Népszabadság, 2010. január (68. évfolyam, 1-25. szám)

2010-01-16 / 13. szám

WWW.NOL.HU NÉPSZABADSÁG  2010. JANUÁR 16., SZOMBAT Hétvége  9 A szerző felvétele A több mint négy éve működő Bara­bás Lőrinc Eklektric a dzsessz, az under­ground hiphop, az elektronika és pop­zene határmezsgyé­jén mozog, nemcsak könnyedén és ízlé­sesen, de kellően magabiztosan is. Új skála térben, időben Az Eklektric-kollektíva Jávorszky Béla Szilárd A Barabás Lőrinc Eklektric kétségkívül az utóbbi időszak egyik legfrissebb, leg­izgalmasabb hazai formációja. Új színt, új fazont, új zeneiséget hozott a budapes­ti klubéletbe, évek óta stabil pontja a ha­zai fesztiváloknak. Bemutatkozó nagyle­meze, a Ladal a 2007 egyik legszínesebb és legszínvonalasabb zenei produkciója volt. Nincs ez másként a folytatással (Trick) sem, melynek anyagát – London és Pá­rizs után – november végén mutatták be az A38 Hajón. Időközben az Eklektric mel­lett Barabás több társa is életre hívta a sa­ját formációját (Fábián Juli Jazz Riff, Kék­nyúl), melyek szintén mostanában jelente­tik meg debütáló nagylemezeiket. Mond­hatni tehát, amolyan Eklektric-kollektíva jött létre, amely immár túlmutat önmagán, és amely még számos jövőbeli projekt böl­csője lehet. Barabás Lőrincék ugyanahhoz a nyolc­vanas évek elején született új zenészgene­rációhoz tartoznak, amely az utóbbi évek­ben olyan reményteli előadókat és formá­ciókat adott a budapesti zenei életnek, mint az Irie Maffia, a Pannonia Allstar Ska Orchestra, a Subscribe vagy Harcsa Vero­nika. Ők már abban a korban szocializá­lódtak, amikor a műfaji határok fokoza­tosan elmosódtak, átértékelődtek, amikor az egymástól korábban karakteresen el­váló klubszíntér és az egydimenziós mé­diában megjelenő mainstream világ között létrejött az átjárhatóság, mi több, nemcsak létrejött, de egyenesen kívánatossá vált. S ezzel az addig antagonisztikusnak tűnő kommersz/nemkommersz, underground/ overground fogalmak is fokozatosan érvé­nyüket vesztették. Számukra természetes, hogy szüleiknél sokkalta szélesebb skálán hallgatnak zenét, nemcsak térben, hanem időben is: az ő ze­nei univerzumukban az ötvenes évek cool jazz-e simán összehozható a nyolcvanas évek hiphopjával, a hatvanas évek prog­resszív rockja a kilencvenes évek elektro­nikájával, vagy a hetvenes évek punkja/új hulláma az új évezred legfrissebb irány­zataival. Számukra az internet nemcsak a legfőbb kommunikációs eszköz, hanem gyakorlatilag az egyetlen hatalmas média­tár is, ahonnan minden zene megszerez­hető, letölthető, megismerhető, összekap­csolható, tetszés szerint keverhető. Ami­ből persze nem feltétlen születik új érték, új minőség, de épp a fent említett előadók produkciói mutatják azt, hogy néha még lehet új a nap alatt. Itt van mindjárt a több mint négy éve működő Barabás Lőrinc Eklektric, amely a dzsessz, az underground hiphop, az elekt­ronika és popzene határmezsgyéjén mo­zog, nemcsak könnyedén és ízlésesen, de kellően magabiztosan is. Mind közül a legfia talabb, egyben legambiciózusabb ma­ga a trombitás névadó-vezető, aki az alapí­táskor mindössze huszonkét éves volt, de 2005 nyarán már meglehetősen határozott elképzelésekkel tárcsázta fel leendő társai telefonszámait. Számítógépes programok segítségével régóta irogatta odahaza a ma­ga zenéit, azok megszólaltatásához keres­te a megfelelő partnereket, egyfelől a ve­le együtt a dzsessztanszakra járó, de a mű­fajról kellően tágan gondolkodó társak kö­zül (Premecz Mátyás billentyűsök, Fábián Juli ének, Bata István basszusgitár, Delov Jávor dob), másrészt a kultiplexes öröm­zenélések során megismert underground hiphop Gimmeshot kollektívából (DJ Der­mot szkreccs, sampler, harsona, Sena rap, ének). S négy évvel ezelőtt a jelenlegi Ker­tem helyén található próbatermek egyiké­ben nekiállt velük az első tizenkét dalt ösz­szerakni, összecsiszolni, hogy aztán azokat élőben 2006. január 18-án bemutassa a Tra­fó Bár Tangóban. A Barabás Lőrinc Eklektricnek a pályá­ján a következő években – vitathatatlan új­szerűségén és tehetségén túl – két fontos médium lökött sokat: egyfelől felfedezte magának az újrapozicionált Petőfi rádió, másrészt a rétegkultúrákra és új hangok­ra kellően érzékeny A38 Hajó. Miközben számaik folyamatosan forogtak az éterben, 2007 végén már Erik Truffaz előtt játszhat­tak, s az sem volt kérdés, hogy debütáló nagylemezük bemutatóját szintén az egy­kori ukrán kőszállító uszályból átlényegült művészeti központban tartják. (Miután a koncert épp John Lennon halálának évfor­dulójára esett, tiszteletük jeléül az A Day In The Life és a Day Tripper című Beatles­dalt is eljátszották.) A számukra a legfontosabb szempontot, a művészi függetlenséget szem előtt tartva végül magánkiadásban megjelentetett La­dal szerencsére egyáltalán nem lett trom­bitalemez. Ahogy a nagy példakép, Miles Davis is mindig hátrébb tudott egyet lépni a legjobb munkáin, hogy hagyja a társakat érvényesülni, s hogy kívülről is lássa/hall­ja az egészet, úgy Barabás Lőrinc is csak annyit fújt és annyit irányított, amennyi feltétlen szükséges volt. Kellő kibontako­zási lehetőséget engedve ezzel a két eltérő karakterű énekesnőnek, illetve a zenei szö­vetet megteremtő társaknak. Többek kö­zött ettől is lett a Ladal a 2007-es év egyik legszínesebb és legszínvonalasabb zenei produkciója. A következő esztendő gyakorlatilag en­nek az anyagnak a népszerűsítésével, ron­gyosra játszásával telt el. Minden valamire való klubba és fesztiválra eljutottak, min­denhol zajos sikert arattak, és szinte min­denhová visszavárták őket. Mígnem az ál­landó hajtás, pörgés és bulizás eredménye­ként 2009 januárjában jött a váratlan, de abszolút életszerű fordulat: Barabás Lő­rinc úgy döntött, feltöltődésként London­ba költözik. Azóta is éli ezt a kettős éle­tet: odakint próbál, komponál, teszteli ma­gát, miközben alkalmanként hazajár fel­lépni az Eklektrickel. S ez a kétlakiság vár­hatóan az új nagylemez megjelenése után is fennmarad, legfeljebb az arányok tolód­nak el némiképp Budapest irányába. Talán az is sorsszerű, hogy a Trickre keresztelt új anyagot elsőként épp Londonban, a Come­dy Caféban mutatták be, s hogy a novem­beri A38-as buli – a párizsi után – csak a harmadik volt e sorban. A zenekar hangzása erősen egységese­dett, amiben nyilván jelentős szerepet ját­szik, hogy a tagok zöme az utóbbi években Barabás Lőrinc másik előremutató pro­jektjében, a Random Szerdában is tevéke­nyen részt vesz. Ahol a zenészek gyakorla­tilag mindenféle próba, keret és előre meg­beszélt harmóniavázlat nélkül örömzenél­nek. Látszólag laza csoportos improvizá­lás, a résztvevőktől mégis állandó aktív és kreatív jelenlétet igényel. Ráadásul embe­rileg és a zenéhez való hozzáállásukban is nagyon közel hozta őket egymáshoz, ami értelemszerűen kihat az Eklektric produk­ciójára is. Ahogy nyilván abból is sokat profitál a közösség, hogy egyes tagok más együtte­sekben szintén kellően aktívak. Delov Já­vor „másodállásban” az utóbbi évek egyik legjobb hazai rockzenekarában, a Turbóban dobol, miközben keddenként dzsesszes­funkos-táncolós örömzenéléseket szervez az Instantban; Bata István a Special Provi­dence-ben dzsesszmetált, az Arasindában török népzenét játszik; Premecz Mátyás párhuzamosan négy formációban is billen­tyűzik, de ennél fontosabb, hogy Kéknyúl néven nemrég saját zenekart Gründolt ösz­sze, mely dzsesszes, funkos, instrumentá­lis bulizenét nyom, vállaltan sok játékkal, hülyéskedéssel, improvizációval. Az éne­kesnő, Fábián Juli szintén elindult a maga ígéretes útján, egyfelől őt is sokfelé hívják, másrészt létrehozta a Fábián Juli Jazz Rif­fet, melynek Honey & Chili (Méz és papri­ka) címmel nemrég jelent meg sokat ígérő bemutatkozó nagylemeze. E sokirányú mozgás, sokfelé kalandozás közepette azonban a tagok számára mégis­csak a Barabás Lőrinc Eklektric maradt az elsődleges. A friss album kevésbé dzsesz­szes, kevésbé eklektikus, ellenben lényege­sen poposabb, táncolhatóbb, mint a koráb­bi. Helyenként már szinte diszkó. De a kon­certeken épp ezek a bulisabb számok mű­ködnek igazán, miként korábban is a tánco­sabb blokkok lökték meg rendre a hangu­latot. Az is feltűnő, hogy a rap (miként ők fogalmazzák: a vaker) teljesen eltűnt a pa­lettáról, és a zenekari tagból vendéggé lé­nyegült ghánai-magyar MC-lány, Sena sze­repe is jelentősen visszaszorult. De mind­ez inkább csak a dalok karakterét, nem any­nyira azok minőségét érinti. Úgy is fogal­mazhatnánk, a Trick letisztultabb, homo­génebb, „zenekaribb” album lett. Mindent egybevetve pedig ismételten az egyik legfi­gyelemreméltóbb hazai popprodukció.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék