán keresztül életben maradni a hideg vízben, hogy melegen volt öltözve. Egy vele együtt kimenekült tengerész társa viszont a szeme láttára fa ■ NEM EGY ÚJABB KURSZK gyott halálra a tengerben. Cibulszkijt a kórházban felkereste Szergej Ivanov is, aki bátorságáért egy ún. parancsnoki órát ajándékozott a főhadnagynak. Az éppen olaszországi látogatáson tartózkodó Vlagyimir Putyin elnök mindenre kiterjedő vizsgálatot sürgetett a tragédia ügyében. Az Északi Flotta katonai ügyészsége már meg is indította a nyomozást. Viktor Kravcsenko, az orosz haditengerészet vezérkari főnöke az NTV televíziónak úgy nyilatkozott, hogy a K-159-est mindenképpen kiemelik a hullámsírból. Megfigyelők szerint az orosz haditengerészet egyedül erre aligha képes. Oroszországnak - stílusosan szólva - ezúttal sem sikerült „megúsznia" a fekete augusztust. Három évvel és 18 nappal a Kurszk tragédiája után elsüllyedt egy újabb atomtengeralattjáró, a K- 59- es is. Igazságtalan lenne persze egyenlőségjelet tenni a két baleset közé, hiszen - a helyszínt leszámítva - a körülmények teljesen különbözőek. A Kurszk az Északi Flotta egyik legmodernebb egysége volt, miközben a négy évtizedes K-159-es önerőből már úszni sem tudott. A három évvel ezelőtti tragédiát egy berobbant torpedó okozta, a mostanit egy elszakadt hajókötél. Talán az is megkockáztatható, hogy, ha nem lett volna 2000. augusztus 12-e, a 118 emberéletet követelő Kurszk-dráma, akkor a K-l 59-es elsüllyedése sem kerül most az újságok címoldalára. Külön fintora a sorsnak, hogy a K-l 59-es a lehető legrosszabb pillanatban sülylyedt el az orosz diplomácia szempontjából. A Berlusconi olasz kormányfő szardíniai tengerparti birtokán vendégeskedő Putyin elnököt útjára elkísérte a Moszkva rakétacirkáló is. A hadihajó az előzetes tervek szerint nemcsak az államfőt biztosította, de az orosz flotta nyugati imázsát is emelte volna. Augusztus azonban - ha az utolsó pillanatban is - ezúttal is közbeszólt. (Sz. Z.) A K- 59-es egy archív felvételen TÁVIRATI STÍLUSBAN KOLUMBIAI KORMÁNYATTAK Legkevesebb tizenkét gerilla vesztette életét a kolumbiai hadsereg legutóbbi támadásában, amely során a katonák felszámolták a fegyveres ellenzékiek hat táborát is. (AFP) TŰZHARCOK INDIÁBAN Legalább hat személy vesztette életét szombaton az indiai fennhatóság alá tartozó Kasmír közigazgatási székhelyén indiai katonák támadásában. A rohamot egy olyan épület ellen indították, amelyből feltehetőleg az indiai parlamenti épület ellen két éve végrehajtott támadást irányították. Eközben két iszlám szélsőségest lőttek le a biztonsági erők Újdelhiben egy tűzharcban. (MTI) VÍZUM KELL MAJD INDONÉZIÁBA Indonézia október 1-jétől a legtöbb külföldi látogató (köztük a magyar utazók) számára is megszünteti a rövid idejű tartózkodásra mostanáig biztosított vízummentes beutazás lehetőségét. Jakarta azt tervezi, hogy harmincdolláros vízumdíjat kér a harmincnapos, nem megújítható, egyszeri tartózkodásért. (MTI) IDÉZŐJEL „A mentőakciók vagy sikeresek vagy meg sem szabad őket indítani." Ingrid Bétancq írt kalimbiai politikus, aki másfél éve várja, hogy kiszabadítsák a gerillák fogságából. FÓKUSZ Peru és a múlt kísértete Csaknem hetvenezer áldozatot követelt az 1980-tól 2000-ig tartó politikai erőszak Peruban - állítja a dél-amerikai országban életre hívott Igazság és Megbékélési Bizottság, amely pénteken adta át hatezer oldalas jelentését Alejandro Toledo elnöknek. A bizottság kétéves vizsgálata során Peru 530 lakókörzetében több mint 16 ezer tanúvallomást rögzített, egyebek között 4600 rejtett sírra bukkant. A bizottság jelentésében 32 ezer halottat nevesített, ám állítása szerint az áldozatok száma legalább 69 280 volt, beleszámítva az eltűnteket is. Az összesített adat több mint kétszerese a korábban becsültnél. A Peru elmaradottabb, Ayacucho központú tartományában 1980-tól fegyveres harcot hirdető maoista gerillaszervezet, a Sendero Luminoso (Fényes Ösvény) a felelős közvetlenül a gyilkosságok 54 százalékáért. A fanatikus terrorra ugyancsak erőszakkal válaszoló kormányzatok - Belaunde Terry, Alan García, majd Alberto Fujimori elnökök - fegyveres erőit terheli a felelősség a halálesetek további majd egyharmadáért, míg a titkosszolgálat által szervezett és felfegyverzett „önvédelmi" milíciákat további tíz százalékáért. A másik oldalon, a városi harcra szakosodott baloldali Túpac Amaru gerillamozgalom - amely Limában a japán követ rezidenciáján végrehajtott túszejtéssel tett szert kétes nemzetközi hírnévre - a bizottság szerint viszont a gyilkosságoknak csak 1,5 százalékát követte el. Egyébként az áldozatok négyötöde a vidékiek, háromnegyede pedig a nincstelen kecsua indiánok köréből került ki, miután a Sendero Luminoso őket akarta fenyegetésekkel a forradalom oldalára állítani, a hadsereg pedig erőszakkal szándékozott „felégetni" a maoista gerillák hátországát. A bizottság közölte, hogy a főügyészségnek átadja annak a 120 személynek a listáját, akiket felelősnek tartanak a két évtized politikai erőszakának bűntetteiért. Latin-Amerika országai sorra számot vetnek a közelmúlt bal- és jobboldali politikai erőszakával: Argentína, Chile, Salvador, Guatemala után a sebeket a bizottsági jelentés most Peruban tépi fel. A bizottság elnöke szerint elengedhetetlen, hogy Peru társadalma őszintén szembenézzen „a nemzeti szégyennel". A lakosságot azonban itt is megosztja az utólagos felelősségre vonás kérdése. A jobboldal szerint a katonatisztek meghurcolásával valójában az egykori gerillákat mentenék fel. További vádpont, hogy a gazdasági válsághelyzet miatt népszerűtlen Toledo elnök szeretné gyengíteni potenciális ellenfeleit. Hiszen Alan García már jelentkezett, s a korrupció, pénzmosás és egyéb vádak elől Japánban menedéket találó Fujimori volt diktátor-elnöktől sem idegen a visszatérés gondolata, hogy induljon a következő elnökválasztáson. O. S. GY Szemcsés fotográfia KRAJCZÁR GYULA Magyarok az utóbbi időben szinte csak csodálkozni járnak Kínába. Nem jönnek igazán sokan, viszont annál inkább csodálkoznak. A miniszterelnök most népes delegációjában elhozott egy kritikus tömeget, volt is ámuldozás. Évek óta nincs az az újságcikk, film, könyv, amely el tudná hitetni a magyarokkal, hogy ami itt történik, az valami egészen rendkívüli, s alapvetően változtatja meg a világot. Mások ezt tudják. Németek, franciák, amerikaiak, ausztrálok annyian vannak itt, hogy letapossák egymást. Üzletemberek, kutatók, szerencselovagok, diákok, nyelvtanulók, turisták, életművészek özönlenek Kínába, ki csak azért, hogy lássa, ki azért, mert meg akarja ütni a főnyereményt. Mi, magyarok, s persze románok, szlovákok, lengyelek, csehek is az elmúlt másfél évtizedben annyira el voltunk foglalva saját szemétdombunk kurkászásával, egymás lökdösésével, hogy a világ legtermészetesebb módján azonosítottuk a világot a saját provinciánkkal. Ez egyébként normális, csak kissé önveszélyes. Még az a magyarságon belüli csöppnyi populáció, amelynek valami köze volt hajdanán a kínai kapcsolathoz, az sem tudta megőrizni kínai pozícióit, kontaktusait. A szélesebb közvélemény Kína-képe pedig nem alkalmas arra, hogy vonzó, intenzív kapcsolatokra ösztönözzön. A szegény, köpködő, bicikliző Mao-hívők tömegeinek képéhez, akiket, szegényeket véghetetlenül elnyomorított a kulturális forradalom, azóta valamelyest csak a Tienanmen téri események motívuma kapcsolódott, bár az is csak futólag, mert akkor mi éppen a magunk terein zajló eseményekkel voltunk elfoglalva. S esetleg még az, hogy a kínai az az embertípus, amely minden találkozásnál bevezetés nélkül, kíméletlenül elad nekünk egy tornacipőt. Rólunk viszont a másik oldalon nem alakult ki igazán új kép, csak a régi fakult. A nehezen kivehető, szemcsés fotográfián egy értelmes, vérbő reformokkal próbálkozó régi családi barát látható, csak már nincs a famíliában senki, aki személyesen is találkozott volna vele. Az már-már fájdalmas, hogy szinte mindennap olyan kínai fiatalokkal találkozik az ember, akik még Magyarország nevét sem hallották. Szokásunk szerint most is mondunk mindenfélét Medgyessy Péter pekingi látogatásáról. Mondjuk áttörésnek, új kezdetnek, s mondjuk formális, tiszta protokollnak. Hisszük, hogy mostantól minden megváltozik, s kárhoztatjuk a miniszterelnököt, hogy nem csatolta el haladéktalanul Tibetet a Kínai Népköztársaságtól, pedig arra járt. S ez, mármint a kakofon hablatyolás, valószínűleg így is marad, hiszen mindannyiunknak megvan az az előítéletünk, hogy nekünk, s sajnos csak nekünk, nincsen előítéletünk. Ez nagyjából rendben is van, az élet ilyen. Medgyessy látogatása azonban megtörtént, s így mostantól már egy új keretben, új feltételek mellett mondhatja mindenki a magáét. Ebben az értelembenmindenképpen fordulópontot hozott ez a vizit. Hogy többek szerint nagyon protokollárisra sikeredett a tárgyalássorozat, az azt hiszem, nagyon természetes, hiszen alig-alig vannak a két félnek ügyei egymással. Schröder fel tudott szállni Sanghajban a német technológia által épített maglevvasútra, Medgyessy viszont még egy Budapestre közvetlenül repülő gépre sem. Életszerű gondolatnak tűnik, hogy Magyarország regionális ugródeszkájuk lehetne a kínaiaknak Európa felé. Arról nem vagyok száz százalékig meggyőződve, hogy otthon ennek mindenki felhőtlenül örülne, de a kínaiak nagyon alkalmazkodóképesek, s van is tapasztalatuk azokról a helyzetekről, amelyekben a feléjük áradó szeretet nem egyenletes. Amit továbbra sem látok tisztán, hol és kik ácsolnák a magyarok ugródeszkáját Kína és Ázsia felé. S meg is kell fontolni ezt a beruházást, mert ha elkészülne, arról valakiknek el is kellene ugorniuk. Elvitatkozták TANÁCS ISTVÁN Ha valaki ellop százmillió forintot, nem biztos, hogy kiderül, nem biztos, hogy rábizonyítják, nem biztos, hogy megbüntetik - de az legalább biztos, hogy annyi pénzt ellopni bűncselekmény. Ám mit lehet kezdeni azzal, ha valakik „elvitatkoznak" ugyanennyit? Mint tették azt a határőrség képviselői és bizonyos Almira Kft., amely a határőrség helymeghatározó és bevetésirányító rendszerének kiépítését vállalta. A végén az ország emiatt esik el százmillió forint PHARE-támogatástól. A vállalkozó azt nyilatkozta, azért nem haladtak a munkával, mert a határőrség nem volt hajlandó bizonyos adatokat kiadni, ami a schengeni követelményeknek megfelelő rendszer létrehozásához szükséges lett volna. A határőrség szerint viszont a kft. támasztott folyton új feltételeket. Az egyik fél arra hivatkozik, hogy az EU-delegáció megbízott szervezete nekik adott igazat, a másik ellenben arra, hogy egy szakértői vizsgálat szerint őnekik van igazuk. A következmény azonos azzal, mintha nem elvitatkoztak, hanem ellopták volna a pénzt: százmillió forint kár éri a költségvetést. Jogi következmény persze nincs, elvitatkozni lehet akárhány milliót. A példa egyáltalán nem egyedülálló, és már most borítékolni lehet, hogy minél közelebb kerülünk az Európai Unió támogatási alapjaihoz, annál több százmilliót fognak elvitatkozni. Emlékezzünk csak az előcsatlakozási SAPARD-támogatás elbírálására alkalmas hivatal kálváriájára: évek múltak el úgy, hogy a magyar kormány egyszerűen képtelen volt létrehozni egy eurokonform szervezetet. Az idén nyáron sikerült csak kiutalni az első támogatásokat, erősen valószínű, hogy ott is sok millióra rúg majd az az összeg, amit megszerezhettünk volna, de ott marad az Európai Unió kasszájában. Ezért is tragikus látni azt a mélységesen alacsony színvonalú botránypolitizálást, ami a szemünk előtt zajlik. Közben ugyanis nyilvánvaló, nem marad idő, energia, figyelem arra, hogy a kenetteljes szavakkal elkoptatott, de valóban történelmi lehetőséget kihasználjuk. Brókerügyben lassan tudományos fokozatot szerezhetne az ország apraja-nagyja, aközben a tejtermelők fórumán elhangozhat az a javaslat, hogy mi magyarok töröljük el a kvótarendszert, szüntessük meg a terméktanácsokat, korábban is megvoltunk nélkülük, ezután is megleszünk. Miközben a támogatásra jogosult magyarok többsége képtelen egy közepesen bonyolult adatlapot kitölteni, a szaktanácsadói hálózat vagy egyáltalán nem működik, vagy minden ciklusban azzal szórakozik a kormányzat, hogy ide-oda szervezi például a falugazdászokat. Azt viszont máig sem értik nálunk, hogy miért nem jó, ha ugyanaz a személy ellenőrzi a projekt végrehajtását, aki a pályázatot írta a jogosult helyett. Ehelyett annyiból áll az európai felkészülés, hogy ha esik az eső, azért követelnek kártérítést, ha nem esik, akkor meg azért, így aztán lesz itt majd veszni hagyott pénz bőven, mert rivalizáló hivatalnokok szívatják egymást, vagy packáznak vállalkozókkal, míg le nem járnak a határidők. Megtehetik következmények nélkül, mert nem az ő pénzük bánja: előbb-utóbb úgyis teljesíteni kell a schengeni követelményeket, és az adófizetők másra is fordítható pénzéből fedezni például a most veszni hagyott PHARE-támogatást. A politika dolga lenne, hogy rákényszerítse az apparátusokat, szakmai szervezeteket a lehetőségek kihasználására. Félő azonban, hogy a jelenlegi politikai garnitúra szemében sem látszik az olyan nagy bűnnek, ha valakik „elvitatkoznak" százmillió forintot.