Népszabadság, 2004. március (62. évfolyam, 51-76. szám)

2004-03-19 / 66. szám

NÉPSZABADSÁG MAGYAR TÜKÖR 2004. MÁRCIUS 19., PÉNTEK 7 INTERJÚ Egy kis ország járja a maga útját Kádár Béla közgazdászprofesszor szerint jobb ügyesen alkalmazkodni, mint divatokat követni Amikor a hatvanas évek kevéssé toleráns légkörében Latin-Amerikával foglalkozott, akkor is a magyar gazdaságról írt, s akkor is, amikor az elmaradottság vagy a világgazdasági szerkezetváltás problémáit feszegette. A rendszerváltás után külgazdasági miniszterként és OECD-nagykövetként kamatoztathatta kutatói tapasztalatait Kádár Béla professzor, a Magyar Közgazdasági Társaság elnöke, a monetáris tanács tagja, aki 70. születésnapját ünnepli. " Az utóbbi fél évszázad magyar gazdaságtörténete - a tervgazdaságtól a gulyáskommunizmuson át a piacgazdaságig - rendkívüli szellemi izgalmat kínálhatott a kutató számára. - Ez elvileg bizonyára így van. De sok pályatársammal együtt mélyen fájlalom, hogy erőnk teljében, a hatvanas években nem nekünk jutott az a szép modernizációs feladat, amelyben szerencsésebb kollégáinknak akkoriban Dél-Európában vagy Írországban részük lehetett. Ettől megfosztott bennünket az idegen hatalom által idetelepített rendszer, amely eléggé torz modernizációt hajtott végre. De témaválasztásaim mindig tükrözték a magyar gazdasági fejlődés különböző szakaszait. Vegyük sorra őket! - Kutatói pályám kezdetén Latin-Amerikával foglalkoztam, amelyre a kutya sem figyelt, tehát teljes szellemi szabadságot élveztem. A hatvanas-hetvenes években e távoli térség példáján azt igyekeztem például bemutatni, hogyan befolyásolja a történelmi örökség még évszázadok múltán is egy-egy ország fejlődését, és hogyan lehet megtalálni a kitörési pontokat. Mondandóm lényege az volt, hogy sokféle út vezet a gazdasági fejlődés magasabb fokához, ezért nem érdemes és nem is lehet másolni a sikeres, fejlett, nagy országok intézmény- és elméletrendszerét. Ahogy azt a szovjetek - meg a történelemben a mindenkori nagyhatalmak - erőltetni próbálták. Arra akartam felhívni a figyelmet, hogy járja csak mindenki a saját útját. A másik nagy témaköröm az elmaradottság elemzése volt. Az 1968-at megelőző reformlégkörben jelenhetett meg az a könyvem, amely az úgynevezett exportorientált, azaz kifelé forduló stratégia előnyeit ecsetelte a befelé forduló, önerőre támaszkodó, protekcionista gazdaságpolitikával szemben. Annak idején ez eretnek gondolatnak számított, de szerencsére olvasta a tanulmányt Balassa Béla, aki említést tett róla az Amerikai Közgazdasági Szemlében. Ez elindított a nemzetközi ismertség útján. Fölösleges sikoltozni ! És a hazai fogadtatás? - A fokozatosan türelmesebbé váló közegben a hatalom tudomásul vette, hogy nem vagyok marxista, s eltűrte tevékenységemet. Publikálhattam, nem tiltottak be, de a tudományos pályán csak lassabban haladhattam előre. Az MTA Világgazdasági Kutatóintézetében Bognár József politikai védőszárnyai alatt olyan jelenségeket is boncolgathattam, hogy például a nyugat-európai kis országok fejlődése miben különbözik a nagy okétól. Ilyen formában felszólalhattam a szovjet modell mechanikus másolása ellen. Sajnos, a politikai kultúrában mindmáig fennmaradt, hogy képtelenek vagyunk elfogadni kis ország státusunkat. Tudomásul kellene venni, hogy kicsik vagyunk, alkalmazkodnunk kell a vlággazdasági folyamatokhoz. A jövőnk épp attól függ, hogy ezt ügyesen tesszük-e vagy sem. Negyedszázada is világosan lehetett látni, s ezért sajnálom, hogy sok politikus sem akkor, sem azóta nem olvasta fejtegetéseimet, hogy bizony a szakképzetten munkaerővel végzett könnyűipari és anyagigényes tevékenységet a közepes gazdasági fejlettség fokán már nem érdemes művelni. Ezek a vállalatok a hetvenes évek közepén kezdtek kiszorulni Nyugat-Európából. Tőlünk meg az elmúlt években. Ez elkerülhetetlen folyamat, ellene sikoltozni fölösleges, az egyedüli orvosság az aktív struktúrapolitika. Intő történelmi példa ! Eljutottunk a rendszerváltás időszakig. Nyilvánvaló volt, hogy mi a teendő? - Annyiban igen, hogy át kell térni a piacgazdaságra. Azt hangoztattam, hogy a viággazdaság vérkeringésébe csak a versenyképesség erősítésével lehet sikeresen bekapcsolódni, de elleneztem a sokkterápiát, az egyik napról a másikra végrehajtandó liberalizációt, mert úgy véltem, hogy az átalakulás során a demokratikus intézményrendszer csak szociális piacgazdaság keretei között működtethető. Úgy gondoltam, ha túlerőltetjük az átalakulást, abba a társadalom beleroppan. Az átalakulás fokozatosságot, racionális sorrendiséget, szociális érzékenységet igényel. s Kívülről mintha a sokkterápiát ajánlgatták volna. - Meg is lepett, hogy a Nyugatnak, amely negyven évig várt a kommunista rendszerek összeomlására, semmilyen stratégiája sem volt arra nézve, hogy akkor mi is legyen. A sebtében lefirkantott recepten annyi állt: helyreállítani a pénzügyi egyensúlyt, liberalizálni és privatizálni. Látni lehetett, hogy a súlyos eladósodottság közepette a radikális pénzügyi rendteremtés azonnal kiüti a gazdasági élet életképtelen felét, a liberalizálás a versenyképes import hatására kiüti a megmaradt ötven százalék felét, aztán a privatizáció nyomán a gazdaság színe-java vagy a külföldiek, vagy azok kezébe kerül, akik a több évtizedes diktatúrában elegendő nagyságú vagyont tudtak gyűjteni. De egy ilyen váltásnak mégsem lehetett az a célja, hogy a volt uralkodó osztály váljon az új tulajdonosi osztállyá. Ám egy másik fontos szempontot is meg kellett érteni. Nemcsak az volt a baj, hogy az átalakulás nyomán válságszakasz alakult ki, hanem az is, hogy az átalakulás súlyos válságban kezdődött el, s ilyen körülmények között a krízismenedzselés legalább akkora feladatot rótt ránk, mint az új intézményi rendszer megteremtése, az új modell kiépítése. Visszatekintve az eltelt tizenöt évre, milyen bizonyítványt állítana ki erről az időszakról? - Ha abból indulunk ki, hogy minden országnak egyforma kártyákat osztottak, akkor mi többet hoztunk ki a lehetőségből, mint sokan mások. A kilencvenes évek közepéig egyértelmű volt, hogy a legsikeresebben átalakuló gazdaság a magyar. Még 2000-ig is az első három közé soroltak bennünket. Az utóbbi három évben azonban már nem emlegetnek minket az élbolyban. Megnőttek a kockázatok, romlott a hitelesség. A közép-európai szépségversenyben lemaradtunk, csökkent partneri vonzerőnk. De a tizenöt év összességét tekintve mégsem nyújtottunk rossz teljesítményt Mindazonáltal látnunk kell, hogy térségbeli riválisaink felzárkóztak, s közben önmagunkon sok sebet ejtettünk. Valóban, az elmúlt három esztendő eseményei a gazdaságtörténész számára leírhatóak, de vajon megmagyarázhatóak-e? -Fél évvel ezelőtt, a Közgazdasági Társaság soproni vándorgyűlésének nyitó előadásában már utaltam rá, hogy az ország legsúlyosabb gondja a hitelességvesztés. S intő jel történelmi múltunkból, hogy ilyesmire már akadt példa. A magyarok nevét, akik eladdig az európai kultúrát a huszárságon kívül mással nemigen gazdagították, feljegyezték 1848- 49-ben, aztán jól megjegyezték a kiegyezéskor, amikor a monarchia 14 nemzetisége közül csak Magyarország került partneri kapcsolatba a Habsburg birodalommal, végül a millenniumi gyors fejlődés és modernizáció nagy presztízst teremtett számunkra. Sajnos, egy évtized múlva, az örökös belpolitikai botrányok, a parlamenti politikai vadhajtások, a nemzetiségekkel kialakult konfliktusok ezt a nehezen megszerzett tekintélyt igencsak leértékelték. Nem csoda, hogy 1919-ben, 1920-ban, Trianon előtt, az imázsát vesztett Magyarország nem talált támogatókra nemzeti céljai megvalósításához. Ettől kezdve Magyarország megint egy érdektelen állam lett, amin csak 1956, a ’68-as reform, a felkészült értelmiség, a gulyáskommunizmus változtatott. Tovább növelte ezt az érdeklődést, presztízst, hogy az átalakulás viszonylagos politikai stabilitás közepette zajlott le. Ez számszerűsíthető is, hiszen ide jött a legtöbb külföldi tőke a régióban. Egészen 2000-ig, Írország után nálunk növekedett a leggyorsabban az ipar, az export, a termelékenység. Sajnos, 2001-ben, a viággazdasági stagnálás idején fogyasztásnövelést hirdetni nem vallott nagy bölcsességre. Aminthogy az sem, hogy 2002-ben az elhúzódó uniós recesszió közepette jóléti rendszerváltást, adócsökkentést ígért az új kormány. Párizsban, OECD-nagykövetként tapasztaltam a külföldiek értetlenkedését. Az üzleti szektor sem vette jó néven, hogy 2001-től 2003 közepéig 20 százalékkal nőtt az egységnyi termékre vetített munkaerőköltség. A bérérzékeny termelés egy része kitelepült, új beruházásokat meg nem sikerült a szükséges mértékben vonzani. Az infrastrukturális versenyképesség is romlott, mert nem épült elegendő út, visszaestek az állami beruházások. Az intézményi rendszer sem jeleskedik, hiszen botrányoktól, korrupciós ügyektől zeng az ég, de nem történik semmi, semminek semmi következménye. Ez egy külföldinek azt jelenti, hogy baj van a rendőrséggel, az ügyészséggel, a bírósággal, s hogy az államigazgatás ellenőrző funkciói nem működnek. Vagy azt, hogy a parlament showbiznisz, ahol felelőtlenül lehet vagdalkozni. Ez jelzi, hogy baj van a politikai osztálylyal, amely mindent alávet a pártpolitikának az ország ügyeinek jobb intézése helyett. Most teljes jogú tagjává válunk az Európai Uniónak, ahol nagyon észnél kell lennünk, ha versenyben akarunk maradni. - Új fejezet kezdődik, hiszen át kell vennünk az EU külgazdasági politikáját, további versenykövetelményeknek kell megfelelnünk. A gazdaságpolitikában megfigyelhető a váltás, hiszen a gazdaság benyújtotta a számlát: a fogyasztás nem haladhatja meg tartósan a növekedés ütemét. Az összes keserű pirulát azonban még nem nyeltük le. Ezért van szükség a konszenzus minimumára. Az unióban nagy kihívások várnak a mezőgazdaságra, a kisvállalkozásokra, az önkormányzatokra, és csak így tudjuk kihasználni a nagy esélyt, hogy az EU délkelet-európai terjeszkedésének előmozdítói legyünk helyzeti előnyünk alapján. Ehhez persze infrastruktúrára, kereskedelmi, pénzügyi közvetítő rendszerre van szükség. Pécsi indulás ! E hosszú tudományos pályára viszszatekintve azért felmerül a kérdés, hogyan került a pécsi cisztercita, 1949-től Nagy Lajos Gimnázium diákja 1952-ben a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetemre. Ez az intézmény most persze nagyon népszerű, na de akkor? - Pécsett, ebben az akkortájt konzervatív városban születtem, ahol az iskolában belénk nevelték, hogy a haza üdve mindenek felett, s hogy a közszolgálat a legnemesebb tevékenység. Én is külügyi, katonai pályára készültem, de 1950-ben, 16 évesen megvilágosult bennem, hogy ennek azért korlátozott a kivitelezhetősége. Ekkor szerettem bele Deákba, Széchenyibe, Görgeybe, Bethlen Gáborba, a magyar reálpolitika nagy alakjaiba, s hatott rám Széchenyi intelme, hogy Magyarországnak nem jogászokra, hanem közgazdászokra van szüksége. Érdeklődésem a gazdasági kérdések felé fordult. Baranya jó terep volt, mert a német, a magyar, a sokác falvak igencsak különböztek egymástól rendezettségben, életszínvonalban. S elgondolkodtatott, mi lehet ennek az oka. Történelmi tanulmányaim nyomán meg különösen izgatott, hogy az európai történelem korábbi szakaszaiban miért Velence, Hollandia vagy Anglia emelkedett ki, s miért nem Magyarország vagy Lengyelország. Bár a közgazdasági egyetem akkoriban nem volt éppen felvitágosodási központ, a párhuzamosan látogatott bölcsészeten gazdag szellemi impulzust kaptam. Legértékesebb szakmai hozományomat első munkahelyemtől, a Magyar Nemzeti Banktól, az ott dolgozó, nemzetközileg is magas szintű tudással, s kitűnő emberi tulajdonságokkal rendelkező kollégáimtól kaptam, majd ezt követően a Kopintban eltöltött évek adtak újabb muníciót. BLAHÓ MIKLÓS Riválisaink felzárkóztak, s közben önmagunkon sok sebet ejtettünk HIRDETÉS