Népszabadság, 2010. április (68. évfolyam, 76-100. szám)
2010-04-24 / 95. szám
www.nol.hu Babarczy Eszter Volt egy este, majdnem két hete, amikor érdekes élő adás ment a tévében. Mindegyik tévében. És amennyire meg tudtam ítélni mindegyik rádióban is. Felfogás kérdése, hogy mulatságosnak találta-e az ember, azért esőben nem annyira mulatságos. KENTAURBESZÉD Mindenesetre én vittem magammal - mindenre készülve - egy József Attilakötetet. Ajánlottam, hogy addig is olvasok belőle. Rendben, nem vagyok egy Galkó Balázs, Jordán Tamás se. De nem volna azért mégis szép? Ki is választottam, mit olvasnék. Aztán mégis az a döntés született, hogy amit nézünk, az fontos, mert hátha kiderül valami. Nem vitatkoztam, ki vagyok én, hogy vitatkozzak. Tehát most beírom ide szépen, a nagyapámtól megörökölt kötetből. A lapok kicsit sárgák, a szélen töredeznek, nem tudom, meddig tart még, de ha eddig kitartott, a következő születésnapig még bírni fogja. Tehát: (MAGYARORSZÁG MESSZIRE VAN...) Magyarország messzire van, Magyarország hegyeken túl van. Onnan, rigókkal, éneklőkkel, Jönne rövidke szoknyácskában, Hajnal volna, Szellős, Világos, Szép, tiszta üllők csengenének. Uram, nem látta Magyarországot? Tudom, nehéz a nyelve. Tudom, nehéz a szívem. Uram, nem látta Magyarországot? Lányok, sokan, szaladnak. Akár a reggeli szél. Hajuk lobog a keleti égen. Ő pedig kövér kalácsot fon, Karcsúbb ő a liliomillat ésték árnyékánál. Uram, nem látta Magyarországot? Ott ősz van, Kicsike kertjeinkbe Zörgő, száraz virágokat ültet Az ur. NÉPSZABADSÁG • 2010. ÁPRILIS 24., SZOMBAT Hétvége•5 Uram, nem látta Magyarországot? Tartottam volna egy kis szünetet, rádiós szemmel nézve hosszút, mondjuk, öt másodpercet. Aztán valahogy megjött a kedvem, és gondoltam, fel is olvashatnánk még egyetkettőt, és nem is csak József Attilától, és nem is abból az időből, ami 1936 és 2010 között eltelt. Annyi költészet van, csak úgy ömlik a költészet Magyarországon. A Facebookon haikukat írnak. A tinédzserek próbálgatják magukat. Nagy költőink vannak, nálam tíz évvel fiatalabbak. Talán húsz évvel is. Ez az igazság pillanata, ahogy mostanában mondják. Kinyitottam én egyetlen kötetet is az elmúlt nyolc évben? Elolvastam éhesen - ahogy mondjuk húszéves koromban szokásom volt - egyetlen irodalmi folyóiratot is? Nem. Miért nem? Mert az úgynevezett fontos és sürgős és izgalmas dolgok tartottak fogva. Mint aki rátapad a képernyőre, csak mert ott állandóan mozog valami. Jó, néha a Fedél nélkül verselt, mert megvettem, hogy ne fázzon annyira, aki árulja, legyen neki egy fröccsre való, vagy egy szendvics, és kidobni nem akartam, mert kidobni az ember az Auchan meg a többi szép vastag katalógusait szokta a következő kukába. Ez azért más. És olvasom a metrón. Tudják, milyen jó versek vannak néha abban is? Nem hiszek a fogadalmakban, se az újéviben, se a költészetnapiban. De tudják, mi történt? Az ország nézte az élő adást, én meg ültem a sárguló József Attilámmal, és olvastam. Sokkal, sokkal többet mondott. Jó, egy kicsit egyedül voltam ezzel a stúdióban, de a költészettel így van, többnyire egyedül van vele az ember. Vagy még egyedül sincs, mert csak a költészet van, maga meg benne, elmerülve. Ennyit akartam csak mondani. A levelezés másik témája, amelyről szólni kell, Gáli Ernő vezető román értelmiségiekkel folytatott polémiája. Megjegyzendő: a „magyarügy” iránt leginkább fogékony néhány entellektüelről van szó, akik azonban levelezőpartnerük iránti szimpátiájuk ellenére csak magyar bűnökről hajlandóak tudomást venni. Egyikükkel vitatkozva szögezi le Gáli a legnehezebb időkben, 1984-ben: „Ama bizonyos alagútban két irányból közeledünk az igazsághoz, de csak azonos elvi alapokon haladhatunk előre. Nincs kétféle mérték. Itt nem alkalmazható a »Quod licet lövi, non licet bovi« jeligéje. Ez persze távolról sem jelenti azt, hogy mindegyik fél szabad kezet kap a szerecsenmosdatásra, arra, hogy menleveleket állítson ki »sajátjai« számára... tudomásul kell vennünk, hogy itt, Kelet-Közép-Európában igen szűk körre korlátozódik ama tradíció, amely egyértelmű. Mit csináljunk például Goga hagyatékával? Kétségbe vonhatjuk-e költői géniuszát, azt, hogy kifejezte az elnyomott románság szabadságvágyát Valószínű, hogy a technika fejlődésének „köszönhetően” Gáli Ernő levelezése az utolsó nagy magyar episztolafolyam, amely csak Kazinczy Ferenc teljesítményéhez mérhető, vagy azt, hogy mesterien lefordította az Az ember tragédiáját? De ugyanakkor feledjük el, hogy egy fasiszta párt és kormány elnökeként még jobban a hitleri Németországhoz akarta kötni az országot? Nekem is az a véleményem, hogy ki kellett adni a teljes Eminescut, de nyilván nem lehet lemondani arról sem, hogy kritikailag értelmezzék publicisztikájának bizonyos részét. Ugyanígy nem fosztható meg Slavici sem attól a helytől, amely őt az irodalomtörténetben és az erdélyi románság harcainak krónikájában megilleti, csak azért, mert együttműködött a német megszállókkal a bukaresti béke idején. De az is kétségtelen, hogy ezt a mozzanatot nem szabad elhallgatni.” A levelezés azonban - finoman szólva - eredménytelen. Gáli Ernőnek rá kell ébrednie, hogy a szélsőségesen nacionalista Ceausescu-diktatúra viszonyai között lehetetlen a „magyar-román kiegyezés”. Valószínű, hogy a technika fejlődésének „köszönhetően” Gáli Ernő levelezése az utolsó nagy magyar episztolafolyam, amely csak Kazinczy Ferenc teljesítményéhez mérhető. Ahogyan az lenni szokott, noha életében is nagyra becsültük a tudóst, a Korunk szerkesztőjét, most is post mortem válik világossá, milyen és mekkora volt valódi teljesítménye. Egy 1990. végi naplójegyzetében írja: „Úgy látszik, »peremszemélyiségként« való önmeghatározásom végül is a zsidó-magyar-baloldali hármas kötöttségben és marginalizáltságban fejeződik ki a legautentikusabb módon. A kettős kisebbség valóban hármas, csak bírjam mindhárom terhét.” Ma már nem kétséges, hogy ez a „peremszemélyiség”, akit az Észak-Erdélyt visszafoglaló Horthy-rendszer zsidó származása miatt munkaszolgálatra küldött, amelynek végállomása Buchenwald lett, a Ceausescu-diktatúra pedig magyar nacionalistának minősítve állított félre, kolozsvári őrhelyén nemcsak a romániai magyar értelmiségnek volt kiemelkedő, irányt szabó alakja, hanem a XX. század második fele és a XXI. első évtizede magyar szellemi életének. A Korunk és a Napvilág Kiadó által megjelentetett szövegfolyam két részből áll. Egy 800 oldalas, a szerkesztők által legfontosabbnak tartott leveleket tartalmazó kötetből és egy, az egész levelezést hozzáférhetővé tevő, rendkívül jól kezelhető CD-mellékletből. Ezek segítségével egy olyan, megkerülhetetlen történeti forráshoz férhetünk, amely nem csupán a romániai magyar értelmiségtörténetet, a magyar-román viszony problémáit, de térségünk kényszerpályás fejlődését is érthetőbbé teszi számunkra. Hogy ez lehetségessé vált, az sokaknak köszönhető, akik közül hely híján itt csak a Dávid Gyulát említjük. Mindazonáltal kétségtelen, hogy a legfőbb érdem a hagyatékot gondozó, annak nyilvánossá tételéért heroikus munkát és a legjobb értelemben vett lankadatlan lobbizást folytató hitvesé, Gáli Éváé. Gáli Ernő élete nem volt könnyű. Munkásságának utóélete azonban azt bizonyítja, hogy a tisztességes emberi és felelős szellemi magatartású gondolkodó mindegyre nő az időben.