Népszabadság, 2005. szeptember (63. évfolyam, 204-229. szám)
2005-09-01 / 204. szám
NÉPSZABADSÁG MAGYARORSZÁG - ÁLLÁSPONT 2005. SZEPTEMBERI., CSÜTÖRTÖK 3 Alkotmánybíró-jelölés: elvi vagy tartalmi kifogások? Az SZDSZ elvi fenntartások miatt nem szavazza meg a parlamentben a jelenlegi vagy korábban volt alkotmánybírók mandátumhosszabbítását, illetve újraválasztását, bár az aktuálisan érintettek - Holló András jelenlegi alkotmánybírósági elnök és Lábady Tamás volt alkotmánybíró személyével kapcsolatban nincs kifogása. A szabad demokraták Fodor Gábor által tolmácsolt állásfoglalása elvi jelentőségű gyakorlati következménye nincs, miután a két „nagy”, az MSZP és a Fidesz hétfőn már megállapodott egymással. A szeptemberi alkotmánybíró vá■ . A parlament sorozatban hoz olyan törvényeket, amelyeket az Alkotmánybíróság megsemmisít, a drogtörvény lényegében legalizálja a kábítószer használatát, eluralkodott a korrupció, nincs családpolitika, terjed a szexuális aberráció, soha nem tapasztalt mértékben csökken a születések száma, egyesek az eutanázia bevezetését kövelasztásról tett házelnöki bejelentés korántsem volt váratlan, hiszen az MSZP és a Fidesz között már a nyár elején körvonalazódott az alku: a korábban megnevezett két jelölt mellé nem új embereket kellene keresni, hanem célszerűbb volt vagy jelenlegi alkotmánybírákat újraválasztani. A folyamatot fölgyorsíthatta az, hogy Sólyom László egy nyilatkozatában kilátásba helyezte, hogy államfőként is szóvá kell tennie előbb-utóbb azt az áldatlan helyzetet, hogy az AB a tagok hiánya miatt működőképessége határára ért. Két jelöltben korábban már megegyeztek: az MSZP támogatását Bragyova András, az ellenzékét Kovács Péter élvezte. Ezek után került szóba Lábady Tamás és Holló András neve. Az előbbi 1990-től 1999-ig volt a testület tagja, az 1997-ben alkotmánybíróvá választott Holló pedig az AB jelenlegi elnöke. Ráadásul így a kényes politikai egyensúly is megmarad, hiszen Lábady - bár 1990-ben konszenzusos jelöltként szerepelt - közismerten konzervatív jogtudós, Hollót pedig annak idején az MSZP javaslatára választották alkotmánybírává. Az alku szépséghibája, hogy az SZDSZ már akkor jelezte: elvi megfontolásokból nem támogatja az újraválasztást. Ezt erősítette meg tegnap Fodor Gábor, ismételten leszögezve: e megoldás a jogállamiság sérelmével járhat. Ha ugyanis a bírákat újraválaszthatják, óhatatlanul felmerül annak lehetősége, hogy döntéseik során politikai megfontolások is szerepet játszhatnak. Az MSZP-Fidesz-alkut különben az MDF is bírálja. Herényi Károly frakcióvezető azt hangsúlyozza, hogy a jogásztársadalom tagjai között lennének más alkalmas jelöltek is. Könnyen elképzelhető azonban, hogy az SZDSZ-nek más kifogásai is vannak. Szabad demokrata körökben állítólag többen is úgy vélik, hogy Lábady és Kovács is - sokkal közelebb áll a konzervatív értékrendhez, mint amennyire Bragyova vagy Holló a szocialista, illetve a liberális eszmékhez. Lábady például az abortuszkérdésben a szélsőséges magzatvédők álláspontját osztja. A professzor egyébként tavasszal Szentendrén a helyi Kolping Családegyesület által szervezett rendezvényen - ahol egyebek mellett a politika, a hatalom, az erkölcs és isten kérdése is napirendre került - Jézus pere jogászszemmel címen tartott előadást. Közismert ugyanakkor, hogy Kovács Péter pedig a Fidesz holdudvarában működő Professzorok Batthyány Körének tagja. Efféle kötődésről Bragyova, illetve Holló esetében valóban nem lehet tudni. L. K. telik. Valami gyökeresen rossz uralkodott el rajtunk, a hazugságok álságos világa. Azért jutottunk el idáig, mert a jog és a társadalom mögül is eltűnt a jog legfőbb támasza, a keresztény erkölcs.” (Részlet Lábady Tamásnak a Rókusi Katolikus Klubban 2004 októberében tartott előadásából.) Forrás: a Rókusi Katolikus Klub honlapja Lábady Tamás és Sólyom László 1993. november 12-én az Alkotmánybíróságon Szociális otthon: ügyes önkormányzatok Az esélyegyenlőségi minisztérium szeretné elérni, hogy az egyházi szociális intézmények kiegészítő támogatását bizonyos esetekben ne az állam, hanem az önkormányzatok fizessék. Enyhe fordulatot vett a szakminisztérium által az egyházi fenntartású intézmények finanszírozásáról indított vita. Elsősorban az önkormányzatok helyzetén változtatna a szociális tárca. Az egyházi fenntartású szociális intézmények - hangsúlyozta Wágner Mária, az esélyegyenlőségi tárca kommunikációs vezetője - állami kiegészítésként garantáltan megkapják azt az átlagos összeget, amit az önkormányzatok (az alapnormatíván túl) saját intézményeikre fordítanak. Némelyik önkormányzat az intézmények fenntartásának terhét átengedi az egyházaknak, így nem kell pénzt áldozni a szociális otthonokra, mégis van ellátás a területén. Látszólag mindenki jól jár. A központi költségvetés azonban nem, hisz ugyanazért a szolgáltatásért lényegesen többet fizet - állapította meg a kommunikációs vezető. A közigazgatási hivataloktól származó adatok alapján az elmúlt másfél évben az önkormányzatok hét szociális intézményt, mintegy 650 férőhelyet adtak át az egyházaknak. A kimutatásban nem szerepel, hogy mely felekezetekről van szó. A katolikusok például állítják, hogy a közelmúltban nem vettek át önkormányzati intézményt. Akárhogy is, a minisztérium azt állítja, 210 millió forintos többletkiadással jártak az idén az egyházaknak átadott szociális helyek. Vágner Mária hozzátette: bár tömeges jelenségről még nem lehet beszélni, az átalakulások eltorzítják a költségvetést. A szociális intézmények ebben az évben - a kommunikációs vezető érvelése szerint - az ily módon hirtelen megnőtt forrásigények miatt késve kapták meg a normatív támogatást. A másik következmény - jegyezte meg -, hogy ezek az egyházi intézmények átlagosan mintegy 45 százalékkal több pénzzel gazdálkodhatnak, mint ha az adott önkormányzatok fenntartásában maradtak volna. A minisztérium a szociális törvény módosításával szeretné igazságossá tenni a támogatási rendszert. Az egyik elképzelés szerint az egyházi kiegészítő támogatást nem az állam, hanem az önkormányzatok fizetnék abban az esetben, ha nem tesznek eleget szociális ellátási kötelezettségüknek. A tárca a kiegészítő támogatás kiszámításának módján is változtatni akar, de ehhez a Vatikánnal kötött megállapodást kellene módosítani. - Tisztában vagyunk azzal - jelentette ki Vágner Mária -, hogy nemzetközi szerződésről van szó, amit önhatalmúlag se a kormány, se a minisztérium nem változtathat meg. A problémára azonban szeretnénk felhívni a figyelmet - mondta. A szociális törvény módosításáról már készült ugyan egy véglegesnek szánt javaslat, ám a szakértői egyeztetések még most is folynak. A kommunikációs vezető szerint egyelőre nem lehet megjósolni, hogy végül milyen tartalmú előterjesztés kerül a kormány elé. CZENE GÁBOR Az ügyészségen maradt Kulcsár kazettája A Fővárosi Főügyészség nem adta át a Fővárosi Bíróságnak a brókerbotrány bizonyítékai között azt a videofelvételt, amely Kulcsár Attila egyik gyanúsítotti kihallgatásán készült, s amelynek számos részletét több tévécsatorna is bemutatta - tudtuk meg Ruttner György ügyvédtől. Kerék Csabának, a brókerügy másodrendű vádlottjának védője elmondta: szerettek volna védencével másolatot kapni a kazettáról, ahogy annak egyes részleteit az interneten nyilvánosságra hozták. Akkor az ügyészség azzal hárította el a kérésüket, hogy „napokon belül benyújtják a vádiratot a bírósághoz, így már jobb lenne, ha ott kérnék a másolatot”. A Fővárosi Bíróságon Ruttner kérését azzal utasították el, hogy a kazetta nem található a bizonyítékok között. A bíróság ügyintézőjének érdeklődésére a Fővárosi Főügyészségen azt felelték, a kazetta azért nincs a vádirattal együtt a bíróságnak átadott bizonyítékok között, mert „még tanulmányozzák”. A büntetőeljárási törvény értelmében az ügyészségnek a vádirattal valamennyi, az ügyre vonatkozó bizonyítékot át kell adnia a bíróságnak - indokolja felháborodását Ruttner. - Hová vezetne, ha az ügyészség önkényesen visszatarthatna bizonyítékokat, vagy csak jóval később, amikor neki tetszik, nyújtaná be azokat a bíróságnak. - Semmiféle kazetta nem tűnt el - szögezte le Borbély Zoltán, a Legfőbb Ügyészség szóvivője. A Fővárosi Főügyészség előre jelezte a Fővárosi Bíróságnak, hogy a kazettával összefüggésben közokirat-hamisítás gyanújával feljelentés érkezett az Ügyészségi Nyomozó Hivatalhoz, s ennek elbírálásához szükség volt a kazettára. Mivel a feljelentés ügyében még nem született döntés, az ügyészség jelezte, hogy a kazettát csak a jogorvoslati határidők lejárta után csatolja a bizonyítékokhoz. F. gy. A. A 1980. augusztus 31. % ACZÉLENDRE rés, amelyet az ’56-os magyar forradalom a „szocialista tábor” falán ütött, nem volt maradandó. A lengyel Szolidaritás szakszervezet születése - mintegy negyedszázaddal később - az volt. A különbség olyképpen érzékeltethető, hogy a magyar forradalom vívmányait legfeljebb napokra ismerte el maga a rendszer és a Szovjetunió; a hatalomtól független, teljesen szabad szervezkedés jogát viszont Lengyelországban mindkettő legitimálta, éspedig nem napokra, hanem másfél évre. Ez a politikai élmény a 80-as évek fejlődését döntően meghatározta, miközben ’56-nak ilyen mélységű kisugárzása nem volt. Érzelmileg persze igen, de ez most hanyagolható. A lengyel „előzés” dokumentuma az 1989-es alkotmányos hatalommegosztás, amely a Szolidaritás zászlaja alatt gyülekezőket előbb juttatta pozíciókba, mintsem ugyanez a magyar ellenzéknek - az állampárt ugyancsak tevékeny közreműködésével - sikerült volna. Más kérdés, hogy a lengyel minta sehol sem volt ragadós, sőt: odahaza se életképes. De ettől még igaz, hogy a LEMP reformerei előbb érezték meg és vállalták a váltás kényszerét, mint magyar eszmetársaik. Miért is? Bevallom, családi és szakmai okok folytán konokul „lovagolok” a magyar-lengyel párhuzamokon. Az 1980-as év ennek a „lovaglásnak” egy pikáns fejezete. Végtére is el lehetne intézni a dolgot annyival, hogy a lengyelek történelmet csináltak, mi kevésbé. De az ügy ennél kicsit bonyolultabb. Van egy csomó legenda. Ilyen például, hogy a tengermelléki sztrájkhullámot, amely oly magasra emelte Lech Walesát, egy újabb (vö. 1970) húsáremelési hullám előzte meg. Ez nem igaz. Egy július elejei varsói bejelentés mindössze arról szólt, hogy a húskínálat újabb két százalékát irányítják át a „különleges szektorba”, ahol a normális ár többszöröséért lehetett húst venni. A lengyel munkásosztály azonban a normális húsboltban akart húst venni, ott, ahol nem talált. Illetve csak ritka napokon. A hús elment Nyugatra, valamiből ugyanis fedezni kellett a Gyerekek által fölvett, iparfejlesztésre szánt hitelek törlesztését. Ami meg otthon maradt, azt a kormány megpróbálta reális áron - a különleges szektorban - értékesíteni, de ehhez nem tudott vásárlóerőt biztosítani. A munkás nem keresett eleget ahhoz, hogy ott vásároljon. Az irreális áron áruló „normális” húsboltok meg üresen álltak. Ekkor született a vicc, hogy mi a különbség a háború előtti és a háború utáni húsbolt között? Az, hangzott a válasz, hogy a háború előtt a boltra ki volt írva egy név: „Kowalski”, és a pult mögött ott volt a hús, ma meg a boltra az van kiírva, hogy „hús”, és a pult mögött ott van a Kowalski. De az élelmiszerár-támogatás a Szolidaritás születésekor így is a lengyel költségvetés negyven százalékát vitte el. Egyszóval: az agyontámogatott élelmiszerek kínálata messze alulmúlta a keresletet. Holott Lengyelországban (egyedüli kivételként a „táborban”) nem volt téeszesítés, a mezőgazdaság magánkézben maradt. De - tőke híján - olyan alacsony hatásfokon és olyan drágán termelt, hogy a mindenkori kormányok (az agrárexport kényszerének szorításában) mindig messze az általuk megszabott „bolti árak” fölött vásároltak tőle. A munkásnak egyszerűen nem lehetett olyan áron eladni az élelmiszert, amilyenért a paraszt termelt. De a munkás ezzel nem tudott megbékélni, pláne, hogy uralkodónak hirdették ki. A téeszesített Magyarország ezenközben - 1980-ban vagyunk - ugyancsak meg volt akadva az agrárexporttal és az árakkal. De másképpen. Az ország alapvetően jól volt lakva. A „téeszes vonal” (Szabó István) és az „állami gazdasági vonal” (Burgert Róbert) is akkora fölösleget tudott kitermelni - kellő politikai hátszéllel persze -, hogy jutott is, maradt is. Annak idején nem volt olyan mezőgazdasági fölösleg, amit ne lehetett volna a Szovjetunióba - „kemény áru” ellenében - eladni. És, ellentétben a lengyellel, a magyar nem ismerte a sorban állást. Az év dilemmája minekünk nem az volt, hogy üresek a boltok, s ahol nem üresek, ott megfizethetetlen az áru, hanem az, hogy az olajválság folytán megnövekedett energia-, gépieszköz- és műtrágyaárak pusztító hatását hogyan lehet lefojtani. A kormány megértette, hogy a parasztság termelési kedvét a költségek egyszerű áthárításával tragédia volna elvenni, ennélfogva a felvásárlási árakat úgy emelte meg, hogy azok 80 százalékban fedezték a mezőgazdaságban használt ipari termékek árnövekedését. S mivel a paraszt jövedelmének alapját jelentő háztáji általában nem volt annyira gép- és anyagigényes, mint a közös, a parasztság jövedelmi pozíciója nagy általánosságban nem romlott. Magyarország ugyan keményen el volt adósodva, de a költségvetés - ellentétben Lengyelországgal - meg tudta magának engedni a fenti vállalkozás luxusát. Ezzel a megnyugtató háttérrel Kádár János azt is megengedhette magának, hogy a Szolidaritás megszületését követő revansista tébolyban - melynek élenjárói a szovjetek, az NDK-sok és a bolgárok voltak -, folyamatosan elhatárolódjék a Brezsnyev-doktrína által sugallt közös katonai beavatkozás ötletétől. Noha manapság már sületlenségnek hat az az unosuntalan ismételt mondata, hogy a lengyel válságot magának a lengyel népnek kell megoldania - végtére is ki másnak, nem? -, de annak idején e mondatnak világos üzenete volt: a „megoldás” nélkülünk fog végbemenni. Azaz: nincs még egy Prága, ’68. Kádárt azonban nem kolportálnám pozitív példának a lengyel viszonyban. Tagadhatatlan, hogy konokul elzárkózott mindenfajta olyan egyezkedéstől, ami Magyarországot bevonta volna egy katonai akcióba. De szája szögletében minden kimondott - és jobbára kimondatlan - lengyel hivatkozás mindig egy cinkos és fölényes mosoly kíséretében jelent meg. Okkal? Ha akarom, igen. Merthogy mi csak jól tudtunk kijönni minden összehasonlításból a válság felé bukdácsoló Gierek-rendszerrel, de a Szolidaritás-világgal is. Kádár imádott azon elmélkedni, hogy noha a béreket a cudar külgazdasági környezet miatt nem lehet a korábbról megszokott mértékben emelni, ami pénz a magyar zsebekbe kerül - itt jön a kacsintás -, azt azonban „normálisan” el lehet költeni. Ha szigorúra váltott, azt mondta, minálunk megingathatatlan elv, hogy csak annyi pénz lehet forgalomban, amennyinek árufedezete van, amiből mindenki megérthette, hogy a környező országokban nem megingathatatlan. Az elhajlónak tetsző Kádár igen rossz véleménnyel volt azokról az engedményekről, amelyeket a Szolidaritás 1980. augusztus 31-én a rogyadozó lábú lengyel kormánytól kicsikart. A javára írom, hogy tényleg nem létezett - vásárlóerőben nem, papírban igen - az a pénz, amit a független szakszervezet „a kommunisták” zsebéből kivenni vélt. A Szolidaritás jóléti vívmányai az adott lengyel viszonyok közepette abszolúte teljesíthetetlenek voltak - amiképp ezt később például Schmidt német kancellár is elismerte. Csakhogy 1980-ban, amikor a reálbér Magyarországon - 1956 óta először - csökkenni kezdett, leírtak egy csomó beruházást, s az emberekkel közölték, hogy a nemzeti jövedelem növekményének a fele adósságszolgálatra (tehát nem fogyasztásra, nem is beruházásra) megy el. Lengyelország minden, 1980 augusztusa után kétszeresen is tapinthatóvá vált anyagi negatívuma Isten ajándéka volt a magyar vezetőknek. „Bezzegországnak” lehetett eladni a mienket, főként a lét-, a jövedelmi és az ellátási biztonság, tágabb értelemben a stabilitás jelszavával. Később ez lettmotívja lett a lengyelekkel szemben lenéző magyar önpropagandának. P. S. Okos-e 1980. augusztus 31-ének optikáján át nézni az akkori világot? Nemigen. Hatalomátvételre készült Reagan: ismerjük a következményeket. Meghalt Tito: ismerjük a következményeket. Szaddám Huszein megtámadta Iránt: ismerjük a következményeket. Mindent ismerünk, csak önmagunkat nem egészen. Lech Walesa, 1980 hőse egy későbbi elnökválasztáson épp olyan emléktárgy lett, mint egy másik hős: Mihail Gorbacsov.