Népszabadság, 2009. május (67. évfolyam, 102-126. szám)

2009-05-30 / 126. szám

www.nol.hu NÉPSZABADSÁG • 2009. MÁJUS 30., SZOMBAT Hétvége•3 » formulákat citálva adta át örökösének a „királyi csodát”, azaz az uralkodói képessé­get. A trónra lépő utód a koronázási szertar­tás során a csodatevő kenet révén vált Isten kegyelméből uralkodó, szinte emberfeletti lénnyé. A demokráciákban a díszletek sze­rényebbek: nyoma sincs csodának, isteni munkálkodásnak, és a szakrális rituálét álta­lában az alkotmányra tett nyilvános eskü pótolja. A polgárok legfeljebb abban bízhat­nak, hogy a hivatalba lépő új miniszterelnök már megszerezte a posztja betöltéséhez szükséges tudást, bölcsességet és tapaszta­latot. És itt nemcsak a tanulásra, tapasztalat­­gyűjtésre szánt órák számáról van szó, ha­nem valami másról is. Sok politikusból ugyanis paradox módon éppen a kudarcok, nemritkán pedig a személyes tragédiák fa­ragtak nagy formátumú vezetőt. Úgy is fo­galmazhatunk, hogy ezek a szenvedések tet­ték őket „golyóállóvá”. Ez történt Lincolnnal. 12 éves kisfia, Willie éppen 1862-ben, az amerikai polgár­­háború legnehezebb időszakában halt meg. Lincoln apaként depresszióba zuhant, de elnökként erőt kellett vennie magán ahhoz, hogy az ország folytassa a harcot. A francia szabadság zászlaját a világháborús vereség pillanatában magasba emelő De Gaulle a száműzetés keserű éveiben vált katonából a politika mesterévé. 1946-os önkéntes visszavonulása pedig már egyenesen a „ha­za atyjává” tette. A sokszor megmosolyog­­tatóan merev tábornokról kevesen tudták, hogy odahaza odaadóan ápolja Dawn­­kóros kislányát. A politikában a tanulás, a tapasztalat mellett egészséges ambíció, erős ego és né­mi narcizmus is kell ahhoz, hogy valaki a csúcsra jusson. Ilyen volt Franklin Delano Roosevelt, aki már fiatalon mindent tudott a sikeres közszereplésről. Egy tragikus for­dulat azonban mindent felborított. 39 éve­sen vírusos fertőzést kapott, lába megbé­nult, és tolókocsiba kényszerült. Elképzel­hetetlennek tűnt, hogy valaha a hatalom és az erő auráját sugározhassa, hosszú depresszió után azonban újra nekiindult a politikának. Persze némi illúziókeltés kel­lett ahhoz, hogy úgy jelenhessen meg, mint aki legyűrte betegségét. Erős felsőtestét használva, egyik oldalon botra, másikon a fiára támaszkodva képes volt testét előre- és hátralendítve a járás látszatát kelteni. A történet végét ismerjük: tolószékből lett New York állam kormányzója, majd Ameri­ka egyetlen négyszer megválasztott elnöke. A fiatal Roosevelt ambiciózus és önző volt. Csakhogy a hét évig tartó kétely és szenve­dés az egykori hercegfiből vasembert for­mált. A kiszolgáltatottság juttatta túl a fia­talkori narcizmusán, és ez kellett ahhoz, hogy igazi államférfivá váljon. És Magyarország? Az eddig felsoroltak tükrében Magyaror­szág egyelőre aligha nevezhető nyugati ér­telemben vett, stabil demokráciának. En­nek több világos jelét is láthatjuk. Amikor két hónapja a politikai elit új kormányfőt keresett, a jelölési folyamat azt az érzetet keltette, mintha nálunk bárkiből lehetne kormányfő. Akárcsak a 2005-ös köztársasá­­gielnök-választási taktikázás idején, most is joggal érezhettük, hogy válság ide, válság oda, olyan procedurális nonszenszre került sor, amely súlyosan aláásta egy közjogi méltóság tekintélyét. Nem valószínű, hogy a magyar minisz­terelnökök személyes képességei sokkal rosszabbak lennének az európai átlagnál. A problémát máshol látjuk. Nem a bal- vagy a jobboldallal van a baj, hanem mindkettővel. Egész politikai kultúránk deficites, még­hozzá súlyos mértékben. Egyszerűen hi­ányzik a teljesítményalapú kritériumrend­szer, amely legalább alapszinten kijelölné, hogy az egyes posztok milyen tudást és fel­­készültséget igényelnek. Mivel a csúcsve­zetők kiválasztása sokszor teljesen vélet­lenszerű, ambiciózusabb politikusaink sem tudják, hogy mire készüljenek, így aztán a legtöbben ritkán tanulnak, nem képzik ma­gukat, gyengén tudnak angolul, és összessé­gében nyoma sincs a tudatos felkészülés kultúrájának. Annak, amikor azzal a céllal tervezzük a gyakorlást, hogy hosszú távon javuljon a teljesítményünk. Egy demokráciában ugyanis a tanulás nem megspórolható. Angliában vagy Né­metországban elképzelhetetlen, hogy egy politikus hosszú politikai gyakorlat nélkül legyen kormányfő. Ezért bármilyen tehet­séges is, néhány éves politikai tapasztalatá­val Gyurcsány Ferenc egyik régi demokrá­ciában sem lehetett volna miniszterelnök, és ugyanez a helyzet Bajnai Gordonnal, aki csak 2006-ban lépett be a politika világába. A politikai szelekció nem felesleges nyűg, hanem világszerte bevált gyakorlat. Sem a vezetőnek, sem pártjának nem hasz­nál, ha egy politikus az előtt kerül az első vonalba, hogy elegendő tapasztalati tőkét és a kormányzáshoz szükséges tudást hal­mozott volna fel. Meteoritként érkezik, idő előtt ki- és elég, majd megtépázott tekin­téllyel távozik, és ezzel pártját is nehéz helyzetbe hozza. Az átláthatatlan vezető­cserék ugyanis kiszámíthatatlanná teszik a belső kiválasztódás folyamatát. Magyarországon valószínűleg mindaddig nem számíthatunk igazán felkészült minisz­terelnökre, amíg a hazai politikát rekrutációs problémák bénítják. 2002 óta a baloldalon egymás után háromszor került „külsős” a miniszterelnöki székbe, ez is jelzi, hogy mekkora gond van az utánpótlással. Eköz­ben a jobboldalon a helyzet változatlan. A Fi­desz élén majdnem két évtizede ugyanaz a vezető áll - még akkor is, ha Orbán formáli­san nem volt mindig a párt elnöke. Összeha­sonlításképpen Thatcher 15, Blair pedig 13 év után távozott pártja éléről, holott mindket­ten három választást nyertek zsinórban. Or­bán 2010-ben már ötödször vezetheti pártja listáját, és ezzel lassan az európai csúcstar­tók klubjába léphet, például Willy Brandt és Helmut Kohl társaságába. Az előbbi 23 évig volt az SDP elnöke, és négyszer, az utóbbi - a CDU-t kereken negyedszázadig vezetve - hatszor volt kancellárjelölt. Az elmúlt 20 évben egyetlen magyar mi­niszterelnöknek sem adatott még meg, hogy egy választási vereség után újra vis­­­szakapaszkodjon a hatalomba, így persze nem csoda, ha a politikát a szereplők gyak­ran permanens élet-halál harcként értelme­zik. Nincs átmeneti visszavonulás: aki nem győz, mindent elveszíthet. A sok tekintet­ben normateremtő Antall Józsefet a halál megakadályozta abban, hogy jó példával elöl járva megmutassa, ellenzékbe kerülve milyen magatartás várható el egy volt kor­mányfőtől, ha később újra indulni akar a miniszterelnöki posztért. A politika ezt a lehetőséget eddig Orbán Viktor kivételével valamennyi utódjától megtagadta. Amen­­­nyiben a jelenlegi erőviszonyok nem vál­toznak, jövőre elsőként ő kaphat esélyt az újrázásra. Ha így történik, politikáját és si­kerét az fogja meghatározni, hogy milyen következtetést vont le a 2002-es és a 2006- os vereségekből, és, hogy mit tanult azóta. A politikai kultúra változásának esélyét rövid távon két rendkívüli körülmény is je­lentősen csökkentheti: az egyik a gazdasági válság, a másik pedig a rivális esetleges drá­mai mértékű meggyengülése. Márpedig mindannyiunk érdeke, hogy Magyarország vezetői a jövőben a korábbinál sikereseb­bek legyenek. Ehhez egyfajta kultúraváltás­ra, az ambíciók önkéntes korlátozására len­ne szükség. Arra, hogy csak olyan politikus vállalja a miniszterelnökséggel járó felelős­séget, aki évtizedeken keresztül valóban mindent megtett azért, hogy alkalmassá váljon az ország vezetésére. Ha ők veszíte­nek, mi sem nyerhetünk, az ő sikerük ugyanis a miénkre épül. Nem valószínű, hogy a magyar mi­niszterelnökök sze­mélyes képességei sokkal rosszabbak lennének az euró­pai átlagnál. A problémát máshol látjuk. Nem a bal­vagy a jobboldallal van a baj, hanem mindkettővel. Egész politikai kultúránk deficites, méghozzá súlyos mértékben. Egyszerűen hiány­zik a teljesítmény­alapú kritérium­­rendszer, amely leg­alább alapszinten kijelölné, hogy az egyes posztok mi­lyen tudást és fel­­készültséget igé­nyelnek. (Milyen a jó minisz­terelnök? II. rész) Csak kérdés, mikor csaphat át a verbá­lis fenyegetés való­di terrorakciókba, mint a hatvanas években, a Baader-Meinhof­­csoport fénykorá­ban. Nem véletlenül emlegeti Ségolene Royal, a francia szo­cialisták elnöke egyre többet az 1789-es forradal­mat, amikor a pári­zsi nép megelégelte az iszonytatóan pa­zarló királyi udvar fényűzését. (Tolakodás vagy túlélés?) Tolakodás vagy túlélés? Bonifert Mária Gazdaságkutatók szerint a válság ugyan­úgy az emberiség történelmének része, mint a természeti katasztrófák, a járvá­nyok vagy a háborúk. Lehet és kell is tenni ellenük, de teljesen kizárni őket nem le­het. Nem ez az első válság a történelem­ben, de a legnagyobb a második világhá­ború óta. Volt olajválság a hetvenes évek­ben, volt gazdasági válság a kilencvenes években, 1997-ben szinte egész Ázsiában. Egyik sem volt olyan súlyos, mint az 1929- es világválság, amely emberek millióit küldte padlóra. A második világháború utáni konszolidációt követő válságokban a termelés visszaesése átlagosan 9 százalék volt, a munkanélküliség 7 százalékkal nőtt. Ha azt vesszük, hogy az elmúlt huszonöt évben mindezek ellenére csaknem két és félszeresére nőtt a világgazdaság, s eddig mindegyik válságot túléltük, van remény arra, hogy ezt is túl fogjuk élni. Nem mindegy persze, hogy hogyan, és bizonyá­ra nem mindenki egyformán. A történelem sohasem volt igazságos, és most sem lesz az. A mostani válság okairól sokat cikkeztek, annak várható ne­gatív (és talán) pozitív társadalmi hatásai­ról kevesebbet. A válságnak mindig több­féle hozadéka van. Most például dogmák omlanak össze, kőbe vésett szabályok kér­­dőjeleződnek meg. Országok megítélése változik egyik napról a másikra, akik eddig mintaországok voltak, például a balti álla­mok vagy Írország, most a leggyengébb láncszemek, mások helyzete, például Ma­gyarországé, relatíve javult. Az euróöve­­zetbe tartozó országokban a maastrichti szabályok szerint a költségvetés deficitje eddig nem haladhatta meg a bruttó hazai termék 3 százalékát, ehhez képest ez ma Írországban 15, Spanyolországban és Por­tugáliában 6, Olaszországban 4, Franciaor­szágban 3,5 százalék. Lengyelországra eb­ben az évben 7, Szlovéniára 6, Csehország­ra és Romániára 5, Lettországra 13 százalé­kot prognosztizálnak. (A magyar adat Brüsszel és az IMF egyetértésével az ere­detileg tervezett 2,9 helyett 3,9 százalék le­het.) A nemzeti össztermék a tavalyi év hasonló időszakához képest Németor­szágban 6,9, Olaszországban 5,9, Romániá­ban 6,4, Észtországban 15,6, Lettországban 18,6 százalékkal csökkent, nálunk „csak” 5,8 százalékkal. A válságból a globalizációnak köszön­hetően szinte senki sem vonhatja ki ma­gát. Afrika messze van, eléggé elszigetelt, aligha jellemzőek rá a krízis kiváltó okai. Mégis, a Samsung mobiltelefon-gyártásá­nak visszafogása miatt ezreket bocsátottak el a kongói kobaltbányákból, a segélyek várható visszaesése miatt több százezerrel nőhet a betegség és alultápláltság követ­keztében meghaló gyerekek száma. A tu­rizmus visszaesése csődhelyzetbe sodor­hatja a főleg idegenforgalomból élő, egyébként szegény fejlődő országokat. Az ismétlődő sztrájkok megbéníthatják egész országok, sőt földrészek életét. Az antikapitalista hangok egyre erősebbek. A tömeges elégedetlenség veszélyes radika­lizmusba torkollhat, főleg, ha a populiz­­mus ráerősít, mint nálunk. (Orbán: „Vul­kánkitöréshez hasonló morajlást érzek.” S a tömeg nem késlekedik a válasszal: „Bör­tönbe, börtönbe!”) De másutt is vannak hasonló bűnbakkereső, sőt erőszakosabb megnyilvánulások. „Nem akarunk fizetni a szupergazdagok mohóságáért!” Észak-Ír­­országban, Belfastban megtámadtak ott dolgozó magyar nőket, mondván: elveszik a hazaiak munkáját. Az American International Group (AIG) biztosítótársa­ság egyik irodaházánál dupla őrséget kel­lett állítani, mert megfenyegették a főnö­köket, hogy zongorahúrral fojtják meg őket. Valahol érthető: miközben amerikai­ak milliói veszítik el állásukat, a társaság fiókcégénél több mint hetven főmene­dzser vett fel fejenként legalább egymillió dollár jutalmat. Franciaországban divatba jött a „főnökrablás”: több cégnél a teljes vezetőséget foglyul ejtették az irodáikban, hogy kikényszerítsék az elbocsátott dol­gozók tisztességes végkielégítését. Angli­ában is jó néhány helyen követték a pél­dát. „Nem megyünk zokszó nélkül a vágó­hídra, mint a birkák!” - vonultak fel fenye­getően német munkások is, és csak kérdés, mikor csaphat át a verbális fenyegetés va­lódi terrorakciókba, mint a hatvanas évek­ben, a Baader-Meinhof-csoport fénykorá­ban. Nem véletlenül emlegeti Ségolene Royal, a francia szocialisták elnöke egyre többet az 1789-es forradalmat, amikor a párizsi nép megelégelte az iszonytatóan pazarló királyi udvar fényűzését. A válságnak persze nemcsak negatív hozadékai lehetnek. A híres közgazdász, Joseph Schumpeter „teremtő rombolás­nak” nevezte a piacgazdaság ismétlődő válságait: versenyképtelen cégek és ága­zatok semmisülhetnek meg, de a krízis le­hetőséget is kínál a megújulásra. Példa­ként a Nokia világsikerét szokták emle­getni: a finnek előremenekültek az orszá­gukat sújtó mély depresszióból, és radiká­lis reformokat vezettek be. Most minden bizon­nyal nyertesként kerül ki a válság­ból Ázsia, főleg Kína és India, ők éppen azokat az értékeket testesítik meg, ame­lyek hiányoztak az amerikai típusú pazar­ló fogyasztói társadalomból: az önmér­sékletet, a megtakarítási hajlandóságot, az igénytelenséget és a szorgalmat. Har­minc év alatt százmillió kínai küzdötte fel magát a középosztályba, csak idén márci­usban egymillió új autó talált gazdára. Az olcsó termékeket gyártó, eddig lekezelt Kína, nem utolsósorban megtakarításai révén, most világhatalmi tényezővé lépett elő. Az utóbbi években már ezek a megta­karítások fedezték az amerikai költeke­zést. Újabban G2-nek nevezik az Egyesült Államokat és Kínát: azt mondják, erős G2 nélkül a G20 (a húsz legmeghatározóbb gazdaság) sem működik. Nem véletlen, hogy az áprilisi londoni G20-csúcson a legnagyobb várakozás Barack Obama és a kínai elnök, Hu Jintao találkozóját övezte. A csúcs egyébként - a válság „eredmé­nyeképpen” - jó néhány pozitív kezdemé­nyezéssel zárult. Megszigorítják a pénz­ügyi világ (főleg a hitelminősítők és az adóparadicsomok) ellenőrzését, csökken­tik a bankszektor irritálóan magas java­dalmazását. Mindez persze kevés a nega­tív hatások kivédésére. A gazdaság élén­kítésének terén csak kapkodás folyik, s az irányokban sincs túl nagy egyetértés. A gazdasági protekcionizmus (zárkózzunk be, gyártsunk saját termékeket) több szempontból is káros: gyengíti a versenyt, erősíti a nacionalizmust, széttördelheti a világgazdaságot. A kereslet mesterséges élénkítése megint csak a pazarlás irányába hat: még több fölösleges energiát, háztartási gépet, autót, textíliát vásárolunk, még jobban szennyezzük a környezetünket. Pedig környezetvédők régóta hangoztatják: ha nem tudunk változtatni fogyasztási szer­kezetünkön, ez a pazarló fogyasztás igen gyorsan elsodorhatja az emberi civilizáci­ót. A válság jó alkalmat kínálna arra, hogy átértékeljük eddigi életmódunkat: csök­kentsük az energiafaló iparágakat, része­sítsük előnyben a környezetbarát techno­lógiákat, fejlesszük az oktatást, az egész­ségügyet. Kidobott pénz, s a fejlődés ellen hat, ha a munkahelyteremtés a régi struktúrák konzerválására irányul. A szakszervezetek megerősödve kerülhetnek ki a válságból (Németországban és másutt például gyor­san gyarapodik a tagságuk), de ha ez más gazdasági szektorok, iparágak, országok kárára történik, akár háborús veszélyekkel is járhat. De erősítheti a válság a családok, kisközösségek, kistérségek, régiók együtt­működését is. A Financial Times elemzése szerint Kelet-Európa e tekintetben elöl járhat, hiszen a volt kommunista országok gondjai valahol hasonlóak. A válság során rá kellett döbbenniük, hogy a térségi hatá­sok felerősítik egymást: ha az egyik nem­zeti valuta gyengül, az magával rántja a másikat is, és ez fordítva is igaz, tehát nem érdemes kijátszani egymást. Egy másik előnyünk: ezek az országok sokkal rugal­masabbak, mint elkényelmesedett nyugati társaik, hiszen a rendszerváltás idején a mostaninál jóval nagyobb sokkot is túlél­tek. Jól képzett, olcsó munkaerejük miatt felértékelődhetnek az egyes iparágak megmentéséért folyó versenyben. E tekin­tetben Nyugat-Európa egyre jobban rá lesz utalva Kelet-Európára, s viszont. Van­nak más előnyök is: a magyar és a lengyel mezőgazdaság természeti adottságai ré­vén például abszolút nyertesként kerülhet ki a válságból. De a forint gyengülése sem minden tekintetben katasztrófa: expor­tunk máris versenyképesebb, de profitál­hat belőle a belföldi turizmus is, hiszen a jövedelmek csökkenésével többen vá­laszthatják az olcsóbb hazai nyaralást a drága külföldi utak helyett. Segítség lehet, hogy nálunk hagyományosan szorosabbak a családi, baráti kapcsolatok, úgy tűnik, új­ra életre kelhetnek a szocializmusban oly népszerű, „kalákában” végzett munkák. Jürgen Habermas német filozófus sze­rint a jól működő társadalmak alapja a „kommunikatív cselekvés”. Annak felis­merése, hogy a közösség fennmaradása csak az eltérő igények, érdekek és értékek összehangolásától függ. Csak így tudjuk elkerülni a „lökdösődést, tolakodást a pe­ronon”, azt az irracionális magatartást, amelynek mindannyian áldozataivá válha­tunk. „A dolog nem az udvariaskodásról, hanem a túlélésről szól.” Az első, aki újra haj­rázhat, Orbán Viktor, 2000 áprilisában a Testnevelési Egye­temen, a bukását ho­zó második forduló előtt Fotó: Sopronyi Gyula

Next