Népszabadság, 2009. május (67. évfolyam, 102-126. szám)

2009-05-30 / 126. szám

www.nol.hu NÉPSZABADSÁG • 2009. MÁJUS 30., SZOMBAT Hétvége • ll Pannónia 2. Bacher Iván A Pannónia utca 26.-ban Erdélyországból való masszív bútorokat kapni, innen való az asztal, mely mellett most épp ülök. A neobarokk házat 1928-ban Bauer Emil ter­vezte Glück Ella számára, aki amerikai di­vatkülönlegességekkel kereskedett, amíg ez módjában állott. A sarki háztömb, melynek kapui a Rad­nóti utcára nyilának, állami tisztviselők számára épült 1926-ban. (Itt jegyezném meg, hogy a háború előtti Újlipótváros építőinek, háztulajdonosainak, boltosai­nak, iparosainak, lakosainak nevét bön­gészve hökkentő a homogenitás; sehol egy Kovács, egy Pongrátz, egy Stiglitz, egy Es­terházy. Talán ez a Magyar Királyi Népjó­léti és Munkaügyi Minisztérium által épí­tett háztömb lehetett kivétel.) A ház ma fővárosi védettség alatt áll, ezért a benne évtizedek óta működő gu­mis nem nagyobbíthatta meg műhelyének ajtaját, hogy az autók beállhassanak, és mivel egy újabb rendelet szerint az utcán nem lehet ipart űzni, be kellett zárjon sze­gény. Helyén egyébként Steiner bácsi a susz­ter székelt, vagyis sámlizott. Most pedig valami bemutatóterem épül itt. E sarokházban van Miklós barátunk­nak, a legnagyobb magyar kortárs filmgyá­ri berendezőnek csudás csecsebecsékkel telirakott zuga, fülledt nyári estéken néha beülünk oda, az egykori házmesterlakásba hűsölni, lenyugodni kicsit. Átellenben Ági kis sörözője van az egy­kori zöldségesbolt helyén. Aki ide ül ki vi­szont, az nemigen mélázhat el, ugrásra ké­szen kell annak szorongatnia poharát. Nincsen olyan hét, hogy itt, a Pannónia és a Radnóti utca sarkán baleset ne esne. Jön az autós a Radnóti utcán, vidáman, fel­szabadultan, már előre örül, hogy nincsen lámpa itt, megy, mint a szélvész, hisz fek­vőrendőr sem állja útját, de még egy zebra sincs fölfestve elé, odaér a Pannóniához, jó esetben kipillant jobbra, és már száguld is tova, és már belé is trafált a Pannóniáról érkező, kinek itt hiába van előnye, sokra nem ment vele. Az ütköző autók egyike szinte mindig felsodródik a járdára, gyakorta egészen a falig kenődik. Hogy melyik ház falának, az Újlipótváros címer­­állata kétségkívül a galamb, mely el­len a helyi lakosság ádáz és engesztel­hetetlen harcot folytat szüntelen. Nemrégiben egy házmesterre lettem figyelmes, aki heve­sen lövöldözött lég­puskájával az ud­varon, attól függ, hogy melyik autó a másik autó melyik részét találja telibe; rendkívül vál­tozatos módon tudnak csavarogni, forog­ni, pörögni és végül a falhoz vágódni a ko­csik itt. Néha a harmadik sarki épület lesz az ál­dozat. Furcsa ház ez, kilóg a sorból. Vera ba­rátnőm, kútfőm úgy mesélte, hogy az Angol-Magyar Banknak volt fiókja itt, ezt azonban nem igazolják a dokumentek. Ferkai András alapos házlajstromából az derül ki, hogy a húszas évek végén készült épületben Heisler Ignác szállítmányozási részvénytársasága székelt. Ezt erősítik meg a homlokzaton lévő, autót, vonatot, hajót mintázó figuradíszek is. A tulajdo­nos nem lakott messze, a Sziget utca 23.­­ban, tehát a szemközt lévő hatalmas, a töb­binél régebbi, eklektikus, szép bérházban. Hiába, akkoriban még nem utazgattak annyit az emberek. Mind a négy épület egyébként teli van magyaros-szecessziós motívumokkal - a szállítmányozási házra Kozma Lajos tette azokat föl utólag. Számos ilyes ház találha­tó a húszas, harmincas években épültek között. Ezek a virágminták, liliomok, szeg­fűk, tulipánok, rózsák az újlipót házakon a pesti zsidóság afféle utolsó, „dafke” hűségüzenetei... (Jövő héten a helyi gettó­ról, a „nemzetközi gettóról” szándékozom szót ejteni.) Szemközt a fehér, egyemeletes, mos­tanság ruhaboltként funkcionáló épület­ben, a Pannónia utca 32. szám alatt Blumenthal Lipót és társának cérna- és harisnyagyára működött. Mellette, a Gergely Győző utca sarkán egy garzonház, amelyből Újlipótvárosban számos épült; ebben emeletenként tizen­hét darab egyszobás, fürdőszobás lakás van. Szemközt a garázs, melyben az Állam­­védelmi Hatóság, majd a Magyar Szocia­lista Munkáspárt fejeseinek autói álltak, most pedig rendőrségi garázsként szolgál. A Pannónia utca 36-os számú hatalmas bérház a Balzac - egykor Korall - utca sar­kán elsősorban arról nevezetes, hogy itt élt és dolgozott Mácsai István festőmű­vész. No meg itt van az a megbízható ki­mérés, ahol a bort veszem a fröccshöz. Odébb egy furcsa alacsony épület, az alapítványi zeneiskola. Az volt már a há­ború előtt is. Kadosa Pál zeneszerző neve­lőszüleié volt, az ő nevüket vette föl a kis Weisz Pali. A Pannónia 44. alatt üzemelt Tevan Margit műterme. Az ötvös-iparművész a Csanády utca 18. szám alatt lévő lakásából sétált át ide naponta. A 46-os számú ház udvarában egykori nyomdának bújik meg jókora épülete - ez a háztömb keretezi egyébként Újlipót­­város egyik legnagyobb és legvadregé­­nyesebb udvarát. Újlipótvárosban a beté­vedő idegen azt hihetné, hogy ebben a negyedben nincsenek fák, pedig nagyon is vannak, csak nem az utcán, hanem a háztömbök ölében; itt platánok, hársfák, százados gesztenyék között akad bősége­sen termő cseresznye- és almafa is, a lombok között pedig rigók, meggyvágók fütyölnek, mókusok ugrálnak, fakopá­csok szorgoskodnak, állítólag már láttak itt őzet is. De Újlipótváros címerállata kétségkívül a galamb, mely ellen a helyi lakosság ádáz és engesztelhetetlen harcot folytat szüntelen. Nemrégiben egy ház­mesterre lettem figyelmes, aki hevesen lövöldözött légpuskájával az udvaron, kérdeztem, mire vadászik, mondta, hogy hol a galambokra, hol a galambetetőkre. A Csanády utca közelében, az egyik házban megőrződött és szépen helyreállít­tatott az egykori háztulajdonos különle­ges, egész emeletet elfoglaló lakása és an­nak eredeti art deco berendezése: megvan a faburkolatú, ovális alakú nappali, beépí­tett bárszekrénnyel, márványkandallóval, megmaradt a fürdőszoba fekete-fehér márványa és eredeti mosdója, tükre. Aztán a Victor Hugo után már beté­rünk a hatvanas, majd a kilencvenes évek­be, ott már nincsen sok keresnivalónk. A Kleopátra-házban lévő uszoda, azt beszé­lik, az jó, na jó. Még annyit megjegyezhetünk, hogy a Pannónia utca 83. szám alatt található a kerület legrégebbi, 1911-ben alapított könyvtára. Megjegyeztük. Fotó: Teknős Miklós Káderlapok Spiró György: Feleségverseny Reményi József Tamás Nyolc éve jelent meg Spiró György he­roikus vállalkozása, A Jégmadár, ez az eszmetörténeti és szociálpszichológiai óriásparódia, amely az emberiség szédítő fejlődésének korcs végzetét vizionálta. Ebbe a szerző belekomponálta a hazai ál­lapotok láttán érzett mindennemű, ve­gyes súlyú felháborodását, kritikáját, sé­relmét - az állami bornírtságoktól az író­­társadalom értelmiséghez méltatlan ma­gatartás-kollekciójáig szinte válogatatla­­nul. Masinériájában túlírt regény volt A Jégmadár, mégsem a zabolázatlan terje­delem ítélte kudarcra, ez most, a jóval karcsúbb kötet, a lényegében Kelenföld és a Szent István park közé zárt történet olvastán még világosabb. A Feleségverseny lapjain a napjaink rettenetéből elképzelhető közeljövő s e közeljövőből keserves nevetéssel vissza­idézhető jelen fonódik egybe. Eszerint a populizmus a teljes magyar politikai elit asszisztenciájával a totális terrorba tor­kollik, s ahogy A Jégmadárban az agyon­manipulált világ a rabszolgatartó társa­dalomba fullad vissza, úgy posztkádá­­rista hazánk a Kommunista Királyság - mondjuk így - őstermelői diktatúrájába. Már minden eladhatót eladtunk külföl­dön, már minden értéket eltapostunk belföldön. Az életet a rohamosztagok nemcsak uralják, hanem barbár logiká­jukkal minden ízében áthatják. Militáns társadalom születik a tudatlanság és kor­rupció mentén, megérjük az emberi felej­tés kaotikus diadalát, a „halálunk a ha­gyomány!” jelszavával. Klasszikus antiutópiába illő modell volna ez, megelevenítésére azonban a Fe­leségversenyben a napi politikai gyakor­lat gúnyrajza szolgál, a közvetlen s a mé­diában közvetített politikáé, amely hul­ladékfeldolgozóként használ mindenféle ideológiai szemetet. Ennek a gyakorlat­nak a látványa önmagában csak egy pamfletre elég, s ha a patentek, sztereotí­piák kifigurázása maga is sémaszerű lán­cot alkot, bármilyen sziporkázóak is a halmozódó szójátékok, bármilyen szelle­mesek a karikaturisztikus megfigyelések - az olvasó érdeklődése hamar elfakul. A regénynek volna főhőse is, Rea, a teljes lelki-érzelmi passzivitásra ítélt, szinte az emberi fajból számkivetett lény (orwelli módon hangsúlyozódik disznó­szerű arca), aki iránt ugyan szánalmat ér­zünk, ám akit az érzelmességet mindig ri­adt racionalitással kerülő szerző nem ál­dozatnak, hanem az elsivárult világ meg­személyesítőjének tekint. Úgy is bánik vele, Reá csupán eszköz a regénybeli vi­lág propagandagépezetében, de pusztán poentírozó eszköz a szerző kezében is: a lány egyetlen (!) érzelmi kitörése a re­gény csúcspontján végleg egyesíti az ösz­tönlétet a manipulált léttel. Más funkció­ja nincs, a körötte kavargó család figurái érdektelen skiccek csupán, még egy má­sodik vonalban futó családregény sem körvonalazódhat általuk. Annál inkább elemében van Spiró a média közszereplőinek és műsorainak pa­ródiáiban. A könyv harmadik harmada nem más, mint önálló karikatúrakiállítás, amelyben korunk kirakatembereinek „ká­derlapjait” olvashatjuk frenetikus humorú - és persze aránytalanul hosszú sorban. A végső írói attrakciót pedig, a Kommunista Királyság leendő királynéját kiválasztó tévévetélkedő nagyjelenetét alighanem tanítani kéne a tömegkommunikációs szakokon. Ha ott még olvasnak. Míg Az Ikszek vagy a Fogság nagyre­gényei Spiró szkepszisének pamfletfor­máit valóban nagyszerűen magukba fog­lalják, addig A Jégmadárhoz hasonlóan a Feleségverseny is e formák határaiba bot­­lik, mert Spirót az indulatai - mint oly gyakran - gúzsba kötik. Szellemét és szel­lemességét, hangnemét az utópisztikus szenvedéstörténet helyett az aktualizáló kioktatás uralja. Könyvét a manapság amúgyis eluralgott egyoldalú politikai ol­vasatok szerint fogják ünnepelni vagy gyalázni, s erről ezúttal maga is tehet. Magvető, 338 oldal, 2990 forint Spirit az indulatai - mint oly gyakran - gúzsba kötik. Szellemét és szelle­mességét, hang­nemét az utópiszti­kus szenvedéstör­ténet helyett az aktualizáló kiok­tatás uralja. Az egyiknek sikerül... Kondor Vilmos: Bűnös Budapest Horeczky Krisztina „Van más is, de ezek megkeresésében nem segítek, mert ez az egész nem erről szól.” Kondor Vilmos egyebek mellett, fenti kommentárt fűzte az urbanlegends.hu-n tavaly közzé tett felfedezéshez: a rejtőzkö­dő vidéki matematika- és fizikatanár debütáns bűnregénye, a jelentős kritikai sikert hozó Budapest Noir némely epizód­jai egyezést mutatnak Dashiell Hammett Véres aratásával. Tömegeket lázba hozó eszmecsere vette kezdetét a könyvesblo­­gon a vendégszövegről, az intertextua­­litásról, idézésről, allúzióról, és a pória­­sabban csengő csórásról. A filmkészítők érdeklődését, rangos külhoni könyvkiadók jogvásárlási szándékát is kivívó szerző legújabb műve kapcsán az utánzás, a má­solás, az eredetiség, a reprodukálás termé­szetén is elméláztam. 193c­ szeptemberében arról adott hírt a 8 Órai Újság, hogy a margitszigeti uszoda vi­zébe fúlt Molnár Mancika, azaz, „Tollas Lo­la”, a Nagymező utcai Atelier egyik dizőze. E hónapban a Magyarországon élő lengye­lek gyűjtésbe fognak, hogy kötszert, orvosi morfint és kokaint küldjenek honfitársaik­nak a németek lerohanta Lengyelországba. Ám a segélyt szállító vöröskeresztes teher­autóknak nyoma vész. A gombapörkölthöz káposztasalátát fogyasztó Gordon Zsig­­mond, a Magyar Nemzet zsurnalisztája, hobbibűnkutató, valamint Nemes Sándor (valós személy), nyugdíjas detektív-főfel­­ügyelő leereszkedik az ópium- és az illegá­lis kártyabarlangok infernális bugyraiba. Kis bécsi kitérővel. Az utcanevek, közlekedési útvonalak iránt csillapíthatatlan vonzódást mutató Kondor ezúttal is meggyőzően bizonyít­ja, a harmincas évek pesti (al)világa az ő Bakonya. Ám írása inkább tanúskodik áll­hatatos kutatószenvedélyéről, szorgal­máról, semmint elsodró hangulatfestő, atmoszférateremtő képességről. Ha nem is tudálékosan, de egy ismeretterjesztő népművelő elszántságával enged bepil­lantást a kor politikai életébe, piszkos sajtóviszonyaiba, sorolja a közismert slá­gercímeket, néhány mulatóban föllépő trubadúr, banda nevét. Ahelyett, hogy azt a (tév)képzetet keltené bennem, ott bo­lyongok a sötét nagyváros kriminális út­vesztőiben, delikát újdonsággal nem szolgáló, katalóguscédula-szagú informá­ciókon legeltetem tekintetemet. Noha a feszes-szellemes párbeszédeket, a fanyar humort, ügyes történetszövést méltányo­lom, a sablonos női karakterek bágyasz­­tóak. Gordon barátnője, Eckhardt Krisz­tina helyett - akit Londonba száműz az alkotó - egyszerre bosszantott egy magát Garbónak, Dietrichnek láttatni akaró, nyamvadt vampparódia, és bornírt ellen­pontjaként Nemes neje, az otthon illatát árasztó, „mos-főz-takarít” Teréz. Hiá­nyoltam­­ a Krisztina mellett szintén a Budapest Noirban szereplő, azóta elhan­­tolt­­ „tatár”, a sajátos ízesítésű lekváro­kat kutyuló Mórt. A gyakorta gyatrán szerkesztett mondatok, satnya stilisztika mellett olyan kajlaságokra leltem, mint: „A huszonnégy-huszonöt év körüli fiatal leány lengén öltözött holttestét egy pa­don találták meg”, „Egy magasabb rangú német tiszt csiptetővel a szemében kezé­be vette a kockákat”. A kevéssé keményvonalas csinálmá­­nyon töprengve Max Raabe jutott eszem­be: a húszas-harmincas évek német, ame­rikai slágereit daloló, varázsos ficsúr. Az illuzionista gigerli, saját univerzummal. Akivel szemben Kondor Vilmos mezei dublőr, mert olyannak akar tűnni, mint(ha). Utánoz, has(s)onmásol. Nem ér­zem a stílust, a kellemet, a könnyedséggel elegy precizitást. Főképp: a személyiséget. Ellenben az (ön)ismétlést, a pózt, a mo­dort. Az eredmény, akár egy historizáló poszterrepró, olcsóbb árfekvésben. Agave, 304 oldal, 2780 forint Egy ismeretterjesz­tő népművelő elszántságával enged bepillantást a kor politikai életébe, piszkos sajtóviszonyaiba.

Next