Népszabadság, 2005. február (63. évfolyam, 26-49. szám)
2005-02-26 / 48. szám
4 2005. FEBRUÁR 26., SZOMBAT hétvége Veszélyes üzemmód Populizmus és parlamentarizmus DEBRECZENI JÓZSEF Az országértékelés műfaját Orbán Viktor honosította meg Magyarországon. 1999 előtt intézményesen nem létezett: Antall taxisblokád utáni beszéde vagy Horn kormányátvételt követő „leltára" alkalmi esemény volt, a későbbi őszi miniszterelnöki évadnyitók pedig belesimultak a parlament normál működési rendjébe. Az új műfaj amerikai importból származik. Orbán az általa megcélzott, pártok fölötti „haza atyja" szerephez vélte jó eszköznek az USA elnökének hagyományos, nagy várakozással és respektussal (kétoldali tapsok, általános ováció) övezett rituális kongresszusi évértékelő beszédeit. Tisztázzuk az elején: ez a prezidenciális műfaj a parlamentarizmus viszonyai közt rendszeridegen. Az amerikai elnök nem a kongresszusi többségtől, hanem közvetlenül a néptől nyeri mandátumát, nem felelős a törvényhozásnak, kormánya attól elválasztva működik. Mivel ő maga nem a parlamenti többség vezére - párthovatartozása dacára valóban pártok fölötti státussal bír. A magyar miniszterelnökre mindennek az ellenkezője igaz: őt az Országgyűlés többsége választja, annak felelős, annak a vezére. Normál esetben ő a kormánypárt elnöke, ízig-vérig pártpolitikus, aki nem emelkedhet pártok fölé, és nem arathat általános tapsokat a Tisztelt Házban. Orbán tudta ezt, ezért vitte ki onnan a maga országértékeléseit egy pártjához kötődő szervezet asszisztálásával a Vigadóba. Ám ezzel nemcsak a parlament, hanem a parlamentarizmus keretei közül is kilépett. Beszédét kivonta abból a politikai vitatérből, ahol megjelenhetnek a vele szemben álló vélemények, ahol az érvre ellenérv, a kormány álláspontjára az ellenzék kritikája felel. A parlamentarizmus egyik alapfunkciója ez: egymással vitázó, egymást bíráló, kontrolláló és korrigáló alternatívákat állítani a választók elé, hogy azoknak ne egyoldalú hatások, befolyások és manipulációk nyomása alatt kelljen választaniuk. A miniszterelnök a Vigadóban megszabadult a direkt és azonnali bírálat kellemetlenségétől, learatta a tapsokat, ám hívei közé zárkózva valójában kijelölte ama „másik Magyarország" határait is, amely 2002-től „száműzetésének" színtere lett. 2003-tól furcsa koreográfia alakult ki. Orbán hívei körében - egy virtuális ország virtuális miniszterelnökeként - folytatta az értékeléseket, melyekre pár nappal később a valóságos ország valóságos kormányfője felelt. A parlamentben. Neki meg az ellenzék - akkor és ott. Az idén valamelyest normalizálódott a dolog - immár a hivatalban lévő miniszterelnök beszélt előbb, s az ellenzék vezére utóbb -, de a helyzet korántsem lett normális, hisz előbbi a parlamentben szólt, utóbbi másutt és később. Gyurcsány Ferenc erre utalva így is kezdte: itt hangzik el a beszéd, itt hangozhat el a válasz, a kritika is. S aztán beszélt, egy órán keresztül. Ugyanennyi ideig hallgatta a közbekiabálásokat, a kaján megjegyzéseket, a gúny kacajt. (Tapasztalatból tudom: a tévéközvetítés erősen megszűri az ülésterem zaját, a helyszínen a szónok három-négyszeres erővel hall mindent.) A miniszterelnök meghallgatta az ellenzéki pártelnökök replikáit, majd felelt nekik. Azaz csak az egyiknek, mert a másik most is hallgatott, a frakcióvezető beszélt helyette. A nagyobbik ellenzéki párt elnöke két nappal később ismét csak saját hívei körében szólalt meg. Utóbbiak ezúttal sem kiabáltak közbe, nem tettek gúnyos megjegyzéseket, nem is fütyültek. Kacagni kacagtak, de csak az elnök obligát viccein. Válasz, kritika, ellenvélemény nem volt - csupán dörgő tapsok. Ám Orbán idei „országértékelése" mégsem a szokásos koreográfia szerint zajlott. A gyűlési beszéd műfaját (ezúttal is újító importőrként) tévés politikai talkshow-vá alakította át. Hogy milyen tévéssé, azt nem könnyű megmondani. Maga a téma közszolgálati, ám a közszolgálat nem viseli el az efféle politikai egyoldalúságot. A hatásmechanizmusok, a külsőségek, a színvonal a kereskedelmi tévék világát idézte. (Gyurcsány a magánemberi énjét vitte a kommersz média világába - Orbán a közpolitikát: az utóbbi jóval aggályosabb!) Ám a kereskedelmi tévék természete sem tűri el azt a direkt propagandát, ami itt a felvezető és záró filmben, a giccses nézőtéri közelképekben, a patetikus zenében stb. megnyilvánult. Ezt csak egy párttévé természete tűri el. A produkció fő hamissága a gyűlési beszéd álbeszélgetéssé való átalakítása volt. A monológ dialógusnak álcázása ugyanis több a figyelemfokozás ártatlan eszközénél. Mert a két volt televíziós asszisztálása azt a hamis látszatot keltette, mintha valódi beszélgetés folyna. Mintha két riporter a dolgát végezné - kérdezne, rákérdezne, visszakérdezne, felvillantana más álláspontokat, szembesítene az ellenvéleménnyel, ám erről szó se volt. A produkció művi voltára remekül rávilágít Haszán Zoltán sportmetaforája a Népszabadságban: „árnyékbokszolás". Valóban majdnem minden adva volt egy jó bokszmeccshez: sportcsarnok, középen a négyszög alakú küzdőtér, közben a fölajzott nézők, a mi technikás, ragyogó versenyzőnk, a két szorítósegéd, csak épp a kötelek hiányoztak - na meg az ellenfél. Orbán csakugyan jó benyomást keltett. Nyoma se látszott rajta fáradtságnak, depressziónak, remekül mozgott, gyors volt, a nézőtér ovációja közepette többször megsorozta, majd rajongói hite szerint végül ki is ütötte ellenfelét. Távollétében. Pont úgy, ahogy a Habsburgok 1849-ben fölakasztották Andrássy Gyulát. Ám a történelmi példa jelzi az efféle aktusok korlátait: nevezett grófot mindez nem akadályozta meg abban, hogy a következő választások után, 1867-től mégiscsak miniszterelnök legyen. De térjünk vissza a múltból a jelenbe. A körcsarnoki produkciónál figyelemre méltóbbak ugyanis az előzmények, amelyek egyrészt a figyelemfölkeltés, a beharangozás funkcióját látták el (igen sikeresen), másrészt a populizmus direkt megnyilvánulásai voltak. A populizmus lényege a hamis látszatok keltése, az emberek manipulálása. A politikai elit tagja úgy csinál, mintha a néphez tartozna. Szimulál, olyat tesz, amit nem szokott. Vonatra száll, benyom egy felest a kocsmában, panellakásban ebédel. És persze találkozik a néppel. Meghallgatja a panaszait. A népet (akár a panelgazdát) gondosan megválogatják. Orbán vidéki fórumain (ahogy a pestin is) csak meghívottak vehettek részt, írásban tehették föl kérdéseiket, melyekből két asszisztens szemezgetett, majd fölolvasott. (Igaz, a „bátrabbak" élőszóban is kérdezhettek, s az elnökkel SMS-en és e-mailen keresztül is kapcsolatba lehetett lépni.) A különféle csatornákon befolyt kérdések összesítése és szortírozása, majd egy számítógépes szavazás eredményeként alakult ki az „országértékelés" tematikája. Orbán így - legalábbis ezt a látszatot keltette - arról beszélt és azt, amiről és amit az emberek hallani akartak. A produkció így mindent összevetve végül valami sajátos ötvözete lett az árnyékboksznak, a Hit Gyülekezetéből ismerős „vidám vasárnapnak" és az „Önök kérték - Orbán Viktor teljesíti" című tévéműsornak. Így működne a demokrácia, ilyen volna az igazi demokrata politikus? Nem: a populizmus és a populista politikus működik így. Joseph Alois Schumpeter osztrák közgazdász, a modern politikatudomány egyik megalapozója fájdalmasan realista képet fest a „nép" direkt politikai szerepéről Kapitalizmus, szocializmus, demokrácia című klasszikus művében. Megfigyelései szerint - melyeket a tudományos felmérések s a közvetlen tapasztalatok messzemenően alátámasztanak - az átlagember gondolkodása és viselkedése merőben eltérő a privát, illetve a közéleti szféra területén. A személyes életviszonyok ismerős és átlátható közegében (család, munkahely, lakóhely, vállalkozás stb.), ahol az ember közvetlen tapasztalatok birtokában hozza a döntéseit, rendre körültekintő, racionális, a rövid és hosszú távú következményeket egyaránt mérlegelő döntések születnek. (Mielőtt megpályázunk egy új állást, gondosan számításba vesszük a fizetés, a nyugdíj, a munkába járás körülményeit, a prémium- és karrierkilátásokat, kikérjük családtagjaink, barátaink véleményét; ha új autót vásárolunk, megnézzük a különféle márkák katalógusait, az árakat, a fogyasztást, az utas- és csomagtér adatait, a biztonság paramétereit, tanácsot kérünk a szeretőtől stb.) Merőben más a helyzet a közszféra ügyeiben. „Az emberi cselekvés racionalitása úgy tűnik el, ahogy távolodunk a családi és üzleti élet területéről a közügyek birodalma felé" - írja Schumpeter. „A választók rossz és korrumpálható képviselői saját ügyeiknek, nem ismerik fel hosszú távú érdekeiket... Ha a nemzeti és a nemzetközi ügyek területére érkezünk, melyeknek nincs közvetlen kapcsolatuk a magánélet területével, akkor a véleménynyilvánítás, a tények megítélése és a belőlük levont következtetések egyre kevésbé felelnek meg a racionalitás követelményeinek. Az emberek tudatlanságban és az ítélőképesség hiányában leledzenek, az átlagpolgár visszaesik a gondolkodás alacsonyabb színvonalára." Aki tehát a közvetlen „népakaratra" építi a maga és országa politikáját, az felelőtlen játékot űz, valójában mindent alárendel a voks- és hatalomszerzés közvetlen érdekének. A populizmus a demokrácia működtetésének veszélyes üzemmódja. Utóbbi felelős és biztonságos működését a parlamentarizmus rendszere biztosítja. Ezt a keretet jelöli ki a magyar alkotmány is. A parlamentarizmus lényege a közvetett politikai döntéshozatal. Ahol a nép nem direkt és permanens módon gyakorolja a hatalmat - mert arra nem alkalmas -, hanem választott képviselői s az általuk megbízott kormány révén. A nemzet sorsát érintő döntések nem a vonaton, a kocsmában, a panellakásokban, a sportcsarnokokban születnek, hanem a kormányban és az Országgyűlésben. Továbbá az Alkotmánybíróságon, a közintézményekben, a pártokban. Ha a nép elégedetlen e döntésekkel, négyévente leválthatja a döntéshozókat, és másokat bízhat meg helyettük. Ne legyenek illúzióink: a modern tömegdemokrácia valójában erre a negatív aktusra korlátozódik. Aki negligálja a parlamentarizmus intézményeit, s a politikacsinálást közvetlenül a „népre" akarja bízni, az naiv idealista vagy gátlástalan demagóg. Vagy még rosszabb. Hogy Orbán Viktor nem naiv álmodozó, abban biztosak lehetünk. Másképp sem szeretném őt minősíteni, de bizonyos tények - főleg, ha tömegével jelentkeznek - magukért beszélnek. A háromhetente ülésező Országgyűlés. A vizsgálóbizottságok likvidálása. A kétéves költségvetés révén egy kulcsfontosságú parlamenti vita kiiktatása. Az üléseken való aktív részvétel ritkulása, majd teljes bojkottja. Vajon mit gondolhat a saját parlamenti felelősségéről az a miniszterelnök, aki az általa gerjesztett megfigyelési ügy vizsgálóbizottsági jelentésének vitája idején ahelyett, hogy felelne az ellenzék kérdéseire, iskolás gyerekeknek mutogatja a koronát a kupolacsarnokban? Vagy mit gondolhatunk mi arról az ellenzéki vezérről, aki immár harmadik éve egyetlenegyszer sem szólalt meg a parlamentben, miközben utcai demonstrációkon, az általa életre hívott mozgalom tömeggyűlésein, továbbá stadionokban és templomokban - tehát csupa olyan helyen, ahol nincs tere az ellenvéleménynek - több száz alkalommal szónokolt? A nyugati politikusok is használják a tömegdemokrácia és tömegmédia populista manipulációs eszközeit, de (talán az egy Berlusconit kivéve) olyan nincs köztük, aki kizárólag ezeket alkalmazza, miközben tudatosan mellőzi és szisztematikusan háttérbe tolja a parlamenti intézményeket! Aki a vezérpárt és a tömegmozgalom olyan gyanús keverékévé gyúrta át egykori demokratikus pártját, amelyben az alulról történő választás intézményeit teljesen kiszorította a fölülről való kinevezés hierarchizált rendje. Vagy olyat (hogy a legutóbbira utaljak), aki az önkormányzatokat semmibe véve „faluparlamentek" létrehozására szólítja föl a népet, amely faluparlamentek megyénként határoznak arról, „milyennek kell lennie a falusi életnek", majd megállapodást kötnek erről a kormánnyal. Ha a polgári demokrácia nem is, a történelem ismer ilyen spontán néphatalmi szerveket, s efféle kettős hatalmat. Csak azokat szovjeteknek hívták, a kormányt pedig, amellyel huzakodtak, ideiglenesnek. Persze nem gondolom, hogy Orbán bolsevizmust akar, az egész nem több felelőtlen rögtönzésnél, bántó parasztfogásnál. Vagy mégis? Egy nappal a fentiek leírása után kapom a hírt, hogy a Fidesz elnöke létrehozza a „Nemzeti Konzultációs Tanácsot", amely majd megszervezi (persze megint föntről lefelé!) az országos „konzultációs tanácsrendszert", benne a faluparlamentekkel. Hihetetlen! De hát mit akar Orbán? Természetesen hatalmat. Hogy milyent? A jelekből ítélve olyan populista demokráciát, ahol a kormányt és annak prezidenciális uralmat gyakorló vezetőjét nem korlátozzák a parlamentáris intézmények. Ahol az előbbi nem az utóbbitól, hanem saját karizmájából és közvetlenül a modern média és a tradicionális egyházak, valamint az erős, osztogató állam segítségével manipulált néptől nyeri legitimitását, például népszavazásokon. Ahol a párt és az állam szférája szorosan összenő bizonyos gazdasági érdekkörökkel, s mind több politikán kívüli területre terjeszti ki a hatalmát, illetve a befolyását. Már nem lepődöm meg, mikor vasárnap este a Friderikusz Sándornak adott interjújában Orbán ráerősít minderre, s a parlamentáris demokráciát illetően szó szerint kimondja: „Van, aki a parlamentre teszi a hangsúlyt - én a demokráciára." Ha sikerrel jár, elszakadunk a nyugati és a magyar parlamentáris tradíciótól, a hatályos alkotmányos berendezkedéstől, s megindulunk a szovjet utódállamok elnöki rendszerei felé... Hajrá, Magyarország! Hajrá, magyarok! A produkció végül sajátos ötvözete lett az árnyékboksznak, a Hit Gyülekezetéből ismerős „vidám vasárnapnak” és az „Önök kérték - Orbán Viktor teljesíti” című tévéműsornak. NÉPSZABADSÁG Hendikep Félig feszült, félig unott tekintettel néztek egymásra, s mindketten tudták, hogy találkozásuk során nagyjából miféle mondatok elhangzása valószínűsíthető. Az asszony hetven lehetett, lába, dereka vastagon be volt bugyolálva. Sámlin ült, előtte egy tálkában hóvirágok zsúfolódtak kicsiny csokrokba. Ezt árulta az aluljáró jövő-menő népének. Ha valaki hozzálépett, rámosolygott a vevőre, s a pénzt ruhájának mélységeibe hullajtotta. Egy-egy marék hóvirág eladása után újra visszanézett a fiatal egyenruhás fickóra. S várta, hogy az - ki tudja, hányadszor, és mindig ugyanúgy - előrelendüljön, fölé álljon, s felsőbbsége biztos tudatában fölszólítsa a távozásra. Hallottam a mondatokat előre. Biztosra vettem, hogy lesz benne húzz el, hívom a rendőrt, vagy rosszabb esetben takarodj . Az őr nem volt nagy és nem volt kicsi, nem volt kigyúrt, nem volt csúnya, nem volt szép. Egyszerű egyenruhás volt, kacsázó járással,szépen felöltöztetve. Akit azért állítottak az aluljáróba, hogy rend legyen. Akinek elmagyarázták, mikor mit kell tennie. Ez a munkája. Ha például fölbukkan egy öregasszony az aluljáróban, tüntesse el. Fedezze föl a rendetlenséget előidéző hóvirágárust, s intézkedésével - mely általában az elzavarásban ölt testet - érje el, hogy az öregaszszony ne legyen ott. Legyen máshol. És ne akarja megtudni, mert ez nem dolga, hogy az asszony nem éhezik ugyan, nem is rongyos, de láthatóan alultáplált, ruhát pedig, meglehet, a hetvenes években vett magának utoljára. Mondom, a biztonsági őr nem volt ellenszenves. Amikor bevetésre indult, előtte gondosan végigsimította vastag bajuszát, a sapkáját pedig úgy igazította meg, mintha csak randevúzni akarna az öregasszonnyal. Nem volt semmi kivetnivaló abban sem, hogy rágógumizott, állkapcsa ennek megfelelően le-föl ugrált. Legalább nem dohányzik - gondoltam -, s nem dobálja szét a csikket, mint a frusztrált parkolóőrök. Nem tett semmi rosszat, mégis mindenki utálta, amikor elindult a máma felé. Vállak billentek, lépések lassultak, gyilkos tekintetek villantak. Egy ötvenes férfi fölnézett a lámpára, láttam, ha sötét lenne, nyomban fejbe kólintaná az őrt. Egy várandós kismama keze ökölbe szorult, s úgy tűnt, mintha húsklopfolót markolna. Egy dzsekis fickó a kezét a zsebében könyökből előre billentette, s szájával hangot adva „tüzelt". Egy huszonéves cingár fiú kétéllel ütögette a falat. Az őr félúton járt, s egyre szorosabb lett körülötte a fenyegető gyűrű. Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy ebből a helyzetből nem tud jól kijönni. Az öregaszszony akkora előnnyel indult a versenyben, hogy azt a csalóka helyzet által elvakított férfinak lehetetlen lett volna behoznia. Mindenki az öregasszonnyal volt. Az őr ingatag helyzete a valóságos párbeszéd során semmit sem változott. - Szedje a cókmókját, s takarodjon innen! - Nincs pénzem. - Nem érdekel. Tűnjön el! Itt nem lehet virágot árulni. - Hóvirágot se? - Miért? Az nem virág? Amikor az őr ideért, s újra ráharapott a rágójára, hátán a kabát középtájon a szúrós tekintetektől hirtelen lángra lobbant. Füstszag lepte el az aluljárót. A hóvirág pedig pár pillanat alatt elfogyott. RAB LÁSZLÓ UL Nem így történt. Az asszony megszégyenülten elkullogott.