Népszabadság, 2005. június (63. évfolyam, 126-151. szám)
2005-06-04 / 129. szám
6 2005. JÚNIUS 4., SZOMBAT HÉTVÉGÉ NÉPSZABADSÁG Tornatermi gladiátorok Mit keresnek ókori gladiátorok egy belvárosi iskola tornatermében? Vajon hagyományőrzés-e indiánosdit játszani vagy lovagkori hősnek öltözni? Miért jó egy asztalnál ülve mesehősök bőrébe bújni? A valóság elől menekül, aki álmodozással összekötött elfoglaltságot választ magának? A legfontosabb kérdés május 8-a, azaz Mortimer 21-es buszon elkövetett kardos támadása óta azonban talán mégiscsak az: a hobbiharcolás kihozza az agressziót valakiből vagy épp ellenkezőleg, lecsillapítja benne azt? FEDERER ÁGNES - Elmegyek átöltözni, de ígérd meg, hogy nem fogsz kinevetni - mondja András vállára vetve sporttáskáját. Persze, dehogy, bólintok rá beleegyezően. Tíz perccel később, amikor újra ott áll előttem egy helyes, piros szoknyácskában, lábán saruval, már nagyon bánom a felelőtlen ígéretemet, mert tisztességből így csak magamban pukkadozhatok egy kicsit. Tudom, tudom, most másfél órára gladiátor lett belőle. Ülök a belvárosi iskola tornatermében, és nézem az edzést, római kori ruhákba öltözött férfiak futnak körbekörbe - a bemelegítést követően előkerülnek a harci eszközök is. A kívülállónak egyszerre mulatságos és tiszteletre méltó, ami történik: kardok csattannak össze, pajzsok koppannak, lándzsák hasítják a levegőt, mintha egy filmforgatás díszletei közé csöppentem volna. Aztán rövid szünet, a gladiátorok leveszik a sisakjukat, és ekkor talán megértem, amit úgyis hiába magyaráztak volna, az arcuk viszont elárulja őket. Olyan elszántságot, erőt, bátorságot, kitartást, szenvedélyt sugároznak a modern gladiátorok magukból, hogy arra valószínűleg ókori elődeik is büszkék lennének. Ez éppen olyan harcművészet, mint bármelyik ázsiai küzdősport - szólal meg ekkor mellettem Audax. Így mutatkozik be, nem dr. Dunai Árpád huszonnyolc esztendős szemorvosként, mert az is a hagyományőrzés része, hogy a XXI. századi gladiátorok latin nevet választanak maguknak, és azon szólítják egymást. Azt, hogy kit hogyan hívnak valójában, sokszor nem is tudják. Audax elmeséli, hogy a Collegium Gladiatorium Kulturális Hagyományőrző Egyesületet nagyjából tízen alapították a kilencvenes évek közepén, olyan fiatalok, akiket nagyon érdekelt az ókori történelem, művészet, filozófia és az antik Róma harcosainak élete. Mára ötven tagot számlálnak, van közöttük egyetemista éppúgy, mint szakács, számítástechnikus, mérnök, tűzoltó vagy restaurátor. Hetente kétszer edzenek, a harcmozdulatokat valójában korabeli domborművekről és mozaikokról lesték el, majd a középkori kardforgatás és sportvívás elemeivel ötvözték. Az igazán profik megengedik maguknak, hogy harc közben rögtönözzenek, a tanult gladiátorok begyakorolt koreográfiák alapján küzdenek, a kezdők hosszú hónapokig csak elméletben harcolnak, aztán jó ideig legfeljebb fakardot forgathatnak. A gladiátorok bemutatókon teremtik elő azt a pénzt, ami az egyesület fenntartásához szükséges. A legtöbb hagyományőrző egyesület szívesen vállal egyébként fellépéseket, büszkén mutogatják harci tudásukat, a közönség pedig vevő rá, például a különböző várjátékok telt házzal mennek, és többezres nézősereget vonzanak. - Mindannyian a férfias, az adrenalinszintet növelő testmozgás kedvéért vagyunk itt - mondja Audax. - Van, aki egyszerre mulatságos és tiszteletre méltó, ami történik: kardok csattannak, pajzsok koppannak... így oldja a mindennapi stresszt, van, aki győzni szeret, akad, aki a mozgását próbálja tökéletesíteni, más pedig a közönség előtti fellépéseket élvezi. Mindeközben folyamatosan olvasunk, kutatunk az ókorról. Audax szerint az, hogy valakiből indián lesz szabadidejében, vagy hogy valaki a bajvívókhoz, lovagokhoz csatlakozik, történelmi érdeklődésén és a véletlenen múlik. Ő például tizenhét évesen éppen egy gladiátorral találkozott össze, azaz a mostani edzőjével. És mivel gyerekkora óta vonzották a kardozós, romantikus történetek, szeretett volna élőben is harcolni. A szerepjáték - már amennyiben így is nevezhetjük a gladiátoros kardforgatást - mindig is vonzotta, hiszen tizenhárom évesen - Magyarországon az elsők között - kezdett hagyományos szerepjátékot játszani. Azt mondja, ez a két világ, a hagyományőrzőké és a hagyományos szerepjátékosoké, egyáltalán nem áll távol egymástól, sőt átjárható. Sok szerepjátékos - mint ő is - egy idő után kipróbálja a hagyományőrző, valódi kardozást, sok hagyományőrző harcos pedig belép a szerepjátékosok közé. A szerepjátékosoknak, hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, ráadásul létezik már egy live - azaz „élő” - leágazása is, ők az asztal mellől felkelve néha el is játsszák a kitalált kalandokat. - Barátokkal, osztálytársakkal kezdtem a szerepjátékozást - meséli dr. Dunai Árpád. - Szerettem a meséket, a kalandos történeteket, viccesnek találtam, hogy elképzelt figurák bőrébe bújhatok. Azt, hogy pontosan mi is az a hagyományos szerepjáték, talán sokkal könnyebb bemutatni, mint elmagyarázni. A laikusok általában csak annyit látnak belőle, hogy egy csoport tagjai órákat üldögélnek egy helyben, egy asztalnál, és beszélgetnek. Azoknak, akik úgy képzelik, hogy a szerepjátékosok jelmezekbe öltöznek, mintha egy színdarabban lépnének fel, és fakardokkal harcolnak egymással, bizonyára csalódást okoz, hogy az asztalon - amelyet körbeülnek - csupán ceruza, papír, dobókocka van előttük. Mivel látványelemekben általában nem bővelkedik tehát ez a szórakozás, a kívülállóknak igen unalmasnak és különösnek tűnhet a szakzsargonban beszélgető, egymást félszavakból is megértő társaság. Talán ezért is van annyi ködös elképzelés a szerepjátékokkal kapcsolatban. A szerepjáték pedig mindazonáltal több egyszerű szórakozásnál, hiszen odafigyelést kíván, készülni kell rá, meg kell tervezni egy-egy figura karakterét annak külső, belső tulajdonságait, felszerelését, vagyonát, és ki kell találni a kalandot is. Vannak a játékosok, akik bizonyos személyeket jelenítenek meg, és van a mesélő, aki a játék forgatókönyvét végigviszi. Ő írja le azokat a helyzeteket, amelyekben a játékosoknak, azaz az általuk megformált karaktereknek helyt kell állniuk a harcok, csapdák, rejtélyek, talányok, veszélyek közepette. Azt, hogy a szerencse ki mellé áll, és ki mellől pártol el, kockadobás dönti el. A játékot nem csupán a mesélő irányítja, hiszen maguk a játékosok is beleszólhatnak a cselekménybe. - A normális szerepjátékosok normális emberek - mondja dr. Dunai Árpád. - Azaz a normális lelkületű embereknek ez valóban csak egy játék. Ahogy nem képzelem gladiátornak magam a kórházban, ahol dolgozom, a szerepem sem uralkodott az életemen, amíg szerepjátékos voltam, és hetente egyszer mondjuk sárkányokkal küzdöttem. Pedig 1995-1996 tájékán akkor volt igazán nagy divat Magyarországon a szerepjátékozás, és a becslések szerint 40-50 ezren is űzhették rendszeresen -, komoly szakemberek kongatták a vészharagot a szerepjátékozó fiatalok megrontott lelke miatt, szellemi kábítószernek nevezve ezt az elfoglaltságukat. Azóta sem bizonyította senki, hogy a szerepjátékozásnak személyiségkárosító hatása lenne. Azt mindenesetre mind a hagyományőrzők, mind pedig a szerepjátékosok elismerik, hogy felbukkannak néha kimondottan agresszív tagok, akik elsősorban erőszakos hajlamukat akarják kiélni, legálisan, az adott keretek között. Az, hogy meddig mennek el, sok esetben a közösségen múlik. Ha az összetartó, akkor az illető - mintha csoportterápiáról lenne szó - kordában tarthatja az agresszióját. Több aktív szerepjátékost kifaggatva a következőre jutottam. Igaz, hogy szerepjáték közben az ember eltávolodik a valós világtól, de hát ezt mások is megteszik, más módszerekkel is, például ha könyvet olvasnak, filmet néznek. A szerepjáték menekülés a csalódások elől a képzelet világába? Inkább lehetőség, hogy kockázatok nélkül kipróbálja maIgazi hagyományőrzőknek csak azok nevezhetik magukat, akik a magyar katonai hagyományokat ápolják - vélekedik dr. Holló József Ferenc vezérőrnagy, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatója. Szerinte az a 160 szervezet foglalkozik Magyarországon ténylegesen hagyományőrzéssel, amelyek a nemzeti katonai hagyományok fennmaradását segítik, így például a huszárok mozgáskultúráját és mindennapi életét kutatják, és azt bemutatják a nagyközönségnek hiteles forrásokra támaszkodva, történész szakértők, korabeli ruhák és eredeti fegyverek segítségével. Az államilag támogatott hagyományőrzők leginkább fegyveres testületek tagjait tudják a soraik között, katonákat, rendőröket. Persze civileket is befogadnak, meglehetősen szigorú követelményrendszer alapján. Elsődleges kívánalom, hogy egy mai huszár is becsületes, tisztességes, hűséges legyen, no o meg büntetlen előéletű, továbbá fizikálisan jól felépített, és - a vezéro őrnagy szerint - az sem árt, ha eszestétikailag is megfelel a szerepének, azaz nyalkán üli meg a lovát. gát valaki egy képzeletbeli világ képzeletbeli figurájának bőrében. A szerepjáték ezek szerint inkább próbacselekvés. Sőt szembesülés önmagunkkal. Kérdés persze, biztosan sikerül-e mindenkinek a való világba átvinni valamit a képzeletbeli sikerekből. Vagy a képzeletbeli világ sikerei adnak önbizalmat a való világban való helytálláshoz? - Ma már nem nagyon foglalkozom szerepjátékkal - mondja dr. Dunai Árpád, alias Audax -, talán „kiöregedtem ”, meg nincs rá elég időm, hiszen egy-egy órára nem érdemes belekapni, korábban minimum heti egy teljes napot rászántam, ám most a munkám, a családom, szabadidőmben meg inkább már a gladiátorkodás tölti ki az életemet. Ez most a hobbim, a szenvedélyem. Viszont itt megtanulunk felelősséggel bánni a fegyverekkel, éppen ezért nem élünk vissza a tudásunkkal. A kardot csak az edzéseken és a bemutatókon forgásuk. Közöttünk csak annak van helye, aki betartja a szigorú szabályainkat. - Na, tetszik? - kérdezi ekkor tőlem egy piros szoknyás alak, talpig pajzsban, kezében karddal, és sisakkal a fején. Persze, bólintok rá elmosolyodva, mire András lekapja a sisakot a fejéről: De ígérd meg, hogy senkinek nem mesélsz rólam... Nyalka huszárok, állami támogatás Beöltözve Bemutató küzdelem vértben, vasban. Római kori családi napok Százhalombattán