Népszabadság, 2010. április (68. évfolyam, 76-100. szám)

2010-04-24 / 95. szám

www.nol.hu Babarczy Eszter Volt egy este, majdnem két hete, amikor ér­dekes élő adás ment a tévében. Mindegyik tévében. És­­ amennyire meg tudtam ítél­ni­­ mindegyik rádióban is. Felfogás kérdé­se, hogy mulatságosnak találta-e az ember, azért esőben nem annyira mulatságos. KENTAURBESZÉD Mindenesetre én vittem magammal - mindenre készülve - egy József Attila­­kötetet. Ajánlottam, hogy addig is olva­sok belőle. Rendben, nem vagyok egy Gal­­kó Balázs, Jordán Tamás se. De nem volna azért mégis szép? Ki is választottam, mit olvasnék. Aztán mégis az a döntés szüle­tett, hogy amit nézünk, az fontos, mert hát­ha kiderül valami. Nem vitatkoztam, ki va­gyok én, hogy vitatkozzak. Tehát most beírom ide szépen, a nagy­apámtól megörökölt kötetből. A lapok ki­csit sárgák, a szélen töredeznek, nem tu­dom, meddig tart még, de ha eddig kitar­tott, a következő születésnapig még bírni fogja. Tehát: (MAGYARORSZÁG MESSZIRE VAN...) Magyarország messzire van, Magyarország hegyeken túl van. Onnan, rigókkal, éneklőkkel, Jönne rövidke szoknyácskában, Hajnal volna, Szellős, Világos, Szép, tiszta üllők csengenének. Uram, nem látta Magyarországot? Tudom, nehéz a nyelve. Tudom, nehéz a szívem. Uram, nem látta Magyarországot? Lányok, sokan, szaladnak. Akár a reggeli szél. Hajuk lobog a keleti égen. Ő pedig kövér kalácsot fon, Karcsúbb ő a liliomillat ésték­ árnyékánál. Uram, nem látta Magyarországot? Ott ősz van, Kicsike kertjeinkbe Zörgő, száraz virágokat ültet Az ur. NÉPSZABADSÁG • 2010. ÁPRILIS 24., SZOMBAT Hétvége•5 Uram, nem látta Magyarországot? Tartottam volna egy kis szünetet, rádiós szemmel nézve hosszút, mondjuk, öt másodpercet. Aztán valahogy megjött a kedvem, és gondoltam, fel is olvashatnánk még egyet­­kettőt, és nem is csak József Attilától, és nem is abból az időből, ami 1936 és 2010 között eltelt. Annyi költészet van, csak úgy ömlik a költészet Magyarországon. A Facebookon haikukat írnak. A tinédzserek próbálgatják magukat. Nagy költőink vannak, nálam tíz évvel fiatalabbak. Talán húsz évvel is. Ez az igazság pillanata, ahogy mostaná­ban mondják. Kinyitottam én egyetlen kö­tetet is az elmúlt nyolc évben? Elolvastam éhesen - ahogy mondjuk húszéves korom­ban szokásom volt - egyetlen irodalmi fo­lyóiratot is? Nem. Miért nem? Mert az úgynevezett fontos és sürgős és izgalmas dolgok tartottak fogva. Mint aki rátapad a képernyőre, csak mert ott állan­dóan mozog valami. Jó, néha a Fedél nélkül verselt, mert meg­vettem, hogy ne fázzon annyira, aki árul­ja, legyen neki egy fröccsre való, vagy egy szendvics, és kidobni nem akartam, mert ki­dobni az ember az Auchan meg a többi szép vastag katalógusait szokta a következő kuká­ba. Ez azért más. És olvasom a metrón. Tud­ják, milyen jó versek vannak néha abban is? Nem hiszek a fogadalmakban, se az új­éviben, se a költészetnapiban. De tudják, mi történt? Az ország nézte az élő adást, én meg ültem a sárguló József Attilámmal, és olvastam. Sokkal, sokkal többet mondott. Jó, egy kicsit egyedül voltam ezzel a stú­dióban, de a költészettel így van, többnyi­re egyedül van vele az ember. Vagy még egyedül sincs, mert csak a költészet van, maga meg benne, elmerülve. Ennyit akartam csak mondani. A levelezés másik témája, amelyről szól­ni kell, Gáli Ernő vezető román értelmisé­giekkel folytatott polémiája. Megjegyzen­dő: a „magyarügy” iránt leginkább fogé­kony néhány entellektüelről van szó, akik azonban levelezőpartnerük iránti szimpá­tiájuk ellenére csak magyar bűnökről haj­landóak tudomást venni. Egyikükkel vitat­kozva szögezi le Gáli a legnehezebb idők­ben, 1984-ben: „Ama bizonyos alagútban két irányból közeledünk az igazsághoz, de csak azonos elvi alapokon haladhatunk előre. Nincs kétféle mérték. Itt nem alkal­mazható a »Quod licet lövi, non licet bovi« jeligéje. Ez persze távolról sem jelenti azt, hogy mindegyik fél szabad kezet kap a sze­­recsenmosdatásra, arra, hogy menleveleket állítson ki »sajátjai« számára... tudomásul kell vennünk, hogy itt, Kelet-Közép-Euró­­pában igen szűk körre korlátozódik ama tradíció, amely egyértelmű. Mit csináljunk például Goga hagyatékával? Kétségbe von­­hatjuk-e költői géniuszát, azt, hogy kifejez­te az elnyomott románság szabadságvágyát Valószínű, hogy a technika fejlődé­sének „köszönhe­tően” Gáli Ernő levelezése az utol­só nagy magyar episztolafolyam, amely csak Ka­zinczy Ferenc tel­jesítményéhez mérhető, vagy azt, hogy mesterien lefordította az Az ember tragédiáját? De ugyanakkor feledjük el, hogy egy fasiszta párt és kormány elnö­keként még jobban a hitleri Németország­hoz akarta kötni az országot? Nekem is az a véleményem, hogy ki kellett adni a teljes Eminescut, de nyilván nem lehet lemonda­ni arról sem, hogy kritikailag értelmezzék publicisztikájának bizonyos részét. Ugyan­így nem fosztható meg Slavici sem attól a helytől, amely őt az irodalomtörténetben és az erdélyi románság harcainak króniká­jában megilleti, csak azért, mert együttmű­ködött a német megszállókkal a bukaresti béke idején. De az is kétségtelen, hogy ezt a mozzanatot nem szabad elhallgatni.” A le­velezés azonban - finoman szólva - ered­ménytelen. Gáli Ernőnek rá kell ébrednie, hogy a szélsőségesen nacionalista Ceau­­sescu-diktatúra viszonyai között lehetetlen a „magyar-román kiegyezés”. Valószínű, hogy a technika fejlődésének „köszönhetően” Gáli Ernő levelezése az utolsó nagy magyar episztolafolyam, amely csak Kazinczy Ferenc teljesítményéhez mérhető. Ahogyan az lenni szokott, noha életében is nagyra becsültük a tudóst, a Ko­runk szerkesztőjét, most is post mortem vá­lik világossá, milyen és mekkora volt való­di teljesítménye. Egy 1990. végi naplójegy­zetében írja: „Úgy látszik, »peremszemé­lyiségként« való önmeghatározásom végül is a zsidó-magyar-baloldali hármas kötött­ségben és marginalizáltságban fejeződik ki a legautentikusabb módon. A kettős kisebb­ség valóban hármas, csak bírjam mindhá­rom terhét.” Ma már nem kétséges, hogy ez a „peremszemélyiség”, akit az Észak-Er­­délyt visszafoglaló Horthy-rendszer zsidó származása miatt munkaszolgálatra kül­dött, amelynek végállomása Buchenwald lett, a Ceausescu-diktatúra pedig magyar nacionalistának minősítve állított félre, ko­lozsvári őrhelyén nemcsak a romániai ma­gyar értelmiségnek volt kiemelkedő, irányt szabó alakja, hanem a XX. század második fele és a XXI. első évtizede magyar szelle­mi életének. A Korunk és a Napvilág Kiadó által meg­jelentetett szövegfolyam két részből áll. Egy 800 oldalas, a szerkesztők által legfontosabb­nak tartott leveleket tartalmazó kötetből és egy, az egész levelezést hozzáférhetővé te­vő, rendkívül jól kezelhető CD-mellékletből. Ezek segítségével egy olyan, megkerülhe­tetlen történeti forráshoz férhetünk, amely nem csupán a romániai magyar értelmiség­történetet, a magyar-román viszony problé­máit, de térségünk kényszerpályás fejlődé­sét is érthetőbbé teszi számunkra. Hogy ez lehetségessé vált, az sokaknak köszönhető, akik közül hely híján itt csak a Dávid Gyulát említjük. Mindazonáltal kétségtelen, hogy a legfőbb érdem a hagyatékot gondozó, annak nyilvánossá tételéért heroikus munkát és a legjobb értelemben vett lankadatlan lobbi­zást folytató hitvesé, Gáli Éváé. Gáli Ernő élete nem volt könnyű. Mun­kásságának utóélete azonban azt bizonyítja, hogy a tisztességes emberi és felelős szelle­mi magatartású gondolkodó mindegyre nő az időben.

Next