Népszabadság, 2010. január (68. évfolyam, 1-25. szám)

2010-01-16 / 13. szám

www.nol.hu NÉPSZABADSÁG • 2010. JANUÁR 16., SZOMBAT Hétvége • ll Szilveszterkor Feri bácsiéknál Háy János Most nem itthon az öregekkel, mondta az apa, mert a téeszből meghívta valaki, hogy menjenek oda. Az anya mondta, hogy örül, mert látta, a férfi örül, bár ez a munkatárs nem tartozott a kedvencei közé. Hat órakor indultak, hogy hatra odaér­jenek, mert ez falu. Át kellett menni a pa­­takhídon, ott egy sötét utcán, aztán egy na­gyobb térségen, ami nem volt még beépít­ve. Téglarakások, gerendák, mindenen állt a hó. Itt egyedül átmenni, mondta a gyerek, nagyon félelmetes. Az biztos, mondta az anya, az apa meg elmesélt egy ijesztő tör­ténetet egy gyerekről, aki egyedül próbált sötétben hazamenni, hogy a kutyák, meg szellemek is, hisz közel nagyon a temető. A gyerek megborzongott. Az utcaajtó nyitva volt, az apa benyom­ta, a kutya nekik rontott, az apa visszarán­totta az ajtót. Gyere már, Feri, ez a kurva kutya. Ja, ez a kutya, kiabált vissza a Fe­ri bácsi, ahogy kilépett a házból, többet ér, mint a biztonsági zár. Aztán a kutyával üvöltözött, hogy takarodj a francba, vé­gül belerúgott az oldalába a téli bakanc­­csal, amit hirtelen kijövetkor felkapott. Na, gyertek, mondta. A szobában meg volt terítve. A Fe­ri bácsi fia, aki két évvel volt fiatalabb a gyereknél, már várta, hogy jöjjenek. Mi a szart fogok egy olyan fiúval csinálni, gon­dolta a gyerek, aki még nem iskolás. Nem tudja elolvasni például a társasjátékok használati utasítását. Aztán arra gondolt, majd becsapta, ha kell, de nem kellett. Ki­lenc óra felé abbahagyták a játékot, a gye­rek megunta az örökös nyerést, a másik meg az örökös vesztést. Odaültek az asz­talhoz. Menjetek játszani, mondta az apa, de nem mentek. Jó ez a bor, mondta az apa. 21-es volt a must, mondta a Feri bá­csi, aztán kiment egy újabb üvegért. Leg­jobb lenne, ha behoznád a demizsont, kia­bált utána az apa. Abból szar önteni, szólt vissza a férfi. Az apa mondott egy vicces történetet az anyáról és megcsípte az anya derekát tréfásan, bár ez a gyereknek nem tűnt tré­fásnak, és különösen zavarta, hogy mind­ez idegen emberek előtt történik, többek között a Feri bácsi hülye gyereke előtt. Az­tán az apa vagy a Feri bácsi, a gyerek nem is vette észre, melyik, elkezdett énekelni. A Vén cigányt énekelték, ez volt az apa kedvence. A sorok végét hosszan kitartot­ták, az apa hosszabban, mint a Feri bácsi, mint disznóvágáskor szúrás után az állat. A gyerek nézte az apa arcát. Mintha nem az ő apja arca volna, hanem másé. Mint a bolondok, akiket látott Balassagyarmaton a kórházban, amikor a nagymamáját láto­gatták meg. Mert nem szól az anya sem­mit, gondolta a gyerek, mért nem mondja, hogy hagyd abba? A gyerek bámult az anya arcába, várta ezt a mondatot. Mikor me­gyünk haza, kérdezte aztán. Az anya meg, hogy miért mennénk haza, szilveszter van. A gyerek elhallgatott, próbált lefelé néz­ni, a padló felé, hogy ne lássa az apát, de a vonyító hang újra és újra behozta az eltor­zult arcot. Menjünk, mondta újra a gyerek. Menj, ha menni akarsz, mondta az anya. Egyedül? - kérdezte. A nagyapáék otthon vannak, mondta az anya. Akkor megyek, mondta a gyerek. Azt hitte, az anya azt fog­ja mondani, hogy megyek én is veled, itt hagyom ezt az őrült embert, de nem ezt mondta, hanem hogy menjél. Nem akarta az anya előtt elsírni magát, csak kint ered­tek el a könnyei, míg a sötét utcákon ment keresztül, az ijesztő árnyak között, amiről az apja beszélt, mikor jöttek, de el is felej­tette, hogy féljen. Az öregek a tévé előtt ültek. Ki az, kér­dezte az öregasszony, az öreg férfi felné­zett, talán a gyerek, mondta, amikor a gyerek belépett. Meguntad? - kérdezte az asszony. Igen, mondta a gyerek. Na­gyon piros az arcod, mondta az asszony. Beteg vagy? Nem, csak a hideg, mondta a gyerek, aztán leült és nézte ő is a tévét. Az öregek nem szóltak semmit, csak ki­csit később, hogy feküdjünk le. A gyerek megkérdezte, hogy nem várják-e meg az éjfélt. Az későn van, mondta az öreg fér­fi. És elindult a szobába. Az öregasszony is ment vele. Levetkőztek, a gyerek a fér­fi mellé bújt az ágyba.­­ Nagyapa, nem mesélsz? - kérdezte. - Miről? - kérdezte az öreg. - A háborúról - mondta a gyerek. - Fáradt vagyok - mondta a nagyapa -, már különben is tudod mindegyiket kívül­ről, gondolj valamelyikre. - Jó - mondta a gyerek, és elkezdett vis­­­szagondolni valamire, amit a nagyapa me­sélt neki, amiben csak igazi hősök voltak, az apa nem, az apa nem szerepelt benne, mert ő csak egy üvöltöző őrült volt, és az anya sem, mert hogy is szerepelhetne egy mesében olyan anya, aki elhagyja a gye­rekét. A nagyapa volt benne, meg a nagy­apa bajtársai, ahogy a hideg téli tájon ara­szolnak előre, egyáltalán nem fáznak, mert edzettek, s ezen a hideg havon csúszott vé­gül bele a gyerek az álomba. A nagyapa megsimogatta a fejét. Azt még érezte, de arra gondolt, ez a téli szél, és milyen fur­csa, hogy nem hideg. Bächer Iván Hol volt, hol nem volt, nem volt egy­szer egy múzeum. És - úgy tűnik - nem is lesz. Pedig lehetett volna. Szinte minden megvolt, sőt meg is van ahhoz, hogy ez a különleges, egyedülál­ló, a kerek nagyvilágban is páratlan mú­zeum meglegyen. A gyűjtemény megvan hozzá ugyan­is: több évtizedes szorgos munkálko­dás gyümölcseként össze vannak im­már hordva a kiállítandó tárgyak, fotók, dokumentek százai, ezrei, adottak a lel­kes és értő gazdák, szakemberek, muze­­ológusok, néprajzosok, antropológusok, szociológusok - jó pár egy személyben is. Hely is akadna tán, hol a gyűjtemény egyben maradhatna, és egy része a nagy­­közönség elé kerülhetne. Épp csak egyvalami hiányzik ahhoz, hogy ez a múzeum meglegyen. Az az egy pedig az akarat. A hivatalos. A felső. Mert a legfelsőbb hivatalosság, nevezzük mondjuk minisztériumnak, úgy döntött, hogy ez a múzeum most nem aktuális. Nem fontos. Fölös. Hanya­golható. Ráérő. Nincsen neki a mai Ma­gyarországon most ideje éppen. Mi lenne ebben a múzeumban, mi van az összegyűjtött anyagban? Biz azt még összesorolni is bajos. (Nyilván azért szólok ilyen népiesfé­lén, mert a gyűjtemény a Néprajzi Mú­zeum házában található, pontosabban a közönség számára ott nem található, de ott van.) Mindenekelőtt természetesen min­denféle dolgok, amelyeket egy múzeum rendesen gyűjteni szokott; régi tárgyak, eszközök, szerszámok, kosarak, vékák, csuprok, teknők, tálak, kancsók, csetre­­szek, konyhai és más edények, háztartási eszközök, bútorok, dísztárgyak, anyagok, szőttesek, varrottasok, vadász- és halász­készségek. Aztán dokumentek, papírok, okmá­nyok garmadája, dokumentum-, oktató-, nevelő- és szoktató-, no meg művészfil­mek százai, fotográfiák tízezrei, tömény­telen hanganyag, riport, interjú, előadás és sok-sok ezer órányi muzsika, és per­sze szépen összegyűjtve rengeteg dolgo­zat, cikk, tanulmány, könyv, album, ka­talógus, monográfia, szöveggyűjtemény, gyermekeknek készített olvasókönyv. Gondosan dokumentálva van itt egy magyarországi népcsoport története, múltja, jelene, családi és társadalmi éle­te. Szöveg, fotó, film és hangzó anyag őr­zi e népcsoport hagyományait, régvolt és ma is élő szokásait, keresztelőt, bal­lagást, locsolkodást, esküvőt, virrasztást, temetést. Aki bizonytalan lenne ebben, annak e gyűjtemény áttekintése után nem lehet többé kétséges, hogy ez a nép igenis sa­ját, mélyben gyökerező, színes, értékes kultúrával bír. Különleges szépségű a gyűjtemény képzőművészeti anyaga: gyönyörű fest­mények, grafikák százai tanúskodnak e nép művészi tehetségéről is. Természetesen páratlan a zenei gyűj­temény is, hisz e nép fiai és lányai évez­redek óta különleges zenei képességek­kel vannak megáldva. Külön - persze most csak virtuális - kis zuga van a gasztronómiának, a nép­csoport sajátságos főzési szokásainak. És persze itt vannak dokumentjei a legszomorúbb napoknak, mikor tízezer­szám hurcoltak el és öltek meg fiúkat, lányokat, öregeket és gyerekeket - csak azért, mert a cigányságba találtak bele­születni. Mert ezt a rengeteg tárgyat, dokumen­tumot, fotót, emléket, szellemet, tudást az pontozza össze, hogy mind-mind a ci­gánysággal van kapcsolatban, ez egy re­mélt, álmodott Magyar Cigány Múzeum anyaga lenne. Ez az álom Szuhay Péter fejében, szívében ködlött fel először valamikor a nyolcvanas évek elején. A Borsodból származó néprajzos szo­ciológus, a kortárs néprajz tudós műve­lője az egykorvolt demokratikus ellen­zék köreiben kezdett a szegénységre, ci­gányságra ügyelni. Aztán munkatársai­val a Néprajzi Múzeum sokáig óvó vas­kos falai közé huszonöt év szívós munká­jával halmozta föl a cigányság történeté­nek és jelenének tárházát. Közben számos időszaki kiállítást rendezett, több vaskos képzőművészeti albumot, fotógyűjteményt, monográfiát is összeállított kollégáival, és megannyi cikket, tanulmányt publikált. Ám ez a negyedszázadon át gyara­pítoit, rendezett, hizlalt és gondozott hatalmas gyűjtemény - most úgy tűnik - nem fog önálló intézménnyé összeál­­lani. Egy virtuális kiállítás, virtuális mú­zeum elkészült ugyan, persze társadal­mi munkában, magánszorgalommal; a beavatottak, a barátok, az ismerősök a technika segedelmével belekóstolhat­nak a gyűjteménybe (a Roma kultúra virtuális háza DVD). Ám rendes, hiva­ Sosem volt-lesz múzeum talos múzeuma a magyar cigányságnak nem lesz - a mai kulturális hivatalosság úgy vélekedik, ilyen múzeumra Magyar­­országon szükség nincsen. Olyannyira, hogy a múzeum dolgozóinak akarata el­lenére kinevezett igazgató immár szét is szóratta a cigány anyagot a különbö­ző gyűjteményekbe. Cigányság itt nin­csen, és kész. A tavalyi a reneszánsz éve volt Ma­gyarországon. Oda kellett a pénz. Mátyás királyra és az ő kályhacsempéire. Nin­csen is aktuálisabb ennél egy olyan or­szágban, amelyben virágzik a kultúra, az oktatás, a tudomány, ahol a szellem nap­világa ragyog be minden ház ablakán, és ahol a hámló vakolatok alól furtonfurt eredeti Botticellik bukkanak elő. De azért ne legyünk igazságtalanok; 2009 a magyar cigányok éve is volt. Csak az ő évüket puskákkal ünnepel­ték. Páros cigánytáncot örökített meg Maácz László 1952- ben a hajdúhadházi nyugati telepen­Fotó: Néprajzi Múzeum fotótára

Next