Népszabadság, 2007. június (65. évfolyam, 126-151. szám)

2007-06-01 / 126. szám

2007. JÚNIUS 1., PÉNTEK • NÉPSZABADSÁG 12 • Vélemény www.nol.hu Hodossy István szakértő A láthatatlan emberek köztünk járnak. Mo­ziba viszik a gyereküket, bevásárolnak a családnak, sorban állnak a rendelőintézet­ben. Mint bárki más. Ezeknek az embereknek létformájuk a konspiráció. Papírjuk van róla. Szakmaként tanulták, s vizsgáztak belőle. Szolgálati iga­zolványukban katonai rendfokozat szere­pel, ám egyenruhát úgyszólván soha nem viselnek. Munkaadójuk a magyar állam, munkahelyük valamelyik titkosszolgálat. Egyik a ma még működő öt közül. Mert az általános költségvetési megszo­rítás, az intézményi reformok és racionali­zálások a nemzetbiztonsági szervezeteket sem kerülhetik el. Magyarországon rosszul cseng a titkosszolgálatok neve, noha az öt szervezetnél több ezer hivatásos alkalma­zott dolgozik, az úgynevezett megnyertek számát pedig csak találgatni lehet. Volt ez több is, s alighanem lesz kevesebb is. Napi­renden van az újabb, összevonásokkal járó átszervezés. Hogyan kell egy titkosszolgálatot átszer­vezni - senki sem tudja. A szervezetek misztikus zártságban működnek, a fölöttük diszponáló döntéshozók pedig a dolog ter­mészetéből következően csak dilettánsok lehetnek, így hát többnyire a változatlan­ságban érdekelt szakma s a szervezeti elő­jogok fölött őrködő szakmai vezetők döntik el a hogyant. A misztikum és zártság a szer­vezeti érdekérvényesítés sajátos eszköze lesz. Azzal minden józan ember tisztában van, hogy az állam nem nélkülözheti a biz­tonság ilyen jellegű garanciáit. Az is vitat­hatatlan, hogy szervezeti átalakításra szük­ség van - a változó funkciók s a változó idők követelik a változtatást. Vita csupán a részletekben van. Társadalmi vitát nyitni e kérdésben persze képtelenség, bár elsőrendű társa­dalmi érdekekről van szó, s a nyilvánosság nem csupán kontrollt jelentene, hanem egyfajta garanciát. A józanság s bizonyos rossz tapasztalatok viszont azt mondatják, hogy nemzetbiztonsági kérdésekbe ideoló­giát s aktuálpolitikát nem szerencsés bele­keverni. De lehet-e ma Magyarországon bármiről szót váltani aktuálpolitizálás nélkül? És volt-e már olyan szervezeti átalakítás, ahol objektív szakmai szempontok döntöttek? A napi hírekből láthatjuk, hányféle önös­­ ha­talmi, pártpolitikai, presztízs- és egziszten­ciális­­ érdek torzítja például az egészség­­ügyi reformot. Talán nem meglepő, hogy ilyesfajta érdekek a titkosszolgálatok háza táján is bőven akadnak, legföljebb ott - a titkosság ürügyén - egy szűk szakmai veze­tés játszhat­ja el az „érdekvédő” szerepet. Nem szerencsés azonban kecskére bízni a káposztát. Olyan emberek tanácsait követni a változtatásban, akik a változatlanságban érdekeltek. Nem feltétlenül rossz szándék vezeti őket, hétköznapi konzervativizmusról van inkább szó. És alighanem az ilyen zárt, szi­gorú hierarchiára épülő és túlszabályozott rendszerek tenyésztik ki a legkonzervatí­vabb embereket. Néhány évtizede az USA egyik legtehetségesebb hadügyminisztere felismerte ezt, amikor a vietnami háború kellős közepén a fegyveres erők átszerve­zéséhez látott. Az eredetileg bankár McNamara harvardi iskolatársaira támasz­kodva, a katonai hagyományokat és a gene­rálisok tiltakozását semmibe véve rendezte át a haderőnemek megcsontosodott struk­túráját. Nem állítom, hogy nálunk, a nem­zetbiztonság terén alkalmazható lenne ez, de az USA fegyveres erőinek jelene és kö­zelmúltja azt sejteti, hogy a külső kontroll minden átszervezésnek javára válik. A mai titkosszolgálati ötösfogat a rend­szerváltás terméke. A pártállam idején a polgári hírszerzés, a polgári és katonai el­hárítás s a szakszolgálat belügyi csoportfő­nökségként működtek, a katonai felderítés pedig a vezérkar keretében, a honvédelmi miniszter alárendeltségében. Szétszóratá­­sukat - a politikai és ideológiai fenntartáso­kon túl - a hatalmi és hatásköri koncentrá­ció felszámolásának szándéka s a megvál­tozott biztonsági igények indokolták. így jött létre a miniszter vagy államtitkár által felügyelt Információs Hivatal (polgári hír­szerzés), a Nemzetbiztonsági Hivatal (elhá­rítás) s a vezérkartól függetlenített, ám to­vábbra is a honvédelmi miniszter felelőssé­ge alá tartozó Katonai Felderítő Hivatal és Katonai Biztonsági Hivatal, az előbbiek ka­tonai megfelelői. A négy szervezetet bizo­nyos speciális szolgáltatásokkal a Nemzet­­biztonsági Szakszolgálat segíti ki. Titkos­­szolgálati módszerekkel más rendészeti szervek is élhetnek. Hogy mennyire vált be ez a szisztéma? A „saját” titkos­­szolgálat presz­tízst, politikai súlyt, hatáskört és hatalmat jelent, amire minden po­litikus vágyik. Nincs olyan veze­tő, aki nem veszi zokon, ha megnye­segetik jogosítvá­nyait, átrendezik irodáját, lecserélik hivatali gépkocsi­ját. Ebben a kér­désben a kémfő­nökök reakciója ugyanaz, mint a kórházigazgatóké, szakszervezeti ve­zetőké, iskolaigaz­gatóké vagy mi­nisztereké. Szürke zóna Nos, az eredmények mellett voltak ku­darcok és emlékezetes botrányok is. Egyes sokcsillagos vezetők „pártosodása” s mé­diaszereplővé, majd vállalkozóvá avanzsá­­lása éppúgy komoly működési zavarokra utal, mint az állítólagos lehallgatási és kémügyek, vagy a máig felderítetlen me­rényletek és robbantások. Legyünk azon­ban jóindulatúak, s a tényt, hogy a szerve­zetek többnyire negatív fényben tűnnek fel a társadalom előtt, tudjuk be annak, hogy e sajátos szférában az eredmények­kel nem illik dicsekedni. Az pedig, hogy a belpolitikai csatározások főszereplői rendszeresen megvádolják egymást tit­kosszolgálati módszerek egymás elleni al­kalmazásával - amit bizonyítani még egyetlenegyszer sem sikerült­­, nem az érintett szervezetek rovására írandó. Le­vonható ugyanakkor az a következtetés, hogy a túlzott bezárkózás, a külső kommu­nikáció teljes hiánya a szervezetek kárára van, mert megfosztja őket az időnként szükséges önigazolás és önvédelem alap­vető eszközétől. Voltak látható és sejthető eredmények is persze. Az például, hogy a délszláv vál­ság nem érintette súlyosabban hazánkat, a titkosszolgálatok érdeme is. De a magyar diplomácia sikereihez és sikertelenségei­hez is hozzájárulnak a „láthatatlan embe­rek”. A diplomaták félig-meddig kémek, a hírszerzők pedig olykor diplomaták - így van ez emberemlékezet óta. A katonai hír­szerzés pedig bizonyos értelemben rene­szánszát éli, bár napjainkban nem annyira rivális államok hadipotenciálját, szándé­kait és képességeit kell kikémlelniük, mint inkább az államok bevált nemzetközi kap­csolatait zavaró, hevesbe tatható és kiszá­mítható fenyegetéseket. A magyar katonai felderítés egyes tagjai az iraki háború kitö­résekor inkább szkeptikusak voltak, mint lelkesek, s ez józan szakmaiságuk bizonyí­téka. Voltak s vannak tippjeik a kényszerű folytatásról, mint ahogy a Balkán jövőjéről is. Hogy ebből mennyi jut el a politikai ve­zetés szintjére, s mi talál meghallgattatás­­ra - ez kicsit komplikált. A misztikum fenntartása, a szakma önvédelmi reflexe ugyanis a politikai elit felé is működik. Kik ezek az emberek, akik a társadalom szürke zónájában élnek? Nem szuperké­mek, nem spiclik s nem is ügynökök. Az átlagpolgár kalandregényekből vagy a bul­vársajtóból szerzi a velük kapcsolatos is­mereteit, felületesen összemossa a fogal­makat és funkciókat, nagyvonalúan általá­nosít. Sztereotípia, hogy aki a szolgálatok­nak dolgozik, gazember vagy áldozat. Ál­talában egyik sem. A hivatásosok többnyi­re idealisták, akik őszintén hiszik, hogy a hazát szolgálják, az információs hálózat tagjai pedig tisztes polgárok, akik foglal­kozásuk révén képesek speciális informá­ciókhoz jutni. Többségüket szintén a kö­zösségi érdek szolgálatának szándéka ve­zeti, de számítanak apró előnyökre. Állító­lagos zsarolással a hajdani „három per há­rom” lebukott munkatársai mentegetik magukat, bár nehezen hihető, hogy az ál­lampárt félelmetes belső elhárítása olyan informátorokra fanyalodott, akik csak kényszerből írtak alá és sosem jelentettek. Nem is róluk szól ez a történet, hanem azokról, akik vitathatatlan nemzeti, állam- és közérdekeket szolgálnak. Hétköznapi emberek ők, gyarló lények, akik ragasz­kodnak egzisztenciájukhoz, az apró kivált­ságokhoz, valamiféle illúzióhoz. Fegyel­mezett bürokraták, akik naphosszat kuk­solnak kopott irodáikban, csócsálgatják a számítógépekből ömlő információkat, hogy merőben új és értékes információkat nyerjenek belőlük. Profik, csak másképp, mint képzeljük. A James Bondok ideje lejárt, helyüket átvették a szakavatott elemzők. A kaland­filmekből ismert módszerekre egyre keve­sebb az igény, a mód, a lehetőség. Kevésbé hatékony és méregdrága, kis ország kis hírszerzésének nem való. Helyette kön­­­nyen hozzáférhető forrásokból ingyen árad az egyre szélesedő információfo­lyam, amelyben bárki kedvére halászhat. Az a kérdés, ki mit süt ki belőle. Nagyjából el is jutottunk az okokhoz, amelyek a tartalmi és szervezeti átalakí­tást indokolják. Az utóbbi évek változásai olyan dilem­ma elé állították a magyar titkosszolgála­tokat, mint a Varsói Szerződés kimúlása az ereje teljében lévő NATO-t. Eltűnt a meg­szokott, a mindenre kellő hivatkozási alap­ként szolgáló veszély, s jött helyette egy merőben új, ismeretlen, mindmáig nehe­zen definiálható biztonsági kihívás. Ez ön­magában is identitás- és funkciózavarokat okozott. A rendszerváltás először a belső elhárítás létjogosultságát kérdőjelezte meg, s a közelmúltbeli zavargásokig, szél­sőséges tartalmú fenyegetésekig kifejezet­ten kínos dolognak számított a titkosszol­gálatok ilyen irányú rendeltetéséről be­szélni. Majd a külső funkció is kétségessé vált, hiszen az addigi célországok szövet­ségeseink lettek, akikkel szemben nem csak a fair play tiltja a hírszerzést. A terro­rizmus fogalma univerzálissá vált, s a bi­zonytalanságot leplezendő mindenre rá­sütjük, ami szokatlan kockázatot jelent. Általánosítunk, mert talán sehol nem va­lósult meg olyan maradéktalanul a közös Európa, mint a félelmek terén. Féltjük a viszonylagos gazdagságot, a nyugalmat, mindazt, amit a nagybetűs Nyugat jelent. Féltjük a végre számunkra is előnyös sta­tus quót. Napjaink fenyegetései és kihívásai Eu­rópán kívülről vagy a perifériákról jönnek, s már nem kifejezetten Magyarországnak szólnak, hanem az euroatlanti térségnek, aminek részei vagyunk. Olyan biztonsági munkamegosztást kényszerít ez ki, amely­ből az illő részt nekünk is ki kell vennünk. Fel sem vetődhet tehát a kérdés, hogy szükség van-e magyar titkosszolgálatokra, bár kétségtelenül addig nyújtózkodha­tunk, ameddig a takarónk ér. A titkosszol­gálat drága, öt szolgálat ötször drágább. Hogy meddig ér a takaró? A rendszerváltást követően alighanem a honvédelmi struktúra szenvedte el a leg­kíméletlenebb leépítést. A százötvenezres haderőből néhány zászlóaljnyi „profi őr­ző-védő” maradt, alapfegyvernemek sora tűnt el. Sorozatos leépítéseket szenvedett el a két katonai titkosszolgálat is, ennek dacára egyre aránytalanabb részt követelt s kapott a honvédelmi tárca költségvetési és létszámkeretéből. Mint említettem, a misztikum sajátos érdekérvényesítő esz­köz, amit a történészi vagy agrármúlttal rendelkező hadügyérek nem tudtak vagy nem mertek áttörni. De a kényszer nagy úr, az általános megszorítások mára tabu­nak számító intézményeket is elértek. Talán van is miből takarékoskodni. Ta­lán lehet úgy is, hogy abból a megnyirbált szervezet szakmailag felfrissülve kerüljön ki. A katonai felderítés például még min­dig idejemúlt funkciókhoz ragaszkodik, felső vezetése pedig olyan nyugdíjasklub­ra emlékeztet, amelybe kihalásos alapon lehet bekerülni. Az alaprendeltetés két nagy területre osztható: elektronikai és humán felderítésre. Az előbbit nem csu­pán az eszközpark, hanem geopolitikai helyzetünk is erősen korlátozza, az utób­bit pedig részben presztízs- és egziszten­ciális okokból erőltetik. A lokátorok „alig látnak ki” a Kárpát-medencéből, a külszol­gálat pedig egyre inkább kellemes proto­­kollfeladattá szelídül - nagyrészt olyan ál­lomáshelyeken, ahol a rendszerváltás óta az illedelmes érdeklődés lépett a klasszi­kus hírszerzés helyébe. Létszámot és költ­ségvetést azonban igényel ez is, az is. Az elhárítás egészen más terület, az el­hárítók az „ellenkémek”. Tevékenységük egészen más racionalitást követel. Ők rosszabbul jártak a rendszerváltással. Bel­­ügyis beltenyészetüket kíméletlenül szét­rúgták, bizonyos pártállami funkciók sie­tős felszámolásával olyan képességek is csorbát szenvedtek, amelyek jól jöttek vol­na a robbantásos merényleteknél, a szél­sőséges politika és a szervezett alvilág egymásra találásakor, vagy a tavaly őszi sokkoló utcai eseményeket megelőzendő. A katonai elhárítás pedig együtt degradá­lódott a honvédséggel. Ha a két hírszerző szervezetet vonják össze, alighanem elsorvad, feloldódik az egyik. Ha a két elhárításból gyúrnak egyet, ugyanez a sors vár a KBH-ra. A szürke szervezetek láthatatlan emberei félnek a szervezeti fúziótól, állásukat, egzisztenci­ájukat érzik veszélyben, hiszen minden­képp kevesebb állomány s pozíció marad. A katonák aggodalma megalapozottabb, elvégre nehezen képzelhető el, hogy a sú­lyában, rendeltetésében és létszámában szerényebb katonai szervezet kebelezi majd be a polgárit, s nem fordítva. Még érthetőbb a szűk vezetői kör aggodalma, hiszen a „nyugdíjasklubot” felszámolhat­ják. Márpedig sehol a világon nincs annyi „nélkülözhetetlen szakember”, annyi civil egy katonai szervezet élén, mint itt. Aki egyenruhásként túllépte a nyugdíjkorha­tárt, köztisztviselőként, különböző taná­csosi és főtanácsosi cafrangokkal ékesítve marad a tábornoki helyen. És ha betekint­hetnénk egy belső telefonkönyvbe, megle­pően gyakran találkoznánk azonos veze­téknevekkel. Az érdemdús apát követi a fia, néha felesége, menye, egykori diáktár­sa a nehéz posztokon. A szervezeti beke­belezés tehát többszörösen fájdalmas len­ne, hiszen a protektor bukása magával rántaná a protezsáltakat is. De ne rójuk fel senkinek, ha ragaszko­dik egzisztenciájához, a fúzió komoly szervezeti érdekeket is sérthet. A közigaz­gatási, felsőoktatási, rendészeti stb. szer­vezetek példája arra int, hogy a győztes mindent visz. A bekebelező a megszerzett forrásokat magáévá teszi, a hozományt pe­dig kiokádja. A bekebelezett szakma és rendeltetés is könnyen áldozatul eshet, hi­szen a katonai és polgári funkciók között legalább akkora a különbség, mint a hír­szerzés és az elhárítás között. A hivatásos állomány tömeges elbocsátása pedig sajá­tos nemzetbiztonsági kockázatokkal jár. Volt már ilyen, néhány éve százas nagy­ságrendben kerültek utcára titkosszolgála­ti emberek, s nem az „átszervezőket” di­cséri, hogy nem lett belőle botrány. Érdekes, hogy ilyen átalakítások kap­csán a döntéshozókat is, a közvéleményt is hidegen hagyja néhány „mellékes” kö­vetkezmény, márpedig a civil munkaerő­­piacon lanyha a kereslet profi kémek irán­­t. A jövőjüket féltő emberek alighanem a tárcán belüli megoldásokat preferálnák, ha már megúszni nem lehet. Polgári szer­vezet a polgárihoz, katonai a katonaihoz - több az érintkezési pont, kevesebb a meg­lepetés, az idegen specialitás, könnyebb kompromisszumra jutni egymással­­ egy­más között. Talán a szervezetek fölött diszponáló miniszterek is efelé hajlanának, hiszen ők sem mentesek a gyarló érdekektől. A „sa­ját” titkosszolgálat presztízst, politikai súlyt, hatáskört és hatalmat jelent, amire minden politikus vágyik. Nincs olyan veze­tő, aki nem veszi zokon, ha megnyesegetik jogosítványait, átrendezik irodáját, lecse­rélik hivatali gépkocsiját. Ebben a kérdés­ben a kémfőnökök reakciója ugyanaz, mint a kórházigazgatóké, szakszervezeti vezető­ké, iskolaigazgatóké vagy minisztereké. Szakmai érvek is emellett szólnak. Az egyre inkább közös biztonságpolitika, a kötelezettségekkel járó NATO-tagságunk igazolja és megköveteli az önálló katonai titkosszolgálat létét. A szakmai közvélemény aligha fog nyil­vánosan megszólalni. Kívülállók belekot­­nyeleskedését sem szeretik, pedig hát de­mokráciákban a nyilvánosságnak sajátos optimalizáló szerepe van. Nevezzük ezt ci­vil kontrollnak. A civil társadalom számon kérhet, ellenőrizhet, véleményt mondhat mindenről, amit finanszíroz és eltart, ami kardinális érdekeit érinti. És áldását, támo­gatását adhatja ahhoz, amit szükségesnek, jónak és eredményesnek ítél.

Next