Népszabadság, 2005. szeptember (63. évfolyam, 204-229. szám)

2005-09-01 / 204. szám

NÉPSZABADSÁG MAGYARORSZÁG - ÁLLÁSPONT 2005. SZEPTEMBERI., CSÜTÖRTÖK 3 Alkotmánybíró-jelölés: elvi vagy tartalmi kifogások? Az SZDSZ elvi fenntartások miatt nem szavazza meg a parlamentben a jelen­legi vagy korábban volt alkotmánybí­rók mandátumhosszabbítását, illetve újraválasztását, bár az aktuálisan érin­tettek - Holló András jelenlegi alkot­mánybírósági elnök és Lábady Tamás volt alkotmánybíró­­ személyével kap­csolatban nincs kifogása. A szabad de­mokraták Fodor Gábor által tolmá­csolt állásfoglalása elvi jelentőségű­­ gyakorlati következménye nincs, miu­tán a két „nagy”, az MSZP és a Fidesz hétfőn már megállapodott egymással. A szeptemberi alkotmánybíró­ vá­■ . A parlament sorozatban hoz olyan törvényeket, amelyeket az Alkotmány­­bíróság megsemmisít, a drogtörvény lényegében legalizálja a kábítószer használatát, eluralkodott a korrupció, nincs családpolitika, terjed a szexuális aberráció, soha nem tapasztalt mér­tékben csökken a születések száma, egyesek az eutanázia bevezetését köve­lasztásról tett házelnöki bejelentés ko­rántsem volt váratlan, hiszen az MSZP és a Fidesz között már a nyár elején körvonalazódott az alku: a korábban megnevezett két jelölt mellé nem új embereket kellene keresni, hanem cél­szerűbb volt vagy jelenlegi alkotmány­bírákat újraválasztani. A folyamatot fölgyorsíthatta az, hogy Sólyom László egy nyilatkozatában kilátásba helyez­te, hogy államfőként is szóvá kell ten­nie előbb-utóbb azt az áldatlan helyze­tet, hogy az AB a tagok hiánya miatt működőképessége határára ért. Két jelöltben korábban már meg­egyeztek: az MSZP támogatását Bragyova András, az ellenzékét Ko­vács Péter élvezte. Ezek után került szóba Lábady Tamás és Holló András neve. Az előbbi 1990-től 1999-ig volt a testület tagja, az 1997-ben alkotmány­­bíróvá választott Holló pedig az AB je­lenlegi elnöke. Ráadásul így a kényes politikai egyensúly is megmarad, hi­szen Lábady - bár 1990-ben konszen­zusos jelöltként szerepelt - közismer­ten konzervatív jogtudós, Hollót pedig annak idején az MSZP javaslatára vá­lasztották alkotmánybírává. Az alku szépséghibája, hogy az SZDSZ már akkor jelezte: elvi meg­fontolásokból nem támogatja az újra­választást. Ezt erősítette meg tegnap Fodor Gábor, ismételten leszögezve: e megoldás a jogállamiság sérelmével járhat. Ha ugyanis a bírákat újravá­laszthatják, óhatatlanul felmerül an­nak lehetősége, hogy döntéseik során politikai megfontolások is szerepet játszhatnak. Az MSZP-Fidesz-alkut különben az MDF is bírálja. Herényi Károly frakcióvezető azt hangsúlyoz­za, hogy a jogásztársadalom tagjai kö­zött lennének más alkalmas jelöltek is. Könnyen elképzelhető azonban, hogy az SZDSZ-nek más kifogásai is vannak. Szabad demokrata körökben állítólag többen is úgy vélik, hogy Lábady­­ és Kovács is - sokkal közelebb áll a konzervatív értékrendhez, mint amennyire Bragyova vagy Holló a szoci­alista, illetve a liberális eszmékhez. Lábady például az abortuszkérdésben a szélsőséges magzatvédők álláspontját osztja. A professzor egyébként tavasszal Szentendrén a helyi Kolping Család­­egyesület által szervezett rendezvényen - ahol egyebek mellett a politika, a ha­talom, az erkölcs és isten kérdése is na­pirendre került - Jézus pere jogász­szemmel címen tartott előadást. Közis­mert ugyanakkor, hogy Kovács Péter pedig a Fidesz holdudvarában működő Professzorok Batthyány Körének tagja. Efféle kötődésről Bragyova, illetve Hol­ló esetében valóban nem lehet tudni. L. K. telik. Valami gyökeresen rossz uralko­dott el rajtunk, a hazugságok álságos világa. Azért jutottunk el idáig, mert a jog és a társadalom mögül is eltűnt a jog legfőbb támasza, a keresztény er­kölcs.” (Részlet Lábady Tamásnak a Rókusi Katolikus Klubban 2004 októ­berében tartott előadásából.) Forrás: a Rókusi Katolikus Klub honlapja Lábady Tamás és Sólyom László 1993. november 12-én az Alkotmánybíróságon Szociális otthon: ügyes önkormányzatok Az esélyegyenlőségi minisztéri­um szeretné elérni, hogy az egy­házi szociális intézmények ki­egészítő támogatását bizonyos esetekben ne az állam, hanem az önkormányzatok fizessék. Enyhe fordulatot vett a szakminiszté­rium által az egyházi fenntartású in­tézmények finanszírozásáról indított vita. Elsősorban az önkormányzatok helyzetén változtatna a szociális tárca. Az egyházi fenntartású szociális intéz­mények - hangsúlyozta Wágner Mária, az esélyegyenlőségi tárca kommuniká­ciós vezetője - állami kiegészítésként garantáltan megkapják azt az átlagos összeget, amit az önkormányzatok (az alapnormatíván túl) saját intézménye­ikre fordítanak. Némelyik önkor­mányzat az intézmények fenntartásá­nak terhét átengedi az egyházaknak, így nem kell pénzt áldozni a szociális otthonokra, mégis van ellátás a terüle­tén. Látszólag mindenki jól jár. A köz­ponti költségvetés azonban nem, hisz ugyanazért a szolgáltatásért lényege­sen többet fizet - állapította meg a kommunikációs vezető. A közigazgatási hivataloktól szár­mazó adatok alapján az elmúlt másfél évben az önkormányzatok hét szociális intézményt, mintegy 650 férőhelyet adtak át az egyházaknak. A kimutatás­ban nem szerepel, hogy mely felekeze­tekről van szó. A katolikusok például állítják, hogy a közelmúltban nem vet­tek át önkormányzati intézményt. Akárhogy is, a minisztérium azt állítja, 210 millió forintos többletkiadással jártak az idén az egyházaknak átadott szociális helyek. Vágner Mária hozzá­tette: bár tömeges jelenségről még nem lehet beszélni, az átalakulások el­torzítják a költségvetést. A szociális intézmények ebben az évben - a kommunikációs vezető érve­lése szerint - az ily módon hirtelen megnőtt forrásigények miatt késve kapták meg a normatív támogatást. A másik következmény - jegyezte meg -, hogy ezek az egyházi intézmények át­lagosan mintegy 45 százalékkal több pénzzel gazdálkodhatnak, mint ha az adott önkormányzatok fenntartásában maradtak volna. A minisztérium a szociális törvény módosításával szeretné igazságossá tenni a támogatási rendszert. Az egyik elképzelés szerint az egyházi kiegészítő támogatást nem az állam, hanem az önkormányzatok fizetnék abban az esetben, ha nem tesznek eleget szociá­lis ellátási kötelezettségüknek. A tárca a kiegészítő támogatás kiszámításának módján is változtatni akar, de ehhez a Vatikánnal kötött megállapodást kel­lene módosítani. - Tisztában vagyunk azzal - jelentette ki Vágner Mária -, hogy nemzetközi szerződésről van szó, amit önhatalmúlag se a kormány, se a minisztérium nem változtathat meg. A problémára azonban szeretnénk fel­hívni a figyelmet - mondta. A szociális törvény módosításáról már készült ugyan egy véglegesnek szánt javaslat, ám a szakértői egyezteté­sek még most is folynak. A kommuni­kációs vezető szerint egyelőre nem lehet megjósolni, hogy végül milyen tartalmú előterjesztés kerül a kormány elé. CZENE GÁBOR Az ügyészségen maradt Kulcsár kazettája A Fővárosi Főügyészség nem adta át a Fővárosi Bíróságnak a brókerbotrány bizonyítékai között azt a videofelvételt, amely Kulcsár Attila egyik gyanúsítot­­ti kihallgatásán készült, s amelynek számos részletét több tévécsatorna is bemutatta - tudtuk meg Ruttner György ügyvédtől. Kerék Csabának, a brókerügy másodrendű vádlottjának védője elmondta: szerettek volna vé­dencével másolatot kapni a kazettáról, ahogy annak egyes részleteit az inter­neten nyilvánosságra hozták. Akkor az ügyészség azzal hárította el a kérésü­ket, hogy „napokon belül benyújtják a vádiratot a bírósághoz, így már jobb lenne, ha ott kérnék a másolatot”. A Fővárosi Bíróságon Ruttner kérését azzal utasították el, hogy a kazetta nem található a bizonyítékok között. A bíróság ügyintézőjének érdeklődésére a Fővárosi Főügyészségen azt felelték, a kazetta azért nincs a vádirattal együtt a bíróságnak átadott bizonyítékok kö­zött, mert „még tanulmányozzák”.­­ A büntetőeljárási törvény értelmé­ben az ügyészségnek a vádirattal vala­mennyi, az ügyre vonatkozó bizonyíté­kot át kell adnia a bíróságnak - indo­kolja felháborodását Ruttner. - Hová vezetne, ha az ügyészség önkényesen visszatarthatna bizonyítékokat, vagy csak jóval később, amikor neki tetszik, nyújtaná be azokat a bíróságnak. - Semmiféle kazetta nem tűnt el - szögezte le Borbély Zoltán, a Legfőbb Ügyészség szóvivője.­­ A Fővárosi Fő­ügyészség előre jelezte a Fővárosi Bíró­ságnak, hogy a kazettával összefüggés­ben közokirat-hamisítás gyanújával feljelentés érkezett az Ügyészségi Nyo­mozó Hivatalhoz, s ennek elbírálásá­hoz szükség volt a kazettára. Mivel a feljelentés ügyében még nem született döntés, az ügyészség jelezte, hogy a ka­zettát csak a jogorvoslati határidők le­járta után csatolja a bizonyítékokhoz. F. gy. A. A 1980. augusztus 31. % ACZÉLENDRE rés, amelyet az ’56-os magyar forradalom a „szocialista tábor” falán ütött, nem volt maradandó. A lengyel Szolidaritás szakszervezet szü­letése - mintegy negyedszázaddal később - az volt. A különbség olyképpen érzékeltethető, hogy a magyar forradalom vívmányait legfeljebb napokra ismerte el maga a rendszer és a Szovjetunió; a hatalomtól független, telje­sen szabad szervezkedés jogát viszont Lengyelországban mindkettő legiti­málta, éspedig nem napokra, hanem másfél évre. Ez a politikai élmény a 80-as évek fejlődését döntően meghatározta, miközben ’56-nak ilyen mélységű kisugárzása nem volt. Érzelmileg persze igen, de ez most hanya­golható. A lengyel „előzés” dokumentuma az 1989-es alkotmányos hata­lommegosztás, amely a Szolidaritás zászlaja alatt gyülekezőket előbb jut­tatta pozíciókba, mintsem ugyanez a magyar ellenzéknek - az állampárt ugyancsak tevékeny közreműködésével - sikerült volna. Más kérdés, hogy a lengyel minta sehol sem volt ragadós, sőt: odahaza se életképes. De ettől még igaz, hogy a LEMP reformerei előbb érezték meg és vállalták a váltás kényszerét, mint magyar eszmetársaik. Miért is? Bevallom, családi és szakmai okok folytán konokul „lovagolok” a magyar-lengyel párhuzamo­kon. Az 1980-as év ennek a „lovaglásnak” egy pikáns fejezete. Végtére is el lehetne intézni a dolgot annyival, hogy a lengyelek történelmet csináltak, mi kevésbé. De az ügy ennél kicsit bonyolultabb. Van egy csomó legenda. Ilyen például, hogy a tengermelléki sztrájkhul­lámot, amely oly magasra emelte Lech Walesát, egy újabb (vö. 1970) hús­áremelési hullám előzte meg. Ez nem igaz. Egy július elejei varsói bejelen­tés mindössze arról szólt, hogy a húskínálat újabb két százalékát irányítják át a „különleges szektorba”, ahol a normális ár többszöröséért lehetett húst venni. A lengyel munkásosztály azonban a normális húsboltban akart húst venni, ott, ahol nem talált. Illetve csak ritka napokon. A hús elment Nyu­gatra, valamiből ugyanis fedezni kellett a Gyerekek által fölvett, iparfejlesz­tésre szánt hitelek törlesztését. Ami meg otthon maradt, azt a kormány megpróbálta reális áron - a különleges szektorban - értékesíteni, de ehhez nem tudott vásárlóerőt biztosítani. A munkás nem keresett eleget ahhoz, hogy ott vásároljon. Az irreális áron áruló „normális” húsboltok meg üre­sen álltak. Ekkor született a vicc, hogy mi a különbség a háború előtti és a háború utáni húsbolt között? Az, hangzott a válasz, hogy a háború előtt a boltra ki volt írva egy név: „Kowalski”, és a pult mögött ott volt a hús, ma meg a boltra az van kiírva, hogy „hús”, és a pult mögött ott van a Kowalski. De az élelmiszerár-támogatás a Szolidaritás születésekor így is a lengyel költségvetés negyven százalékát vitte el. Egyszóval: az agyontámogatott élelmiszerek kínálata messze alulmúlta a keresletet. Holott Lengyelor­szágban (egyedüli kivételként a „táborban”) nem volt téeszesítés, a mező­­gazdaság magánkézben maradt. De - tőke híján - olyan alacsony hatásfo­kon és olyan drágán termelt, hogy a mindenkori kormányok (az agrárex­port kényszerének szorításában) mindig messze az általuk megszabott „bolti árak” fölött vásároltak tőle. A munkásnak egyszerűen nem lehetett olyan áron eladni az élelmiszert, amilyenért a paraszt termelt. De a mun­kás ezzel nem tudott megbékélni, pláne, hogy uralkodónak hirdették ki. A téeszesített Magyarország ezenközben - 1980-ban vagyunk - ugyan­csak meg volt akadva az agrárexporttal és az árakkal. De másképpen. Az ország alapvetően jól volt lakva. A „téeszes vonal” (Szabó István) és az „ál­lami gazdasági vonal” (Burgert Róbert) is akkora fölösleget tudott kiter­melni - kellő politikai hátszéllel persze -, hogy jutott is, maradt is. Annak idején nem volt olyan mezőgazdasági fölösleg, amit ne lehetett volna a Szovjetunióba - „kemény áru” ellenében - eladni. És, ellentétben a len­gyellel, a magyar nem ismerte a sorban állást. Az év dilemmája minekünk nem az volt, hogy üresek a boltok, s ahol nem üresek, ott megfizethetetlen az áru, hanem az, hogy az olajválság folytán megnövekedett energia-, gépieszköz- és műtrágyaárak pusztító hatását hogyan lehet lefojtani. A kormány megértette, hogy a parasztság termelési kedvét a költségek egy­szerű áthárításával tragédia volna elvenni, ennélfogva a felvásárlási árakat úgy emelte meg, hogy azok 80 százalékban fedezték a mezőgazdaságban használt ipari termékek árnövekedését. S mivel a paraszt jövedelmének alapját jelentő háztáji általában nem volt annyira gép- és anyagigényes, mint a közös, a parasztság jövedelmi pozíciója nagy általánosságban nem romlott. Magyarország ugyan keményen el volt adósodva, de a költségve­tés - ellentétben Lengyelországgal - meg tudta magának engedni a fenti vállalkozás luxusát. Ezzel a megnyugtató háttérrel Kádár János azt is megengedhette magá­nak, hogy a Szolidaritás megszületését követő revansista tébolyban - melynek élenjárói a szovjetek, az NDK-sok és a bolgárok voltak -, folya­matosan elhatárolódjék a Brezsnyev-doktrína által sugallt közös katonai beavatkozás ötletétől. Noha manapság már sületlenségnek hat az az unos­­untalan ismételt mondata, hogy a lengyel válságot magának a lengyel nép­nek kell megoldania - végtére is ki másnak, nem? -, de annak idején e mondatnak világos üzenete volt: a „megoldás” nélkülünk fog végbemenni. Azaz: nincs még egy Prága, ’68. Kádárt azonban nem kolportálnám pozitív példának a lengyel viszony­ban. Tagadhatatlan, hogy konokul elzárkózott mindenfajta olyan egyezke­déstől, ami Magyarországot bevonta volna egy katonai akcióba. De szája szögletében minden kimondott - és jobbára kimondatlan - lengyel hivat­kozás mindig egy cinkos és fölényes mosoly kíséretében jelent meg. Ok­kal? Ha akarom, igen. Merthogy mi csak jól tudtunk kijönni minden ös­­­szehasonlításból a válság felé bukdácsoló Gierek-rendszerrel, de a Szolida­ritás-világgal is. Kádár imádott azon elmélkedni, hogy noha a béreket a cudar külgazdasági környezet miatt nem lehet a korábbról megszokott mértékben emelni, ami pénz a magyar zsebekbe kerül - itt jön a kacsintás -, azt azonban „normálisan” el lehet költeni. Ha szigorúra váltott, azt mondta, minálunk megingathatatlan elv, hogy csak annyi pénz lehet for­galomban, amennyinek árufedezete van, amiből mindenki megérthette, hogy a környező országokban nem megingathatatlan. Az elhajlónak tetsző Kádár igen rossz véleménnyel volt azokról az en­gedményekről, amelyeket a Szolidaritás 1980. augusztus 31-én a rogya­dozó lábú lengyel kormánytól kicsikart. A javára írom, hogy tényleg nem létezett - vásárlóerőben nem, papírban igen - az a pénz, amit a függet­len szakszervezet „a kommunisták” zsebéből kivenni vélt. A Szolidaritás jóléti vívmányai az adott lengyel viszonyok közepette abszolúte teljesít­hetetlenek voltak - amiképp ezt később például Schmidt német kancel­lár is elismerte. Csakhogy 1980-ban, amikor a reálbér Magyarországon - 1956 óta először - csökkenni kezdett, leírtak egy csomó beruházást, s az emberekkel közölték, hogy a nemzeti jövedelem növekményének a fele adósságszolgálatra (tehát nem fogyasztásra, nem is beruházásra) megy el. Lengyelország minden, 1980 augusztusa után kétszeresen is tapint­­hatóvá vált anyagi negatívuma Isten ajándéka volt a magyar vezetőknek. „Bezzegországnak” lehetett eladni a mienket, főként a lét-, a jövedelmi és az ellátási biztonság, tágabb értelemben a stabilitás jelszavával. Ké­sőbb ez lettmotívja lett a lengyelekkel szemben lenéző magyar önpropa­gandának. P. S. Okos-e 1980. augusztus 31-ének optikáján át nézni az akkori vilá­got? Nemigen. Hatalomátvételre készült Reagan: ismerjük a következmé­nyeket. Meghalt Tito: ismerjük a következményeket. Szaddám Huszein megtámadta Iránt: ismerjük a következményeket. Mindent ismerünk, csak önmagunkat nem egészen. Lech Walesa, 1980 hőse egy későbbi el­nökválasztáson épp olyan emléktárgy lett, mint egy másik hős: Mihail Gorbacsov.

Next