Népszabadság, 2006. június (64. évfolyam, 127-151. szám)

2006-06-03 / 129. szám

NÉPSZABADSÁG 1 HÉTVÉGÉ 2006. JÚNIUS 3., SZOMBAT 5 Gallipoli vagy Normandia LENGYEL LÁSZLÓ Churchill az Admiralitás első lordja­ként 1915 januárjában úgy döntött, hogy a Dardanellákon folytatott hadművele­tekben mindenekelőtt a haditengeré­szeti akciókat erőlteti, s nem volt haj­landó összehangolni a haditengerészeti és szárazföldi műveleteket. Teljesen sa­ját kezében összpontosította a döntése­ket, s elérte, hogy mindenki támogassa. Ám a hadműveletek Gallipolinál teljes kudarcot vallottak, Churchill, majd a kormány bukásához vezettek. 1943-44- ben Churchill ellenszenvezett ugyan a normandiai partraszállással, de elfogad­ta, hogy a koalíció érdekei ezt kívánják. Már azt is tudta, hogy a partraszállást hosszas közös munkálatoknak, a had­erőnemek tevékenységei kifinomult összehangolásának kell megelőzniük. Nem sietett, nem erőszakoskodott a kelleténél többet. A díj a győzelem. Az új kormánynak egyszerre kell ki­igazítania és reformokat elindítania. Gyurcsány miniszterelnök a reforme­rek győzködése ellenére úgy döntött, hogy e lépéseket a választások utánra hagyja. „Lehet, hogy így többe kerül, de akkor a baloldal kormányozhat, és nem a jobboldal”. „A győzelem engem iga­zolt”, hangzik a miniszterelnök érvelé­se az első, drámai felvonás végén. Igaza van. A második felvonás most kezdő­dik. Az új kormány kemény, ezermil­liárdos nagyságú kiigazításra szánta el magát. Ezzel vissza fogja nyerni az Eu­rópai Unió, a pénzpiacok, a nagybefek­tetők bizalmát. Remélhetőleg hitelessé teszi a magyar kormányt és Magyaror­ A megszorításnak, a belőle következő növekedési, inflációs és szociális veszteségnek, a társadalmi konfliktusnak csak akkor van igazán értelme, ha valóban visszatérünk az egyensúlyi pályára, és átalakítjuk a nagy rendszereket, számot. Ugyanakkor a gáz-, a villamos­­energia-, a gyógyszer- és a tömegközle­kedési árak emelkedése, a bérek befa­gyasztása szükségképpen ki fogja válta­ni a középosztály, az önkormányzatok és a sajtó ellenállását. Csak elismerés­sel tekinthetünk a kormányfő és csapa­ta merészségére, ha valóban végigvi­szik, amire elszánták magukat. Most ki és össze kell majd tartaniuk, ha tetszik, ha nem. Alighanem más tartalmi arányok - nagyobb személyi kiigazítás és/vagy intézményi biztosítékok, nagyobb re­formcsomag és kisebb pénzügyi meg­szorítás­­, illetve teherviselési súlyok - egyharmados megosztás állam, tőke és munka között a 30-20-50-es arány he­lyett - elképzelhetők lettek volna, de szegény ember vízzel főz, valószínűleg hiányoztak a szükséges feltételek. Az új kormány régi kormány. Feladata, hogy végrehajtsa a pályára visszatérítést. Megszorító csomag, konvergencia­program, 2007-es költségvetés és beve­zethető reformok - ezeknek kell elké­szülniük 2007 elejére. Ezzel a kormány­tagok többsége feláldozza magát. Re­formkormány, a harmadik Gyurcsány­­kormány a jövő év elejétől lesz, mások­kal, másként. Ekkortól érdekes az új kormányszerkezet, és ekkor derül majd ki: képes-e a kormány európai intézmé­nyeket építeni - mert innen fordulat következik a reformokba és a fejleszté­sekbe. Vajon még a második felvonásban, vagy már soha nem kerül sor a szüksé­ges reformokra? A miniszterelnök pa­naszosan fejti ki, hogy a reformista ter­vezetek mennyire kidolgozatlanok és kivihetetlenek. Igaza van. Több a reformblabla, mint a reform, mondja, s ez helyes. Csakhogy másfél éve sokan figyelmeztettük, hogy ha már nem kezd hozzá a reformokhoz, legalább indítsa el a munkát kidolgozásukra. Amikor amellett döntött, hogy halaszt, azt is eldöntötte, hogy nem dolgoztat. Nem várható, hogy apparátusoktól tá­vol lévő, támogatást el nem nyerő ér­telmiségiek magánszorgalomból, vagy egy választási programban elvégezzék a kormány munkáját. A kormányfő nem adott pénzt, paripát és fegyvert reformprogramok elkészítésére - üres fiókban most kár kotorásznia. Ha ma kész reformtervezetek lennének, ak­kor a megszorítások a reformok intéz­ményi keretei között zajlanának. Nin­csenek­ így marad a hagyományos ki­igazítás és a remény arra, hogy 2007 elejére, fejvesztés terhe mellett, elké­szülnek a reformokkal. Gyurcsány Ferencnek 2004 novem­bere óta dolgoztatnia kellene csapato­kat az államrendszer és az önkormány­zatok közigazgatási és finanszírozási rendszerén. Az előbbire nem elegen­dők Sárközy Tamásnak, a magányos dzsungelharcosnak se az EU kormány­zati rendszeréhez, se a helyi igazgatási­hoz nem illesztett, egyébként színvo­nalas, de nem igazán kivitatott javasla­tai. A minisztériumokat megint szemé­lyekre és nem funkciókra szabták. Az erős miniszterelnöki központosítás mindenkor a döntések felülre csúszá­sát és a kormányzaton belüli fékek hiá­nyát eredményezi. Nincs miniszteri, nincs apparátusi felelősség, csak politi­kai lojalitás. Jól mutatta a tehetetlensé­get és félelmet, hogy senki nem merte megkérdőjelezni Gyurcsány határoza­tát: előbb program, azután döntés kor­mányszerkezetről, majd személyekről. E fordított sorrend hibás volt. Utólag a miniszterelnök, helyesen, elismerte. De mindenkinek el kell gondolkodnia azon, hogy miért nem merte, akarta szóvá tenni, s mit jelent egyetlen sze­mély döntésének ennyire kiszolgálta­tottá válni. Félek, hogy az államreformban sen­ki se gondolta végig és senki nem rend­szerezte a kormány és az alkotmányos nemzeti intézmények viszonyát. Mi­lyen szerepeket vár a kormány, s mi az alkotmányos intézmények szerepfelfo­gása, milyen átfogó stratégiát alakíta­nak ki a koalíciós pártok az alkotmá­nyos ellensúlyokkal szemben. A nem­zeti intézmények aktív szerepvállalása, kormánnyal folytatott párbeszéde nél­kül nem lesznek reformok. Mindez ré­sze a kormány ellenzékről alkotott fel­fogásának, és az ellenzékkel folytatott általános alkujának. Ez a legfőbb ügyész jelölésétől az Alkotmánybíró­ság tagjainak jelöléséig, a Nemzeti Bank elnökétől a monetáris tanács tag­jainak állításáig, az Állami Számvevő­­szék elnökétől a Legfelső Bíróság elnö­kéig, a Magyar Rádió elnökétől az MTV elnökéig, és az nemzeti fejleszté­si terv 2-ben való részvételtől a kéthar­mados törvények elfogadásáig terjed. Mind a kiigazításnak, mind a reformok­nak az alkotmányos rend kanyargós ös­vényén kell járniuk, és az ellenzék kü­lönböző erőivel folytatott párharcok­ban és megállapodásokban kell megva­lósulniuk. A közigazgatás regionalizációja és kistérségiesítése nincs megoldva az IDEA programmal. De ez csak a kön­­­nyebb rész, hiszen a nehezebb és fonto­sabb finanszírozási rendszerhez még senki hozzá se kezdett. Nem kellett vol­­na-e másfél éve a miniszterelnöknek magához kéretnie Szilvásy Györgyöt és Atkári Jánost, és így szólni hozzájuk: - Fiúk, a választásig készítsetek, készít­tessetek el egy összefüggő regionális, budapesti, megyei jogú városi, kistér­ségi közigazgatási és pénzügyi progra­mot, lehetőleg szakmai és politikai al­ternatívákkal! Mindezt annak figye­lembevételével, hogy meghatározott stratégiai pillanatokban meg kell nyer­nünk hozzá az ellenzéket! Amit pénz­ben, apparátusi hozzáférésben, titok­tartásban, munkatársban és politikai tá­mogatásban kértek, megkapjátok! Kétszer volt alkalom az önkormány­zati változtatásokat az ellenzéken be­váltani: először 2005 tavaszán, amikor Orbán liberális korszakában volt, és részt akart a nemzeti fejlesztési terv ki­dolgozásából, másodszor 2005 őszén, a költségvetés beadásáig, amikor az el­lenzéknek nehéz lett volna a konstruk­tív együttműködést visszautasítania. Most harmadszor érdemes mindkét eszközzel élni: hivatkozni a reform tár­sadalmi szükségességére, és részesíteni az ellenzéket - városait, térségeit - az NFT-2 programjaiból. De számolni kell a visszautasítással és azzal, hogy elfo­gadás esetén még kemény munkára van szükség az önkormányzati finan­szírozási rendszer kidolgozására. Hét­nyolc hónap van rá. Ennyi kell a mun­kához, és jövő év tavaszán lesz megint új helyzet, amikor az ellenzéknek új tárgyalási pozíciója alakulhat ki. Dolgozni és dolgoztatni kellett vol­na az egészségügy rendszerének átala­kításán. A Medgyessy-kormány alatt előkészületben volt az irányított beteg­­ellátás rendszerének bevezetése. Nem felelt meg Gyurcsány Ferenc ízlésének, de előterjesztőinek eltávolítása után nem adott megbízást senkinek új terve­zetek kidolgozására. A szocialistáknak és a jobboldaliaknak nincs semmilyen érdemi papírjuk. A liberálisok terveze­te olyan, amilyen apparátuson kívüli, csekély politikai és szakmai támoga­tottsággal rendelkező, ötletes és me­rész értelmiségiek elképzelése lehet. Ha most se kezdünk bele az egészség­ügy változtatásába, nem volt értelme választást nyerni. Molnár Lajosnak és csapatának hónapjai vannak a részletes KENTAURBESZÉD kidolgozásra, a nagy tőkecsoportokkal való egyeztetésre. Semmit se cseleked­ni vagy elhamarkodott lépéseket tenni a Fidesz is tud. Az oktatás és a kultúra egységes át­alakításán, a nemzeti fejlesztési tervbe és az önkormányzati, reformba illesz­tésén már legalább egy éve kellene ke­ményen dolgoznia Hiller István csa­patának. Itt kellett volna előkészíteni stratégiai döntésre, hogy mit kíván tenni az új kormány a kis iskolákkal, mit jelent a körzetesítés, hogyan kap­csolja össze az oktatási szolgáltatást a könyvtárak, kultúrházak, e-pontok szolgáltatásaival, merre megy tovább az ipari képzés, a középfokú oktatás, s végül mit kíván módosítani a felsőok­tatási képzésen és kutatáson. A két minisztériumot nem azért kell össze­vonni, hogy kevesebb minisztérium legyen, hanem azért, hogy egymásra hangolódjanak az oktatás, a tudomány és a kultúra eltérő stratégiái és intéz­ményei. Összehangolt stratégiára van szükség a kutatás és oktatás, illetve a nagy nemzeti intézmények működte­tésére és bekapcsolására az európai fejlesztési programokba. Munka van elég, hozzá kell látni azonnal. A mellékhadszíntérnek látszó had­erőreformra és/vagy külpolitikai stra­tégiára sem volt megrendelés. Nem hívta a miniszterelnök Gyarmati Ist­vánt és Szenes Zoltánt, hogy nekilás­sanak a NATO-nak megfelelő reform és megtakarítás kivitelezéséhez. Ideje végiggondolni az egységes külpoliti­kai-biztonságpolitikai és külgazdaság­politikai stratégiát és intézményrend­szert. Ha nem áll vissza a Külügymi­nisztérium és a külügyminiszter, a Honvédelmi Minisztérium és a hon­védelmi miniszter tekintélye, Magyar­­országnak nem lesz se igazi európai, se atlanti arculata. Nem jó irányba mozdult a szociálpolitikai­­ rendszer, és felibe-harmadába maradt a bűnmeg­előzési program. A„ciklus” egészére rendezni kell az ésszerű és pragmati­kus, elfogulatlan és intézményes vi­szonyt a határon túli magyarok parla­mentáris, önkormányzati és civil szer­vezeteivel, valamint az egyházakkal. A partraszállás megkezdődött. A megszorításnak, a belőle követke­ző növekedési, inflációs és szociális veszteségnek, a társadalmi konfliktus­nak csak akkor van igazán értelme, ha valóban visszatérünk az egyensúlyi pá­lyára, és átalakítjuk a nagy rendszere­ket. Az átalakításhoz egyszerre van szükség elszánt, országban, nemzetben gondolkodó, tárgyalóképes kormány­­párti és ellenzéki politikusokra, refor­mokat kitaláló, összecsiszoló, együtt­működő és végrehajtó szakpolitikusok­ra, közigazgatókra és elkötelezett, tu­dós értelmiségiekre. És becsületes, hi­báit átlátó, egyenes beszédű, a társadal­mat felnőttként kezelő, vitaképes veze­tő politikai, gazdasági, szellemi és médiaelitekre. Ha most nem állják, áll­­juk meg a helyünket, ugyanarra a mél­tatlan sorsra jutunk, mint az ókádári elit: élt, de már halott volt. RÉVÉSZ SÁNDOR Örülök, hogy Debreczeni Józsefet (Antall szel­leme, Népszabadság, Hétvége, május 27.) ön­vizsgálatra késztettem. Sajnálom, hogy a készte­tés gyöngének bizonyult. Debreczeni még min­dig nem tudta megemészteni azt a tényt, hogy a teljes közmegegyezéssel megválasztott média­elnökök elleni brutális rágalomhadjáratban a rossz oldalon állt, s hiába állt ott, mégis kizárták őt Antall József pártjából, mert eszményképe cserben hagyta őt. Nem csoda, ha a médiahábo­rúval kapcsolatban nem akar a részletekbe bele­menni. Hisz minél inkább belemegy, annál rosszabbul jön ki belőle. Debreczeni ma is ott tart, hogy a tükröt hi­báztatja, amiért Antall kormányzása kissé ferdé­re sikerült azokhoz az eszményekhez képest, amelyeket a családjából hozott. Ne feledjük, nemcsak az eszményeket hozta magával, hanem a ferdeséghez való alkalmazkodás parancsát is. Idősebb Antall József 1949-ben a Hazafias Nép­front mellett kampányolt, s a HNF képviselője­ként ülte végig az Országgyűlésben a Rákosi­­korszak legsötétebb éveit. Ettől ő még valóban kiváló ember és érdemdús antifasiszta volt. Nem tudom, kiket nevez Debreczeni „Ré­vészéknek”, de azt tudom, mivel magyarázza, hogy „az MDF-hez eleve, a kezdetektől fogva különleges gyanakvással és ellenszenvvel viszo­nyul a sajtó túlnyomó többsége. (...) Kimondom, amit úgyis tud mindenki: a fővárosi újságíró­­társadalom meghatározó többsége zsidó szár­mazású. Legtöbbjük nem rokonszenvezik azzal a nemzeti érzelmekkel telített politikai érték­renddel és stílussal, amelyik az MDF sajátja”. (Debreczeni József: Miniszterelnök, 278. o.) Itt a titok nyitja. Csak ránk kell nézni. Antall József 1993-ban azt a Varga Domokos Györgyöt nevezte ki a Nemzeti Tájékoztatási Iroda vezetőjének, aki korábban hatalmas vihart kavart az „uralomra törő, összetartó zsidókról” írott cikkével, melynek a végkövetkeztetése az volt, hogy „politikai, vagyis mások, a többség életét befolyásoló dolgoknál viszont kívánatos­nak tartom a számszerű arányok figyelembevé­telét”. (V. Domokos György: Kisebbség és zsar­nokság, Népszabadság, 1990. április 29.) Bizo­nyára azért találta őt alkalmasnak a miniszterel­nök erre a posztra, mert „konszenzust és méltá­nyosságot” akart. Nyilván ezért kívánt a közmé­dia élén olyan méltányosságra és konszenzuste­remtésre hajló személyeket látni, mint Nahlik Gábor, Csúcs László és Chrudinák Alajos. Ami Orbán pécsi beszédét illeti, az idézetből is kiderül, hogy Debreczeninek nem nagyon le­het igaza, hiszen „egyre több jelről” van ott szó, a szerencsétlen Miklós Árpád pedig aligha lehet egymaga egyre több. Vicces, hogy amit Orbán a kormányoldalról mond, az nem vonatkoztatható a kormány vezetőjére, ha nincs külön megne­vezve. Akkor talán emlékeztetnék cikkem ama helyére, ahol meg van nevezve: „Antall mind­máig ügyesen kihasználta azt az MDF-es popu­lista dalnokok által keltett, ébren tartott, majd hisztériás rohamokká fokozott pszichózist, amely szerint az ország végvárát már csak né­hány megmaradt, igazi avantgarde magyar védi a kommunista hatalomátmentők, a kozmopoli­­ta­ hazaárulók, bolsi apák, bolsi fiúk, liberális cafrangokba öltözött ellenzék egyesült hadai el­len (hogy most ne is beszéljünk a fennen köröző karvaly­tőkéről).” Erről írtam, hogy „Antall Jó­zsef ügyességét ma Orbán Viktor tanúsítja való­ban. Aki ezt az örökséget értékelni tudja, annak mellette a helye.” Debreczeni József hosszú idézettel támasz­totta alá azt az állításomat, hogy Jeszenszky Gé­za külügyminiszter Antall József egyetértésével kétségbe vonta az ellenzék nemzeti és demokra­tikus elkötelezettségét. Köszönet érte akkor is, ha ő ezt a kétségbe vonást nem képes fölismerni. Ám a Jeszenszky-szöveg értelmezésének nincs jelentősége Orbán akkori mondandója szem­pontjából, miszerint: „Egyszer már volt részünk ilyen mocskos kampányban, ahol lezsidózták és lekommunistázták az ellenzéket. Ennek azonban egyszer s mindenkorra vége, ezt még egyszer nem engedheti meg magának az MDF.” Debreczeni József úgy érzi, „megáll az esze”, amiért Antall Józsefet teszem felelőssé „a mosta­ni szörnyűségért is”, már amivé a Magyar Nem­zet lett. Bízom benne, hogy az az ész, ha ismét mozgásba lendül, be fogja látni, hogy nem ezt tettem. Azt írtam, hogy Antall indította el a lapot azon az úton, amelyen elhaladt a mostani állapo­táig. Tudniillik az Antall-kormány erőszakos be­avatkozása szüntette meg azt a lehetőséget, hogy a Magyar Nemzet szerkesztősége megőrizze függetlenségét, szuverenitását, ne váljon politi­kailag motivált tulajdonosok játékszerévé. A visszajáró szellem

Next