Népszabadság, 2005. március (63. évfolyam, 50-74. szám)

2005-03-22 / 67. szám

NÉPSZABADSÁG MAGYARORSZÁG - ÁLLÁSPONT 2005. MÁRCIUS 22., KEDD 3 Egyesülés lesz, névváltoztatás nem? Pártegyesülés lesz, a névváltoz­tatás viszont valószínűleg még­sem kerül napirendre az MDF országos gyűlésén április 9-én. Április 9-én egyesül az MDF és a Ma­gyar Demokrata Néppárt (MDNP). Az egyesülést alapszabály-módosítás előzi meg, amelynek előkészítése még nem zárult le. Mint ismeretes, 1996-ban vált ki az MDF-ből egy Antall Józsefhez köthető csoport, Szabó Iván vezetésé­vel. Ennek közvetlen kiváltó oka az volt, hogy Szabó alulmaradt a Fideszhez közelítő Lezsák Sándorral szemben a párt elnöki posztjáért vívott küzdelem­ben. Szabóék így alapították meg az MDNP-t. Most valójában az MDF kooptálja majd az MDNP-t, amelynek vezéralak­jai Szabó József elnökön kívül (Szabó Iván 1998-ban lemondott) Zsigmond Attila, Pusztai Erzsébet és a holdud­varhoz tartozó Bod Péter Ákos. Április 9- én az MDNP országos gyűlésen kimond­ja a párt feloszlatását, s ezzel párhuzamo­san határoz az MDF országos gyűlése - egy másik helyszínen - az egyesülésről. Az egyesülés után az elképzelések szerint az MDNP a demokrata fórum mind­egyik döntéshozó testületébe meghatá­rozott számú személyt delegálhat, az MDF-elnökség soraiba két főt, a párt kö­zel százfős országos választmányába ti­zenötöt. A képviselőjelölt-állítás folya­matába is bekapcsolódik az MDNP. Az egyesülés nem jelent automatikus névváltoztatást. Noha már az MDF ta­valy őszi országos gyűlésén szóba került, hogy tavasszal napirendre kellene tűzni a kérdést, s azóta is gondolkodnak erről, ez a mostani országos gyűlésen még va­lószínűleg nem lesz aktuális. Túl sok a lehetséges változat: az elmúlt időszak­ban felvetődött az MDF - a Magyar Konzervatív Párt”, az „MDF - Konzer­vatív Néppárt”, az „MDF - a Magyar Néppárt” és az „MDF - a Korszerű Konzervatív Párt” variáns is. Lapunk úgy tudja, hogy a pártvezetés az „MDF - a Magyar Konzervatív Párt” változatot tartja jónak, de valószínűleg csak ősszel, az MDF egy másik országos gyűlésén lesz erről szó. Azt, hogy ne csak kiegé­szítésről, hanem komplett névváltozta­tásról legyen szó, azért nem tartanák túl szerencsésnek, mert ez esetben a párt­ból távozásra kényszerült lakitelekiek, illetve Lezsák Sándor később esetleg valamilyen formában használhatná a demokrata fórum elnevezést. CSUHAJ ILDIKÓ Szabó József és Dávid Ibolya idézetek 1996-ból Szabó Iván: „Jobb, ha két együttműködés­re kész testvér­párt működik, mint ha tovább élnénk egy rossz házasságban.” Lezsák Sándor: „A kilépés azonnal hozzá­járulhat az MDF fiatalabb és tehetséges generációinak előrelépéséhez.” Szakadástörténet Az MDF-ben az első „szakadás” 1993. május végén következett be, amikor hat képviselőt kizártak a frakcióból. Csurka István ezt követően alapította meg a MIÉP-et, Zacsek Gyula pedig a Magyar Piac Pártot. Végül 12 képvi­selő lépett át Csurkáékhoz. Az MDF 9. országos gyűlésén, 1996 márciusá­ban újra összecsaptak a radikálisok és a mérsékeltek. Az MDF elnöke Lezsák Sándor lett, míg a liberálisnak tekintett Szabó Iván vezette szárny kivált a pártból. Létrejött az MDNP, amelynek megalakult a parlamenti frakciója is. A maradó MDF 1997 vé­gén választási együttműködést kötött a Fidesz-MPP-vel. A legutolsó szaka­dás ehhez a ciklushoz köthető: Lezsák Sándort és négy képviselőtársát ki­zárták az MDF-ből. Lezsák Sándorék kivárnak Munkatársunktól Az MDF-ből tavaly távozásra kénysze­rült képviselők egy részének esetében már március 6-án lejárt az a féléves moratórium, amelyet a függetlenek soraiban kell tölteni. Balsai István, Font Sándor, Horváth Balázs, Kele­men András és Szászfalvi László ugyanakkor még nem döntött arról, hogy független honatya marad-e vagy kéri felvételét esetleg a Fidesz parla­menti frakciójába. Erről Font Sándor nyilatkozott lapunknak, aki hangsú­lyozta, hogy személyes véleményét mondja az ügyben. Ugyanakkor az öt honatya körében általános az a véleke­dés, hogy nem hoznak végleges dön­tést addig, amíg a „második körben” távozásra kényszerültek esetében nem jár le a féléves moratórium. Lezsák Sándor és a Nemzeti Fórum képvise­lőinek a számára ez a határidő május 9-e lesz. Információink szerint azon­ban már folynak tájékozódó megbe­szélések köztük és Fidesz-politikusok között arról, hogy mi lenne politikai­lag a legcélravezetőbb megoldás. Ez a kérdés - úgy tudjuk - azon a megbe­szélésen is szóba került, amelyet he­tekkel ezelőtt Orbán Viktor folytatott a lakiteleki népfőiskolán a volt MDF- esekkel. DÍJAK AZ ANTIRASSZISTA VILÁGNAPON A nemzetközi antirasszista nap alkalmából Radnóti Miklós-díjakat adott át Szili Katalin, az Országgyűlés elnö­ke. A díj kitüntetettje Dés László zeneszerző, Dienes Gedeon művelődéskutató, Föl­des György, a történelemtudományok kandidátusa, Furmann Imre jogász, Hegedűs D. Géza színművész, Kardos Péter főrabbi, Kende Ernőné, a Nácizmus Üldözöttei Or­szágos Egyesületének alelnöke, Majoros László, a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége Hajdú megyei szervezetének elnöke, Márton László író, újságíró, Mester Ákos újságíró, Stanco Nick, Horvátország nagykövete, Tóth Sándor hadtörténész, valamint a pannonhalmi főapátság, amelynek képviseletében Várszegi Asztrik fő­apát vette át az elismerést. (MTI) Újraindul a paksi kettes A hét végén sikeresen befejeződött a fő­javítás alatt álló paksi kettes blokk visszaindításához szükséges, a reaktor és a fővízkör műszaki biztonságtechni­kai felülvizsgálata, a nyomáspróbákat követően megkezdődött a rendszer fel­­fűtése az indításhoz - tájékoztatta la­punkat az atomerőmű. A visszaindítás­­hoz szükséges engedélyt a múlt héten kapták meg az Országos Atomenergia Hivataltól (OAH), a szilárdsági nyo­máspróbákat a hatóság felügyelete mellett hajtották végre. Az üzembe he­lyezés nem tér el bármelyik blokk indí­tásától, illetve a kettes blokk tavalyi új­raindításától, azonban az atomerőmű szakemberei a szokásosnál több el­lenőrzési pontot iktatnak be a folya­matba. Lux Iván, az OAH főigazgató­helyettese lapunknak elmondta: az en­gedély birtokában tizenegy hónapon át üzemelhet a kettes. Ugyanakkor a sé­rült fűtőelemek kiemelésének idejére le kell állni a blokkal. e. 7. Pótvizsga VÁRKONYI IVÁN M­agyarország vétkei el lettek feledve. Az Európai Unió pénzügymi­niszterei azzal, hogy vasárnap éjjel lazítottak kicsit az uniós költség­­vetésihiány-előírásokon, lehetőséget adtak, hogy könnyedén csatlakoz­zunk az eurózónához. Az a néhány mondat, amely a magánnyugdíj-pénz­tári befizetések költségvetési korrekciójának mechanizmusáról szól, való­jában ezt jelenti. A módosítás elérése éppen ezért magyar diplomáciai siker - és ezen nem változtat az sem, hogy labdába se tudunk rúgni, ha éppenséggel Len­gyelországnak nem ugyanez az érdeke. Közös szerencsénk, hogy volt egy­általán esély lazítani, hiszen az elmúlt években uniós szinten kérdőjelező­­dött meg a szigorú költségvetési előírások hatékonysága. Miközben min­den tagállam megannyi trükkel élt államháztartási hiánya elrejtésére, egy­re több közgazdász mondogatta, hogy nem lehet három-négy adat alapján megítélni: egy ország takarékos vagy pazarló gazdálkodást folytat-e. A sta­bilitási paktum reformja jókor jött a legtöbb nagy európai országnak­­ és nekünk is. A követelmények átalakításával oda jutottunk el, ahol 2001-ben vol­tunk. Akkor - hála némi autópálya-finanszírozási fortélynak - néhány szá­zalékpont és egyetlen év választotta el Magyarországot az euró bevezetésé­hez szabott költségvetési feltétel teljesítésétől. Ma ugyanez a helyzet - há­la a holnaptól talán hivatalosan is érvénybe lépő új uniós követelmények­nek, és persze a sztrádaköltségek legfrissebb elszámolási mechanizmusá­nak. Ha ezt az évet a terv szerint teljesítjük, 2006-ra már a GDP három százalékára vagy akár az alá is csökkenthető az államháztartás hiánya. Ez pedig lehetővé tenné, hogy 2008. január elsejétől eurónak hívják a magyar fizetőeszközt. És bár szeretem a forintot, azt be kell látni: a közös valuta jó­val komolyabb stabilitást, befektetői bizalmat, intenzívebb gazdasági nö­vekedést és nagyobb jólétet hoz. Minél előbb van itt, annál gyorsabban. A kérdés persze most is az: elegendő-e a szebb jövő ígérete, az euró be­vezetésének kétségkívül, bár hosszú távon kedvező gazdasági és társadal­mi hatása vagy sem? 2001-ben a politika egyértelmű nemmel válaszolt er­re a kérdésre, és úgy találta: az emberek eleget vártak, és szeretnék azon­nal készpénzre váltani az eredményeket. Szeretnének új lakást, nagyobb fizetést, több nyugdíjat és minél nagyobb, szélesebb körű adókedvez­ményt. Az eredmény a hiteltelen költségvetési kimutatások miatt megingó befektetői bizalomban, az irreálisan magas kamatszintben, a növekvő ál­lamadósságban és a fizetési mérleg hiányának növekedésében látható. Az akkor megkezdett és a kormányváltás után is folytatott gazdaságpolitika kudarca ma már kézzelfogható. És a helyzet még rosszabb volna, ha vala­mikor 2003 végén nem vált a kormány, és tér vissza - meglehetősen lassan - az eredeti útra. A feltételek változása történelmi esély Magyarországnak és a magyar politikának arra, hogy kiköszörülje a 2001-es csorbát. A kérdés az: a poli­tika tanult-e a hibákból, vagy feláldozza-e az esélyt a jövő évi választások oltárán? Ha ismét elbukik, aligha jelentkezhetünk újabb pótvizsgára. Munkadarab KRAJCZÁR GYULA Szinte hagyomány, ha komoly amerikai tárgyaló érkezik Pekingbe, azonnal Észak-Koreáról kezd beszélni. Az is hagyomány, hogy erre a kínaiak, mintha meg se hallották volna, egyből Tajvanról kezdenek beszél­ni. Most, hogy a kínai népi gyűlés meghozta az elszakadásellenes törvényt, megfordult a helyzet. A törvény nagyjából arról szól, hogy Tajvan nem sza­kadhat el Kínától, az újraegyesítést békésen kell végrehajtani, ám erő is al­kalmazható, ha a sziget hivatalosan függetlenedni akar. Ha nagyon szőröz­ni akarna az ember, lenne ellentmondást, hiszen hogyan nem szakadhat el valami, amivel egyébiránt újra kellene egyesülni, de ez csak gurigázás sza­vakkal. Megszokhattuk már, hogy minden érintett fél izzasztó helyzetbe kerül, ha jogilag kell definiálnia a fennálló helyzetet, de ez nem változtat azon, hogy a mai világot működtető kódban a Tajvani-szoros jelenti azt a néhány sort, amely a legnagyobb jövőbeni veszélyekkel fenyeget. Nem mintha bárki a prompt háborúzáson törné a fejét. Csak arról van szó, hogy ez az egyetlen feszültség, amelyben az Egyesült Államok közvetlenül szem­ben áll, illetve állhat az egyik - mondjuk úgy - másodvonalbeli hatalom­mal. Condi Rice külügyminiszternek nem is tetszik az új fejlemény. Most tehát van törvény arra, hogy mit kell Tajvannal tenni a különböző lehetséges szituációkban. Nem ez az első. Az Egyesült Államoknak is van egy törvénye, amellyel önmaga kötelességévé teszi a sziget biztonságának garantálását, s ez sem tetszik mindenkinek. A tajvani elit egyes tagjaiban pedig máris felvetődött, hogy kellene alkotni egy okkupációellenes tör­vényt. A felháborodókat borítékolhatjuk. Már majdnem ott tartunk „tör­vényesen”, ahol kezdetben tartottunk, e nélkül. Az egész konfliktus annyi­ra terhelt abszurd ellentmondásokkal, hogy szereplői is szükségszerűen csak ellentmondásosan tudnak viselkedni. Ezen az alapon azonban azt mondhatnánk, hogy végső soron teljesen mindegy, van-e elszakadáselle­nes törvény vagy nincs, az se szebbé, se csúnyábbá, se valószínűbbé, se bi­zonytalanabbá nem tesz egy háborút. A kínai vezetők eddig is elmondták mindazt, ami a törvényben benne van, nem az álláspont változott, hanem annak a súlya. Ami a leginkább változik azonban, az Kína súlya, s a kínai vezetők szavainak a súlya. Kína világpolitikai emancipációjának éveit éljük, messze nem mindegy, hogy ez milyen prioritásokkal történik meg. Mert hogy megtörténik, az szinte el­kerülhetetlen. Szinte nincs ellene eszköz. Peter Mandelson, az EU keres­kedelmi biztosa mondta éppen Pekingben néhány hete, hogy nem lehet Kína bukására játszani, mert azzal magunknak nagyobb problémákat okoznánk, mint nekik. Lehetne persze itt is komolyabb méretekben fella­zítani, ahogy az amerikaiak azt számos helyen tették és teszik, vannak bő­ven kisebbségek, nemzetiek, vallásiak, egyebek. Kína azonban nem Grúzia vagy Ukrajna. S nemcsak arról van szó, hogy egy narancssárga tréning itt lényegesen nagyobb büdzsét emésztene fel. Sokkal inkább arról, hogy míg az említett országokban a legkisebb változás is csak javíthatott a helyzeten, Kínában ez egyáltalán nem így van. A prosperáló gazdaság és a stabilitás, a felelős nemzetközi szerepvállalás, ha sokaknak nem tetszik is, inkább az együttműködésre ad ésszerű lehetőséget, mint az averzióra. Tajvan esetében a nyugatnak van egy „talált” érve, ami rendkívül fontos, s ez a demokrácia. Annyiban talált, hogy amikor Washington a biztonsági garanciákat vállalta, még Csang Kaj-sek korrupt, bár számos kínai értéket is megtestesítő dinasztikus diktatúrája működtette a szigetet. Erre a prob­lémára Peking elvi válasza az „egy ország, két rendszer”. A hongkongi ta­pasztalatok ellentmondásos képet sugároznak erről az ideáról. Legyünk azonban jóindulatúak: ott a briteknek köszönhetően sokkal szegényesebb demokratikus bázisról indult az egész, mint ahová Tajvan már eddig önma­gától eljutott, még ha ez sem mondható valami izmos, stabil, intézmény­rendszerű valaminek. Tény viszont, hogy Peking emiatt nem szokott kriti­kával élni, ez jól láthatóan nem baja, a történet nem erről szól. Kínának ez szuverenitási, közvetve nagyhatalmi kérdés, míg Washingtonnak kizárólag nagyhatalmi kérdés, amelyben a munkadarab a kínai szuverenitás.v

Next