Népszabadság, 2009. május (67. évfolyam, 102-126. szám)
2009-05-30 / 126. szám
www.nol.hu NÉPSZABADSÁG • 2009. MÁJUS 30., SZOMBAT Hétvége•3 » formulákat citálva adta át örökösének a „királyi csodát”, azaz az uralkodói képességet. A trónra lépő utód a koronázási szertartás során a csodatevő kenet révén vált Isten kegyelméből uralkodó, szinte emberfeletti lénnyé. A demokráciákban a díszletek szerényebbek: nyoma sincs csodának, isteni munkálkodásnak, és a szakrális rituálét általában az alkotmányra tett nyilvános eskü pótolja. A polgárok legfeljebb abban bízhatnak, hogy a hivatalba lépő új miniszterelnök már megszerezte a posztja betöltéséhez szükséges tudást, bölcsességet és tapasztalatot. És itt nemcsak a tanulásra, tapasztalatgyűjtésre szánt órák számáról van szó, hanem valami másról is. Sok politikusból ugyanis paradox módon éppen a kudarcok, nemritkán pedig a személyes tragédiák faragtak nagy formátumú vezetőt. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ezek a szenvedések tették őket „golyóállóvá”. Ez történt Lincolnnal. 12 éves kisfia, Willie éppen 1862-ben, az amerikai polgárháború legnehezebb időszakában halt meg. Lincoln apaként depresszióba zuhant, de elnökként erőt kellett vennie magán ahhoz, hogy az ország folytassa a harcot. A francia szabadság zászlaját a világháborús vereség pillanatában magasba emelő De Gaulle a száműzetés keserű éveiben vált katonából a politika mesterévé. 1946-os önkéntes visszavonulása pedig már egyenesen a „haza atyjává” tette. A sokszor megmosolyogtatóan merev tábornokról kevesen tudták, hogy odahaza odaadóan ápolja Dawnkóros kislányát. A politikában a tanulás, a tapasztalat mellett egészséges ambíció, erős ego és némi narcizmus is kell ahhoz, hogy valaki a csúcsra jusson. Ilyen volt Franklin Delano Roosevelt, aki már fiatalon mindent tudott a sikeres közszereplésről. Egy tragikus fordulat azonban mindent felborított. 39 évesen vírusos fertőzést kapott, lába megbénult, és tolókocsiba kényszerült. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaha a hatalom és az erő auráját sugározhassa, hosszú depresszió után azonban újra nekiindult a politikának. Persze némi illúziókeltés kellett ahhoz, hogy úgy jelenhessen meg, mint aki legyűrte betegségét. Erős felsőtestét használva, egyik oldalon botra, másikon a fiára támaszkodva képes volt testét előre- és hátralendítve a járás látszatát kelteni. A történet végét ismerjük: tolószékből lett New York állam kormányzója, majd Amerika egyetlen négyszer megválasztott elnöke. A fiatal Roosevelt ambiciózus és önző volt. Csakhogy a hét évig tartó kétely és szenvedés az egykori hercegfiből vasembert formált. A kiszolgáltatottság juttatta túl a fiatalkori narcizmusán, és ez kellett ahhoz, hogy igazi államférfivá váljon. És Magyarország? Az eddig felsoroltak tükrében Magyarország egyelőre aligha nevezhető nyugati értelemben vett, stabil demokráciának. Ennek több világos jelét is láthatjuk. Amikor két hónapja a politikai elit új kormányfőt keresett, a jelölési folyamat azt az érzetet keltette, mintha nálunk bárkiből lehetne kormányfő. Akárcsak a 2005-ös köztársaságielnök-választási taktikázás idején, most is joggal érezhettük, hogy válság ide, válság oda, olyan procedurális nonszenszre került sor, amely súlyosan aláásta egy közjogi méltóság tekintélyét. Nem valószínű, hogy a magyar miniszterelnökök személyes képességei sokkal rosszabbak lennének az európai átlagnál. A problémát máshol látjuk. Nem a bal- vagy a jobboldallal van a baj, hanem mindkettővel. Egész politikai kultúránk deficites, méghozzá súlyos mértékben. Egyszerűen hiányzik a teljesítményalapú kritériumrendszer, amely legalább alapszinten kijelölné, hogy az egyes posztok milyen tudást és felkészültséget igényelnek. Mivel a csúcsvezetők kiválasztása sokszor teljesen véletlenszerű, ambiciózusabb politikusaink sem tudják, hogy mire készüljenek, így aztán a legtöbben ritkán tanulnak, nem képzik magukat, gyengén tudnak angolul, és összességében nyoma sincs a tudatos felkészülés kultúrájának. Annak, amikor azzal a céllal tervezzük a gyakorlást, hogy hosszú távon javuljon a teljesítményünk. Egy demokráciában ugyanis a tanulás nem megspórolható. Angliában vagy Németországban elképzelhetetlen, hogy egy politikus hosszú politikai gyakorlat nélkül legyen kormányfő. Ezért bármilyen tehetséges is, néhány éves politikai tapasztalatával Gyurcsány Ferenc egyik régi demokráciában sem lehetett volna miniszterelnök, és ugyanez a helyzet Bajnai Gordonnal, aki csak 2006-ban lépett be a politika világába. A politikai szelekció nem felesleges nyűg, hanem világszerte bevált gyakorlat. Sem a vezetőnek, sem pártjának nem használ, ha egy politikus az előtt kerül az első vonalba, hogy elegendő tapasztalati tőkét és a kormányzáshoz szükséges tudást halmozott volna fel. Meteoritként érkezik, idő előtt ki- és elég, majd megtépázott tekintéllyel távozik, és ezzel pártját is nehéz helyzetbe hozza. Az átláthatatlan vezetőcserék ugyanis kiszámíthatatlanná teszik a belső kiválasztódás folyamatát. Magyarországon valószínűleg mindaddig nem számíthatunk igazán felkészült miniszterelnökre, amíg a hazai politikát rekrutációs problémák bénítják. 2002 óta a baloldalon egymás után háromszor került „külsős” a miniszterelnöki székbe, ez is jelzi, hogy mekkora gond van az utánpótlással. Eközben a jobboldalon a helyzet változatlan. A Fidesz élén majdnem két évtizede ugyanaz a vezető áll - még akkor is, ha Orbán formálisan nem volt mindig a párt elnöke. Összehasonlításképpen Thatcher 15, Blair pedig 13 év után távozott pártja éléről, holott mindketten három választást nyertek zsinórban. Orbán 2010-ben már ötödször vezetheti pártja listáját, és ezzel lassan az európai csúcstartók klubjába léphet, például Willy Brandt és Helmut Kohl társaságába. Az előbbi 23 évig volt az SDP elnöke, és négyszer, az utóbbi - a CDU-t kereken negyedszázadig vezetve - hatszor volt kancellárjelölt. Az elmúlt 20 évben egyetlen magyar miniszterelnöknek sem adatott még meg, hogy egy választási vereség után újra visszakapaszkodjon a hatalomba, így persze nem csoda, ha a politikát a szereplők gyakran permanens élet-halál harcként értelmezik. Nincs átmeneti visszavonulás: aki nem győz, mindent elveszíthet. A sok tekintetben normateremtő Antall Józsefet a halál megakadályozta abban, hogy jó példával elöl járva megmutassa, ellenzékbe kerülve milyen magatartás várható el egy volt kormányfőtől, ha később újra indulni akar a miniszterelnöki posztért. A politika ezt a lehetőséget eddig Orbán Viktor kivételével valamennyi utódjától megtagadta. Amennyiben a jelenlegi erőviszonyok nem változnak, jövőre elsőként ő kaphat esélyt az újrázásra. Ha így történik, politikáját és sikerét az fogja meghatározni, hogy milyen következtetést vont le a 2002-es és a 2006- os vereségekből, és, hogy mit tanult azóta. A politikai kultúra változásának esélyét rövid távon két rendkívüli körülmény is jelentősen csökkentheti: az egyik a gazdasági válság, a másik pedig a rivális esetleges drámai mértékű meggyengülése. Márpedig mindannyiunk érdeke, hogy Magyarország vezetői a jövőben a korábbinál sikeresebbek legyenek. Ehhez egyfajta kultúraváltásra, az ambíciók önkéntes korlátozására lenne szükség. Arra, hogy csak olyan politikus vállalja a miniszterelnökséggel járó felelősséget, aki évtizedeken keresztül valóban mindent megtett azért, hogy alkalmassá váljon az ország vezetésére. Ha ők veszítenek, mi sem nyerhetünk, az ő sikerük ugyanis a miénkre épül. Nem valószínű, hogy a magyar miniszterelnökök személyes képességei sokkal rosszabbak lennének az európai átlagnál. A problémát máshol látjuk. Nem a balvagy a jobboldallal van a baj, hanem mindkettővel. Egész politikai kultúránk deficites, méghozzá súlyos mértékben. Egyszerűen hiányzik a teljesítményalapú kritériumrendszer, amely legalább alapszinten kijelölné, hogy az egyes posztok milyen tudást és felkészültséget igényelnek. (Milyen a jó miniszterelnök? II. rész) Csak kérdés, mikor csaphat át a verbális fenyegetés valódi terrorakciókba, mint a hatvanas években, a Baader-Meinhofcsoport fénykorában. Nem véletlenül emlegeti Ségolene Royal, a francia szocialisták elnöke egyre többet az 1789-es forradalmat, amikor a párizsi nép megelégelte az iszonytatóan pazarló királyi udvar fényűzését. (Tolakodás vagy túlélés?) Tolakodás vagy túlélés? Bonifert Mária Gazdaságkutatók szerint a válság ugyanúgy az emberiség történelmének része, mint a természeti katasztrófák, a járványok vagy a háborúk. Lehet és kell is tenni ellenük, de teljesen kizárni őket nem lehet. Nem ez az első válság a történelemben, de a legnagyobb a második világháború óta. Volt olajválság a hetvenes években, volt gazdasági válság a kilencvenes években, 1997-ben szinte egész Ázsiában. Egyik sem volt olyan súlyos, mint az 1929- es világválság, amely emberek millióit küldte padlóra. A második világháború utáni konszolidációt követő válságokban a termelés visszaesése átlagosan 9 százalék volt, a munkanélküliség 7 százalékkal nőtt. Ha azt vesszük, hogy az elmúlt huszonöt évben mindezek ellenére csaknem két és félszeresére nőtt a világgazdaság, s eddig mindegyik válságot túléltük, van remény arra, hogy ezt is túl fogjuk élni. Nem mindegy persze, hogy hogyan, és bizonyára nem mindenki egyformán. A történelem sohasem volt igazságos, és most sem lesz az. A mostani válság okairól sokat cikkeztek, annak várható negatív (és talán) pozitív társadalmi hatásairól kevesebbet. A válságnak mindig többféle hozadéka van. Most például dogmák omlanak össze, kőbe vésett szabályok kérdőjeleződnek meg. Országok megítélése változik egyik napról a másikra, akik eddig mintaországok voltak, például a balti államok vagy Írország, most a leggyengébb láncszemek, mások helyzete, például Magyarországé, relatíve javult. Az euróövezetbe tartozó országokban a maastrichti szabályok szerint a költségvetés deficitje eddig nem haladhatta meg a bruttó hazai termék 3 százalékát, ehhez képest ez ma Írországban 15, Spanyolországban és Portugáliában 6, Olaszországban 4, Franciaországban 3,5 százalék. Lengyelországra ebben az évben 7, Szlovéniára 6, Csehországra és Romániára 5, Lettországra 13 százalékot prognosztizálnak. (A magyar adat Brüsszel és az IMF egyetértésével az eredetileg tervezett 2,9 helyett 3,9 százalék lehet.) A nemzeti össztermék a tavalyi év hasonló időszakához képest Németországban 6,9, Olaszországban 5,9, Romániában 6,4, Észtországban 15,6, Lettországban 18,6 százalékkal csökkent, nálunk „csak” 5,8 százalékkal. A válságból a globalizációnak köszönhetően szinte senki sem vonhatja ki magát. Afrika messze van, eléggé elszigetelt, aligha jellemzőek rá a krízis kiváltó okai. Mégis, a Samsung mobiltelefon-gyártásának visszafogása miatt ezreket bocsátottak el a kongói kobaltbányákból, a segélyek várható visszaesése miatt több százezerrel nőhet a betegség és alultápláltság következtében meghaló gyerekek száma. A turizmus visszaesése csődhelyzetbe sodorhatja a főleg idegenforgalomból élő, egyébként szegény fejlődő országokat. Az ismétlődő sztrájkok megbéníthatják egész országok, sőt földrészek életét. Az antikapitalista hangok egyre erősebbek. A tömeges elégedetlenség veszélyes radikalizmusba torkollhat, főleg, ha a populizmus ráerősít, mint nálunk. (Orbán: „Vulkánkitöréshez hasonló morajlást érzek.” S a tömeg nem késlekedik a válasszal: „Börtönbe, börtönbe!”) De másutt is vannak hasonló bűnbakkereső, sőt erőszakosabb megnyilvánulások. „Nem akarunk fizetni a szupergazdagok mohóságáért!” Észak-Írországban, Belfastban megtámadtak ott dolgozó magyar nőket, mondván: elveszik a hazaiak munkáját. Az American International Group (AIG) biztosítótársaság egyik irodaházánál dupla őrséget kellett állítani, mert megfenyegették a főnököket, hogy zongorahúrral fojtják meg őket. Valahol érthető: miközben amerikaiak milliói veszítik el állásukat, a társaság fiókcégénél több mint hetven főmenedzser vett fel fejenként legalább egymillió dollár jutalmat. Franciaországban divatba jött a „főnökrablás”: több cégnél a teljes vezetőséget foglyul ejtették az irodáikban, hogy kikényszerítsék az elbocsátott dolgozók tisztességes végkielégítését. Angliában is jó néhány helyen követték a példát. „Nem megyünk zokszó nélkül a vágóhídra, mint a birkák!” - vonultak fel fenyegetően német munkások is, és csak kérdés, mikor csaphat át a verbális fenyegetés valódi terrorakciókba, mint a hatvanas években, a Baader-Meinhof-csoport fénykorában. Nem véletlenül emlegeti Ségolene Royal, a francia szocialisták elnöke egyre többet az 1789-es forradalmat, amikor a párizsi nép megelégelte az iszonytatóan pazarló királyi udvar fényűzését. A válságnak persze nemcsak negatív hozadékai lehetnek. A híres közgazdász, Joseph Schumpeter „teremtő rombolásnak” nevezte a piacgazdaság ismétlődő válságait: versenyképtelen cégek és ágazatok semmisülhetnek meg, de a krízis lehetőséget is kínál a megújulásra. Példaként a Nokia világsikerét szokták emlegetni: a finnek előremenekültek az országukat sújtó mély depresszióból, és radikális reformokat vezettek be. Most minden bizonnyal nyertesként kerül ki a válságból Ázsia, főleg Kína és India, ők éppen azokat az értékeket testesítik meg, amelyek hiányoztak az amerikai típusú pazarló fogyasztói társadalomból: az önmérsékletet, a megtakarítási hajlandóságot, az igénytelenséget és a szorgalmat. Harminc év alatt százmillió kínai küzdötte fel magát a középosztályba, csak idén márciusban egymillió új autó talált gazdára. Az olcsó termékeket gyártó, eddig lekezelt Kína, nem utolsósorban megtakarításai révén, most világhatalmi tényezővé lépett elő. Az utóbbi években már ezek a megtakarítások fedezték az amerikai költekezést. Újabban G2-nek nevezik az Egyesült Államokat és Kínát: azt mondják, erős G2 nélkül a G20 (a húsz legmeghatározóbb gazdaság) sem működik. Nem véletlen, hogy az áprilisi londoni G20-csúcson a legnagyobb várakozás Barack Obama és a kínai elnök, Hu Jintao találkozóját övezte. A csúcs egyébként - a válság „eredményeképpen” - jó néhány pozitív kezdeményezéssel zárult. Megszigorítják a pénzügyi világ (főleg a hitelminősítők és az adóparadicsomok) ellenőrzését, csökkentik a bankszektor irritálóan magas javadalmazását. Mindez persze kevés a negatív hatások kivédésére. A gazdaság élénkítésének terén csak kapkodás folyik, s az irányokban sincs túl nagy egyetértés. A gazdasági protekcionizmus (zárkózzunk be, gyártsunk saját termékeket) több szempontból is káros: gyengíti a versenyt, erősíti a nacionalizmust, széttördelheti a világgazdaságot. A kereslet mesterséges élénkítése megint csak a pazarlás irányába hat: még több fölösleges energiát, háztartási gépet, autót, textíliát vásárolunk, még jobban szennyezzük a környezetünket. Pedig környezetvédők régóta hangoztatják: ha nem tudunk változtatni fogyasztási szerkezetünkön, ez a pazarló fogyasztás igen gyorsan elsodorhatja az emberi civilizációt. A válság jó alkalmat kínálna arra, hogy átértékeljük eddigi életmódunkat: csökkentsük az energiafaló iparágakat, részesítsük előnyben a környezetbarát technológiákat, fejlesszük az oktatást, az egészségügyet. Kidobott pénz, s a fejlődés ellen hat, ha a munkahelyteremtés a régi struktúrák konzerválására irányul. A szakszervezetek megerősödve kerülhetnek ki a válságból (Németországban és másutt például gyorsan gyarapodik a tagságuk), de ha ez más gazdasági szektorok, iparágak, országok kárára történik, akár háborús veszélyekkel is járhat. De erősítheti a válság a családok, kisközösségek, kistérségek, régiók együttműködését is. A Financial Times elemzése szerint Kelet-Európa e tekintetben elöl járhat, hiszen a volt kommunista országok gondjai valahol hasonlóak. A válság során rá kellett döbbenniük, hogy a térségi hatások felerősítik egymást: ha az egyik nemzeti valuta gyengül, az magával rántja a másikat is, és ez fordítva is igaz, tehát nem érdemes kijátszani egymást. Egy másik előnyünk: ezek az országok sokkal rugalmasabbak, mint elkényelmesedett nyugati társaik, hiszen a rendszerváltás idején a mostaninál jóval nagyobb sokkot is túléltek. Jól képzett, olcsó munkaerejük miatt felértékelődhetnek az egyes iparágak megmentéséért folyó versenyben. E tekintetben Nyugat-Európa egyre jobban rá lesz utalva Kelet-Európára, s viszont. Vannak más előnyök is: a magyar és a lengyel mezőgazdaság természeti adottságai révén például abszolút nyertesként kerülhet ki a válságból. De a forint gyengülése sem minden tekintetben katasztrófa: exportunk máris versenyképesebb, de profitálhat belőle a belföldi turizmus is, hiszen a jövedelmek csökkenésével többen választhatják az olcsóbb hazai nyaralást a drága külföldi utak helyett. Segítség lehet, hogy nálunk hagyományosan szorosabbak a családi, baráti kapcsolatok, úgy tűnik, újra életre kelhetnek a szocializmusban oly népszerű, „kalákában” végzett munkák. Jürgen Habermas német filozófus szerint a jól működő társadalmak alapja a „kommunikatív cselekvés”. Annak felismerése, hogy a közösség fennmaradása csak az eltérő igények, érdekek és értékek összehangolásától függ. Csak így tudjuk elkerülni a „lökdösődést, tolakodást a peronon”, azt az irracionális magatartást, amelynek mindannyian áldozataivá válhatunk. „A dolog nem az udvariaskodásról, hanem a túlélésről szól.” Az első, aki újra hajrázhat, Orbán Viktor, 2000 áprilisában a Testnevelési Egyetemen, a bukását hozó második forduló előtt Fotó: Sopronyi Gyula