Népszabadság, 2010. április (68. évfolyam, 76-100. szám)

2010-04-24 / 95. szám

2010. ÁPRILIS 24., SZOMBAT • NÉPSZABADSÁG 4 • Hétvége K Karsai László klencvenöt éve, 1915. április 24-én, miközben az antant­csapatok Gallipolinál a part­raszállásra készültek, Kons­tantinápolyban mintegy 250 örmény értelmiségit, papot, kereskedőt tartóztattak le és deportáltak. Sokan ezt a napot tekintik az örmény nép­irtás kezdetének. Több évszázad csalódá­sai, megaláztatásai és az oszmánok bos­­­szúvágya vezetett az 1915-ös örmény népir­táshoz. Valaha a Szahara Atlasz-hegységé­től a perzsa határig, a Fekete-tengertől Bu­dáig terjedő óriási birodalom urai voltak az oszmán-törökök. 1683-ban még Bécset ost­romolták - de ettől kezdve egyik veresé­get a másik után szenvedték el. Az Oszmán- Török Birodalom hajdanán viszonylag to­leráns volt, megtűrte területén a más vallá­­súakat, például 1492 után, amikor az Ibériai­félszigetről kiűzték a zsidókat, sokan közü­lük Konstantinápolyban vagy a Balkánon találtak menedéket. A birodalomban a nem muzulmánok, a keresztények és a zsidók is hivatalosan „védettek” voltak: tilos volt té­ríteni őket, tulajdonuk, vagyonuk lehetett. Nem tanúskodhattak muszlimok ellen, nem lehetett muszlim feleségük, nem építhettek új templomot, voltak területek, ahol külön adókat vetettek ki rájuk, és megkülönböz­tető ruhákat kellett hordaniuk. Ugyanakkor a muszlim hatóságok jelentős belső auto­nómiát biztosítottak számukra, például le­hettek saját iskoláik is. Először 1535-ben I. Szulejmán szul­tán (1494-1566) I. Ferenc francia királlyal (1494-1547) kötött szerződése biztosított te­rületenkívüliséget és más kedvezményeket a Fényes Porta területén a külföldi állam­polgárságú keresztény kereskedőknek és zarándokoknak. Ezt később kiterjesztették az Oszmán Birodalomban élő római katoli­kus keresztényekre, és 1774 után, II. (Nagy) Katalin orosz cárnő (1729-1796) idején, az ortodox keresztényekre is. A keresztények az Oszmán Birodalomban nem egyenlő jo­gokat kaptak, hanem privilégiumokat: ke­vesebb adót fizettek, katonai szolgálat alóli mentességet élveztek. A nagyhatalmak pe­dig lehetőséget kaptak arra, ha megsértik ezeket, joguk van beavatkozni. Az orosz bi­rodalom (is) a muszlim uralom alatt élő ke­resztények állítólagos és valóságos jogsé­relmeire hivatkozva sorozatosan beavatko­zott a török birodalom belügyeibe. A török birodalom elveszítette a XIX. század folya­mán Egyiptomot, Algériát, Tunéziát, Cip­rust és a Balkán nagy részét. Az egyre frusztráltabb török politikai elitben fokozatosan erősödött az a meg­győződés, hogy a birodalomban élő keresz­tények, főleg az örmények, belső ellensé­gek, „ötödik hadoszlopot” alkotnak. Az új, modern, fiatal török elit nacionalista, pán­török, fajvédő-fajüldöző, Európát járt tag­jai a rasszista, antiszemita francia és német ideológusoktól tanultak. „Modernizáltak”, de szelektáltak is­­ csak azt vették át a „hi­tetlen” „gyaur” Nyugattól, ami szerintük hasznos. Ezek az „ifjú törökök” ismerték a holland, az angol, a spanyol gyarmatosító politika történetét, és ennek tapasztalatait is hasznosították már 1894-ben, amikor II. Abdul Hamid szultán idején egy örmény faluban egy adómegtagadást ürügyként kihasználva válaszul pogromokat szervez­tek országszerte, amelyek során tízezrével mészárolták le az örményeket. 1912-1913-ban, a balkán háborúk idején, az Oszmán Birodalom elveszítette európai www.nol.hu Népirtás a török birodalomban Az egyre fruszt­ráltabb török politikai elitben fokozatosan erő­södött az a meg­győződés, hogy a birodalomban élő keresztények, főleg az örmények, belső ellenségek, „ötödik hadoszlo­pot” alkotnak. területeinek döntő többségét, muzulmá­nok tömegei menekültek a birodalom te­rületére. Ez felkorbácsolta a keresztény­ellenes törökök nacionalista indulatait. 1913. január 26-án Mehmet Tálát, Ahmed Dzsemál és Iszmail Enver vezetésével új, szélsőségesen nacionalista kormány ju­tott katonai puccsal hatalomra Konstan­tinápolyban. Számukra az örménykérdés „rendezése” nagyon fontos volt, és csak az alkalmat várták, hogy lecsaphassanak. Mi­ként Hitler számára a második, Tálát pa­­sáék számára az első világháború jelen­tette a megfelelő alkalmat népirtó terveik végrehajtására. Mind a második világhá­borús zsidó holokauszt, mind az első vi­lágháborús örmény népirtással kapcsolat­ban gyakran fölmerül a kérdés: meg lehe­tett volna akadályozni száz- és százezrek, milliók lemészárlását? Az örmény nép­irtás idején (1915-1917) Németország és a Monarchia Törökország szövetségesei voltak, sem Berlinben, sem Bécsben, sem pedig Budapesten nem törődtek az örmé­nyekkel. Az antanthatalmak az örménye­ket először autonómia kiharcolására biz­tatták, majd cserbenhagyták őket. Valószí­nű, hogy az örmény népirtás régóta dédel­getett ötletének megvalósításához a végső lökést az első nagy katonai vereségek ad­ták. Iszmail Enver pasa (1881-1922), az If­jú Török triumvirátus legifjabb tagja, had­ügyminiszter, 1914. december 25-én az osz­mán Harmadik Hadsereg 95 ezer embe­rét támadásra vezényelte Oroszország el­len. Két héttel később 20 ezer emberé­vel visszavonulásra kényszerült, a többie­ket megölték, fogságba estek, vagy meg­fagytak. A vereségért Enver és Talát az ör­ményeket hibáztatták. Jól tudták, hogy az orosz cári hadseregben szép számmal har­colnak örmény önkéntesek is. Bosszúból leszerelték az oszmán hadseregben fegy­veres szolgálatot teljesítő örményeket, akiket különleges, fegyvertelen katonai munkásszázadokba soroztak be. E bünte­tő munkásszázadok tagjait fegyveres őre­ik a következő hetek-hónapok során halál­ra dolgoztatták, kínozták, vagy csak egy­szerűen agyonlőtték. Tálát pasáék ezenkí­vül megparancsolták, hogy az orosz határ mentén élő örményeket az ország belsejé­be deportálják. A török börtönökből 1915 elején csak­nem harmincezer köztörvényes bűnözőt engedtek szabadon, különleges gyilkos kü­lönítményeket szerveztek belőlük, tagjaik a következő hónapok során tízezrével rabol­ták ki, gyilkolták meg az orosz határ men­ti területekről és nagyvárosokból a biroda­lom belső területeire, Anatólia, Szíria si­vatagos részeibe deportált örményeket. A deportáltak vagyonát elkobozták, azokat az örmény árvákat, akiknek a szüleit meg­gyilkolták, erőszakkal iszlám hitre térítet­ték. Mivel a törökországi levéltárakban az örmény népirtással kapcsolatos anyagok­ban nem lehet kutatni, a szakértők csak ta­lálgatják, hogy végül is hány örmény pusz­tult el az első világháború idején. A legala­csonyabb becslések szerint körülbelül 550 ezer, 800 ezer, míg az örmény származá­sú történészek becslése szerint 1­500 ezer, 1700 ezer örmény esett áldozatul a XX. szá­zad első európai népirtásának. Ma Török­országban többéves börtönbüntetést koc­káztat az, aki azt állítja, hogy nem csak a tö­rök hadsereg ellen fegyveresen harcoló ör­mény „terroristákat” öltek meg az első vi­lágháború idején. A zsidó holokauszt taga­dóinak egyik leghíresebb ellenfele, Deborah Lipstadt amerikai történész teljes joggal ne­vezte ezt a magatartást a népirtás utolsó ál­lomásának. Ma az Európai Unióba tö­rekvő török hatóságok megpróbálják átírni a történelmet, hogy démonizál­­ják az áldozatokat, és rehabilitálják az elkövetőket. Lengyelország megtámadására ké­szülve 1939. augusztus 22-én Adolf Hit­ler Obersalzbergbe rendelte táborno­kait. Hivatalos jegyzőkönyv nem ké­szült a beszédéről, de megbízható forrá­sok szerint többek között Dzsingisz kán példájával buzdította könyörtelenségre a Wehrmacht és a Luftwaffe parancsno­kait. „Dzsingisz kán nők és férfiak millió­it gyilkoltatta le kénye-kedvére, felhőtlen nyugalommal. A történelem ma már még­is csak a hatalmas államépítőt látja ben­ne... Halálfejes egységeimet készenlétbe helyeztem, és megparancsoltam, hogy kö­nyörtelenül gyilkolják meg a lengyel szár­mazású vagy lengyelül beszélő férfiakat, nőket és gyerekeket. Csak ily módon sze­rezhetjük meg azt az életteret (Lebens­raum), amelyre szükségünk van. Végül is ki beszél ma már az örmények kiirtásáról?” - tette fel szónokinak szánt kérdését a né­met nép Führere. Ebben is tévedett, az ör­mény genocídium emléke, nem utolsósor­ban az örmény diaszpóra bátor, fáradhatat­lan értelmiségi tagjainak is köszönhetően, nem ment feledésbe. Az örmény mészárlás dokumentuma: ismeretlen emberek ismeretlen helyszínen, csontvázak ezreivel (fent) A francia Le Journal beszámolója a mészárlásokról (lent) Fotók: AFP Egy peremszemélyiség utóélete Gáli Ernő: Levelek 1949-2000 M Hovanyecz László ájusban lesz tíz esztendeje, hogy Gáli Ernő elhunyt. A nyolcvanhá­rom évet élt kolozsvári társada­lomtudós hatalmas - több mint 800 tétel­ből, ezen belül 17 könyvből álló - publiká­ciós örökséget hagyott maga után. Az élet­mű azonban ezzel nem zárult le. Tudható volt, hogy a kisebbségtudomány romániai magyar úttörője élete egy válságos idősza­ka óta naplót vezetett. Az 1977-2000 kö­zötti majd negyedszázad eseményeit igen részletesen megörökítő, egyszersmind elemző diárium két vaskos kötetben je­lent meg 2003-ban. Halálának ötödik év­fordulójára barátai, kollégái, tisztelői ad­tak ki testes tanulmánykötetet, amelynek címében munkásságának két kulcsszavát idézték: nemzetiség, felelősség. És most napvilágot látott több mint fél évszázadon át­­ 1949 és 2000 között - folytatott leve­lezése is. Már a majd hetven nyomdai ívet kite­vő Napló is lenyűgözte olvasóját. Mert tá­volról sem csupán az aktuális történések megörökítését tartotta feladatának szerző­je - hanem az emlékezést, az önvizsgálatot, a koranalízist a napi események kapcsán. Nem terméketlen önmarcangolást, hanem minden lehetséges tényezőt számba vevő elemzést arról, miként vált hithű kommu­nistából a totalitarizmussal szembeforduló, ám baloldaliságát soha fel nem adó gondol­kodóvá. A most megjelent Levelek még in­kább árnyalják képünket Gáli Ernő pályájá­ról, s tovább növelik tiszteletünket iránta. Elsőként a mű, a levelezés méretei nyű­göznek le. A hagyaték 5612 levelet tartal­maz. Levelezőpartnerei száma 522. Közöt­tük természetesen ott vannak a romániai szellemi élet kiemelkedő alakjai Domokos Gézától Gálfalvi Zsolton, Méliusz Józse­fen, Sütő Andráson át Szász Jánosig. Nagy­számú magyarországi levelezőtársa közül Ilia Mihállyal váltotta a legtöbb levelet - 390-et. A nyugati magyar emigrációt töb­bek között Deák István, Fejtő Ferenc, Mol­nár Miklós és Szépfalusi István reprezen­tálja. És természetesen fontos helyet fog­lalt el a levelezőpartnerek között a román szellemi élet néhány jeles képviselője. Az óriási anyag igen sokrétű. Két témát mindenképp kiemelendőnek tartunk. Az egyik a baloldalisággal kapcsolatos önkri­tikáé. Amint kiváló bevezető tanulmányá­ban Salat Levente, az életmű egyik legjobb ismerője megállapítja, Gáli Ernő írásai­ban 1969-től kimutatható a dogmatizmus­­sal való szembefordulás. Hogy ez hová fej­lődik viszonylag rövid idő alatt, azt hite­lesen illusztrálja Szász Jánoshoz 1979-ben írott levele: „Számomra ...két probléma a legizgalmasabb: 1. Minek minősíthető szo­ciológiailag ez a világ? 2. Mi a mechaniz­musa annak a hamis tudatnak, amely oly tökéletesen úrrá lett rajtunk a negyvenes évek végén és az ötvenes években, s amely alól oly nehéz volt emancipálódnunk. Ha sikerül ezekre elfogadható válaszokat ta­lálnunk, akkor talán feleletet kapunk arra a kérdésre is... hogyan tovább? És itt kötő­dik egyéni vívódásunk a marxizmus sorsá­hoz... Marx nyilván nem felelhet a gulágo­­kért, de nem is vonható ki az általa kidol­gozott, még pontosabban, a nevével fém­jelzett ideológia a felelősségre vonás alól.” Másfelől viszont jellemző, hogy az önkri­tika nem jelent önfeladást. Az 1989-es for­dulat után írja ugyancsak Szász Jánosnak: „Rám, ránk, az egész mai baloldalra abszo­lút jellemző Hobsbawm századvégi diag­nózisa: ködben botorkálunk. Az irányvesz­­tettségben is egy biztos: nem fogom kibon­tani és magasra emelni a restauráció zász­laját.” 1996-ban a Párizsban élő szocioló­gus, Karády Viktor figyelmét arra hívja fel, hogy helytelen a „szocialista eszmevilágot a Mein Kampf ideológiájával közös neve­zőre hozni”. Egyik utolsó levelében, 2000 márciusában szintén Szásznak írja: „Nem tudok mit kezdeni a Schröder-Blair-féle III. úttal, és nagyon zavar a csúcsokon ga­rázdálkodó korrupció (Craxi, Mitterrand, Dumas stb.).”

Next