Népszabadság, 2010. szeptember (68. évfolyam, 203-228. szám)

2010-09-23 / 222. szám

www.nol.hu Vörös és fehér Évente harminc liter bort iszunk A minőségi borokat a hazai vásárlók jellemzően nem maguknak, hanem ajándék­ba szánják - derült ki a ku­tatásokból. Sándor Tünde A hazai fogyasztók számára az ár a legfontosabb szempont, legyen szó bármilyen termékről, akár borról vagy bútorról. Az árérzé­keny magyar piacon évek óta dúl a vita a borászok és a vendéglátó­sok között, miszerint az előbbiek úgy vélik, hogy az éttermekben túl drágán, vagyis túl nagy árrés­sel forgalmazzák a magyar boro­kat. Egy minapi bormarketing­­konferencián Totth Gedeon, a Bu­dapesti Gazdasági Főiskola Ke­reskedelem és Marketing Intéze­tének vezetője megfogalmazta: a borászok piacbővülési lehetősé­gének egyik útja az értékesítési út lerövidítése. Ez konkrétan azt jelenti, hogy jelentősen tudja bő­víteni vevőkörét az a bortermelő, aki kihasználja a közvetlen érté­kesítési csatornákat, például sa­ját pincéjében kóstoltatja és áru­sítja a borát. A marketingszakember sze­rint a magyar bor ismertsége és elismertsége külföldön messze nem éri el azt a szintet, amit mi itthon gondolunk róla. Az utób­bi két évtizedben számtalan új szereplő jelent meg a piacon ha­talmas marketingaktivitással, és persze pénzzel. Az amerikai, a chilei, az ausztrál vagy éppen a bolgár borok népszerűsítésére külföldön rengeteget költenek, a magyarokéra alig. A magyar bornak ráadásul hazai pályán is komoly import­jelenléttel kell számolnia, a disz­kontláncokban a külföldi italok aránya helyenként 50-70 száza­lékos. A hazai éttermeknek, illet­ve a gasztronómiának a magyar borászat mindazonáltal sokat köszönhet, a vendéglátósok már nem keveset tettek a borkultú­ra terjesztéséért. Remek példája ennek a Torkos Csütörtök min­tájára meghirdetett Borszerda, amikor fél áron lehet borozni. Az idei harmadik Borszer­da a jövő héten lesz, és ezúttal is a minőségi magyar borok, il­letve a mindennapi mértéktar­tó borfogyasztás népszerűsítése a célja. Az akció keretein belül a vendégek a kampányhoz csatla­kozott étteremben minden ma­gyar bor fogyasztásakor 50 szá­zalékos kedvezményt kapnak, sőt a főétel mellé jár a ház borá­ból egy ajándék pohárral is. Aki a magyar vendég kedvé­ben akar járni, érdemes tudnia, hogy hazánkban is a vörösbor a népszerűbb, azon belül is az édesebb ízűek. Igaz, hogy a ma­gas minőségű vörösborok szá­­razak, de a magyarországi bor­­fogyasztási kultúrát még mes­­­sze nem lehet csak a prémium kategóriában vizsgálni. Az évi 30-32 literes borfogyasztás alig fele a fejlett országok, elsősor­ban a nagy bortermelő és bor­­fogyasztó nemzetek, például a franciák, az olaszok és a spa­nyolok kapacitásának. Fejlődés azért van, méghozzá a sör ro­vására, amiből 25 éve még fe­jenként évente akár 105 litert is megivott egy átlagos magyar fogyasztó, szemben a jelenlegi 60-70 literrel. A válság kitörése óta erősö­dött a hazai termékek preferen­ciája, de a minőségi kategóriá­ban sajátos módon a drágább italokat itthon jellemzően aján­dékba vásárolják. A bor mint népszerű ajándék a cégek körében is divat, a kará­csonyi időszakban jelentős ke­resletnövelő tényező az üzleti szféra, ahol egyre elterjedtebb a „saját borok”, vagy legalábbis a saját címkével ellátott minőségi fajták ajándékozása. Hangulatos borkóstoló az importdömping ellen Fotó: Reviczky Zsolt Diákok tesztelik Budapestet Külföldi diákok járják a magyar fővárost, és tesztelik a szolgál­tatásokat. A fogyasztóvédők­kel és adóellenőrökkel szemben ők nem azt nézik, hogy hol ad­nak számlát és hol nem, hanem azt, hogy milyen turistának len­ni Budapesten, illetve Budapest hogy viszonyul a külföldi ven­dégekhez. A BTH Budapesti Turisztikai Nonprofit Kft. és a kutatást kez­deményező francia üzleti főisko­la és egyetem, az ESSCA École de Management közösen szerve­zett akciója a várakozások szerint számos ötlettel és tapasztalattal szolgál majd a turisztikai fejlesz­tésekhez. A fotóval dokumentált tesztkörút állomásai elsősorban a külföldiek által kedvelt helyszí­nek és szolgáltatások. Mint azt Ördög Ágnestől, a BTH PR-menedzserétől meg­tudtuk: a negyvenfős csapatban svájci, német, osztrák, ameri­kai és francia turisztikai szakos hallgatók vannak. A harmadjá­ra szervezett tesztelés korábban a Tourinform-irodákat célozta, idén először azonban más célál­lomásai vannak. Az eredménye­ket novemberben hozzák nyilvá­nosságra. (S. X) NÉPSZABADSÁG • 2010. SZEPTEMBER 23., CSÜTÖRTÖK Utazás • 13 Kalapozó hangulatjavítók Magyarországon nem éri meg utcazenélni, a hazai közönség szerényen díjazza a köztéri muzsikát, és jól jö­vedelmező turistaközpont is kevés akad itthon. A kép­zett magyar zenészek közül többen így Európa nagyvá­rosainak csinálnak jó mar­ketinget. Batka Zoltán - Előbb lenne itt egy verklisnek teniszkönyöke, mint vacsorája - humorizált az egyik megkérde­zett utcai zenész arra a kérdésre, hogy mennyire lehet jól keresni Magyarországon az utcazenével. Aki tud zenélni, az inkább csak a saját kedvteléséből ül ki az utcá­ra zsebpénzért - már ahol hagy­ják -, de mellette jellemzően „ko­moly” zenei karriert folytat. Aki viszont az utcazene megszállott­ja - mert ismerői szerint ez egy külön műfaj -, az külföldre veszi az irányt, ahol jóval nagyobbak a lehetőségek, így Franciaország­ban, Németországban, Olaszor­szágban van, ahol kis szerencsé­vel egy óra alatt több száz eurót is meg lehet keresni egy jó utcai produkcióval. Azonban a kinti közönség sokkal kritikusabb is. AHÁNY VÁROS, ANNYI PAPÍR Gyakorlatilag ahány város, an­­­nyiféle szokás, no és persze elő­írás érvényes az utcazenészekre­­ itthon és külföldön is. Bár alap­helyzetben egy „zenélő város” el­vileg mindig több turistát vonz, vannak turistaközpontok, ahol alig vagy egyáltalán nem lehet engedélyt szerezni. Másutt vi­szont gyakorlatilag az ül ki a sa­rokra játszani, aki akar - igaz, ez jócskán meglátszik a felhozata­lon. Alkalmasint ide lehet sorolni Budapestet is, ahol az utcai „ze­ne” alatt javarészt a koldusmaffia Casio szintetizátorokkal felsze­relt zenés kéregetőitől jobbára a napi gyakorlási penzumot az ut­cán letudó konzervatóriumosig terjed. Mivel az utcazenéléssel kereshető pénzből még vegetálni sem igazán lehet, így nincsen kü­lönösebben leszabályozva a terü­let. Van, ahol afféle kiskereske­dőként kezelik a zenészt, és hely­­foglalási pénzt kérnek tőle. Bár jogilag nehéz is lenne kü­lönválasztani a valódi zenészt a zenés kéregetőktől, ugyanakkor itthonról nem hallottunk olyan­ról, hogy az engedélyezéshez el­lenőrizték volna a zenész tudá­sát. Mint például Münchenben, ahol egy délelőttre vagy egy dél­utánra szóló engedély 10 euróba kerül és egy héten csak két nap­ra adják meg. Ráadásul az enge­dély előtt az önjelölt művésznek egy bizottság előtt kell játszania. (Ha pedig engedély nélkül pró­bál dolgozni, könnyen megeshet, hogy apró helyett egy több száz eurós bírság papírja kerül a hang­szertokba.) Bécsben is adnak en­gedélyt, ám ott ügyelnek a hang­erőre: ütős és erősítővel ellátott elektromos hangszerekkel nem lehet kiülni. Észak-Olaszország­­ban, Veronában jellemzően egy hónappal előre kell engedélyt kérni, aminek 30 euró az ára, en­­­nyiért 10-15 napig zenélhet bárki. Más olasz városokban nem kér­nek engedélyt - így fizetni sem kell előre -, ám nem túlzás, hogy az aktuálisan az utcán posztoló rendőr jóindulatán múlik, hogy elkergetik-e a zenészt, vagy sem. MENNYI CSÖRÖG A HANGSZERTOKBAN? Az utcai örömzenét 3-4 óránál tovább aligha lehet folytatni, és egy-egy húzósabb előadás után nemritkán több napot is pihen­tetni kell a zenész kezét vagy ép­pen száját - attól függően, hogy milyen hangszeren játszik. Ná­lunk néhány óra alatt jó helyen - mindenekelőtt ilyen a Váci utca és környéke, illetve az utcazenei fesztiválok - öt-hatezer forintot is meg lehet keresni. A kiskeres­kedelemhez hasonlóan azonban itt is egy nüanszon múlik, hogy mi a jó hely: míg például a Vá­ci utcában (míg el nem zavarják a zenészt a rendőrök) több ezer forintot is össze lehet zenélni, ad­dig a Vörösmarty téren alig-alig adakoznak a járókelők, de ugyan­így csak pár száz forintos keres­ményről számolt be egy másik zenész is a budai Várban. Persze a jó hely és a tudás kül­földön sem feltétlenül garancia a sikerhez, de tény, hogy ott a szín­vonalas produkcióból akár meg is lehet élni. Olaszország, Fran­ciaország jobb helyein néhány óra alatt több száz eurót is össze lehet zenélni. Megkérdezett ze­nészek szerint a recesszió miatt a turistacentrumokban láthatóan kevesebb a vendég, de az utcai zenészek bevétele nem igazán változott. Őry szerint az utcai be­vételekre sokkal inkább hatással van az emigráció. Ma már köz­helyszámba megy, hogy a nyolc­vanas években a világ legjobb ut­cazenészei Izraelben voltak. Az orosz zsidók kivándorlása ide­jén egész szimfonikus zenekarok távoztak a Szovjetunióból a Kö­zel-Keletre, ahol azonban eleinte nem kaptak munkát, így jobb hí­ján a tel-avivi aluljárókban pró­bálták megkeresni a betevőt. Ma hasonló a helyzet Németország­ban, ahol „fél Oroszország” ze­nél, így Münchenben az utcaze­nélésre engedélyt kiadó hivatal előtt állandóam hosszú sorok áll­nak, és a jelentkezőnek ajánlatos már hajnali négykor besorolni­­ hangszerrel a kézben. ITTHON CSAK PASSZIÓ AZ UTCAZENE - Az első évek nem is mentek könnyen - meséli Balogh Lajos Kristóf, aki „Cry” művésznéven hangszereivel idestova tíz éve járja Európa nagyvárosainak ut­cáit. - Volt úgy, hogy három na­pig nem ettem. Kint a közönség sokkal kritikusabb, mint itthon. Az akusztikus rock- és bluesze­­nét játszó „Cry” története némi­leg kilóg a rocklegendáriumok­ból. Cry harmincévesen, egy befuccsolt üzleti karrier után - üveggyapot tapéta kereskedel­mével foglalkozott, ám a vállalko­zása csődbe ment - döntött úgy, hogy immáron abból fog megél­ni, ami őt tinédzserkora óta iga­zán foglalkoztatta­ a zenéből. Egy hátizsákkal és a gitárjá­val nekiindult Olaszországnak, és megpróbálta kizárólag az ut­cai zenélésből fenntartani magát. Franciaországban, Németor­szágban, Olaszországban van, ahol kis szerencsével egy óra alatt több száz eurót is meg lehet keresni egy jó utcai produkcióval. De hiába volt gyakorlott és kép­zett zenész - már tizenéves kora óta gitározott -, évek teltek el, mi­re megtalálta a saját műfaját, pro­dukcióját és vált vérbeli utcai ze­nésszé. Az eleinte akusztikus gi­táron játszó Balogh Lajos Kris­tóf megtanulta saját magát dob­bal és szájharmonikával kísér­ni - no és persze az angol mel­lett gördülékenyen beszélni ola­szul is. Bár nemrég megszüle­tett a kislánya, így negyvenéve­sen is az év felét külföldön tölti, Olaszország mellett leggyakrab­ban Német- és Franciaországba megy játszani. Egyszemélyes ze­nekarként a legtöbb helyen vis­­­szatérő vendég, az első évek vad­­romantikája még most sem múlt el teljesen: a hűvös időben „be­járatott” diákszállásokon lakik, azonban ha jó az idő, még most is előfordul, hogy egy sátorral vagy hálózsákkal vág neki a nyu­gati nagyvárosoknak. Itthon el­lenben inkább csak zenei feszti­válokon játszik, mert amikor ko­rábban egyszer-egyszer megpró­bálkozott a hazai terepen, alig ke­resett valamit, vagy pedig szimp­lán elkergették. Érdekesség, hogy aki a szín­padon nagyszerű zenész, az nem biztos, hogy az utcán is meg tudja állítani a járókelőt, pláne annyira, hogy annak a pénztárcája is meg­nyíljon. Az utcai zene ugyanis - mondhatni - egy önálló műfaj. BEVÁLLALÓS MAGYAROK - Sokkal szabadabb dolog az ut­cán játszani, közvetlenebb a kap­csolatom a közönséggel - mond­ja az egzotikus ütőhangszere­ken játszó Skultéty Rita, hozzá­téve: ott egyszerűen hiányzik be­lőle a színpadi lámpaláz. A Bur­­genlandban élő, klasszikus zenei végzettségű lány a grazi zene­­művészeti főiskola után váltott az egzotikus ütőhangszerek fe­lé, és ma főleg tanításból, színpa­di produkciókból, zenei csoport­­foglalkozásokból él, de kedvte­lésből, főleg utcazenei fesztiválo­kon ma is ki-kiül zenélni, és ha te­heti, megpróbálja bevonni a kö­zönséget is az „ütős” produkció­ba. Skultéty Rita úgy látja: a ma­gyar hallgatóság sokkal beválla­­lósabb, mint a külföldiek, bár ez arra is igaz, aki nem rendelkezik kifinomult ütemérzékkel. „Egy­két számig mindenkit hagyunk, hogy kiélhesse magát” - mond­ja Skultéty Rita, akinek ugyanak­kor már rutinja van abban, hogy egy idő után szelíden leszerel­je a kevésbé muzikális játékoso­kat. Azonban mint minden vicc­nek, ennek is csak a fele a tréfa. Az utcazenésznek a legjobb pil­lanatokban is fél szemmel a mo­­tyóját és persze a hangszereit kell vigyáznia. Gyakorlatilag minden napra jut egy részeg vagy őrült, aki erőszakoskodni próbál. Ilyen­kor határozottan kell fellépni, például azért is, mert az sem rit­ka, hogy az értékes hangszerek is veszélybe kerülnek. Jellemző, hogy a hallgatók zenét vagy egy slágert akarnak rendelni a mű­vésztől, ami különösnek tűnik, hiszen Rita produkcióiban lát­hatóan kizárólag ütőhangszerek szerepelnek. HIRDETÉS Szerényen jövedelmez a hazai terep Fotó: Kocsis Zoltán

Next