Népszabadság, 2010. január (68. évfolyam, 1-25. szám)
2010-01-16 / 13. szám
www.nol.hu NÉPSZABADSÁG • 2010. JANUÁR 16., SZOMBAT Hétvége • ll Szilveszterkor Feri bácsiéknál Háy János Most nem itthon az öregekkel, mondta az apa, mert a téeszből meghívta valaki, hogy menjenek oda. Az anya mondta, hogy örül, mert látta, a férfi örül, bár ez a munkatárs nem tartozott a kedvencei közé. Hat órakor indultak, hogy hatra odaérjenek, mert ez falu. Át kellett menni a patakhídon, ott egy sötét utcán, aztán egy nagyobb térségen, ami nem volt még beépítve. Téglarakások, gerendák, mindenen állt a hó. Itt egyedül átmenni, mondta a gyerek, nagyon félelmetes. Az biztos, mondta az anya, az apa meg elmesélt egy ijesztő történetet egy gyerekről, aki egyedül próbált sötétben hazamenni, hogy a kutyák, meg szellemek is, hisz közel nagyon a temető. A gyerek megborzongott. Az utcaajtó nyitva volt, az apa benyomta, a kutya nekik rontott, az apa visszarántotta az ajtót. Gyere már, Feri, ez a kurva kutya. Ja, ez a kutya, kiabált vissza a Feri bácsi, ahogy kilépett a házból, többet ér, mint a biztonsági zár. Aztán a kutyával üvöltözött, hogy takarodj a francba, végül belerúgott az oldalába a téli bakanccsal, amit hirtelen kijövetkor felkapott. Na, gyertek, mondta. A szobában meg volt terítve. A Feri bácsi fia, aki két évvel volt fiatalabb a gyereknél, már várta, hogy jöjjenek. Mi a szart fogok egy olyan fiúval csinálni, gondolta a gyerek, aki még nem iskolás. Nem tudja elolvasni például a társasjátékok használati utasítását. Aztán arra gondolt, majd becsapta, ha kell, de nem kellett. Kilenc óra felé abbahagyták a játékot, a gyerek megunta az örökös nyerést, a másik meg az örökös vesztést. Odaültek az asztalhoz. Menjetek játszani, mondta az apa, de nem mentek. Jó ez a bor, mondta az apa. 21-es volt a must, mondta a Feri bácsi, aztán kiment egy újabb üvegért. Legjobb lenne, ha behoznád a demizsont, kiabált utána az apa. Abból szar önteni, szólt vissza a férfi. Az apa mondott egy vicces történetet az anyáról és megcsípte az anya derekát tréfásan, bár ez a gyereknek nem tűnt tréfásnak, és különösen zavarta, hogy mindez idegen emberek előtt történik, többek között a Feri bácsi hülye gyereke előtt. Aztán az apa vagy a Feri bácsi, a gyerek nem is vette észre, melyik, elkezdett énekelni. A Vén cigányt énekelték, ez volt az apa kedvence. A sorok végét hosszan kitartották, az apa hosszabban, mint a Feri bácsi, mint disznóvágáskor szúrás után az állat. A gyerek nézte az apa arcát. Mintha nem az ő apja arca volna, hanem másé. Mint a bolondok, akiket látott Balassagyarmaton a kórházban, amikor a nagymamáját látogatták meg. Mert nem szól az anya semmit, gondolta a gyerek, mért nem mondja, hogy hagyd abba? A gyerek bámult az anya arcába, várta ezt a mondatot. Mikor megyünk haza, kérdezte aztán. Az anya meg, hogy miért mennénk haza, szilveszter van. A gyerek elhallgatott, próbált lefelé nézni, a padló felé, hogy ne lássa az apát, de a vonyító hang újra és újra behozta az eltorzult arcot. Menjünk, mondta újra a gyerek. Menj, ha menni akarsz, mondta az anya. Egyedül? - kérdezte. A nagyapáék otthon vannak, mondta az anya. Akkor megyek, mondta a gyerek. Azt hitte, az anya azt fogja mondani, hogy megyek én is veled, itt hagyom ezt az őrült embert, de nem ezt mondta, hanem hogy menjél. Nem akarta az anya előtt elsírni magát, csak kint eredtek el a könnyei, míg a sötét utcákon ment keresztül, az ijesztő árnyak között, amiről az apja beszélt, mikor jöttek, de el is felejtette, hogy féljen. Az öregek a tévé előtt ültek. Ki az, kérdezte az öregasszony, az öreg férfi felnézett, talán a gyerek, mondta, amikor a gyerek belépett. Meguntad? - kérdezte az asszony. Igen, mondta a gyerek. Nagyon piros az arcod, mondta az asszony. Beteg vagy? Nem, csak a hideg, mondta a gyerek, aztán leült és nézte ő is a tévét. Az öregek nem szóltak semmit, csak kicsit később, hogy feküdjünk le. A gyerek megkérdezte, hogy nem várják-e meg az éjfélt. Az későn van, mondta az öreg férfi. És elindult a szobába. Az öregasszony is ment vele. Levetkőztek, a gyerek a férfi mellé bújt az ágyba. Nagyapa, nem mesélsz? - kérdezte. - Miről? - kérdezte az öreg. - A háborúról - mondta a gyerek. - Fáradt vagyok - mondta a nagyapa -, már különben is tudod mindegyiket kívülről, gondolj valamelyikre. - Jó - mondta a gyerek, és elkezdett visszagondolni valamire, amit a nagyapa mesélt neki, amiben csak igazi hősök voltak, az apa nem, az apa nem szerepelt benne, mert ő csak egy üvöltöző őrült volt, és az anya sem, mert hogy is szerepelhetne egy mesében olyan anya, aki elhagyja a gyerekét. A nagyapa volt benne, meg a nagyapa bajtársai, ahogy a hideg téli tájon araszolnak előre, egyáltalán nem fáznak, mert edzettek, s ezen a hideg havon csúszott végül bele a gyerek az álomba. A nagyapa megsimogatta a fejét. Azt még érezte, de arra gondolt, ez a téli szél, és milyen furcsa, hogy nem hideg. Bächer Iván Hol volt, hol nem volt, nem volt egyszer egy múzeum. És - úgy tűnik - nem is lesz. Pedig lehetett volna. Szinte minden megvolt, sőt meg is van ahhoz, hogy ez a különleges, egyedülálló, a kerek nagyvilágban is páratlan múzeum meglegyen. A gyűjtemény megvan hozzá ugyanis: több évtizedes szorgos munkálkodás gyümölcseként össze vannak immár hordva a kiállítandó tárgyak, fotók, dokumentek százai, ezrei, adottak a lelkes és értő gazdák, szakemberek, muzeológusok, néprajzosok, antropológusok, szociológusok - jó pár egy személyben is. Hely is akadna tán, hol a gyűjtemény egyben maradhatna, és egy része a nagyközönség elé kerülhetne. Épp csak egyvalami hiányzik ahhoz, hogy ez a múzeum meglegyen. Az az egy pedig az akarat. A hivatalos. A felső. Mert a legfelsőbb hivatalosság, nevezzük mondjuk minisztériumnak, úgy döntött, hogy ez a múzeum most nem aktuális. Nem fontos. Fölös. Hanyagolható. Ráérő. Nincsen neki a mai Magyarországon most ideje éppen. Mi lenne ebben a múzeumban, mi van az összegyűjtött anyagban? Biz azt még összesorolni is bajos. (Nyilván azért szólok ilyen népiesfélén, mert a gyűjtemény a Néprajzi Múzeum házában található, pontosabban a közönség számára ott nem található, de ott van.) Mindenekelőtt természetesen mindenféle dolgok, amelyeket egy múzeum rendesen gyűjteni szokott; régi tárgyak, eszközök, szerszámok, kosarak, vékák, csuprok, teknők, tálak, kancsók, csetreszek, konyhai és más edények, háztartási eszközök, bútorok, dísztárgyak, anyagok, szőttesek, varrottasok, vadász- és halászkészségek. Aztán dokumentek, papírok, okmányok garmadája, dokumentum-, oktató-, nevelő- és szoktató-, no meg művészfilmek százai, fotográfiák tízezrei, töménytelen hanganyag, riport, interjú, előadás és sok-sok ezer órányi muzsika, és persze szépen összegyűjtve rengeteg dolgozat, cikk, tanulmány, könyv, album, katalógus, monográfia, szöveggyűjtemény, gyermekeknek készített olvasókönyv. Gondosan dokumentálva van itt egy magyarországi népcsoport története, múltja, jelene, családi és társadalmi élete. Szöveg, fotó, film és hangzó anyag őrzi e népcsoport hagyományait, régvolt és ma is élő szokásait, keresztelőt, ballagást, locsolkodást, esküvőt, virrasztást, temetést. Aki bizonytalan lenne ebben, annak e gyűjtemény áttekintése után nem lehet többé kétséges, hogy ez a nép igenis saját, mélyben gyökerező, színes, értékes kultúrával bír. Különleges szépségű a gyűjtemény képzőművészeti anyaga: gyönyörű festmények, grafikák százai tanúskodnak e nép művészi tehetségéről is. Természetesen páratlan a zenei gyűjtemény is, hisz e nép fiai és lányai évezredek óta különleges zenei képességekkel vannak megáldva. Külön - persze most csak virtuális - kis zuga van a gasztronómiának, a népcsoport sajátságos főzési szokásainak. És persze itt vannak dokumentjei a legszomorúbb napoknak, mikor tízezerszám hurcoltak el és öltek meg fiúkat, lányokat, öregeket és gyerekeket - csak azért, mert a cigányságba találtak beleszületni. Mert ezt a rengeteg tárgyat, dokumentumot, fotót, emléket, szellemet, tudást az pontozza össze, hogy mind-mind a cigánysággal van kapcsolatban, ez egy remélt, álmodott Magyar Cigány Múzeum anyaga lenne. Ez az álom Szuhay Péter fejében, szívében ködlött fel először valamikor a nyolcvanas évek elején. A Borsodból származó néprajzos szociológus, a kortárs néprajz tudós művelője az egykorvolt demokratikus ellenzék köreiben kezdett a szegénységre, cigányságra ügyelni. Aztán munkatársaival a Néprajzi Múzeum sokáig óvó vaskos falai közé huszonöt év szívós munkájával halmozta föl a cigányság történetének és jelenének tárházát. Közben számos időszaki kiállítást rendezett, több vaskos képzőművészeti albumot, fotógyűjteményt, monográfiát is összeállított kollégáival, és megannyi cikket, tanulmányt publikált. Ám ez a negyedszázadon át gyarapítoit, rendezett, hizlalt és gondozott hatalmas gyűjtemény - most úgy tűnik - nem fog önálló intézménnyé összeállani. Egy virtuális kiállítás, virtuális múzeum elkészült ugyan, persze társadalmi munkában, magánszorgalommal; a beavatottak, a barátok, az ismerősök a technika segedelmével belekóstolhatnak a gyűjteménybe (a Roma kultúra virtuális háza DVD). Ám rendes, hiva Sosem volt-lesz múzeum talos múzeuma a magyar cigányságnak nem lesz - a mai kulturális hivatalosság úgy vélekedik, ilyen múzeumra Magyarországon szükség nincsen. Olyannyira, hogy a múzeum dolgozóinak akarata ellenére kinevezett igazgató immár szét is szóratta a cigány anyagot a különböző gyűjteményekbe. Cigányság itt nincsen, és kész. A tavalyi a reneszánsz éve volt Magyarországon. Oda kellett a pénz. Mátyás királyra és az ő kályhacsempéire. Nincsen is aktuálisabb ennél egy olyan országban, amelyben virágzik a kultúra, az oktatás, a tudomány, ahol a szellem napvilága ragyog be minden ház ablakán, és ahol a hámló vakolatok alól furtonfurt eredeti Botticellik bukkanak elő. De azért ne legyünk igazságtalanok; 2009 a magyar cigányok éve is volt. Csak az ő évüket puskákkal ünnepelték. Páros cigánytáncot örökített meg Maácz László 1952- ben a hajdúhadházi nyugati telepenFotó: Néprajzi Múzeum fotótára