Népszabadság, 2006. augusztus (64. évfolyam, 178-204. szám)

2006-08-21 / 195. szám

Cirkusz, kenyér, hőguta Örömkoncerttől a tűzijátékig tartott az ünnepi program Cirkuszból is, kenyérből is kapott augusztus 20. apropó­ján a népnek az a része, ame­lyik valami szerencsétlen ok­nál fogva Budapesten volt kénytelen kibekkelni Nyár vezérőrnagy (állítólag) utol­só nagy támadását. A szabad­idő kulturált eltöltésére kí­nált felhozatal színvonala persze - finoman szólva - most sem volt egyenletes. Bárkay Tamás Számos szebbnél szebb opció kö­zül válogathatott a hétvégén a Bu­dapesten rekedt városlakó, de ma­radjunk most kettőnél: 1. Magára zárhatta az ajtót, elővehette a kira­kóst, és várhatta, míg sötét lesz, és a hőgutmann abbahagyja a feje körül a folyamatos körözést. 2. A hőséggel dacolva kimehetett az aszfaltra, megnézni, hogy mi van. Ezt tettem magam is. A szombat délután abszolút al­kalmatlannak tűnt arra, hogy az ember felkeresse a Duna-korzó alatti aszfaltot, ahol a Duna-parti Vigasságok című rendezvényso­rozat rúgta az utolsókat, de néha kell a kihívás. A vigasságokat úgy tessék elképzelni, hogy van egy jó nagy félszintetikus sátortábor. En­nek két pontján zene szól, amúgy pedig az egész egy nagy lacikony­ha és egy karácsonyi vásár elegye, a szokásos, bicskanyitogató me­­leghús-árakkal (1 darab sült kol­­bász,900 HUF), az efféle helye­ken látható bőrpénztárcákkal, to­logatós falepkékkel, a vitrinbe szánt cifra borospalackokkal, és egy elárvult ringlispíllel. A sivár­ságot csak a zene tudta oldani kis­sé, amikor éppen szólt, persze. A Vár­palota előtti Mestersé­gek Ünn­epét jelöltem meg követ­kező célként, átvonszoltam tehát magam a kétirányú gépjárműfor­galom elől elzárt, dohányzásmen­tessé nyilvánított, de csikkekkel igen gazdagon szerelt Lánchídon. Megjegyzem, a tájat itt már zöm­mel turisták uralták, akik Buda­pestet látni, és lehetőleg nem meghalni érkeztek, sokukról még­is úgy tűnt, hogy ha nem jön gyor­san egy árnyas platán, nem ússza meg. A turistákat egyébként nem­csak azért lehet könnyen megkü­lönböztetni az őslakóktól, mert másképp beszélnek, hanem azért is, mert nem úgy vannak ruház­kodva, mint véreink zöme, akik azt a benyomást igyekeznek kelte­ni, hogy megállás nélkül futottak idáig a Fonyód-Bélatelep strand­röplabda-pályájáról és még nem volt idejük átöltözni. A Mesterségek Ünnepe azon tevékenységek seregszemléje, amelyekből garantáltan nem lesz nemzetgazdasági húzóágazat, vi­szont garantáltan izgalmasabb lát­ványt nyújtanak, mint akár a világ legszebb kuplungtárcsájának be­szerelése. Ezúttal sajnos nem tu­dok további részletekkel szolgálni a jeles programról, ugyanis elvi fenntartásaim vannak az olyan ut­cabálokkal szemben, ahol kapuk vannak, hadosztálynyi biztonsági őr, és pláne: 800 forintos belépő. Jó szórakozást kívántam a kapu­kon túl hömpölygő fizető vendé­geknek, és megtekintettem, mit értenek kézművességen és nép­művészeten a nyugati mellvéd elé installált, térítésm­értelen látogat­­ni ható pavilonsoron. Nos, nagyjából azt, amit a korzó alatt, kiegészítve néhány műszálból készült sujtá­­sos mentével, rugós fanyúllal, és kerekeken guruló favízilóval. A nap lassan lehanyatlott hál’ istennek, kilenc óra lett, és Lajkó Félix+vendégei a Kossuth téren, egy nagy Örömkoncert 2006 fel­irat alatt pazar hangversenyt ad­tak az állítólag 28 ezres tömegnek. A publikum kicsit nehezen hango­lódott rá a különös muzsikára, de ahogy egyre telt a színpad (Dresch Mihály, Rúzsa Magdolna, Boban Markovicék stb.) és sűrűsödött a hangzás, az ingyenkólát és az ab­laküvegen lefelé bukdácsoló aján­dék plasztik figurákat szorongató nép tisztességesen beindult. Saj­nálhatja, aki nem volt. A tűzijátékváró ünnepnapon első utam magától értetődően a városligeti kenyérünnepre vitt, te­kintve, hogy augusztus 20. egy­részről az új kenyér ünnepe, más­részről valami ingyen kóstolóról is szó volt. Nem csalódtam, adtak lapos kis kenyeret, vagy mit, és nem csalódtam azért sem, mert végre élőben is láthattam egy olyan gyönyörű, kerek, pántlikás veknit, amilyennel ilyenkor régeb­ben Losonczi Pált szokta volt nagy puszilkodás közepette megaján­dékozni spontán a föld dolgozó népének női delegáltja a tarlón. A nap kettes sorszámú (sokak­nak egyes) szenzációja, a Duna fe­letti légi parádé azt volt hivatott demonstrálni, hogy az emberi tel­jesítőképességnek nnnncs határa; megmutatta, hogy még úgy is ab­szolút lehetséges nem szilánkosra törni a Lánchidat, hogy egyébként mindent bedobnak ennek érdeké­ben. Szóval az energiaitalgyár produkciója lenyűgöző volt: lát­tam szovjet vadászgépeket ráre­pülni a Parlamentre (JAK), világ­­háborús Boeinget nem bombázni a Batt­hyány teret, Besenyei Pé­tert, akinek mutatványaitól me­gint bennszakadt a szó, és hallhat­tam Palik Lászlót, amint éppen azt mondja: „nagyon Forma-1-szerű a cucc”. Aztán este kilenctől fölrob­bant az ég. Lajkó Félix és vendégei a Kossuth téri Örömkoncerten­Fotó: Kurucz Árpád Virágba borult Debrecen kocsija is Tízezrek nézték végig Debrecen főutcáján, majd a Nagyerdőben, végül a nagyerdei stadionban a 37. debreceni nemzetközi virág­karnevál színpompás menetét vasárnap. Az idén 17 virágkocsit és 17 hazai, illetve külföldi művé­szeti csoportot láthattak az ér­deklődők. A fesztiválra Bulgáriá­ból, Macedóniából, Spanyolor­szágból, Törökországból, Görög­országból, Szerbiából, Izraelből, Portugáliából és Olaszországból érkeztek művészeti csoportok. A nagy sikert aratott virág­kompozíciókhoz több mint há­rommillió szál friss és száraz vi­rágot használtak fel készítőik: a sláger az őszirózsa, a kardvirág és a büdöske volt. Debrecen város kocsiját most az első alkalommal díszíthette fel az érdeklődő la­kosság: a kompozíció is felvonult a karneváli menetben és részt vett a kocsik versenyében. Ugyancsak első alkalommal indí­tott virágkocsit a református egy­ház, a kedden Debrecenben befe­jeződő Magyar Reformátusok Vi­lágtalálkozója alkalmából. Az egyházi szimbólumokat láttató kocsit a református ifjúsági talál­kozóra érkezett kerékpárosok kí­sérték a menetben. A kompozíciók közül több is évfordulókhoz kapcsolódott: a Bocskai-szabadságharc 400., il­letve Bartók Béla születésének 125. évfordulójához. Ez utóbbi két virágkompozíció témájául is szolgált. A menetben feltűnt Érmihályfalva versenyen kívüli kocsija, amelynek hatalmas vi­rágharangja az 1456-os nándorfe­hérvári diadalt idézte. Egyik fel­irata - Jövőre veletek... - pedig már Románia jövő évi uniós csatlakozására utalt. A tizenhét virágkocsi este már kivilágítva vonult végig a belvá­roson. (MTI) A karnevál kompozícióihoz hárommillió szál pompás növényt használtak fel Fotó: Szegedi Zsófia j [UNK]t V NÉPSZABADSÁG • 2006. AUGUSZTUS 21., HÉTFŐ Magyarország*3 Ügyelni kell, nehogy kizárólag „népitánc-csopor­­tok szabadsága” maradjon meg a kollektív és egyéni kisebbségi jogokból, ahogy szerb, román vagy szlovák rész­ről sokan évtizedek óta szeretnék! Itt-otthon Füzes Oszkár fuzeso@nepszabadsag.hu Ne kényszeresen a helyünket, hanem mindenek előtt magunkat őrizzük meg - ha jól értem, ez volna az új stratégiai célja a kor­mány nemzetpolitikájának. A határon túli magyarokat eddig (majdnem) minden módon arra ösztökélte (elvben) a nemzetpoli­tika, hogy szülőföldjükön maradva próbáljanak boldogulni. Ebből vezették le az autonómiaköveteléseket és a támogatásokat. Az előbbieket nem sikerült elérni, az utóbbiak szétforgácsolódtak - ebből logikusan következik, hogy változtatni kell célon és eszkö­zökön egyaránt. Gyurcsány Ferenc azonban alighanem érzi, hogy ez nem egyszerű logikai gyakorlat, ezért hangsúlyozottan érdemi vitára bocsátotta az új nemzetpolitikai koncepció tervezetét. Van, ami nehezen vitatható. A magyar-magyar kapcsolatok sok­színűbbé tétele, a pártérdekek helyükre szorítása, az eszköztár modernizálása és a pénzfolyam megtisztítása régóta szükséges. Az is, hogy a kintiek és a bentiek ne szóljanak bele egymás belpoliti­kájába, személyi ügyeibe, ne akarjanak klientúrát kreálni. Világos, hogy az uniós pénzek megszerzése, felhasználása határokon átíve­lő nemzeti érdek - tehát a szomszéd államok többségi nemzeteivel együttműködve, csak velük kiegyezve lehet elérni a magyarok által is lakott területek európai fölzárkóztatását. De nocsak, ha így fejlesztjük a határon túli magyar közössége­ket és lakóhelyüket, akkor logikailag vissza is jutunk a szülőföldön maradás ösztönzésének céljához! Sőt csöndben meg is valósítjuk a célt, szemben az eddigiekkel. Maga a kormányfő mondja: lehessen nyugodtan és boldogan magyarnak lenni. Akkor nem egészen vilá­gos, miért kellene azt deklarálni, hogy immár nem a szülőföldön maradás támogatása a fő stratégiai cél. Azért, hogy a maradás ne legyen kényszer­­ rendben. De hiszen már egy ideje nem is az, mu­tatja az elvándorlás. Inkább távozási kényszer van, akik elmennek, azok a lehetőségek hiánya miatt kelnek útra, és/vagy azért, mert a többségi állam hatóságai titkon vagy nyíltan örülnek is, ha keve­sebb magyar marad az egykori magyar területeken. Itt vagyok hon­­ és ott vagyok hon? A fő cél megváltoztatásának módosítása nem egészen világos a tervezetben, és ez félre­viheti a remélhetően elkezdődő vitát is. Kár lenne, az új koncepció való­ban dinamikus modernizációt ígér ugyanis. A magyar kulturális nemzet határok fölötti, sőt globális „összeépítését”, a közösség jó­zan tudatát, kiszabadítva sérelmek keserveiből. Az anyanyelvi ok­tatás támogatása, a nagy kulturális fesztiválok terve, és a nemzet­­politikailag is fontos határon túli intézmények hosszú távú, biztos finanszírozása lelkesen üdvözlendő. De itt is van egy „csak”. Ügyelni kell, nehogy kizárólag „népitánc-csoportok szabadsága” maradjon meg a kollektív és egyéni kisebbségi jogokból, ahogy szerb, román vagy szlovák részről sokan évtizedek óta szeretnék! S ha már itt tartunk, feltűnhet az új nemzetpolitikai tervezetben az, ami nincs benne: az autonómiatörekvések, az anyaország általi külpolitikai jogvédelem és a szomszéd kormányokkal való part­nerség új vagy részben új koncepciója. Lehet, hogy ezeket nem is ide kell beleírni - de csinálni biztosan kell. Éppen azért, mert - jó, hogy ezt Gyurcsány egyértelműen kimondta - Trianont nem „be­gyógyítani” kell, úgysem lehet. Hanem huszonegyedik századi mó­­don újraegyesíteni a magyar nemzetet, átlépve az unióban úgyis elhalványuló országhatárokat. Jó, ne legyünk „helyhez kötve” mél­­tánytalan­ÜL Váh érre jcFKoncepció, ram­ási Áronéi^zsek­t ^á^ytunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. És ha van otthonunk, vándoraim is merészebbek leszünk. Ezt igazából csak elrontani lehet. Gereblyével, bürok­ráciával, munkának látszó totojázással. Mert Pécs kulturá­lis főváros lenne 2010-ben, és nem csupán egy így-úgy kipofozott hely. A kultúra helye Papp Sándor Zsigmond pappszs@nepszabadsag.hu Csak drukkolni lehetett annak, hogy Pécs ne álljon be a sorba. Ne kövesse azt a hagyományt, amely szerint a pályázat megírása olyan, mint jó előre feldíszíteni a karácsonyfát csillogó díszekkel, hogy végül az ünnep idejére megmaradjon a talán hasznos, de cseppet sem mutatós talpfa. Vagy annál is kevesebb­ a tüske. De az Európa kulturális fővárosa 2010 címért folyó versenyben aratott, megérdemelt győzelem után nem sokkal már jöttek az ag­gasztó hírek. Takáts József lemondása a stratégiai főtanácsadói posztról a lombtalanítás első, és igencsak aggasztó jele volt. Pedig ő spontán módon vált a pályázatot kidolgozó csapat vezéregyéni­ségévé, és ő volt az is, aki világossá tette, hogy a győzelem jóval több hasznot hozna egy vidéki városnak, mint a kulturális esemé­nyekkel amúgy is túlzsúfolt Budapestnek. De hamarosan azt lehe­tett hallani, hogy elfáradt, ám ez a fáradtság magát a programot nem befolyásolja. A győzelem mámora még defektes gumikkal is sikerre viheti a pályázatot. Később viszont már világosan látszott: a motorból száll fel a fekete füst. Az igazi baj akkor kezdődött, ami­kor világossá vált: a városvezetés szerint nagyjából elég lenne ös­­­szegereblyézni a meglévő kulturális eseményeket - a nagyberuhá­zások már erősen kétségessé váltak. Mintha a feladat megúszására játszottak volna, és megnyugtató megoldás még akkor sem szüle­tett, amikor Hiller István miniszteriális projektkoordinátort neve­zett ki a pécsiek mellé. Ma már tudjuk, az állam rajta tartja a sze­mét a kulturális főváros programon, de hogy pénz és akarat is tár­sul-e a figyelem mellé, az ősznél előbb aligha derül ki. A fő kérdés tehát mindmáig válaszra vár. Vajon lehet-e kultúra ott, ahol nincs szellem, ötlet, kitartás? Ha az előbbiből kilúgozzák az utóbbit, az talán mutogatnivalónak még elmegy, ám a célt távol­ról sem éri el. Nem esemény lesz, csak felhajtás. Egy kis virtigli dí­­nomdánom, sült kolbásszal és kürtőskaláccsal. Minket mutat majd, de nélkülünk. Pedig az eredeti program és pályázat példás - mond­hatni, papírhű - megvalósítása jól mutatná: készen állunk nagyobb feladatok elvégzésére is. Mert ami kicsiben megy, az előbb vagy utóbb nagyobb lépték­ben is összejöhet. Lehet itt labdarúgó Európa-bajnokságot rendez­ni, sőt, ha nagyon összekapjuk magunkat, akkor akár egy olimpia is összejöhet. Bennünk van ez, csak ki kellene már végre bányászni. Elhitetni a világgal, hogy itt van ereje az adott szónak, a kézfogás­nak, és főként annak, ami végül papírra kerül. És hogy a szavakat néha-néha tettek is követik. Persze még lehet drukkolni. A döntést kihirdető népünnepély, a már eddig is elvégzett munka és nem utolsósorban a nyertes pá­lyázat szellemisége még mindig jó szamárvezető lehet. Ezt igazá­ból csak elrontani lehet. Gereblyével, bürokráciával, munkának látszó totojázással. Mert Pécs kulturális főváros lenne 2010-ben, és nem csupán egy így-úgy kipofozott hely. Nem egy színes folt a már lejárt, agyontaposott térképen.

Next