Népszabadság, 2006. szeptember (64. évfolyam, 205-230. szám)
2006-09-12 / 214. szám
Miénk itt a tér! Sztereofénykép-kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban Trencsényi Zoltán Férfitársaimnak javaslom, mielőtt a Magyar Nemzeti Múzeum új fotókiállításának teljes anyagát megtekintenék, vágjanak át a tárlat első két traktusán, majd a hátsó teremben forduljanak jobbra, és hajoljanak be az alkalmilag ácsolt piros lámpás ház ablakán. Emeljék a szemük elé a speciális piros-kék szemüveget, majd - kizárólag szakmai érdeklődésből - alaposan vegyék szemügyre a korabeli rosszlányokról készült nagyméretű fényképeket. Tekintsék meg a ledér és molett hölgyeket, amint a fésülködőtükör előtt próbálják felépíteni magukat a következő kuncsaftra várva. Érdeklődő férfitársaim figyelmét arra is felhívom, tekintve, hogy a múzeum fentebb említett bordélyház-installációjában nem egyszerű kétdimenziós fotográfiákon lehet megszemlélni a nehéz életű nőket, hanem sztereó, azaz térhatású fényképeken, megeshet, hogy az élethű látványtól még az edzettebb nőcsábászok is zavarba jönnek. A Magyar Nemzeti Múzeum: Térbe zárt pillanat Epizódok a sztereofényképezés történetéből című kiállításán Felvinczi Sándor magángyűjteményéből és a múzeum történeti fényképtárának archívumából Felvinczi és Bognár Katalin muzeológus válogatásában látható száz térhatású felvétel. Technikai útravalóként annyit: a képek eredetije két, egymástól picit eltérő szögben Megeshet, hogy az élethű látványtól még az edzettebb nőcsábászok is zavarba jönnek. megörökített fotó, a kiállításon azonban digitális technikával feldolgozott, egyetlen képre összemásolt, és csak a speciális piros-kék szemüveggel térhatásúvá tehető változatuk látható. Nem tévedünk nagyot, ha megkockáztatjuk: ez a varázslatos összeállítás a Magyar Nemzeti Múzeum egyik idei nagy dobása lesz. A sztereofelvételek láttán tehetünk néhány nagyon is életszerű utazást. Sétálhatunk például a belga tengerparton, vízbe gurított, kerekes fürdőkabinok között, óriás bábokkal a nizzai karneválon, japán nőkkel egy íriszligetben, kötéltáncossal a Niagara felett. A térhatású fotók előtt állva jelen lehetünk az 1879-es árvíz idején egy szegedi utcán (nem mellesleg Klösz György sztereofelvétele), ellátogathatunk a világháborús frontkatonákhoz, és ott állhatunk az öngyilkos Teleki László földön heverő teste mellett - hátborzongató élmény. Láthatunk aztán korabeli sztereó nézőket, eredeti felvételeket, megtudhatjuk, hogy ez a fényképezési technika az 1840-es évekből származik, és megtudhatjuk azt is, hogyan jön létre agyunkban a térhatású kép. A kiállítás (további ötven felvétellel, valamint érdekesebbnél érdekesebb történetekkel kibővített) anyagát egyébként könyv formában is megvásárolhatjuk. Vizuális kíváncsiságunk elégedetten veheti tudomásul, hogy bár fényképeket nézegetünk, ezúttal miénk itt a tér, amelyben még az örömlányok is olyan életszerűek, hogy szinte tapinthatók. Rossz az, aki rosszra gondol. A digitálisan összemásolt képek piros-kék szemüveggel tehetők térhatásúvá Fotó: Szabó Bernadett Zene Simándy-gála, Magyar Állami Operaház Fáy Miklós Már a második rész elején elbuktam, nem ment tovább, így aztán Kovácsházi István művészetéről most nem tudok beszámolni, de addig a helyzet nem volt vészes, csak unalmas. A Simándy-gáláról van szó, a tenor 90. születésnapjára a fiatal tenorok énekeltek az Operában, gázsi nélkül, csak a dicsőségért. Hogy ne legyen vetélkedő az emlékkoncertből, fiatal szopránok és egy mezzo is beszállt a programba, amely ettől a végtelenbe nyúlt, László Zsuzsa bizonytalankodó konferanszai pedig a végtelenen is túlmutattak, így aztán kissé elterelődött a figyelem a lényegről, vagyis a tenorokról, akiknek legfőbb erényük, hogy vannak. Tényleg. Ha visszagondolok, a legerőteljesebb élmény sajnálatosan prózai: Rálik Szilvia, aki fehér magas sarkút visel az estélyi ruhához, és a póthajának is egészen más az árnyalata, mint a sajátjának, pedig nem, nem akarok erre gondolni. Igaz, az éneklésére sem, mert az meg olyan merev, mintha a zeneiskola évnyitóján üldögélnénk. Akkor már inkább Geszthy Veronika, akinek a hangja nem a világ csodája, de ügyesen használja, és olyan jó nézni, ahogy a Hunyadi László kettősében szinte körbetáncolja Kóbor Tamást, hogy végre történjen már valami, ha egyszer ott állnak a pódiumon. Kóbor Tamáson ugyanis igen kevés múlik, elég máson ácsorog, lecsúszóban lévő frakknadrágban énekel, egyelőre nem éppen üzembiztosan. Nem baj. A gálaestnek talán ez a legnagyobb előnye: semmi sem baj. Nem vérre megy. Főhajtás Simándy József előtt, csupa olyan énekes hajtja meg a fejét, aki nem fogja őt pótolni, részben önhibáján kívül, mert szerencsére már nem kell politikai tüntetésként a Hazám, hazám után virágba borítani a színpadot, az opera ma az operabolondoké, és ha a két véglet között kell választani, akkor mégis ez a jobb. Simándy pótolhatatlan. Az új Bánk bán, Kiss B. Attila semmiképpen nem megoldás, olyan borzalmas Virágáriával nyit, hogy a közönség azt hiszi, talán beteg, és szenvedéseit szörnyen fokozhatja a sok fejébe szoruló hang. A második részben a Grál elbeszélés meggyőzőbb, persze, volt honnét javulni. Egyébként a tenorlét több oldalát is meg lehet nézni az estén. Albert Tamást, aki nem hős, csak hangmagasság, még azt sem mondanám, hogy érzéketlenül adta volna elő a Manon Lescaut III. felvonásából az áriát, csak a hanganyag nem nemes, így aztán legfőbb erénynek azt mondhatjuk el, hogy legalább nem hamis. Mert Fekete Attilának igazán pompás matéria adatott, férfias és szép színű a hang, csakhogy a magasságokkal probléma van, jelen pillanatban elérhetetlennek tűnnek, így aztán mindig csak valami hasonlót hallunk, nem azt, amit kellene. A harmadik Attila vezetékneve Wendler, és ő a klasszikus, olasz stílust követi, emeli a kezét az érzelmi csúcspontokon, érdekes a hangszíne a maga pasztelles árnyalatával, de még mindig nem kész művész, még mindig nem teljesen ura a hangjának, még mindig meglepi áthallgatva az embert az érzés: Isten kezében vagyunk. Nyári Zoltán ennek éppen az ellentéte: nagyon tudatos, nagyon kidolgozott az alakítása, és teljes értékű, pontosan annyi benne a gesztus, amennyit a pódium elbír, szív is van Lenszkij áriájában meg ész is - csak a hang lehetne kicsit szebb. Vagy akár sokkal szebb. Közreműködött még felvételről az ünnepelt, Simándy József. Pótolhatatlan. De azért az este mégis arról szólt, hogy ha igazán őt ünnepeljük, nem ezen kesergünk, hanem előre tekintgetünk, és keressük a magunk pótolhatatlanjait. Tenor és társai Színház Ízelítő az új számból Mindig szemben úsztál az árral. Semminek nem dőltél be, és nem lettél szolgája semmi bóvlinak. (Sopsits Árpád Bertók Lajosról) Ha a táncnyelv alapján pásztázom végig a bőséges koreográfiai kínálatot, a balett helyzete drámainak látszik. (Fuchs Lívia az elmúlt táncévadról) A grúz színész képtelen eljátszani egy realista darabot. Ezért nem lehet Grúziában Csehovot rendezni. (Beszélgetés Robert Szturnával). NÉPSZABADSÁG • 2006. SZEPTEMBER 12., KEDD Kultúra•11 HIRDETÉS