Népszabadság, 2006. szeptember (64. évfolyam, 205-230. szám)
2006-09-29 / 229. szám
2006. SZEPTEMBER 29., PÉNTEK • NÉPSZABADSÁG 6 • Magyarország A segítők nem tehetik le a telefont Családban élő magányos emberek sokszor hívják a lelkisegély-szolgálatokat Leggyakrabban magányosok, gyászolók, öngyilkossági késztetésektől szenvedők kérnek segítséget a telefonos lelkisegély-szolgálatoktól. A névtelenségüket őrző, javarészt elhivatottságból ügyelő segítőknek azt kell elérniük, hogy a hívó maga találjon rá a kríziséből kivezető útra. B. Papp László - Az országban legalább félszáz különféle segélyvonal működik, a legtöbb nagyvárosban éjjelnappal, a kisebb településeken csak egy-egy napszakban, jellemzően délután, éjszaka vagy hétvégén tartanak ügyeletet - tájékoztat Bőviz Gábor, a Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetségének (LESZ) elnöke, majd megjegyzi: az utóbbi tíz-tizenöt évben a telefonos szervezetek is specializálódtak. Megjelentek a kizárólag fiatalokkal, idősekkel, szenvedélybetegekkel foglalkozó egyesületek, ugyanakkor például a rákbetegeknek is van saját segélyvonaluk. A szolgálatok összességében havi több ezer érdemi hívást fogadnak, ünnepek közeledtével még többet. A segítők nemrég megtartott szegedi országos találkozóján kiderült: a vezetékes készülékek visszaszorulásával egyre nagyobb gond, hogy a legtöbb ingyenes telefonszám nem hívható fel mobilról. Bőviz Gábor elmondta: mindeddig nem sikerült megegyezni a mobilszolgáltatókkal, így az egyes tagszervezetek ügyességétől és szponzoraitól függ, hogy hol lehet a segélyvonalat rádiótelefonról is tárcsázni. Első hallásra nem tűnik bonyolultnak a feladat: beszélgetni kell azzal, aki telefonál. Viszont számítani kell arra is, hogy krízisben lévők, zokogó emberek, esetenként az öngyilkosság gondolatával foglalkozók nyúlnak a telefonhoz, egy ilyen szituációban pedig minden egyes kérdésnek és mondatnak súlya van. A siker ismérve, ha a hívó hangszíne megváltozik, jobb hangulatban, optimistábban köszön el, mint amikor felvette a kagylót. Ez erőt ad a segítőnek is. Ha egy hívás félbeszakad, az ügyelő feszült bizonytalanságban marad: vajon mit tett a hívó? - Szigorú pszichológiai követelményeknek kell megfelelni ahhoz, hogy valaki önkéntessé válhasson - mondja Szabóné Kállai Klára szakpszichológus, a békéscsabai telefonos szolgálat szakmai vezetője. A jelentkezőkkel személyiségteszteket töltetnek ki, képzésen kell részt venniük, pszichológiai és konfliktuskezelési ismereteket sajátítanak el, szituációs gyakorlatokban vesznek részt. Békéscsabán tanár, lelkész, szociális munkás és menedzser egyaránt dolgozik a csapatban, motivációt általában a segíteni akarás és a közösségbe tartozás ad. A munkáért rendszerint sem Békéscsabán, sem más városban nem jár fizetés: a szponzorok vagy sikeres pályázatok révén pénzhez jutó szolgálatok, ha éppen tehetik, óránként egykétszáz forintos tiszteletdíjat adnak munkatársaiknak. A huszonöt éve alapított szegedi SOS Telefonos Lelkisegély Szolgálat fennállása óta több mint kétszázötven ügyelőt képeztek ki. Az évenkénti tagtoborzókra rendszerint harmincnegyven ember jelentkezik, ám közülük csak minden harmadik vagy negyedik válik segítővé - számol be tapasztalatairól Hevesiné Kratochwill Katalin szolgálatvezető. Miként az ügyelők, ugyanúgy a segítségkérők is sokfélék, nincs tipikus telefonáló: nők és férfiak, fiatalok és idősek egyaránt telefonálnak. Nem csak egyedül élők: sokan bár családban élnek, még sincs olyan rokonuk vagy barátjuk, akivel megbeszélhetnék gondjaikat. Azért fordulnak kívülállókhoz, mert velük következmények nélkül elbeszélgethetnek. Megvert feleségek, özvegyen maradt idősek, szerelmi bánattól szenvedő fiatalok, állástalanná vált családapák egyaránt megtalálhatók a hívők között. A szolgálatoknál országszerte azt tapasztalják: az utóbbi években egyre nyomasztóbbá válik a családok számára az anyagi kiszolgáltatottság, a konfliktusok hátterében sűrűbben fogalmazódik meg például a munkanélküliség. Minden hívást komolyan vesznek: a segítők soha nem tehetik le elsőként a telefont. Akkor sem, ha a vonal másik végén nem szól bele senki, s akkor sem, ha néhány perc után kiderül, hogy szórakozásból tárcsázták őket. A segítőket olykor bántja, ha visszaélnek jóindulatukkal, ám azt mondják: nem azért ülnek a telefon mellé, hogy lecsapják a kagylót. - Ezt a munkát senki sem reklámozza környezetében - veszi át a szót egy dunaújvárosi, heti egyszeri éjszakai ügyelete után egy középiskolában dolgozó fiatal nő. - Különösen kisebb településen fontos az, hogy megőrizzük az anonimitásunkat. A tágabb ismerősi körben ugyanis lehet olyan ember, akit visszatarthatna a telefonálástól az, ha személyesen ismerné a segítőket - indokolja az óvatosságot, majd hozzáteszi: a névtelenség a telefonnál ülőket is védi. Mindenkinek kódszáma van, ám azt is csak nagyon indokolt esetben adják meg a hívóknak. Olyankor például, amikor egy telefonáló ragaszkodik ahhoz, hogy valamelyik ügyelővel folytathasson egy korábbi beszélgetést. Ismeretlen társak a vonal végén segítenek gyászban, magányban, krízisben Fotó: Deli Mónika A dalgyűjtő elégedetten hátradől Ungár Tamás Várnai Ferenc 1956 márciusában vásárolt egy Vörös Szikra magnót. Az orsós szerkezet bitang drága volt, Várnai többhavi fizetését áldozta rá. De nem tehetett a vágyai ellen semmit, mert rettentően kellett az a magnó. Várnai Ferenc húszéves volt akkor, és énektanárként dolgozott a baranyai Hidas község általános iskolájában. A faluról tudni kell, hogy oda a háború után bukovinai székelyeket telepítettek. Amikor Várnai óráin a székely diákok elkezdték énekelni a felmenőiktől tanult dalokat, a pedagógus megszólalni sem bírt a gyönyörűségtől. A tanár eldöntötte, hogy ő ezeket a dalokat megőrzi, ezért vette meg azt a magnót. Várnai elsőként egy 16 éves lány szája elé tartotta oda a mikrofont, aki a Hej, Rákóczi dallamának egy variációjára énekelte el a következő öt sort: Az erdei kispacsirta Mind a két szemét kisírta. Sírtam el, sírok el, Sírjon a galambos es! Reám hajlik még az ág es. Az azóta eltelt fél évszázadban Várnai Ferenc háromezer dalt gyűjtött Baranyában. Huszonöt nap kellene ahhoz, hogy a fáradhatatlan gyűjtő valamennyi felvételét meghallgathassuk. Várnai állandó vendége a rádióstúdióknak, eddig - szerkesztőként vagy előadóként - két és fél ezer műsorban beszélt népdalainkról. A muzsikus 40 éven át Baranya hét településén tanított, tucatnyi kórust vezetett, számos művet írt a kórusoknak, s emellett énekversenyek sorát találta ki és rendezte meg. Akik nála énekeltek, csak dicsérik. - Hatalmas szíve van - mondja róla egyik volt kórustagja. Ő meg azt mondja, hogy a zenétől kapta azt a nagy szívet, s hozzáteszi, hogy a sorsa -mármint, hogy zenész lesz - a gyerekkorában eldőlt. Várnai egy háromnyelvű, zselici faluban, Horváthertelenden született. Apjának előbb tejcsarnoka, majd boltja, később kocsmája volt. A 45 éves Várnai Ferenc számára a legnagyobb élvezet az volt, ha hallhatta a falubeli horvát, magyar és sváb lányok énekét, és az apja kocsmájában muzsikáló 6-7 tagú trottyos zenekart. Az iskolában újabb ösztönzést kapott zeneszeretete. Ezt az időt így idézi fel: - Nagyszerű tanító nénim volt, ő mindig biztatott, hogy szép hangom van, énekeljek. És Várnai Ferenc azóta is énekel és énekeltet. A Pécsett élő muzsikus a dalgyűjtést pedig ma is épp oly kedvvel végzi, ahogy huszonéves korában. - Olyan, mint a gyerek - mondja róla felesége, aki egyébként valaha maga is elkísérte férjét dalt gyűjteni. - Ha sikeres az útja, sugárzik az örömtől, és azonnal lejátssza nekem, hogy mit talált. Várnai Ferenc ül a foteljében, és elégedetten hallgatja feleségét. Aztán azt mondja: - Ezt nem lehet abbahagyni. Nemrég szóltak, hogy egy Bukovinából származó, most Komlón élő, 75 éves bácsi szépen énekel székely dalokat. Egyből megkerestem, és új dalokat hallottam tőle. Kívülállók számára talán hihetetlen, hogy miképp lehet még ma is új dalokat találni azután, hogy immár száz éve gyűjtik a népzenét. Nos, erről Várnai a következőket mondja: - Egy dal már akkor is teljesen más lesz, ha két hang megváltozik benne. Más lesz a dal mondandója és hangulata. Mindjárt példát is hoz állítása igazolására. Előbb elénekli a Hej, Jancsika kezdetű dalt úgy, ahogy az Alföldön szokták, majd pedig dunántúli módon. A különbség csak két hang, a két dal mégis nagyon más: az alföldi barátságos, könnyed, kerek, a dunántúli dalt, izgató, drámai. Amikor Várnai Ferencet arról faggatom, hogy dalgyűjtő útjain miképp tudja éneklésre bírni a meglátogatott embereket, akkor elégedetten hátradől: - Azt hiszem, jó kapcsolatteremtő készségem van, no és türelmes vagyok. Ha nem sikerül valakit dalolásra bírni, akkor elmegyek hozzá újra. Az Ormánságban sokkal nehezebben tudtam meggyőzni az embereket, mert az ott élők zárkózottabbak. Néha apróbb cselekkel dolgoztam, nem az éneklésről beszéltem velük, hanem másról, s amikor már bíztak bennem, akkor vettem elő a magnót. A gyűjtőutak nemcsak azért izgalmasak, mert bizonytalan, hogy dalra lehet-e bírni a vendéglátókat. Az idős dalosok emlékezete néha megroppan. Előfordult, hogy a Mohács-szigeti Sároson egy 80 éves férfi elénekelt egy sosem hallott, gyönyörűséges dalt, ám a magnót Várnai Ferenc akkor még nem kapcsolta be. A sárosi férfi hiába próbálta újra és újra, többé nem tudta elénekelni azt a régies dallamvezetésű, sosem hallott dalt. Várnai Ferenc bevallja, hogy a popzenéért és a diszkónótákért cseppet sem rajong, sőt. Akkor azonban elnéző, ha az elektronikus effektusokba menekülő mai bandák a népzenéből vesznek ihletet, így a Nox vagy a Deep Forest számait érdeklődéssel hallgatja. - A népzene kincs - mondja a 70 éves muzsikus. - Olyan, mint egy arany nyaklánc, amit az őseink viseltek. Ha abból valaki karkötőt csinál, és hordja, akkor az az ősi kincs továbbra is velünk van. Ez még mindig jobb, mint amikor valaki elfelejti a kincsét, elszórja, megtagadja, nem becsüli. Várnai Ferenc: Néha apróbb cselekkel dolgoztam Fotó: Wéber Tamás > Hintó háromszázezerért Alig hagytuk el az alföldi falu határát, a bekötőúton szembejött velünk egy bádogtetős lovas kocsi. - Hintó ez! - szólt le a bakról önérzetesen a kocsis, amikor megkérdeztük, minek nevezhetjük ezt a különös járművet. Mellette ülő ifjú felesége helyeslőleg bólogatott. Vagy húsz éve vették a hintót, mesélte. Ötvenezret adtak érte akkor, de nem bánták meg. Az alváz már akkor is tökéletes volt, gyönyörűen rugózott - a felépítményt kellett felújítani, amit a helybeli bádogos kiválóan el is készített. Úgy szolgálja őket a hintó a négyszögletes bádogtetővel azóta, hogy abban hiba nincs. Ők is kocsikáznak eleget, de még hasznot is hoz nekik a fura alkotmány: az e vidéket fölkereső külföldiek szívesen veszik igénybe a táj megtekintésére a lovas kocsit. Leginkább a környéken szép számmal megforduló hollandok szeretik ilyen hintón bejárni a vidéket. - Nem érdekli őket - legyintett az asszony -, hogy mennyibe kerül a fuvar, kérhetnénk akár húszezret is, azoknak mindegy. Csak a kalandvágyuk ki legyen elégítve. Hogy mennyiben lehet kalandnak nevezni az akácerdőkkel tarkított lapos tájon való poroszkálást, nem firtattuk, mert a kocsis folytatta. - Hányan, de hányan meg akarták már venni tőlünk ezt a hintót - szólalt meg büszkén -, de eddig nem adtuk volna semmi pénzért. Most azonban, rettentő szívfájdalommal, mégis meg kell válni tőle. A családfőt, aki a leggyakrabban szokott a bakra ülni, súlyos baleset érte. Elvágta a kezét a sarlóval, majdnem vérmérgezést kapott. Olyan állapotba került szegénynek a keze, hogy sose lesz már tökéletes - közölte velünk az asszony, mintegy a megváltoztathatatlanba beletörődve. Aztán hozzátette: - Nem tudja az már a gyeplőt tartani. Amíg ezt így megtárgyaltuk - miközben a ló csendben harapdálta az útszéli füveket -, megállt mellettünk egy biciklis ember. Hallgatta egy darabig a beszélgetést, aztán maga is megszólalt, s mindjárt azt kérdezte, mibe kerül ez a hintó a lóval együtt. - Háromszázezer az irányár - válaszolta erre az ifjú kocsis. Kiderült, hogy ennek a lónak az anyja arab fajta volt, de magyar vér is van benne. Meg hogy a legutóbbi lajosi vásáron olyan áruk volt a lovaknak, hogy ez a most elhangzott ajánlat szinte az ajándékkal egyenértékű. Hányan, de hányan meg akarták már venni tőlünk ezt a hintót, de eddig nem adtuk volna semmi pénzért. Most azonban, rettentő szívfájdalommal, mégis meg kell válni tőle. A biciklis ember azt válaszolta: majd gondolkodik. Mert volt már őneki tizenegy lova, de mindet megmérgezték. Mostanában azonban sokat gondol arra, hogy mégis jó lenne, ha legalább egy lovat tudna megint szerezni. - Ilyen csúnya világ van ma - tűnődött fönt a rugós ülésen az asszony. - Ezért nem is érdemes a pénzt kuporgatni, párna alá rakni. Inkább megenni, meginni kell, aztán végigkeveredni egy ilyen jól rugózó kocsi ülésén, akár aludni is egy jót, ha hosszú az út. Igen, ez az, amit érdemes csinálni. A biciklis ember bólogatott, azután elköszönt, és a túloldalról visszaintegetett. Koblencz Zsuzsa