Népszabadság, 2006. szeptember (64. évfolyam, 205-230. szám)

2006-09-29 / 229. szám

2006. SZEPTEMBER 29., PÉNTEK • NÉPSZABADSÁG 6 • Magyarország A segítők nem tehetik le a telefont Családban élő magányos emberek sokszor hívják a lelkisegély-szolgálatokat Leggyakrabban magányosok, gyászolók, öngyilkossági késztetésektől szenvedők kér­nek segítséget a telefonos lel­­kisegély-szolgálatoktól. A névtelenségüket őrző, java­részt elhivatottságból ügyelő segítőknek azt kell elérniük, hogy a hívó maga találjon rá a kríziséből kivezető útra. B. Papp László - Az országban legalább félszáz különféle segélyvonal működik, a legtöbb nagyvárosban éjjel­nappal, a kisebb településeken csak egy-egy napszakban, jel­lemzően délután, éjszaka vagy hétvégén tartanak ügyeletet - tájékoztat Bőviz Gábor, a Ma­gyar Lelki Elsősegély Telefon­­szolgálatok Szövetségének (LESZ) elnöke, majd megjegyzi: az utóbbi tíz-tizenöt évben a te­lefonos szervezetek is speciali­zálódtak. Megjelentek a kizáró­lag fiatalokkal, idősekkel, szen­vedélybetegekkel foglalkozó egyesületek, ugyanakkor példá­ul a rákbetegeknek is van saját segélyvonaluk. A szolgálatok összességében havi több ezer érdemi hívást fo­gadnak, ünnepek közeledtével még többet. A segítők nemrég megtartott szegedi országos ta­lálkozóján kiderült: a vezetékes készülékek visszaszorulásával egyre nagyobb gond, hogy a legtöbb ingyenes telefonszám nem hívható fel mobilról. Bőviz Gábor elmondta: mindeddig nem sikerült megegyezni a mo­bilszolgáltatókkal, így az egyes tagszervezetek ügyességétől és szponzoraitól függ, hogy hol le­het a segélyvonalat rádiótele­fonról is tárcsázni. Első hallásra nem tűnik bo­nyolultnak a feladat: beszél­getni kell azzal, aki telefonál. Viszont számítani kell arra is, hogy krízisben lévők, zokogó emberek, esetenként az ön­­gyilkosság gondolatával fog­lalkozók nyúlnak a telefon­hoz, egy ilyen szituációban pedig minden egyes kérdés­nek és mondatnak súlya van. A siker ismérve, ha a hívó hangszíne megváltozik, jobb hangulatban, optimistábban köszön el, mint amikor felvet­te a kagylót. Ez erőt ad a segí­tőnek is. Ha egy hívás félbe­szakad, az ügyelő feszült bi­zonytalanságban marad: vajon mit tett a hívó? - Szigorú pszichológiai kö­vetelményeknek kell megfelelni ahhoz, hogy valaki önkéntessé válhasson - mondja Szabóné Kállai Klára szakpszichológus, a békéscsabai telefonos szolgá­lat szakmai vezetője. A jelent­kezőkkel személyiségteszteket töltetnek ki, képzésen kell részt venniük, pszichológiai és konf­liktuskezelési ismereteket sajá­títanak el, szituációs gyakorla­tokban vesznek részt. Békéscsabán tanár, lelkész, szociális munkás és menedzser egyaránt dolgozik a csapatban, motivációt általában a segíteni akarás és a közösségbe tartozás ad. A munkáért rendszerint sem Békéscsabán, sem más vá­rosban nem jár fizetés: a szpon­zorok vagy sikeres pályázatok révén pénzhez jutó szolgálatok, ha éppen tehetik, óránként egy­­kétszáz forintos tiszteletdíjat adnak munkatársaiknak. A huszonöt éve alapított sze­gedi SOS Telefonos Lelkisegély Szolgálat fennállása óta több mint kétszázötven ügyelőt ké­peztek ki. Az évenkénti tagto­borzókra rendszerint harminc­negyven ember jelentkezik, ám közülük csak minden harmadik vagy negyedik válik segítővé - számol be tapasztalatairól Hevesiné Kratochwill Katalin szolgálatvezető. Miként az ügyelők, ugyan­úgy a segítségkérők is sokfélék, nincs tipikus telefonáló: nők és férfiak, fiatalok és idősek egy­aránt telefonálnak. Nem csak egyedül élők: sokan bár család­ban élnek, még sincs olyan ro­konuk vagy barátjuk, akivel megbeszélhetnék gondjaikat. Azért fordulnak kívülállókhoz, mert velük következmények nélkül elbeszélgethetnek. Meg­vert feleségek, özvegyen ma­radt idősek, szerelmi bánattól szenvedő fiatalok, állástalanná vált családapák egyaránt meg­találhatók a hívők között. A szolgálatoknál országszerte azt tapasztalják: az utóbbi években egyre nyomasztóbbá válik a családok számára az anyagi ki­szolgáltatottság, a konfliktusok hátterében sűrűbben fogalma­zódik meg például a munkanél­küliség. Minden hívást komolyan vesznek: a segítők soha nem te­hetik le elsőként a telefont. Ak­kor sem, ha a vonal másik vé­gén nem szól bele senki, s akkor sem, ha néhány perc után kide­rül, hogy szórakozásból tár­csázták őket. A segítőket olykor bántja, ha visszaélnek jóindula­tukkal, ám azt mondják: nem azért ülnek a telefon mellé, hogy lecsapják a kagylót. - Ezt a munkát senki sem reklámozza környezetében - veszi át a szót egy dunaújváro­si, heti egyszeri éjszakai ügye­lete után egy középiskolában dolgozó fiatal nő. - Különösen kisebb településen fontos az, hogy megőrizzük az anonimi­tásunkat. A tágabb ismerősi körben ugyanis lehet olyan em­ber, akit visszatarthatna a tele­fonálástól az, ha személyesen ismerné a segítőket - indokolja az óvatosságot, majd hozzáte­szi: a névtelenség a telefonnál ülőket is védi. Mindenkinek kódszáma van, ám azt is csak nagyon indokolt esetben adják meg a hívóknak. Olyankor pél­dául, amikor egy telefonáló ra­gaszkodik ahhoz, hogy valame­lyik ügyelővel folytathasson egy korábbi beszélgetést. Ismeretlen társak a vonal végén­­ segítenek gyászban, magányban, krízisben Fotó: Deli Mónika A dalgyűjtő elégedetten hátradől Ungár Tamás Várnai Ferenc 1956 márciusá­ban vásárolt egy Vörös Szikra magnót. Az orsós szerkezet bi­tang drága volt, Várnai többha­vi fizetését áldozta rá. De nem tehetett a vágyai ellen semmit, mert rettentően kellett az a magnó. Várnai Ferenc húsz­éves volt akkor, és énektanár­ként dolgozott a baranyai Hidas község általános iskolájában. A faluról tudni kell, hogy oda a háború után bukovinai széke­lyeket telepítettek. Amikor Vár­nai óráin a székely diákok elkezdték énekelni a felmenőik­től tanult dalokat, a pedagógus megszólalni sem bírt a gyönyö­rűségtől. A tanár eldöntötte, hogy ő ezeket a dalokat megőr­zi, ezért vette meg azt a mag­nót. Várnai elsőként egy 16 éves lány szája elé tartotta oda a mikrofont, aki a Hej, Rákóczi dallamának egy variációjára énekelte el a következő öt sort: Az erdei kispacsirta Mind a két szemét kisírta. Sírtam el, sírok el, Sírjon a galambos es! Reám hajlik még az ág es. Az azóta eltelt fél évszázad­ban Várnai Ferenc háromezer dalt gyűjtött Baranyában. Hu­szonöt nap kellene ahhoz, hogy a fáradhatatlan gyűjtő vala­mennyi felvételét meghallgat­hassuk. Várnai állandó vendége a rádióstúdióknak, eddig - szer­kesztőként vagy előadóként - két és fél ezer műsorban beszélt népdalainkról. A muzsikus 40 éven át Baranya hét településén tanított, tucatnyi kórust veze­tett, számos művet írt a kóru­soknak, s emellett énekverse­nyek sorát találta ki és rendezte meg. Akik nála énekeltek, csak dicsérik. - Hatalmas szíve van - mondja róla egyik volt kórus­tagja. Ő meg azt mondja, hogy a zenétől kapta azt a nagy szívet, s hozzáteszi, hogy a sorsa -mármint, hogy zenész lesz - a gyerekkorában eldőlt. Várnai egy háromnyelvű, zselici falu­ban, Horváthertelenden szüle­tett. Apjának előbb tejcsarnoka, majd boltja, később kocsmája volt. A 4­5 éves Várnai Ferenc számára a legnagyobb élvezet az volt, ha hallhatta a falubeli horvát, magyar és sváb lányok énekét, és az apja kocsmájában muzsikáló 6-7 tagú trottyos ze­nekart. Az iskolában újabb ösz­tönzést kapott zeneszeretete. Ezt az időt így idézi fel: - Nagyszerű tanító nénim volt, ő mindig biztatott, hogy szép hangom van, énekeljek. És Várnai Ferenc azóta is énekel és énekeltet. A Pécsett élő muzsikus a dalgyűjtést pe­dig ma is épp oly kedvvel végzi, ahogy huszonéves korában. - Olyan, mint a gyerek - mondja róla felesége, aki egyébként valaha maga is elkí­sérte férjét dalt gyűjteni. - Ha sikeres az útja, sugárzik az örömtől, és azonnal lejátssza nekem, hogy mit talált. Várnai Ferenc ül a foteljé­ben, és elégedetten hallgatja fe­leségét. Aztán azt mondja: - Ezt nem lehet abbahagyni. Nemrég szóltak, hogy egy Bu­kovinából származó, most Komlón élő, 75 éves bácsi szé­pen énekel székely dalokat. Egyből megkerestem, és új da­lokat hallottam tőle. Kívülállók számára talán hi­hetetlen, hogy miképp lehet még ma is új dalokat találni azután, hogy immár száz éve gyűjtik a népzenét. Nos, erről Várnai a következőket mondja: - Egy dal már akkor is telje­sen más lesz, ha két hang meg­változik benne. Más lesz a dal mondandója és hangulata. Mindjárt példát is hoz állítá­sa igazolására. Előbb elénekli a Hej, Jancsika kezdetű dalt úgy, ahogy az Alföldön szokták, majd pedig dunántúli módon. A különbség csak két hang, a két dal mégis nagyon más: az alföl­di barátságos, könnyed, kerek, a dunántúli dalt, izgató, drámai. Amikor Várnai Ferencet ar­ról faggatom, hogy dalgyűjtő útjain miképp tudja éneklésre bírni a meglátogatott embere­ket, akkor elégedetten hátradől: - Azt hiszem, jó kapcsolatte­remtő készségem van, no és tü­relmes vagyok. Ha nem sikerül valakit dalolásra bírni, akkor el­megyek hozzá újra. Az Ormán­ságban sokkal nehezebben tud­tam meggyőzni az embereket, mert az ott élők zárkózottabbak. Néha apróbb cselekkel dolgoz­tam, nem az éneklésről beszél­tem velük, hanem másról, s ami­kor már bíztak bennem, akkor vettem elő a magnót. A gyűjtőutak nemcsak azért izgalmasak, mert bizonytalan, hogy dalra lehet-e bírni a ven­déglátókat. Az idős dalosok em­lékezete néha megroppan. Elő­fordult, hogy a Mohács-szigeti Sároson egy 80 éves férfi eléne­kelt egy sosem hallott, gyönyö­rűséges dalt, ám a magnót Vár­nai Ferenc akkor még nem kap­csolta be. A sárosi férfi hiába próbálta újra és újra, többé nem tudta elénekelni azt a régies dal­lamvezetésű, sosem hallott dalt. Várnai Ferenc bevallja, hogy a popzenéért és a diszkónótá­­kért cseppet sem rajong, sőt. Akkor azonban elnéző, ha az elektronikus effektusokba me­nekülő mai bandák a népzené­ből vesznek ihletet, így a Nox vagy a Deep Forest számait ér­deklődéssel hallgatja. - A nép­zene kincs - mondja a 70 éves muzsikus. - Olyan, mint egy arany nyaklánc, amit az őseink viseltek. Ha abból valaki karkö­tőt csinál, és hordja, akkor az az ősi kincs továbbra is velünk van. Ez még mindig jobb, mint ami­kor valaki elfelejti a kincsét, el­szórja, megtagadja, nem becsüli. Várnai Ferenc: Néha apróbb cselekkel dolgoztam Fotó: Wéber Tamás > H­intó háromszázezerért Alig hagytuk el az alföldi falu határát, a bekötőúton szembe­jött velünk egy bádogtetős lo­vas kocsi. - Hintó ez! - szólt le a bak­ról önérzetesen a kocsis, ami­kor megkérdeztük, minek ne­vezhetjük ezt a különös jármű­vet. Mellette ülő ifjú felesége helyeslőleg bólogatott. Vagy húsz éve vették a hintót, mesél­te. Ötvenezret adtak érte akkor, de nem bánták meg. Az alváz már akkor is tökéletes volt, gyönyörűen rugózott - a fel­építményt kellett felújítani, amit a helybeli bádogos kiváló­an el is készített. Úgy szolgálja őket a hintó a négyszögletes bá­dogtetővel azóta, hogy abban hiba nincs. Ők is kocsikáznak eleget, de még hasznot is hoz nekik a fura alkotmány: az e vi­déket fölkereső külföldiek szí­vesen veszik igénybe a táj meg­tekintésére a lovas kocsit. Leg­inkább a környéken szép szám­mal megforduló hollandok sze­retik ilyen hintón bejárni a vi­déket. - Nem érdekli őket - legyin­tett az asszony -, hogy mennyi­be kerül a fuvar, kérhetnénk akár húszezret is, azoknak mindegy. Csak a kalandvágyuk ki legyen elégítve. Hogy mennyiben lehet ka­landnak nevezni az akácerdők­kel tarkított lapos tájon való po­­roszkálást, nem firtattuk, mert a kocsis folytatta. - Hányan, de hányan meg akarták már venni tőlünk ezt a hintót - szólalt meg büszkén -, de eddig nem adtuk volna sem­mi pénzért. Most azonban, ret­tentő szívfájdalommal, mégis meg kell válni tőle. A családfőt, aki a leggyakrabban szokott a bakra ülni, súlyos baleset érte. Elvágta a kezét a sarlóval, majd­nem vérmérgezést kapott. Olyan állapotba került sze­génynek a keze, hogy sose lesz már tökéletes - közölte velünk az asszony, mintegy a megvál­­toztathatatlanba beletörődve. Aztán hozzátette: - Nem tudja az már a gyep­lőt tartani. Amíg ezt így megtárgyaltuk - miközben a ló csendben ha­­rapdálta az útszéli füveket -, megállt mellettünk egy biciklis ember. Hallgatta egy darabig a beszélgetést, aztán maga is megszólalt, s mindjárt azt kér­dezte, mibe kerül ez a hintó a lóval együtt. - Háromszázezer az irányár - válaszolta erre az ifjú kocsis. Kiderült, hogy ennek a lónak az anyja arab fajta volt, de ma­gyar vér is van benne. Meg hogy a legutóbbi lajosi vásáron olyan áruk volt a lovaknak, hogy ez a most elhangzott aján­lat szinte az ajándékkal egyen­értékű. Hányan, de hányan meg akarták már venni tőlünk ezt a hintót, de eddig nem adtuk volna semmi pénzért. Most azonban, rettentő szívfájdalommal, mégis meg kell válni tőle. A biciklis ember azt vála­szolta: majd gondolkodik. Mert volt már őneki tizenegy lova, de mindet megmérgezték. Mos­tanában azonban sokat gondol arra, hogy mégis jó lenne, ha legalább egy lovat tudna megint szerezni. - Ilyen csúnya világ van ma - tűnődött fönt a rugós ülésen az asszony. - Ezért nem is érde­mes a pénzt kuporgatni, párna alá rakni. Inkább megenni, meginni kell, aztán végigkeve­­redni egy ilyen jól rugózó kocsi ülésén, akár aludni is egy jót, ha hosszú az út. Igen, ez az, amit érdemes csinálni. A biciklis ember bólogatott, azután elköszönt, és a túloldal­ról visszaintegetett. Koblencz Zsuzsa

Next