Népszabadság, 2009. május (67. évfolyam, 102-126. szám)

2009-05-30 / 126. szám

2009. MÁJUS 30., SZOMBAT • NÉPSZABADSÁG 2 • Hétvége www.nol.hu Milyen a jó miniszterelnök? II. rész Cikkünk első része a politika és a morál vi­szonyáról szólt. Arról, hogy egy ország si­keres vezetőjének számos adottsággal kell rendelkeznie, de ezek közül a karakter, a morális integritás tűnik a legfontosabbnak. Ez teszi képessé arra, hogy ellenálljon a ha­talom korrumpáló hatásának, és ennek se­gítségével adhat értelmet, célt a kormány­zásnak. Ebből fakad személyes tekintélye és meggyőzőereje is, amely nélkül nem képes többségi támogatást építeni programja mö­gé. Csakhogy egyetlen vezető sem születik morális hérosznak. A vezetéshez szükséges morális integritást évtizedes politikai pá­lyafutása során kénytelen elsajátítani. A po­litikához nem elég a tehetség: éppen úgy ta­nulni kell, mint bármely más szakmát. Bruck Gábor-Vági Zoltán A politikai siker és az erkölcs viszonya ren­geteget változott az évszázadok alatt. Az ókorban Arisztotelész szerint a közügyeket intéző politikusok polgártársaik megbecsü­lésére vágytak. Addig nem lehettek boldo­gok, amíg ezt valamilyen módon el nem nyerték. A középkorban Machiavelli úgy vélte, hogy a siker legfőbb kritériuma a ha­talom megszerzése és megtartása. A firen­zei cinikus bölcs szerint ennek érdekében az okos politikus minden eszközt felhasz­nál: szükség esetén nem riad vissza a ha­zugságtól, de még a gyilkosságtól sem. A modern politika világát talán James Carville és Paul Begala ismeri a legjobban. Ma ők a tanácsadói szakma szupersztárjai, akik az elmúlt két évtizedben több válasz­tást nyertek megbízóiknak, mint bárki más. Szerintük a politika első szabálya így szól: soha, de soha ne add fel. Azt mondják: mu­tass egy igazán sikeres politikust, és mi megmondjuk, hogy hányszor bukott. Ezzel ők is a belső integritásról beszélnek, hiszen a számtalan nehézségen és akadályon csak igazán eltökélt és kitartó vezetők képesek magukat átverekedni. Carville és Begala ugyanis azt gondolja, hogy a politikában nincs semmi misztérium, a vezetői erények többsége tanulással, gyakorlással elsajátít­ható, és ebből következően a csúcsra átla­gos képességekkel is fel lehet jutni. Számos eset igazolja, hogy a két kam­pánygurunak igaza van. Abraham Lincoln az amerikai történelem legnagyobb bálvá­nya. Azt viszont kevesen tudják róla, hogy élete leginkább üzleti és politikai kudarcok sorozataként írható le. Huszonkét évesen csődbe vitte első boltját, majd az állatte­nyésztésbe is belebukott. Később kölcsön­ből kezdett új vállalkozásba, de ismét tönk­rement, és évtizedekig nyögte az adóságo­­kat. Sokáig a politikában is igazi lúzer volt. Illinois-ban csak másodjára jutott be a he­lyi képviselő-testületbe, majd a házelnöki posztot bukta el, később sikertelenül pró­bálkozott a szövetségi kongresszusi válasz­táson. 1846-ban végre bekerült a washing­toni képviselőházba, egy ciklus után azon­ban kihullott, és az ügyfelek után loholó „prériügyvédként” próbált megélni. Nyolc évvel később szenát­or­jelöltként bukott, majd emelte a tétet, és az alelnöki posztra kandidált. Megint nem sikerült, de ez sem szegte kedvét: újra nekifut a szenátusnak, és ismét veszít. Ilyen kudarcsorozat után a helyében már mindenki a visszavonuláson gondolkodott volna, Lincoln ehelyett in­kább elindult a legnagyobb versenyben, az elnökválasztáson. És láss csodát: 1860-ban ő lett az Egyesült Államok 16. elnöke. A pechsorozat azonban ezután is folytató­dott. Az Észak és Dél között kitört polgár­­háború miatt az ország éppen darabokra hullott. Az első két évben serege minden fontosabb csatát elveszített, szám szerint ti­zenkilencet. Lincoln azonban kitartott, vé­gül megnyerte a polgárháborút, eltörölte a rabszolgaságot, és Amerika legnagyobb el­nökeként vonult be a történelembe. Egy másik angolszász politikai ikon, Winston Churchill élete is bővelkedett a vereségekben. Egyéni képviselőként ötször veszített választókerületében. Megbukott 1899-ben és 1908-ban, 1922-ben pedig ép­pen hadügyminiszter volt, amikor vakbél­gyulladással kórházba került. Mire felépült, a kormány lemondott, minisztersége véget ért, ráadásul választókerületét is elvesztet­te. Ahogy később mondta, ott állt „kor­mányhivatal, képviselői mandátum, párt, sőt vakbél nélkül”. Pályafutása során féltu­catnyi miniszteri poszton is kipróbálta te­hetségét. Az eredmény finoman szólva is vegyes. 1911-ben belügyminiszterként majd­nem elcsúszott, mert „fiatalos türelmetlen­séggel” bevetette a katonaságot az anar­chisták és a sztrájkoló bányászok ellen. A haditengerészet vezetőjeként először a A j­elek szerint a ha­sonlóan átlagos ké­pességűek közül a szorgalom dönti el, hogy ki lesz sikeres, a rendkívüli telje­sítmények hátteré­ben pedig a tehet­ség mellett, döntő­en a munka, és a célirányos gyakor­lás áll. A legjobbak általában távolról sem zsenik. Egyszerűen csak vették a fáradtsá­got, és találtak va­lamit, amiben a tu­dásukat tökélyre fejleszthették. tankfejlesztésekkel (!) sült fel, 1915-ben pe­dig az első világháború egyik legnagyobb katonai kudarca, a Gallipoli melletti partra­szállás miatt kellett távoznia posztjáról. Ké­sőbb hadügyminiszterként sikertelenül akarta megbuktatni Lenin bolsevikjait, majd pénzügyminiszterként ő döntötte el Nagy-Britannia visszatérését az aranyalap­hoz. Ezzel padlóra küldte a szénbányásza­tot, égbe repítette a munkanélküliséget és a kamatokat. A korszak legnagyobb közgaz­dásza, Keynes őt tartotta az 1929-es világ­­gazdasági válság egyik fő felelősének. Élete bukását mégis a legnagyobb diadal pillana­tában szenvedte el, amikor - bár megnyerte a második világháborút - elvesztette az 1945-ös választásokat. Churchill óriási hibá­kat vétett, hatalmasakat tévedett, de min­den vereség után képes volt az újrakezdés­re. Nemcsak a háborús győzelmet, hanem az azt megalapozó vasakaratot is díjazhat­ták a BBC nézői, amikor egy 2002-es szava­záson a 100 legnagyobb brit közül őt vá­lasztották minden idők legnagyobbikának. Kitartást a magyar politikusok közül leg­inkább Orbán Viktorban találhatjuk meg. Sikerből és kudarcból egyaránt kijutott ne­ki. 1992 végén még az ország legnépszerűbb pártját vezette, másfél évvel később viszont a Fidesz épphogy bekerült a parlamentbe. Az 1994-es választás éjszakáján magányo­san üldögélt a kiürült pártirodában, és hokimeccset nézett a televízióban. Innen is képes volt felállni, és alig négy év múlva miniszterelnök lett. Pályafutása során ed­dig három választást veszített, mégis szilár­dan áll pártja élén, és kétségtelenül ő a ha­zai mezőny legszívósabb versenyzője. Tízezer óra tanulás Ha érteni akarjuk, hogy a politikusok ho­gyan válnak nagy formátumú államférfiak­ká, segítséget kaphatunk a kanadai bestsel­lerírótól, Malcolm Gladwelltől. Ő azt akar­ja megérteni, hogy mivel magyarázható Mozart, Bill Gates, vagy éppen a Beatles rendkívüli teljesítménye. Konklúziójának lényege egyetlen mondatban összefoglalha­tó: bármit is csinálsz, a tehetség önmagá­ban nem elég, csak akkor juthatsz a csúcsra, ha legalább tízezer órát gyakoroltál. E kije­lentés első hallásra kissé harsánynak és reklámszagúnak tűnhet, de van benne igaz­ság, hiszen egyetlen szakmában, még a po­litikában sem találunk olyanokat, akik mun­ka nélkül jutottak volna a legjobbak közé. Gladwell megfigyelését Bill Gates pél­dájával illusztrálja. Bár a személyi számító­gépek forradalma csak 1975-ben kezdődött, a kis Bill 1968-tól használta az iskolai szá­mítógépet. Amikor az átlag iskolás legfel­jebb fényképről láthatott komputert, Gates már hetente 30 órát ült a monitor előtt, így ment ez hét éven keresztül, és mire barátjá­val, Paul Allennel 1975-ben megalapította a Microsoftot, már legalább tízezer progra­mozási munkaóra volt mögöttük. Gladwell másik szemléletes példája a Beatles. Lennon és McCartney 1957-ben kezdtek együtt játszani, de 1960-ban a Beat­les még csak egy volt a középiskolás együt­tesek közül. Akkoriban viszont Hamburg­ban nyíltak olyan klubok, amelyekben gyak­ran 24 órán keresztül szólt az élő zene, a meghívott bandák sokszor 6-8 órán keresz­tül zenéltek a színpadon. A Beatles másfél év alatt 270 alkalommal lépett fel Ham­burgban, miközben a rivális liverpooli ze­nekarok hetente legfeljebb egyetlen, 50 perces koncertet adtak. Az 1990-es évek elején Anders Ericsson és pszichológus kollégái megvizsgálták a Berlini Zeneakadémia diákjait. Megállapí­tották, hogy bár a bekerülő hallgatók közel azonos tudásszintről indultak, később még­is eltérő tehetséget mutattak. A kutatás so­rán kiderült, hogy a végzősök közti különb­ségek a befektetett munkával magyarázha­tók. Egy tehetséges zenészből általában tíz­ezer óra gyakorlás után lehetett nagy esél­­­lyel önálló szólista, négyezer óra viszont csupán arra volt elegendő, hogy valaki isko­lai zenetanárként dolgozzon. Sokan gondol­hatják, hogy Mozart az ilyen teóriák eleven cáfolata. Különösen az ragadja meg az anyu­kák képzeletét, hogy egy ötéves kisfiú már teljes darabokat komponált. Geoff Colvin Talent is Overrated (A tehetséget túlértéke­lik) című munkájában azt állítja, hogy az igazság prózai: Mozart a tehetség mellett at­tól lett Mozart, hogy eszelősen sokat dolgo­zott. Zeneszerző édesapja már hároméves korában elkezdte intenzív oktatását. A kéz­iratok és kották arról tanúskodnak, hogy a kis Wolfgang nem komponált semmilyen lé­legzetelállító művet. Ehelyett módszeresen átdolgozta mások munkáit, és mire 21 éve­sen elkészült első valódi mesterművével, már 18 évnyi tanulás volt mögötte. A jelek szerint a hasonlóan átlagos ké­pességűek közül a szorgalom dönti el, hogy ki lesz sikeres, a rendkívüli teljesítmények hátterében pedig a tehetség mellett, döntő­en a munka, és a célirányos gyakorlás áll. A legjobbak általában távolról sem zsenik. Vették a fáradságot, és találtak valamit, amiben a tudásukat tökélyre fejleszthették. A kérdés az, hogy vajon így van-e a poli­tikában is? A mi válaszunk még akkor is igen, ha jól tudjuk: Magyarországon több­nyire az a vélemény, hogy a vezetői képes­ség velünk született adottság, és a sikeres politikusokat nem a tapasztalat, hanem in­kább a tehetség emeli a versenytársak fölé. Orbán Viktor például remek adottságokkal rendelkező politikus, de talán jobb lett vol­na, ha tudása és tapasztalata nagyobb szere­pet játszik abban, hogy a csúcsra jutott. No­ha közel évtizedes politikai rutinnal lett mi­niszterelnök, előtte nem volt egyetlen pol­gári értelemben vett munkahelye sem. So­sem vezetett céget a magánszektorban, nem látott belülről egyetlen állami intéz­ményt sem - 1998-ban azonban hirtelen mindegyikért ő lett a felelős. Gyurcsány Ferenc története még fur­csább, ő hamarabb lett miniszterelnök, mint parlamenti képviselő. Medgyessy Pé­ter tanácsadójaként hivatalosan csak 2002- ben jelent meg a demokratikus politika vi­lágában. Első államigazgatási megbízatása­ként 2003-ban rögtön sportminiszter lett, majd alig több mint egyévnyi kormánytag­ság után az Országgyűlés miniszterelnökké választotta. Bár dolgozott a gazdasági szfé­rában, elődeinél jóval kisebb politikai rutin birtokában került az ország élére. A demokráciák legnagyobb formátumú politikusairól elmondhatjuk, hogy karrier­jük során évtizedeket töltöttek a tanuló zó­nában, ahol végigtaposták magukat a szük­séges „kurzusokon”. A felkészülési időszak­ban elég megpróbáltatás érte őket ahhoz, hogy személyiségük, belső integritásuk az előttük álló feladat nagyságához idomuljon. Jó példa erre Churchill, aki­ 40 évig készült a miniszterelnöki szerepre. A konzervatív Margaret Thatcher és a munkáspárti Tony Blair kilenc, illetve nyolc évig dolgozott azért, hogy egyáltalán parlamenti képviselő lehessen. Thatcher lassan araszolt felfelé a ranglétrán, és mire oktatási miniszterként először bekerült a kormányba, már húsz­éves politikai tapasztalat volt mögötte. Ke­reken negyedszázadba telt, mire 1975-ben átvette pártja vezetését, és újabb négy év után lehetett először Anglia miniszterelnö­ke. Blairnek ez ugyan már 44 éves korában megadatott, csakhogy ekkor már 22 éve po­litizált. A német politikai kultúra sem enge­di, hogy egy politikus idő előtt induljon harcba az ország vezetéséhez szükséges közbizalomért. Adenauer 43 éve intézte a közügyeket, amikor kancellárnak választot­ták. Komoly államigazgatási tapasztalattal rendelkezett: alpolgármesterként, majd vá­rosvezetőként 27 évig irányította Kölnt, egy évtizeden keresztül elnökölt a Porosz Ál­lamtanácsban, a háború után pedig részt vett a CDU megszervezésében. Csak 73 évesen ért a csúcsra. Riválisa, a szociálde­mokrata Willy Brandt 39 éve politizált, mi­re 1969-ben kancellárrá választották, ko­rábban azonban volt már nyugat-berlini polgármester, pártelnök, külügyminiszter és alkancellár is. A német trend azóta sem változott: Helmut Schmidt 28, Kohl 36, Schröder 21, Angela Merkel pedig 16 éves aktív politikai tapasztalattal a háta mögött ülhetett a kancellári székbe. Szelekciós szűrő Magyarországon egyre divatosabb az erős­kezű vezetés előnyeit dicsérni. Pedig ko­moly válsághelyzetekben már többször be­bizonyosodott, hogy a demokrácia életké­pesebb a diktatúránál. Bármilyen erőskezű is egy hegemón vezető, állóképességét a politikai verseny hiánya és a korlátlan hata­lom kifejezetten gyengíti. Jó példa erre Sztálin esete. 1941 nyarán, amikor Hitler le­rohanta a Szovjetuniót, a diktátor összeom­lott. Eltűnt egyik dácsájában, és egy hétig részeg volt. Ezalatt a Vörös Hadsereg óriá­si területeket és sok százezer katonát vesz­tett, az állam pedig megbénult a vezér tá­vollétében. Demokráciákban a nagy formá­tumú vezetők általában ennél jobban telje­sítenek, hiszen a plurális politikai váltógaz­dálkodásában nem lehet eltunyulni, a leen­dő vezetőknek ismétlődő megmérettetések szelekciós szűrőjén kell átmenniük. Csak azok alkalmasak a legmagasabb posztok betöltésére, akik a legbrutálisabb terhelést is bírják. Ha valaki ma egy orszá­got akar vezetni, tudnia kell, hogy magán­emberként szinte megszűnik létezni. A csa­lád háttérbe szorul, a privát szférát maga alá temeti a nyilvánosság, a személyes vá­gyakat elnyomja a közjó. Az állam abban ér­dekelt, hogy a hatalom megszerzésének pil­lanatában a vezető egyfajta éteri lénnyé, az államérdek szolgájává változzon. A középkorban ennek a metamorfózis­nak megvolt a maga misztériuma: a ha­lálos ágyán fekvő király meghatározott . Amerikai elnökök emlékműve Dél-Dakotában Fotó: AFP Churchill és De Gaulle Fotó: AFP Bill Gates Fotó: Reuters - Bogdan Cristel

Next